Borbély András összes bejegyzése

Gyergyóremetén született, Kolozsváron él.

Egy másik Arc

– vallomás –

 

Mit jelent figyelni a másikra? Mit jelent – és egyáltalán lehetséges-e – ismerni a Mást? Helyes-e „a Másikról” beszélni, tehát kitüntetett értelemben, vagy ennek nincsen pszichológiai alapja? Úgy vélem, az a névelő és a nagy kezdőbetű, amely a másikat kitüntetett létezővé szeretné emelni a szememben, elfedi azt, hogy a másik bizonyos értelemben fénylő éjszaka, vagyis a másik egy ponton számomra a semmi. Erről szeretnék beszélni. Vagyis arról, hogy mi a jelentősége számomra egy másiknak.

Ha egy másikkal beszélgetek – és ez a másik lehet olyan, akivel először találkozom, vagy olyan, akivel már régóta ismerjük egymást –, van egy pont, amikor félresiklik a figyelmem arról, amit közölni akar velem. Nem fordulok el tőle, hanem váratlanul néma maszkként mutatkozik meg az arca. Ez a másik ekkor nem nyelvként van – tehát nem is akként, amit mond, vagy ahogyan beszél, vagy abban, hogy egyáltalán beszél, hiszen mindez közömbössé válik – hanem – ilyenkor – puszta báb, maszk, bábarc.

A másik ilyenkor mégsem válik tárggyá – vélhetően mert Arca van –, hanem egyfajta kísérteties szorongást kelt bennem, melynek tartalma: én is puszta maszk vagyok számára? Két maszk beszélget némán? Szubjektivitásom, szándékaim, őszinteségem csak maszk? A „báb-” vagy „maszkeszerűség” a másik semmisségét mutatja. Az arc semmissége az arcon: ez válik kísértetiessé, ez kelt váratlan szorongást. Ilyenkor ha a másik nem veszi figyelmetlenségnek a félresiklást a beszélgetés tárgyától, ha belegyezik abba, hogy most máshonnan nézem, és most már ő is máshonnan fordul felém, tovább lehet menni a másik megismerésében.

(A másik tényleges megismerése itt nem a másik szavain keresztül történik, a beszéd az arc maszkká válásakor összezavarodik. Itt fordul a beszéd, a mondanivaló, a mondás minden pátosza és komolysága iróniába és önmaga paródiájába.)

Ezen a ponton tehát a másik semmi is, puszta arcjáték. Lehetne ő, vagy valaki más, mindenesetre csak puszta arcszerűsége számít. Itt már világos, hogy minden arc: maszk. De a másik arcszerűsége az arctalanság tükrében válik jelentőssé: az Arc mintegy bele tartja magát az arctalanul tovasikló időbe, mint mikor az arcomat ráhelyezem a víztükörre, annyira, hogy épp ellepje arcomat és a köveket szemlélem a folyó medre alján.

A saját arc puszta maszkszerűsége okozta űrön, a tudat, a benső hiányán, a semmivé levésen a másik Arcával szemben ébredő erotikus vágy lendít túl. A vágy a másik és a saját semmisségével, valójában „a Semmivel” szemben érzett iszonyból születik. A semmi „helyén”, a két Arc között – és rajtuk – aura keletkezik.

(A szeretet, a másik arcában való megmerítkezés talán az iszony és a vágy furcsa keveréke, az e kettő összjátékából keletkező aura.)

A vágy „melléktermékeként” ugyanakkor felébred az őszinteség, az őszinte kitárulkozás, a lemeztelenedés késztetése. De saját maszkszerűségem már megszüntette egy ilyen lemeztelenedés lehetőségét. Az őszinteség képtelenségnek és lehetetlennek tűnik, mivel saját ún. szubjektivitásom radikálisan felfüggesztődik. Csak maszk vagyok. Ezen a ponton minden, ami történik habkönnyű játék és életveszélyes játszma egyszerre. Vehetem úgy – felelőtlenül –, hogy a maszk csak egy álarc. Vagy együttérzéssel: a maszk az Ő Arca.

Ami az őszinteségre és lemeztelenedésre való késztetésből létrejön – mert ezek végül is csak Istennel szemben, vagy benne, a végtelenségben, minden arc és maszk megszűnésében valósulhatnak meg –, azt egyszerűen csak így nevezném: viszony. A viszony a két arc közötti aurában bekövetkező aktusban jön létre. Az aktus valamiféle odaadás a másikért és a másikban. Ezzel együtt megbocsájtás is. Az aktus nem pusztán nyelvi, nem is csak testi esemény, de mindkettő jelen lehet benne. Inkább kinetikus és pneumatikus jellegű rituális aktusról van szó.

A viszony megőrzését és újrateremtődését a következő – egyébként művileg szétválasztott, valójában egymásba átjátszó – szinteken tudom elképzelni.

Az aktus megőrzése történhet nyelvi szinten, ha létrejön egy közös nyelv vagy szókincs. A közös szavak a másiknak tett esküt, az ígéretet, a vallomást helyettesítik. De azt hiszem, ez a legfelszínesebb kapocs: a közös szavak pusztán felidézik a viszonyt, de nem teremtik egyszersmind újjá. Így könnyen gépiessé, megszokássá, rutinná válhat.

Rögzítődhet a viszony a másik testképének megőrzésében. A test vízjelszerű emlékképe ez, vagy pontosabban a test vízjelének megőrzése, amelyhez érzelmek kötődnek: biztonságérzet, fokozottabb figyelem, izgatottság, oldottság, vágy a másikkal való találkozásra, a közös térben mozgásra, a közös játékra/játszmákra, az aura újrateremtésére. Társulhatnak a testképhez negatív érzelmek, például veszélyeztetettség, feszültség, tartózkodás a szembe nézéstől. A testkép-megőrzés kaphat szerelmi/erotikus árnyalatot, de le is egyszerűsödhet puszta erotikus vággyá, vagy hétköznapi együttlétté „intézményesedhet”.

A viszony megőrzése végül történhet képileg. Nem a fikcionáló képzelet „munkája” ez, hanem a meglátás és a meglátottság bélyege. A saját és ezzel együtt a másik Arca így lesz meglátott-idegen. Ez a meglátás a puszta figuráció felől nézve vak. A „meg-” igekötő az aktus megtörténését hangsúlyozza, nem a figurális kivetülést. A másik Arca rávésődik az arcomra és viszont, az enyém az övére, amikor meglátjuk egymást, de ez az aktus figurálisan érzékelhetetlen marad.

Meglátjuk egymást. Csak Ő látja, csak Én látom. A többiekkel szemben ez az egymásra vetített két arc, az aura végül börtön is lehet, szorongás a közös magányban. A magány nem társtalanság, hanem együttlét saját magunkkal egy másikban. Egyfajta vallási bizonyosság.

Emlék: jel nélkül. A magyar-maja ősrokonság

följegyzések az I. Nautilus Szabadegyetemről

 

Gyergyóba Kolozsvárról, Csíkszeredába Gyergyóból, Marosvásárhelyre Csíkszeredából, Kolozsvárra Marosvásárhelyről, Budapestre Kolozsvárról érkeztem. Budapestről pedig együtt indulunk a Nautilussal Beregszászra. Már az indulás előtti éjszakán elkezdődik az önfelsebzés, Borbáth Péter ágyába üvegszilánk kerül, Kránicz Gábor szembesül saját életével, én pedig keresem a mértéket, ahol már csak test vagyok. Elhelyezem az asztalon a Rubik-kockát, apró darabokra esik szét a szerkezet. Péter erőpróbát javasol, tudom, hogy provokál, ezért csak szilajon védekezem. Csak semmi virtuskodás. Elfogy a Marosvásárhelyről hozott szilvapálinka, csipős paprika kerül a sörbe.

A büfékocsiban találkozunk egy gyilkossal, aki aznap reggel szabadult kilenc év után. Ez az a mozzanat, amikor elkezdődik az I. Nautilus Szabadegyetem. Rögtön Csenge fülébe súgom, hogy vigyázzon a cukormókusára (vagy mire), nehogy elszabaduljon a sztyeppén és megmarcongassák a földikutyák.

