„A vég mint beteljesülés a legvégső lehetőségekbe való egybegyűlés.”
(Martin Heidegger)

Mioritikus tájainkon, régóta tudjuk, lassabban jár az idő, mint más európainak számító országokban. Az is lehet, hogy nem lassabban, csak másképpen. Mindenesetre van valami mélyen romantikus abban, hogy rendre lekéssük a legfontosabb csatákat, diplomáciai tárgyalásokat, pénzügyi újraelosztásokat, új világtervezeteket, s nem utolsó sorban az irodalmi, művészeti, illetve tudományos irányzatokat. Így van ez! Újabban még a csehek, lengyelek, románok is hamarabb éreznek rá az idők szelére. Mi meg csak hőbörgünk és hánykolódunk a nagy európai világmegváltások farvizén: dzsentri-irodalom, dzsentri-tudomány, dzsentri-értelmiség.

Persze előbb-utóbb mindig akad valaki, aki a nemzet lelkiismeretének nevében felszólalva tudatosítani akarja a mi megfeneklett értelmiségünk évtizedes – ha nem évszázados – lemaradását. Az ilyenek aztán nem fukarkodnak az „igazmondással”, ami természetesen érdekek és büszkeségek megsértésével jár együtt, de ők vállalják ezt az áldozatot és minket is áldozatvállalásra buzdítanak. Sőt olykor odáig megy az igazságtevő önostorozás, hogy felforgatják az intézmények rendjét, új politikai és tudományos beszédmódot vezetnek be, új metaforikus nyelvhasználatot dobnak a piacra, és mi végre úgy érezhetjük: haladunk a korral, vagy legalábbis haladunk afelé, hogy haladjunk a korral. A sajnos azonban az, hogy zászlóvivő reformereinkről a harmadik, vagy negyedik pengeváltás után rendre kiderül: maguk is dzsentrik. Erre persze a régi dzsentrik menten leleplezik őket, „le az új dzsentrikkel!”, kiáltják, s tehetik, mert mint régi dzsentrik, több kapcsolattal, információval rendelkeznek arról, hogy milyen is kéne legyen egy európai. Ez persze mit sem változtat a tényen, hogy mindannyian dzsentrik. Mihez kezdjük tehát?

Van több lehetőség. Az egyik az lenne, hogy ne idegenkedjünk saját dzsentri-mivoltunktól. Hisz dzsentrinek lenni valami igazán romantikus és történelmi dolog. E romlott kaszt érzületének mélyén valami hátborzongató sorsszerűség feketéllik: ezek mi magunk vagyunk. Intézményeink, oktatásunk, tudományunk, politikánk, posztmodernségünk, és posztmodern-ellenességünk sajátossága éppen ez. Persze mindig akad olyan, aki tudván tudja magáról, hogy ő már nem dzsentri, hogy ő már zászlóvivő, ő már Európa felé, sőt már Európában menetel. De ez a nagyképűség ne tévesszen meg. Tulajdonképpen a legtöbben úgy gondoljuk, hogy „én nem vagyok dzsentri”. De hát éppen ezért vagyunk dzsentrik. Le a dzsentri-frusztrációval, vállalni a dzsentri-sorsot mint történelmi küldetést. Légy, ami lennél: dzsentri. A fű ki nől utánad. Így egy megfelelően különc címet vívhatnánk ki Európában, amire, valljuk be, mindig is vágytunk. Elkülönülnénk és integrálódnánk is egyben. Mert mi lennénk az európai dzsentri. Vivát.