S valahogy így is érzem: ez itt a sztyeppe bejárata, nem földrajzilag, máshogy. Járjuk be a bennünk lakó sztyeppét. Jegyzetelek:

Fölveszem a szót, hogy

rátegyem a tájra:

ez már a sztyeppe

hidege, magánya.

  Később igazolódik a sejtésem, amikor az első – éjszakai – szekcióban a rozsföld szélénél hallgatom Dupka György történeteit. Katonatörténetek, lágertörténetek, átjárók a történelemből a mítoszba, az állatiból a szentbe. Amíg számunkra – még itt is, Kolozsváron – a tér Napnyugat és Dél felé szerveződik (Budapestre, Bécsbe járunk könyvtárba, levéltárba, Berlinbe írótáborozni, Firenzébe konferenciára, Horvátországba, Görögországba nyaralni), addig Kárpátaljáról Kijev, Moszkva, Pétervár, a KGB-levéltár, Kazahsztán, a kínai-orosz határ, a hanti-manysik földje felé tartanak a történetek. És ezek nem könyvből olvasott történetek, hanem az ők történetei. Mert jártak ott: a medvevadászok között, asszonyvásárokon, repesszel lábukban. S ami igazán fontos nekik, az onnan jött, vagy oda vitték. A történetektől valahogy megmozdul bennem a láger szó, amelyről annyit lehet olvasni. Most kezd feltöltődni a szó, most kezd körvonalazódni egy valódi láger tere. Még nem szemtől szembe, de valahol a közelben, talán a szálláshely mögötti lakásban, egy orosz tiszt is van velünk. Egy valódi orosz tiszt (lehet, hogy ukrán), nem pedig egy – regénybeli. A tér megköveteli, hogy tudomásul vegyem: a szovjet katona létezett, sőt létezik, és létezett a lágeréhség és létezik az éhségangyal.

Hogyan lehet túlélni a lágert? Valójában sehogy. Megfigyelem, hogy amit itt, Kárpátalján a kultúra szó alatt többnyire értenek, az nekem egy másik szó: archiválás. Emléktábla-projekt, helységnév-tábla-projekt, vallomások, tanúk betűi, tények. Megértem, mi az összefüggés a kézírás és a márványtáblába vésett szavak között, a sírfelirat és a költészet között. Reflexió nélküli ősírás mindkettő – metaforák, trópusok nélkül. Csak a tényeket rögzítjük – ezt állítják, akik archiválnak. De a következő pillanatban – vagy ugyanabban – a tények már metaforákká válnak. A lágerélményhez képest nincsen utólagosság: a tények, vagyis a metaforák a halált rögzítik, teszik örök időkre jelenvalóvá. Éljenek a gyilkosok, éljenek, akik meghaltak, magyarok, ruszinok, svábok, oroszok, ukránok. A halál közelségében a jövőnek szánt üzenet maja titkosírássá válik, hieroglifává. Azért szeretik egymást és tartanak össze a nemzetiségek Kárpátalján – hallom ki az előadásokból –, mert mindegyiküket legyilkolták. A nemzetiségi együttélés tartóoszlopai – hogy képzavarral éljek – a közös tömegsírok, a 18 méter mély emberdögkút Zrínyi Ilona várában.

Egy dologról tudok, ami az életről szólt ebben a virtuális halálarchívumban: a lágerversek, amelyeket kötetbe gyűjtött Dupka György. Egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele, mert ezek a szavak az életet lehelték abba, aki elmondta őket. A lágerversekre, imákra voltam és vagyok azóta is egyedül kíváncsi, zsigerien kíváncsi, ebből az egész emlékezetfasizmusból. A szövegük, a működésük, a ritmusuk, minden érdekel, érint. A halál pedig nem érdekel.

Ilyen a beregszászi múzeum is. Elvileg a város történetét archiválták benne a kezdetektől napjainkig. De képtelen vagyok így olvasni a tárgyakat. Számomra a múzeum a teljes történelmet jelenti, a tárgyak, a tények rögtön metaforákká váltak. Hiszen – kiáltok föl magamban – ebben a múzeumban mindent össze akarnak gyűjteni az őskori kövektől a legutóbbi technikai vívmányig, amit az utolsó szobában egy szekrénynyi szkenner „szimbolizál”. Ott vannak Fedák Sári harisnyái, Kroton-Herkulesnek, a világ legerősebb emberének fotói és életrajza, aki maga is egy ősember, ott van az Auschwitzből hazahozott, egész történelemmel rendelkező bőröv, lerombolt templomok makettjei, több ún. „érdekeltségi könyvecske”, egymással semmilyen logikai viszonyban nem lévő tárgyak, dokumentumok, tények tömkelege. Az élet története és a halál története itt, ezekben a tárgyakban, elhelyezésükben totálisan összekeveredik. A hétköznapok tárgyai és a terror nyomai nem különböztethetők meg. Minden tárgy fölcserélhető minden tárgyal: hiszen ha Fedák Sári harisnyája ugyanolyan fontos a beregszászi múzeum számára, mint az auschwitz-i bőröv, ha ez a harisnya, vagy Kroton-Herkules leesett ujjperce, egy régi írógép, egy rafinált kínzóeszköz ugyanott van, ahol az etnikai tisztogatás katonai dokumentumai, akkor minden tárgy haláltárgy, de ugyanabban a pillanatban röhejtárggyá is válik.

Közben arra gondolok, hogy minden gyilkos ironikus: sejti, hogy tette valójában fölfejthetetlen lesz. Ahogyan én mint idegen nem tudom eldönteni, hogy múzeum ez, vagy temető, úgy az utókor számára is az egész emlékezetkomplexum olvashatatlan vagy félig olvasható titkosírássá válik. Mert felejtés nélkül nem lehet élni. Az emlékezet felejtés is egyben, míg az archiválás emlékezetfasizmus: a totális rögzítés minden emléket olvashatatlanná nivellál. Megismétlem: egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele.

A beregszászi ég lefelé fordított tányér, olyan alakú, amilyenen a sültet szokták hozni a lakodalomban. A beregszászi föld, az éjszaka világító sárga tarló – nekem – a sztyeppehatár. Különös metafora ez is: hiszen a sztyeppe szónak van egy a magyarság őstörténetéhez kapcsolódó aurája, de van egy a sztálini terrorhoz, a haláltáborokhoz kapcsolódó aurája is. Nehéz volt nekem eldönteni, amikor például Fodor Géza bácsi ősmondását hallgattam a turulról mint szabadságszimbólumról, hogy most akkor melyik is a referencia: az amiről beszél, a magyarság őstörténetéhez kapcsolódik, de az, aki beszél, a sztálini terror tanúja, gyermeke. És az, ahogyan beszél, afféle sztyeppei ősmondás: érthetetlen, mint a maja titkosírás.

Az ég és a föld közé egyszer beszúrtam a tekintetemet Beregszászon, a sárga tarló fölött. Tudom, hogy ott maradt az a tekintet: emlék jel nélkül. Amikor hazaérek Kolozsvárra, az utcán meg-megállok, hogy följegyezzek egy-két banális tanulságot:

Ha tükörbe nézel,

a tükrön keresztül látod saját tested.

Ha magadra gondolsz,

a gondolkodáson keresztül

gondolsz önmagadra.

Nincs szükséged többre,

mint amennyit elbírsz:

ételnek, italnak, ruhának, emléknek,

sietségnek, várakozásnak

mértéke van saját mozgásodban.

Amennyit elbírsz,

az mindig épp a határ,

az egyensúly határ,

mi magával arányos.

Aki nem ismeri a mértéket,

vagy aki másoktól veszi át,

mindig túl sokat,

vagy túl keveset cipel magával.

Ki látni akar, elég egy üres pont,

vagy kétértelmű vonal,

melyre ráteheti tekintetét.

Ha többet akarsz, vigyázz,

széthúzza arcod az ablak.

Főttnyers – Könyvhét Kolozsváron

„Az éhségangyal rám nézett az égből és azt mondta:

Amerika.

És hol van Erdély, kérdeztem.

Mire ő: Amerikában.”

(Herta Müller: Lélegzethinta)

A budapesti Ünnepi Könyvéttel párhuzamosan, 70 év után most először Kolozsváron is megrendezték a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, amely az erdélyi magyar kiadók és egy-két magyarországi kiadó részvételével, változatos kulturális programokkal és koncertekkel zajlott a Mátyás-ház előtti talpalatnyi téren.  A rendezvényt a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya közösen szervezték. A Mátyás-ház előtti tér standjai – a tájékoztatók szerint legalábbis – a budapesti rendezvény új helyszíneiként sorakoznak fel, tehát a regionális öntudat kinyilvánítása mellett a „nagy testvérhez” való odatartozás igényét is kiolvashatjuk a megmozdulásból.

Nem tisztem és vágyam az események komplex értékelése, mindössze néhány olcsón beszerzett, de jeles kiadványról számolnék be, amelyet még ott frissiben, egy kocsmaárnyékban meghúzódva magamévá is tehettem, amíg a nem túl népes közönség előtt a Kalapos Band jazzes hangolásban megzenésített verseket adott elő Adytól KAFig. A számomra legmegkapóbb sorok ezúttal egy Ady versből (Sírás az Élet-fa alatt) szálltak elő: „Véremmel hívlak, csallak, várlak, / Véremmel gyűlöllek, imádlak.” A homlokomat szétmaró napsütésben a vér valahogy túl gyorsan kezdett megalvadni, és arra gondoltam, hogy a tűző napsugár talán a napnak a vére és itt csorog a homlokomon. Ennyit, egyelőre, a kritikaíró költészetéről és viszonyáról Adyhoz.

Ami itt következik, az nem is szokványos kritika, nem is egyszerű tudósítás, de mindkettő egyszerre. Nevezhetném alapos olvasónaplónak, ám elhallgatnám akkor, hogy néha a pamflettek, vagy a magukat tudományosnak tekintő értelmezések imitációja/paródiája is lenni akar olykor ez a szöveg. Olykor igen árnyaltan, bújtatva mintegy, teljességgel vállalhatatlan politikai eszméket is sugalmazni fogok. Ezektől sem kéne eltekinteni.

De hát mi is ez itt? Az esszéizmus fertője? (Ön)referenciális mocsárvidék? Dilettánsok inváziója az interneten? Áltudományos álokoskodás? Egy új korszak ünnepi megnyitása a kritikaírás terén? Szubjektivitás vagy belterjesség? Inkább ez: a költészet akarása. Minden téren. De hát végül is ki tudhatja…

A főszereplő azonban mégiscsak a líra lesz.

1.

Az első kiadványt, amivel foglalkozni szeretnék, Bálint Tamás szerezte, címe: Visszaút a fekete folyón. A verseskönyv az Erdélyi Híradónál jelent meg és Balázs Imre József mutatta be a Macskaházban népes és masszív székelyudvarhelyi közönség előtt – érthető, hiszen a szerző is onnan való. Bálint Tamásnak ez a második kötete, az első 2007-ben jelent meg A pap leánya, birtokostul címmel, írtam is róla akkor, igaz, nem éppen felejthetetlen sorokat.

Az új kötetben található egy vers, amely az első kötet paratextusaként is játékba hozható, címe Lábjegyzet és jelzi az eltávolodást, vagy legalábbis az eltávolodás, a továbblépés igényét az előző kötethez képest. Ha figyelembe veszem, hogy az előző kötetben sokkalta gyakrabban bukkannak föl a – most egyszerűen csak így nevezem – „szerepjátékos költészet” jellemzői, akkor az új kötet Lábjegyzet című szövegének radikális önszembesítő jellege talán mutatja is az irányt, amely felé ez a kötet elmozdul/tájékozódik:

„A talpam mardossa, mit magam mögött – és sokszor előtt is –

felgyújtottam, a birtokaim lángokban állnak,

kevés bajtársam temetetlenül az út szélén.

nem lett volna szükséges sokat változtatnom a dolgok menetén,

de önmagam helyett is inkább a pap leányát erőszakoltam meg.”

Igényes a kötet külseje is, az első borító geometrikus ábrái utalnak a szövegekben megjelenő bezártság-tapasztalatra, illetve röghöz kötöttségre – de ezt a szakkifejezést egy kicsit később fogom igazából bevezetni. Érdekesebb itt, hogy a borítón egy vastag nyíl a sötétebben szedett és így már grafikusan is kiemelt „fekete” szóra mutat, ezáltal még egyszer kiemelve, hogy talán tényleg valami hátborzongatóan sötét massza felé fogunk evezni, ha olvassuk a könyvet. A vastag nyíl mintázata ugyanakkor megegyezik a kötet hátsó borítójának fotóján a szerzőnek meglehetősen szolid külsőt kölcsönző ing mintázatával. Igen, fölismerjük ezen a fotón nemcsak a költőt, hanem a fiatal közgáz-szakembert is – ő lesz tehát révészünk visszafelé a fekete folyón.

Aztán ahogyan elkezdjük olvasni az első ciklust, nem is annyira a fekete, hanem először a szürke szín kezd jelentéssel feltöltődni: muszáj-kompromisszumokról, kényszerű szerepekről, a hétköznapok unalmáról, az átlagosság érzése és a középszerűség elleni küzdelemről esik szó, meg arról a kockacsendről, melyben már az utcakövek formája is a beszélő pozíciójának metonimikus jelölőjeként értelmeződik, amennyiben arra a térre látszik utalni, melyben a regisztrálható különbségek ellenére mégis minden és mindenki már nyomasztóan ismerős (Egyszeregy). A megszokott városi szcénák és szereplők, az indusztriális robot, a határidők terrorja, a nyakkendős élet szolgai automatizmusa pontos és szikár, tényközlő mondatokban, olykor megint csak kíméletlenül önszembesítő hangnemben van előadva, mint például itt:

„ott áll s panaszkodik csak a sok szolgalélek,

akiknél mind különbnek gondolom magam,

mert bennük önmagamra ráismerni félek.”

Azt hiszem, itt kell bevezetnem röviden a röghöz kötés szakfogalmát, mivel amire utal, szerintem hangsúlyosan ott áll a kötet egyik rétegének tapasztalati hátterében. A jobbágyi röghöz kötés törvénybe iktatásával, mint tudjuk, a földesurak birtokaik állandó munkaerejét kívánták biztosítani; a költözési szabadság elvesztése a Dózsa-féle parasztháború után, az 1514-ben hatályba léptett törvénnyel következett be. Ha alaposabban megvizsgálnánk, kiderülne ennek nincs túl sok köze a jelenkori röghöz kötéshez, de hát ekkora melegben senki sem cizellál. A röghöz kötés jelenkori formájának célja mégiscsak ugyanaz – a „munkaerőszolgálat” biztosítása –, de mások az eszközei: a vállalatok nem törvényi úton biztosítják az állandó munkaerőt a maguk számára, hanem „bújtatott trükökkel”, továbbá nem külső kényszer, hanem önkéntesség által válunk röghöz kötötté. Egy cégvezetési tanácsadással foglalkozó portálon olvashatjuk a pontos leírást: „…a vállalatok már régen rájöttek, hogy nem a pénz az egyedüli motiválóeszköz a munkaerő megtartására. Számtalan bújtatott trükk segíti az önkéntes röghöz kötöttség kialakítását. Sok vállalat jött rá ugyanis, hogy a pénz mint jutalom gyakran nem segíti elő az alkalmazottak komfortérzetének növelését. Ennek egyik legfőbb oka, hogy sokan észre sem vesznek egy kisebb pénzjutalmat az átutalt összegről 1 hónap múlva kiküldött bankszámlakivonaton.”[1]

A varázsszó a komfortérzet és annak növelése, de nyilvánvaló, hogy nem valós igényekről van szó, hiszen olyan rétegnek a komfortérzetét akarják itt növelni, aki észre sem veszi a bankszámlakivonaton, ha pénzjutalmat kap. Épp a kényelem és az anyagi elégedettség, sőt egyfajta mozgástér (autó, utazási kedvezmény stb.) biztosítása a trükk, ami röghöz kötötté tesz, ahogyan a Mielőtt csütörtököt mondanék című vers pontosan rögzíti is ezt:

„A munka emberéletet

kér, különösen ez a fajta,

de éhezés nem fenyeget:

ebédem s a parancs alatta

a hű szolgával érkezett.”