Aztán van egy másik lehetőség is, ez pedig a nagyközönség által a „tagadd meg a fajtád” címmel illetett életstratégia. Ő az, aki itt él még, de lélekben már kivándorolt Európába. Ők a klasszikus „hazaárulók”, legalábbis a többség így ismeri őket. Ülnek a kis könyvtárszobájukban, irtó fontos és európai mércével is rangos tanulmányokat, könyveket készítenek elő publikációra. Nem nagyon kommunikálnak mással, csak a magukfajta tudós mormotákkal, szívből utálják az úgynevezett „magyar valóságot”, a lápot, amely lehúzza őket az orientális lelkület poshadékába, de persze csak a hírekből ismerik ezt a „magyar valóságot”. A szobából, a katedra mögül ugyanis abból nagyon kevés látszódik. Ők azok, akik úgy gondolják: ők a nemzet megmentői azáltal, hogy úgynevezett kritikai, sőt nemzetkritikai beszédmódot képviselnek, ami – s ezt minden interjúban és újságcikkben hangsúlyozzák – nélkülözhetetlen „egy magát európainak és demokratikusnak” valló országban. Ez is egy vállalható dzsentri-stratégia. Ha ugyanis mindenki ezt követné, végül oly mértékben önkritikus nemzetté válnánk, hogy a boldogabb országokat tömörítő európai közösségben el lehetne terjeszteni magunkról az európai flagelláns címet, s így megint büszkén elkülönülnénk, mégis integrálódnánk is egyben.

Ámde további lehetőségek is adódnak. Itt van például az ellenkező véglet: a magyar mélyvalóság bűzös szargödrében való elrendeltetés-szerű alámerülés. A sorsvállalás és a metafizikai reménysugár stratégiája. Igazság szerint ez az Út az, amelyet tudtunkon kívül mindannyian választottunk. Vagy nem is: maga ez az Út választott minket. Az európai dzsentri és az európai flagelláns is, bármennyire szeretné korszerűen „kireflektálni” magát ebből a sorsszituációból, végül is végérvényesen ebben az iszapos lében úszik. Sőt az a gyanúnk, hogy minél inkább reflektál, minél inkább kapálózik, minél inkább frusztrálja őt magyarságának és európaiságának dialektikus tudata: akár a fuldokló, egyre reménytelenebbül süllyed el ebben a kásás magyari valóságiszapban. Kérem szépen, ez a való, minden mozdulat, a legóvatosabb is, öngyilkossággal ér fel. Morálisan és metafizikailag. Mit tegyünk tehát? A legjobban az jár, aki mozdulatlan törzzsel, hátúszáshoz hasonló, óvatos, értelmetlen és évszázados mozdulatokkal megpróbál a sár, az iszap állagára mintegy ráhangolódni, ráállni és együtt mozogni vele. Tudatvesztéssel fenyegető, de az egyetlen túléléssel bíztató stratégia az adott helyzetben. Ha sikerül a mutatvány, akkor a felszínen marad a túlélő, s mintegy az Értől az Óceánig jutva belefolyik Európa tisztítómedencéjébe, ahol kipreparálják őt, mint az utolsó iszapmagyart.

Van-e még valami hátra? Igen, van, már hogyne lenne. Itt van például az erkölcsi anarchizmus példaadó stratégiája. Igaz, ez csak afféle kiegészítő művelet, de mindhárom előbb említett fundamentális stratégia esetén bátran használható. Alapjai az antik görög színházig nyúlnak vissza, nevezzük most csak a morális maszk stratégiájának. Egyszerű machinációról van szó, s mioritikus tájainkon – tudva vagy öntudatlanul – már régóta gyakorlatoznak vele. Tehát felöltjük a morális felelősség maszkját, de anélkül, hogy tudnánk, mi a morál s mi annak hatóköre. Így morálisnak fogunk tűnni. Persze lesznek olyanok, akik valóban morálisak és átlátnak rajtunk, de mivel a társadalom nagy többségének fogalma sincs a morálról, utóbbiak szemében kitűnhetünk moralitásunkkal.