A másik fontos mozzanat a – bizonyos tekintetben József Attila kései költészete irányába is mutató – önszembesítés mellett, azt hiszem, inkább etikai és szociális dimenziók felé terel. A szolga-szolga viszonyról van szó. Bálint Tamás ugyanis azonosul a szolgai pozícióval, nem úgy ír az „átlagosakról” és a „középszerűekről”, mint aki fölöttük áll. Egyszerűen regisztrálja, hogy, miként mondani szoktuk: ez van, wazze. Nem lép át egy ironikus, parodisztikus önreflexió szintjére, de nem válik az „ideológiakritika ideológiájának” foglyává sem, hanem ennek az „ez van”-nak a türelmes kihordásából gyűjti össze azt, ami jó lehet költészetnek is:

„Az igazság ezzel szemben annyira egyszínű, mint a szürke robot,

amelyben még a vélt fehérgallért is naponta összekoszolod,

s beleink mindenkiért való kiontása is még várat

magára, de addig legalább szolgálhatjuk tovább a gyárat.”

Ennek a versnek a címe is sokat mondó: Értetek és mindenkiért. Szikrázó poénok és látványos nyelvi megoldások nélkül is megrendülést okozhatnak ezek és az ehhez hasonló sorok. Valamiképpen részvét és belátás bujkál a fanyar tényközlések mögött, mégpedig a tárgyak és az emberi viszonyok merőben esztétikátlan világa iránt, amit csak ebben a „türelmes szolgaságban” lehet megtanulni, kitapasztalni. A Prizmáink című szöveg ad erről a leginkább letisztult formában számot:

„A fénynek nem számít,

hogy hol törik meg:

a sportautó motorháztetőjén,

a vadászfegyver ravaszán,

a kedvesnek hitt szemében,

vagy annak a pohárnak a száján,

melyet utoljára a szádhoz emelsz.”

Első blikkre mindez csak szokványos rezignáció szüleménye, talán így is van. Számomra mégis tartalmazza ez a vers a fölismerést, de legalábbis a fölismerés lehetőségét. Annak fölismerését, hogy a fény, vagyis a puszta anyagiság „nézőpontjából” is tekinthetek a világra, hiszen én sem vagyok más. De ha így tekintek a dolgokra és lemondok saját különállásom illúziójáról, nem csak az alávetettség bevallásához, hanem az élet egyfajta őstapasztalatához (huh!) is kilyukadhatok, amikor a dolgok puszta anyagisága elkezd fényleni. Egyfajta unalmon és a hétköznapi közönyön túli állapot ez, a nyugalom és a brutalitás furcsa keveréke, amit a fönti versben előkerülő tárgyak változatos funkcionalitása is jelez: a halált hozó fegyver és a kedves szeme kerül itt egy szintre egy mindent elborító fényáramban. Nem pusztán önszembesítésről és a hétköznapiság regisztrálásáról van szó tehát, hanem ezzel együtt olykor egészen hátborzongató távlatok felé való, még meglehetősen óvatos tapogatózásról.

Formai, poétikai szempontból ezek a versek nem tartalmaznak különösebb újdonságokat, de nem is ez a tét most. Bálint Tamás magabiztosan használ kötött vagy egyénien fölépített szerkezeteket, ugyanakkor gyakran kilép a rímes formákból, hogy prózavers-szerű vallomásokban mondja el helyzetértékelését. Formái – és formátlanságai –, én úgy érzem, valahogy sajátosan lötyögősek. Olykor a formakövetelmény miatt nehézkessé válik a szórend és a szintaxis, például: „(naponta más hülyék miatt / nehéz ügy halni meg)” (Mielőtt csütörtököt mondanék); van egy-két – szerintem – nem túl jól sikerült szólelemény: „és köztük az akarat töpörül” – (Irodaházak között), vagy: „Csak eszközök vagyunk, míg neked az ölöd / én addig ölök, halok, vagy amire kérnek” (A sosem volt dicsőségről). De ezek a gikszerek kis jóindulattal betudhatók annak a minimalista esztétikának (vagy esztétikátlanságnak), ami itt hangot kap, főként mivel A száműzetésből című szöveg úgy tesz, mintha ezek tudatos hibák lennének, legalábbis hozzá tartoznának a világ, s benne a költészet vállalt kisszerűségéhez:

„(…) S számolom, hogy átlagul

csakugyan a középszert adja ki

az összes ötlet, minden eredetiség,

hogyha a gondolatfolyamok partjai

között örvényt keltenek a vaskos klisék

s egyéb képzavarok (…)

Ha eddig önszembesítésről, vállalt kisszerűségről, bezártságról, egyfajta reflexív minimalizmusról és távlatkeresésről beszéltem, akkor ezt azért tettem, hogy innentől kezdve valami másról beszélhessek. Arról nevezetesen, hogy merre található a fekete folyó. A kötet élére helyezett, címnélküli vers utolsó soraiban a fekete folyó még a 19. század végi – nagyjából és durván az Arany János utáni és Ady előtti útkereső költők, például Komjáthy Jenő – búskomorsága, letargiája mentén talál medret. Hadd idézzem előbb kedvenc két soromat Komjáthy Gnóma című verséből, hogy jelezzem az érzületi párhuzamot:

„Nem üdvözít a bűnöröm,

Az eszmekín lesz dicsköröm.”

A 20. század nagy letargiái után talán kicsit mulatságosnak is hat ez az egyébként tényleg egzisztenciális feszültségeket egybetartó tömörség, de gondoljunk arra, hogy Komjáthy Nietzsche kortársa, s valamiképpen azoknak a kulturális, lélektani, eszmei feszültségeknek a magányos, elszigetelt és egyik legkorábbi kihordója, amelyektől egy kissé talán még ma is reng a lábunk alatt a talaj. Hadd mondjam most így: szerintem többek között Komjáthy is a fekete folyó költője, akitől, talán kissé merész ugrással, Georg Traklhoz is eljuthatunk. És most lássuk Bálint Tamásnak a régies, búskomor atmoszférát idéző, hol archaizáló, hol szentimentális, hol világfájdalmas szerkezeteit, szóválasztásait: „a zaklatott, / bús lélek akkor is eltéved, ha magába fordul”, „vad, émelygő-morajló mélység felett”, „mégis a folyton útonlevés rabja vagyok”, „az összes árnyék rosszfelé halad”, „nem igaz a város, az emlék, a betű,”, „visszhangtalanság, mely olyan volt, / mint szíven áthúzott szögesdrót”. Az eltévedt lelkek, a csalfa árnyékok és, persze, a csalfa betűk, a visszhangtalanság miatti bánat, meg ez a legrosszabb Auschwitz-giccsre és Jézus szívének morbid, szó szerinti ábrázolataira egyszerre emlékeztető szögesdrót a szíven áthúzva, ami mellé oda keveredik olykor egy-egy „vérpatak” meg „jégvirágcsokor” – nos, mindezek a furcsaságok egyáltalán nem tűnnek föl a szövegben, egyáltalán nem zavaróak, s ezúttal tényleg én vagyok a vétkes, amiért kimazsoláztam őket. De azért tettem, hogy jelezzem, a sötét folyó felé való óvatos avászkodásnak ezek is állomásai, és megvannak a nagyon is hiteles és érvényes előzményei, hagyományai. De jelzik azt is, hogy a giccses és az esztétikus között olykor csak árnyalatnyi a különbség, és tálalás függvénye is lehet, hogy melyiket érzékeljük. A fönti sorok a kontextusukból kiemelve olykor giccsesek, míg a szövegekbe remekül illeszkednek, funkciójuk, hogy a posztindusztriális kockacsendet feltörő, az automatizmust megakasztó és másféle, sejtelmesebb távlatok felé mutató útjelzők legyenek. Hiszen Ady vér- és giccsimádata, magyar nótázók hejehujáját megszégyenítő szentimentalizmusa költészetté terebélyesedik, de a szolidabb, európaibb vágású Babits is írt ilyet a Vérivó leányokról:

„A sápadt, vérivó leányok

keringenek szivem körül;

zsineget fonnak zabolának –

hajrá! a Sátán úgy örül!”

Ha például a Vérivó leányok felől olvasom Bálint Tamás A kárhozat útja című versét, akkor sokkal izgalmasabb távlatok felé mutat, mintha a versben megcélzott villonias allegorizálás mentén haladok. Utóbbi esetén a polgárpukkasztás célzata felől kellene közelítenem talán, de, mint azt mindannyian tudjuk, polgárok márpedig nincsenek, vagy ha vannak, nem olvasnak kortárs költészetet, vagy ha olvasnak, már túl vannak azon, hogy pukkasztgatni lehessen őket.

A kötet sötétebb tónusai – s ezt kicsit sajnálom, ugyanakkor meg is értem – így hát el vannak némiképp bizonytalankodva. A második ciklusban (Felcsapni akárki másnak) feltűnő ugyan egy baljóslatú mondat többszöri ismétlődése: „eladtam magam”. Kinek is? A számlagyárnak, a hétköznapoknak, a vérivó leányoknak, a Sátánnak vagy a fekete folyónak? Való igaz, Faust utazásra készül a fekete folyón, de azt hiszem, még csak készülődik, s egyelőre a kétely, nem az elhatározás kerekedik fölül. Például: „A hideg, a távolság / és a beláthatatlan túlpart mellett ezernyi ok mutatja, / hogy az úszás miért nem lehet megoldás” (Az utolsó méterek),vagy: „Tartok a továbbrohanástól is, / semmi garanciát nem látok, / hogy ne lehetne még rosszabb” (Alkalmi). Bizony, mivel garancia talán nincs is. Na és ha nincs? De árulkodó lehet a megtorpanást illetően a címbeli „visszaút” is.

Igaz, a kötet narratív szerkezete szerint a történet azzal zárul, hogy a beszélő átúszta a folyót, ahonnan visszanéz a távolodó révészre, s hogy megszabadult a korábbi muszáj-szerepektől, amire az utolsó versben a tóga és a páncél levetése utal. A szerzői/szerkesztői szándékok szerint tehát egy szabadulástörténetről kellene, úgy tűnik, szó legyen így a vége felé. De ezúttal én, aki talán egy hajóról figyelem az eseményeket, mégsem hiszem el, hogy elkezdődött az úszás. Az úszás csak ezután kezdődik. Ezért mondom azt, hogy Ússz, Faust, ússz!

2.

Ez a címe ugyanis Karácsonyi Zsolt 2010-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent kötetének, amelyet szintén a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából vettem kézhez, és föl is kiáltottam volna nyomban, amúgy gyergyaialbertosan, már ha Mallarmé és Valery kortársaként olvasnám Karácsonyi Zsolt poémáját, tehát valahogy így: minő immanens homály! A megszeppenésre hajlamos erdélyi értelmiségi – aki hátha nem vagyok, mármint nem megszeppent és nem is értelmiségi – méltán gyanakodhatna, hogy itt valami rafinált francia-német koprodukcióról van szó, méghozzá a legjobb értelemben, amelyben az érzéki és az elvont remekül szervesül (Gyergyai Albert), s ez – miként arra Szigeti Csaba is utalt egyik kései költői művében – maga lenne az Európai Unió.

Csakhogy mi itt vagyunk Erdély közepében, Goethe halott, Valéry halott, Mallarmé halott, az Európai Unió is halott. Mi már csak a költészetben hiszünk, próbálkozunk még legalábbis. Valaki például a minap így jellemezte Karácsonyi Zsoltot: „aradi fiú, ismer idegen nyelveket és tud viselkedni”. Méltán tarthatjuk tehát egy új generáció és egy új típusú költői hang markáns hírnökének – ezt most és itt komolyan is gondolom! –, főként ha viselkedni tudásához hozzávesszük a következő sorokat:

„A víz nyugodt, a víz nyugodt barátként

gátolja, hogy gátlástalan lehess,

hogy új világba érj a világ peremén túl,

hogy ne félj önmagadtól,

ne remélj.”

Amire ezúttal vállalkozott, az a világ, s benne Európa legalább költői újrateremtése immanens forrásokból. Vagyis elutasítja a „régi Európát”, amelyben dívott a világ peremén túlra való metafizikus pillantgatás, de amely végül – miként Noé apánk idején is, s talán mindig újra –, rátalált méltó zátonyára, ezért azt javasolja inkább:

„Magadba nézz,

amíg én úszom és

őrzöm tovább

a nyugodt éjszakát.”

Ám egyúttal régi-új metafizikai tételeket is hirdet:

„kiszögezem az ég kapuira

a régóta fogalmazott kiáltványt,

hogy minden egy,

és százmilliárd ember

csak milliárdszor széttörő

szilánk, de az, hogy ennyi lény

nem egyesül azonnal –

az nem volt, nem is lesz a mi hibánk.”

Amaz immanens homály, amiről beszéltem, a poéma egészét tekintve abból az utalás-technikából ered talán, amely a sokféle hagyomány – többek között a terjedelmes Faust-irodalom, amelyre Dobás Kata figyelmeztet a kötetről szóló kritikájában[2] –, a különféle mítoszi rétegek (a bibliai Noé-történet, Odüsszeusz, a „világtenger” gyanúsan sumér-akkád eredetű variációi, a négy őselem preszókratikus és szintén keleties misztifikációja, képzelt és valóságos tengeri szörnyetegek á la Borges, avagy az emberi szellem kölemb-kölemb féle történeteiből előásva (tengeri medvék, szárnyas polipok), s még bizonyára sok minden, amit az intertextualitás és a kultúrák közti közvetítés tavalyi és tavaly előtti divatja szerint én képtelen leszek ezúttal visszakeresni), szóval az immanens homály az utalások visszakereshetetlenségéből, radikális transzformációjából keletkezik. De nem csak ebből, hanem az önvizsgálat-szerű monológ asszociatív tudatfolyam-jellegéből, az úszó Faust önmagának föltett, öndefinícióra vonatkozó kérdéseiből és helyzeti értékű válaszaiból, na meg a nyugati költői szókincs igen-igen megterhelt, és így óhatatlanul homályossá vált metaforáiból. Mert mit kezdjek én azzal, hogy Élet meg Halál, meg Ég, sőt Menny és Föld, hogy Caesarok, Károlyok, meg Szkülla és Kharübdisz?  A teljesítmény éppen az, hogy ez a szókincs itt ismét fényleni kezd, működésbe van hozva, érvényesen. Ugyan hitem szerint olyasmi, hogy Európa, már nincsen, ebben Fausttal egyet értünk („Mögöttem már a régi Európa, / de itt százezer / Európé vár rám”), ám vannak európai költők.

Karácsonyi ezoterikus/egzoterikus filozófiai költeménye – nevezzük inkább tovább eredetieskedve poetozófiának – szerkezeti építkezésében is mímeli az örökösen hullámzó, mégis „egy helyben, mozdulatlan” ragyogó tengert: a három fő részből álló szerkezet további hármas egységekre épül, mintha egy önmaga körül forgó örvény belsejében ereszkednénk lefelé. Faust, miközben úszik, a tenger határait keresi („Mióta tart és hol lehet a Gát?), arról álmodik, hogy zátonyra fut („Zátonyra futottam, / tornyos hajóim itt süllyedtek el”), ugyanakkor eggyé is válik a tenger mozgásával („szememben tengermély ragyogás”). Ez a kifelé és befelé egyszerre irányuló figyelem lassan fölszámolja, vagy az úszás mozgásában valamiképpen egybefoglalja a hagyományos oppozíciókat lent és fent, kint és bent, inneni és túli, hátra és előre, múlt és jelen között, ahogyan például a Zátony szimbóluma is egyszerre gyűjti magában a halál és a pusztulás, de a stabil pont és újrakezdés jelentésmezőit is. Ez az egybefoglaló mozgás ugyanakkor egyidejű az önosztódással, sőt a két mozzanat a következő képben egybe is esik:

„Két föld, két víz, és két pólus között,

úgy sejtem, én is két

ember vagyok,

mint falevél

úszom a felszínen,

de szememben tengermély ragyogás.”