Nos, ez még csak a kezdet. Ezután megkérjük, lefizetjük, megzsaroljuk, manipuláljuk barátainkat – persze anélkül, hogy saját ténykedésünkről mi magunk tudomást szereznénk, tehát mintegy „véletlenül” –, és arra kérjük-kényszerítjük, hogy öltsék magukra a szélsőséges amoralitás maszkját, mivelhogy a sokféleség és az ellentmondásosság a korszerű értékek közül valók. Hozzuk tehát létre a sokféleség, a vélemények sokféleségének a látszatát, s rejtsük el, hogy e sokféle vélemény mögött is mi magunk ugyanazok vagyunk: dzsentrik. Ezután használhatjuk a televíziót, az újságot, az internetet arra, hogy mintegy színre vigyük moralitás és amoralitás párbaját a társadalom szeme előtt. Cél: az erkölcsi anarchizmus csírájának elültetése. A morális maszk viselői főként a hagyományokra, a tisztes jólétre, csak névről és internetes idézetgyűjteményekből ismert klasszikus szerzőkre hivatkoznak a színre vitel során. Az amorális maszk viselői Európa és Amerika többnyire félreértett és tévesen a „leghaladóbbnak” tekintett szerzőit – félig értve – hivatkozzák és kijelentik, hogy ez a témakör igen-igen bonyolult, megérteni is nehéz, s egyébként is idejétmúlt. Sőt a moralitás eszméje tulajdonképpen káros az európai kultúrára, egyfajta rontó féreg – fejtegetik, miközben arra hivatkoznak, hogy ők tudják, milyen félreérthetőek a saját szavaik, de hát nem tehetnek mást, az igazságot kell kimondaniuk.

Nos, ezáltal mintegy megrendeztük az anciennes et modernes, a régiek és újak harcát, s olyannak tűntünk, mintha egy normális európai ország lennénk a maga sokféle véleményeivel, sokszínűségével. Pedig most vagyunk csak igazán dzsentrik. Ha levennénk a maszkot, látnánk, hogy mögötte egy üvegkalitka található, amelyben föl és alá futkároz a zöld szemű, hüllő tekintetű rontó féreg, és sikolt és ordít, miként a nyúl, amikor kölykeinek nyakát harapdossa által. De neki már nincsenek kölykei.

Nem hallgathatjuk el, újabban radikális kísérlet történik az Európához történő fölzárkózásra, s ezen keresztül saját magyarságunkhoz való fölzárkózásra is, hogy végre megbecsültek legyünk a világban, hogy végre igazi önmagunk lehessünk, és ne mondhassa senki ránk: szégyenfát ültettünk Európa nemes talajába. Mert most betagoztatunk a műveltebb rabság intézményrendjébe. S hogy mindezáltal magyar hazánkban is a magunk urai legyünk. Egyszóval: elindult a rendcsinálás. Új nemzetstratégia van kialakulóban, amely dialektikusan összehangolja a keleti és a nyugati, a régi és az új, a posztmodern és az autentikus stb. érzületi komponenseit, úgyszólván mindennel számol, s már jóelőre. A közoktatás morális méltósága, a közös felelősség elve, a közbiztonság, a korrupció – minden európai lesz és magyar. Egyszóval hát utat vágunk a dzsentrik dzsungelében. Az igazság pillanata elközelg – mint mindig.

Néhányan azonban gyanakodnak, bár nem mernek szólni – ijedtükben – ők sem. Főként azok, akik az utóbbi hetekben nyugat felé át akartak kelni a határon. Azzal szembesültek ugyanis, hogy nem találják Európát. Az osztrák határ után már csak a tenger. Dél és észak felől terebélyesedő lápvidék, szúnyogok, hüllők, zsombékosból figyelő hiénák. Ausztráliai elhagyottság. Ők hát visszatérnek, és meghúzódnak itten, mert nem tudják mire vélni mindezt. Figyelik, ahogyan hiéna-tekintetüket kivillantják a függönyök mögül az akadémiai démonok, s ahogy a médiasárkányok rekedten kuvikkolnak a villanydrótok között. Az írók meg, ők magukból kivetkőzve, önfeledten körmölik hozzájárulásukat az európai kultúrához.

Ők, igen, ők, akik visszatértek, most elképzelik valahonnan a magasból, hogy a susnyákos kis sziget hogyan úszik öntudatlanul és magára maradottan a Fekete Lyuk felé.