Az oppozíciók lebontása és a tájékozódási pontok önmegszüntető elmozdulása, ahogyan például a tenger az idő, majd az elmebeli folyamatok metaforájaként is értelmezhető, azonban revelatív fölismeréseket is tartogat az úszva-beszélő számára. A jelenlét visszanyerése egy helyütt az idő múltra és jövőre utaló aspektusainak eltávolításával/megszüntetésével érhető el, s ami ezek után mégis marad, az nem pusztán egy „most” jelene, hanem egy „van” tudatának evidenciája: „minden, mi volt, mi lesz, / távolodóban, / de ami van, az egészen közel.” Egy másik ehhez hasonló revelációban is gnómikus tömörséggel kerül felmutatásra az oppozíciók lebontásának és a szokásos időaspektusok átalakításának kognitív jogosultsága:

„A másik lehetőség,

hogy minden mozdulatlan,

és minden mozgás csak az elme műve,

ha hátra nézek, akkor is előre,

a pusztaságban erdők lombosodnak”

Ennyi komoly bölcsesség hogy is fér meg egy erdélyi költő agyában? Gyanús, hogy itten Gadamer, s már Derrida sem segít rajtunk, egyébként is már halottak, jobb lesz, ha egy székely vándor nyomán elindulunk Tibet felé, vagy egyszerűen csak kattintunk fürgén egerünkkel és előkeressük a neten a végső bölcsesség szívét, a Szív Szútrát, melyben ez áll: „Ó, Sáriputra! Az alakzat nem más, mint üresség, az üresség nem más, mint alakzat; üresség bizony az alakzat, alakzat bizony az üresség. Így van az érzet, az észlelet, az indíték, a tudat is.”[3] Csakhogy ezek a komoly bölcsességek mégsem olyan örök igazságokként vagy szent szövegként adódnak itt elő, melyek még zavarhatnák is a mi szekuláris elménket. Nem egy monológikus tudat kinyilatkoztatásai ezek, hanem a posztmetafizikusan megosztott szubjektum önmagát és beszélői pozícióját folyton megkérdőjelező poetozófia költeménybe ágyazott, s ottan tovább osztható/osztódó költeményei, melyekben a megosztás egy hol jelen lévő, hol nem jelenlévő, hol jelenlétében vagy jelen-nem-létében eldöntetlennek hagyott Másikkal/Önmagával/Önmásikkal diskurál – na és ebből születik a poetozófia.

Hogy mindezt kellő hatékonysággal kifejthessem, be kell itt vezetnem újfent egy szakfogalmat: a poetozófikus reflexió fogalmát, mely a poszt-posztmodern utáni poetozófiai diskurzus egyik differencia specificaja. Karácsonyi Zsolt mint poetozófus ugyanis orfikus alkat (egyébként minden poetozófus az), de annak nem nosztalgikus, hanem utópikus változata (ha van még egyáltalán értelme időbeli kategóriákkal operálni), s így reflektálnia kell saját tevékenységére mint a mediális értelemben történetileg feltételezett írásaktusra. Ezt így teszi: „az út túl hosszú, új szöveget kérek / az egyre ismétlődő hangjegyekre”,, vagy így: „repül a ház, amelyben egykor laktam, / úszik a könyv, az elképzelt varázslat / ismét erőt ad / minden karcsapásnak”; majd így: „ha a fejek gyorsan alámerülnek, / az írás mindig segíthet az ügynek, / fárad a láb, indul a nagyüzem, / hogy mit üzen – meghallgatom / megint”. A poetozófikus reflexió első szintjén megemlítődnek a poetozófia hagyományos eszközei/médiumai: 1. aszöveg, amely itt a régi hangok átirataként és átformált újraelőadásaként a múlt szövegeivel (úgy is mint egy mediális technológia termékeivel) való rendelkezés akarását és ezzel együtt a jövő akarását, azaz a „mindig van remény” klasszikus formulát hivatott korszerű fogalmazásban előadni; 2. akönyv, mégpedig az úszó könyv meglehetősen poétikus/prófétikus látomása, mely egyszerre utal a könyv hatalmát lebíró mediális robbanásra, amit itt a tenger jelképez, és Gutenberg találmányára mint a képzelet technikai protézisére, mely még mindig erőt ad és fog is adni, hypertext ide, vagy hypertext oda. 3. végül az írás pszichotechnikája kerül elő mint motívum, méghozzá – az imitáció révén – az írásnak egy bizonyos nyelvjátékozó, ironikus rímekben manifesztálódó változata, ami időközben üzemszerű rutinná vált egyes költőknél, s melynek üzemszerűsége így maga az üzenet, amire a poetozófus odahallgat ugyan ihlete pihenetében, de amit a poetozófiai diskurzus tulajdonképpen már meghaladott.

A Karácsonyi-féle poetozófia nyelvi teljesítménye többek között a szavak képi és fogalmi aspektusának egyszerre való ünneplése, a marginális-centrális pólusok szerinti tájékozódás (szinte !) végleges fölszámolása, az alantas/szubverzív/ironikus és a patetikus/fenséges/filozófikus regiszterek egybeoltása, mely utóbbit a következő példával szemléltethetek:

„És Róma így tárult fel előttem.

A Köpőcsészék Misztériuma.

Az újabb és még újabb kikötők.

A férgek féltett állomásai.”

Mindezek következménye egyfajta androgüni termékenység, melynek eredményeként a poéma második felében megszületik Nimfaust, kicsit Aphroditéhez, de tulajdonképpen senkihez sem és mindenkihez hasonlíthatóan:

„A nyugalom robajló lendületként

lecsap, hogy az Istennő –

megfogalmazódjon.”

E momentum egyúttal a poetozófia mint nyelvben megfogalmazódó világakarás pillanata is, amely a múltak és a jövők jelenbeli újrateremtését önmagából kiindulva végzi el, így végül a világok sokaságának mindegyike végül mégis egyetlen ténylegesen is létező világban talán otthonra, egy igazi démiurgoszi világban, ahol a dionüsszoszi és az apollóni erők szintézisre jutottak, ahol érvényes a mondás, hogy „egy mindenkiért és mindenki egyért”, ahol nő vagyok és férfi, s miként valaha Luther, mondhatom tisztán és szerényen:

„Felétek

élve

állok

a fényben!”

Karácsonyi poetozófiája zavarba hozza az olvasót, s ez jó jel. Mert úgy érezheti, hogy egyszerre kellene mozgatnia a Faust-irodalmat, Dantet, Hölderlint, Rimbaud-t, a fénymetafizikázó részeknél olykor még a János evangéliumát is, meg mondjuk Valéry Tengerparti temetőjét, Borges pogány gnoszticizmustát és egyebeket, de végül is mindez sehová sem vezetne, nem lenne okosabb tőlük. Úgyhogy, miként a vén Martin mondotta volt Hölderlin-könyvében, az értelmezőnek bizony félre kell állnia, hogy maga a mű szólhasson – no nem mintha ő maga nem állt volna olykor nagyon is a művek elé szörnyűséges ontológiájával. Mindenestre én most hagyom Nimfaustot, hogy további könyvhetes zsákmányaimról is szót ejthessek, s csak annyit mondok – nem mintha számítana –, hogy Karácsonyi Zsolt, szerintem, igen fontos költő, pontosabban poetozófus, s ki-ki vonja le ebből a maga következtetéseit.

3.

Mi van még a ládafiában? Igazi kellemes meglepetés, olyasmi, amire nem is számítottam, amikor a Mátyás-ház előtti talpalatnyi tér felé törekedtem az oltári napsütésben, de amit csak nagyon röviden fogok – mintegy figyelemfelhívásként – megemlíteni. A Kellék című filozófiai folyóirat három számáról (36., 37., 39.) van szó, s szégyen, nem szégyen, a folyóiratról eddig még nem hallottam. Igaz, filozófiát csak hobbiszörfözésként szoktam olvasgatni, úgyhogy túl szakszerű értékelést nem fogok tudni adni, csak szubjektívet. Nagyon ízléses, fényes borítójú kiadványok ezek, egy játékos, önironikus állandó mottóval Joseph Hellertől: „Kellék ez csak, pajtás!”. Tetszik a koncepció, mármint hogy „csak kellék”, meg hogy alapvetően – legalábbis az általam beszerzett lapszámok – fenomenológiával foglalkoznak, mivel gondoltam már arra, hogy egyszer, ha érteni fogok a fenomenológiához és a költői nyelvhez, megírom A költői nyelv fenomenológiája című hiánypótló művet, de egyelőre erre nincs túl sok kilátás.

Eddig folyóról, tengerről meg hajózásról beszéltem, most meg a hídról kellene, a Kellék című folyóirat „telephelyeként” ugyanis – nagyképűen megfeledkezve a közbeeső falvakról, erdőkről, folyókról és kisvárosokról – Kolozsvár, Nagyvárad és Szeged van feltüntetve. A lapszámok tematikái a számok növekvő sorrendjében: 36: Intencionalitás, 37: Alapjában mit is jelent az egyetemes értelem számára, hogy teste van? 39: Teremtés, természet. Az Intencionalitás-számban a nagyok közül természetesen Husserl, Merlau-Ponty, aztán Lévinas meg Adorno kerül szóba, de felbukkan egy számomra ismeretlen név, Michel Henry és az ő Kandinszkij-értelmezése, aztán egy másik ismerős név, Ingarden és Az irodalmi műalkotás. A nélkülözhetetlen filozófiai aprómunka szövegei ezek, kommentek, kommentárok a nagy szövegek alá. Felbukkan olykor egy-egy merészebbnek tűnő mondat, például Deczki Saroltánál: „Számomra inkább az a mód, a leírásoknak az a mozzanata tűnik figyelemre méltónak és megfontolásra különösen érdemesnek, hogy akármerről indulunk el a fenomenológiában, a következetes elemzések elkerülhetetlenül a metafizika vidékére vezetnek. Nem lehet, hogy maguk a dolgok ilyenek, hogy ez természetük inherens eleme?” És itt véget ér a cikk, pedig innentől kezdve olvasnám még nagyobb érdeklődéssel, hisz én is kíváncsi lennék rá, hogy Husserl marad benne a metafizika hagyományában, vagy vele együtt a dolgok is mindvégig ott vannak. A nagyok mellett, és túl rajtuk, számomra ebből a számból Pintér Judit Nóra Nosztalgia és otthonosság című szövege vált a legfontosabbá, mert nem a nagyok kommentelésére – ami persze nagyon fontos, meg minden –, hanem a cikk címében megnevezett fenomének önálló leírására vállalkozott meglehetősen vegyes – pszichológiai, filozófiai, társadalomtudományi – szakirodalom alapján, de Halász Hajnalka Ingarden-tanulmányát is remek elemzésnek tartom. Nyilván, mert valamilyen aspektusból érintenek a témák, de azért is, mert az ők szövegeit találtam a leginvenciózusabbaknak.

A 37. számban főként régi és új román filozófusoktól olvashatunk szövegeket, szövegrészeket, ezeket a teológiával foglalkozók is nagy haszonnal forgathatják. Alapvetően lendületesebb, bátrabb szövegek ezek, merészen eveznek metafizikus vizeken, de radikálisabb kritikát és képesek olykor bevetni, mint például Culianu, A gnózis fája című könyvének magyarra fordított részletei, vagy egy merész és izgalmas vita négy román filozófus között párbeszédes formába szerkesztve, A kereszt metafizikai jelentései címmel. A román filozófusok, ahogy így első ránézésre vélem, kevésbé röghöz kötöttek, merészebbek, hogy azt ne mondjam: szárnyalóbbak.

Végül a legvékonyabb, 39. Kellék-szám ismét mintha könnyedebb, de németesebb irányba evezne. A röghöz kötések mellet itt a leginvenciózusabb Valastyán Tamás Visszanyesések című szövege. A többi is jó, bár nem azt kaptam, amit a borítón feltüntetett tematika alapján vártam, na de hát biztos ez azért van, mert ilyen a filozófia.

Ilyesmiket (is) begyűjthetett tehát, aki a múltheti Kolozsvári Ünnepi Könyvéten nem volt rest és volt egy kis pénze is.

Végül hadd fejezzem be ezt a hosszúra nyúlt beszámolót a regionális teljesség gondolatával. Mert újabban foglalkoztat ez a kifejezés, de nem tudom, hogy pontosan mit is jelent, s az a gyanúm, ha megtudnám, már nem nagyon érdekelne. Van benne némi ideologikus malaszt, nem tagadom, s emellett némi transzcendentális nosztalgia, sőt gyász. De ott húzódik mindezek mellett, mögött egyfajta utópisztikus jövőszerűség is, s ezt szeretném szembeállítani – magamban – az erdélyiség történelmi „atmoszférikájával”, amelyben megint csak szépen kavarognak az eminens és példaszerű, a hétköznapian otromba, na és a traumatikus motívumok. Amott az el– és ezzel együtt a visszavágyódás, emitt a röghöz kötöttség érzése – vagy hogy ne essek foglyul érzelmi dichotómiáimnak, hozzáveszek még egy félig antropológiai, félig kulináris jelzőt, ami talán jellemző ittlétünk hangulatára: nyersfőtt, avagy főttnyers. Mert ilyen is az a bizonyos regionális teljesség. Mint a savanyú káposzta torzsája, ami a hordóban megpuhult, málló félben lévő fejkáposzták törzseként, gerinceként mégis – igaz, korántsem mindig – frissen marad és roppan a fogaink között.

Ilyen tehát a regionális teljesség. És én ezt is átéltem. Vale.


 [1]A röghözkötés trükkjei, forrás: http://cegvezetes.cegnet.hu/2000/11/a-, (Letöltve: 2011. 06. 05. Kiemelés a szerzőtől.)

[2] Dobás Kata, Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz!, in: http://www.kortarsonline.hu/1102/dobas.htm (letöltés dátuma: 2011. 06. 07.)

[3] http://www.terebess.hu/szorolapok/szutra.html (Letöltés dátuma: 2011. 06. 07.)

Szia, Európa!

Ma délután, amikor hazajöttem egy tétova városi bóklászásból – valójában egy temetésen voltam –, némi bávatag szöszmötölés után lefeküdtem aludni. Intenzíven aludtam. A következőkre emlékszem belőle: egy Daciában utazunk az unokatestvéreimmel, amelyet mozgássérült nagynéném kormányoz. Éjszaka van és esik az eső, de jó a kedvünk. A kormány mellett egy képernyő látható, amelyen a régi képeket nézzük vissza. A képek mellett többféle zene is fut, egynek a dallamára és a refrénjére emlékszem: „With the power of nothing”. A következő fázis már a félébrenlét gondolataié: annak a szónak, hogy „európa” ki kell kopnia a gyakorlatból, mert nem ír le valós működést. Talán lesz valahol Nyugaton – de az is lehet, hogy a Balkánon, vagy máshol – egy falu, mely megőrzi az Európa nevet. Lesz egy falu, ahol emlékeznek majd Platónra, Goethére, Yeats-re meg a többire.

 

Európában jelenleg, ahelyett hogy helyeket teremtenének, integrálnak. Az építészet nem létrehozza, hanem fölhasználja, sőt fölfalja a helyeket. Az integráció így lehetetlenségbe torkollik, hiszen nem veszi észre, hogy egészen egyszerűen különböző helyek vannak. Jørn Utzon Koppenhága Bagsvaerd nevű külvárosában felépített templomát látom. Aztán Tadao Ando japán építész fénynyelő konstrukcióit, amelyeken eltűnnek a falak, vagyis olyan absztrakciókká válnak, amelyek tagadják önmagukat. Nincsen jelen a hagyományos tömeghatás, de nincsen jelen az üvegkonstrukciókat jellemző térfogathatás, az egymáshoz illesztett síkok absztrakciója sem. Viszont létrehoznak egy belső helyet. Ha Európa lehetne, ilyen belső helyek kisugárzásainak metszéspontjaiban lehetne. Ahogyan most van, pusztán gazdasági és politikai vállalkozás, illetve egyfajta nagyképű absztrakció. Ezek pörögnek le az álom üledékeként a félébrenlét állapotában.

 

Európának és a helyeknek ezt feszültségét talán információ és tapasztalat kettősségében lehetne megragadni. Az információ technológiai processzusok eredménye, ezek pedig olyan szabványokon alapulnak, amelyek nem a testi érzékelés, hanem a technikai előállítás lehetőségeit szabályozzák. Az információ valami valósból indul ki, de mivel olyan technikai processzusok eredménye, amelyek érzékileg már nem követhetők (hiszen éppen ebben áll hatalmuk), esetleg csak újabb technológiai processzusok segítségével szimulálhatók, tagadják is ezt a valóst. Pontosabban: az információban éppen az a valós, amit nem kommunikálnak. Az információ tartalmilag üres, nincsen jelentése, semmit sem közöl. Mégis van benne valami valós: azáltal hogy kódolás, átalakítás, átvitel, dekodólás által előállítható, utal magának az információnak az anyagára, amelyből létrejön, de amit elfed. Az információ forrása az az üresség, vakság vagy morajlás, amely azért nem kaphat helyet az információ tartalmában, mert a szabvány éppen azt nem képes technológiai konvencióvá konvertálni.

 

Ez egyszerűbben úgy fejezhető ki, hogy a technológia, minden szimuláció ellenére, korántsem meríti ki a fizikai valóság lehetőségeit. A technológiai szabvány nem emberi mérce, ezért lehet a médiumok önálló történetéről beszélni; de nem is a fizikai valóság mércéje, ezért lehet a médiumok történetiségéről beszélni. A fizikailag valós sokkal gazdagabb, telítettebb és változékonyabb annál, mint amit az emberi érzékelés vagy a technikai szabvány belőle kommunikáció formájában átvinni képes. A vakság, az üresség és a morajlás kifejezések éppen ezt a telítettséget (teljességet?) akarják megnevezni. Amire itt a valós kifejezéssel utalni próbálok, tehát voltaképpen az érzékelés és a technikai szabványok által kommunikált informatív valóság fölöslege, maradéka, de valamiképpen mégis azok forrása. Ez a – talán mondhatom így – ”téridő kontinuum”, amelynek a technológia és az érzékelés csak egy keskeny sávját képes információvá alakítani és átvinni, más természetű, mint az információ. Hiszen az információ, bár forrásvidéke itt van, mégis alapvetően technológiai természetű. A valósnak ezzel szemben nincs természete vagy lényege, inkább azt mondanám – de ez lehet, hogy félrevezető –, hogy az maga a természet.

 

De mennyiben léphet túl az informativitáson az, amit – merőben esetleges módon – itt tapasztalatként próbálok megnevezni? Hiszen az információ fogalma, úgy tűnik, felöleli mindazt, amit tapasztalatként (képként, hangként, tapintásként, szaglási, ízlelési információként) bármikor megragadhatunk: noha technikai természetű, tehát ”embertelen”, mégis ez teszi lehetővé, hogy megnevezzük az emberit. Embertelen, noha az emberhez tartozik. Az információ mintha az észlelés formája lenne. Csakhogy vajon honnan származik az az előfeltevés, hogy beszélhetünk egyáltalán észlelésről? Ha az információ a test és a technika közti átkötés, akkor valójában mi a test, amelyről csak az ilyen átkötések révén szerzünk tudomást? Hogyan viszonyul az érzékelés teste ahhoz, amit az előbb a valós érzékelhetetlen forrásvidékeként írtam körül?

 

A technológusok szerint – ilyen újabban a legtöbb körmönfont humántudós is – csak arról a téridő kontinuumról vagyunk képesek információt továbbítani, amit az olyan technikai eszközök, mint amilyen például a nyelv- és íráshasználat, az intézmények és a bennük materializálódó eszmék, politikai gyakorlatok, történelem-konstrukciók stb. törnek föl és állítanak elő a számunkra. Ennek a technológiának az egyik eredménye az az ”előítélet”, hogy van valaki, aki észleli ezeket a feltört technológiai tér- és időkonstrukciókat. Csakhogy ennek a valakinek a léte a technológiai szimuláció egyik hatása pusztán, nem tartozik a valós forrásvidékéhez. E szerint nem tapasztalunk semmit, ami valós lenne, csak olyasmit, amit szimuláció hoz létre.

 

Pontosabb lenne azonban úgy fogalmazni, hogy nem tudunk semmit átvinni, kommunikálni abból, ami valós, mivel az átvitel a valóst szimulákrummá konvertálja, sőt korrumpálja. A valós tapasztalata zárvány, csakis önnön hiányában képes hírt adni magáról, ugyanakkor hiányát is csak valamiként, tehát információként ragadhatjuk meg. Az átélés árnyéka azonban váratlanul bármilyen információra vagy zajra rávetülhet. Ez az árnyék az, ami belső hellyé, zárvánnyá teszi a technikai konstrukció helyét. Az árnyék a valós teljessége – amit ugyanúgy ürességnek is mondhatnék – felől támad a technikára, ez teszi olykor ragyogóvá. A technológia univerzális szabványai jeltelen vázak csupán. Az európai integrációnak nevezett projekt egyfelől ilyen szabványok kiterjesztésének benyomását kelti. Számomra azonban Európa csak a lokális teljességek, és az ezekből a forrásokból táplálkozó lokális aktivitás felől lenne megélhető. Nem az univerzális szabvány, hanem a belső teljességek felől tehát.

 

Ez a belső nem individuális és nem emberi, talán nem is otthonos. Egy forrásvidék neve inkább, mely közeli és távoli, szelíd és szétosztható. Olyan mint a só. Mert a sónak nincsen köze a szívedhez, a sónak nincsen köze a számokhoz és az igazsághoz sincs a sónak semmi köze. A só csak só. Létezik, mint Erdély, vagy egy falu, amely felé vagy amely felől – jelenleg ez teljesen eldönthetetlen, hál’ istennek – mozgássérült nagynéném vezet egy rozsdás Daciát with the power of nothing. Szóval: SZIA, EURÓPA!

Borbély András négy verse

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

POMPEI

 

Maradjunk így: állig kőbe metszve,

én az ágyon, te az ablaknál állj,

nincs már idő semmiféle tervre,

a falak között füst és félhomály.

 

Esőcsepp a homlokodra szórva,

láthatatlan szemed, mint egykoron…

„Így ért véget Pompeiben egy óra!

Szobrok vagyunk, csak kőzet és korom!”

 

S miként álmodó agyán a szavak,

rózsák úsznak át a tengeren.

Szerelem: semmi. Minden úgy marad

elfelejtve, mint a történelem.

 

 

FÉM

 

Belé szárad az alkony a májba,

egyetlen tűérben lüktet az agy,

a kiáltás, ha hangfekvést találna…

– Ki fekszik benne? – Te vagy!

 

Mint az ólom, a talpamra szárad

az egész ország – forró, szagos massza;

kiejtem nevét, mint hogyha százas

szög fejét köpném az alkonyatba.

 

 

KÉREG

 

Szabad, kimunkált

tér a ketrec.

 

Egyetlen mozdulat,

melyet megtalálnod,

mely hogy megtaláljon.

 

S utána már

semmi sem kimunkált,

semmi sem van,

semmi sem nincs,

és semmi sem lehet.

 

Nincsen, amiért,

nincsen, amikor.

 

Csak a kéreg.

A kéreg.

 

 

HISZTÉRIA

 

a kések lárvák

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

szíve a vállapján

körmével fészket

a bőrén a szíve

a bőr alatt ránc

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

a vágy kórsága

tenyérnyi tűpárna

a részvét egy állat

 

a részvét a víz

 

 

 

Miért kell visszamenni falura?

 A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.

A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.
Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.
De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?
Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.
Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.
Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.
Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamibenmegnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.
A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.
Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.
Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.
A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.
Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.
A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.
Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.
Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.
De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.
Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.