– följegyzések az I. Nautilus Szabadegyetemről –

Gyergyóba Kolozsvárról, Csíkszeredába Gyergyóból, Marosvásárhelyre Csíkszeredából, Kolozsvárra Marosvásárhelyről, Budapestre Kolozsvárról érkeztem. Budapestről pedig együtt indulunk a Nautilussal Beregszászra. Már az indulás előtti éjszakán elkezdődik az önfelsebzés, Borbáth Péter ágyába üvegszilánk kerül, Kránicz Gábor szembesül saját életével, én pedig keresem a mértéket, ahol már csak test vagyok. Elhelyezem az asztalon a Rubik-kockát, apró darabokra esik szét a szerkezet. Péter erőpróbát javasol, tudom, hogy provokál, ezért csak szilajon védekezem. Csak semmi virtuskodás. Elfogy a Marosvásárhelyről hozott szilvapálinka, csipős paprika kerül a sörbe.

A büfékocsiban találkozunk egy gyilkossal, aki aznap reggel szabadult kilenc év után. Ez az a mozzanat, amikor elkezdődik az I. Nautilus Szabadegyetem. Rögtön Csenge fülébe súgom, hogy vigyázzon a cukormókusára (vagy mire), nehogy elszabaduljon a sztyeppén és megmarcongassák a földikutyák.

S valahogy így is érzem: ez itt a sztyeppe bejárata, nem földrajzilag, máshogy. Járjuk be a bennünk lakó sztyeppét. Jegyzetelek:

Fölveszem a szót, hogy

rátegyem a tájra:

ez már a sztyeppe

hidege, magánya.

  Később igazolódik a sejtésem, amikor az első – éjszakai – szekcióban a rozsföld szélénél hallgatom Dupka György történeteit. Katonatörténetek, lágertörténetek, átjárók a történelemből a mítoszba, az állatiból a szentbe. Amíg számunkra – még itt is, Kolozsváron – a tér Napnyugat és Dél felé szerveződik (Budapestre, Bécsbe járunk könyvtárba, levéltárba, Berlinbe írótáborozni, Firenzébe konferenciára, Horvátországba, Görögországba nyaralni), addig Kárpátaljáról Kijev, Moszkva, Pétervár, a KGB-levéltár, Kazahsztán, a kínai-orosz határ, a hanti-manysik földje felé tartanak a történetek. És ezek nem könyvből olvasott történetek, hanem az ők történetei. Mert jártak ott: a medvevadászok között, asszonyvásárokon, repesszel lábukban. S ami igazán fontos nekik, az onnan jött, vagy oda vitték. A történetektől valahogy megmozdul bennem a láger szó, amelyről annyit lehet olvasni. Most kezd feltöltődni a szó, most kezd körvonalazódni egy valódi láger tere. Még nem szemtől szembe, de valahol a közelben, talán a szálláshely mögötti lakásban, egy orosz tiszt is van velünk. Egy valódi orosz tiszt (lehet, hogy ukrán), nem pedig egy – regénybeli. A tér megköveteli, hogy tudomásul vegyem: a szovjet katona létezett, sőt létezik, és létezett a lágeréhség és létezik az éhségangyal.

Hogyan lehet túlélni a lágert? Valójában sehogy. Megfigyelem, hogy amit itt, Kárpátalján a kultúra szó alatt többnyire értenek, az nekem egy másik szó: archiválás. Emléktábla-projekt, helységnév-tábla-projekt, vallomások, tanúk betűi, tények. Megértem, mi az összefüggés a kézírás és a márványtáblába vésett szavak között, a sírfelirat és a költészet között. Reflexió nélküli ősírás mindkettő – metaforák, trópusok nélkül. Csak a tényeket rögzítjük – ezt állítják, akik archiválnak. De a következő pillanatban – vagy ugyanabban – a tények már metaforákká válnak. A lágerélményhez képest nincsen utólagosság: a tények, vagyis a metaforák a halált rögzítik, teszik örök időkre jelenvalóvá. Éljenek a gyilkosok, éljenek, akik meghaltak, magyarok, ruszinok, svábok, oroszok, ukránok. A halál közelségében a jövőnek szánt üzenet maja titkosírássá válik, hieroglifává. Azért szeretik egymást és tartanak össze a nemzetiségek Kárpátalján – hallom ki az előadásokból –, mert mindegyiküket legyilkolták. A nemzetiségi együttélés tartóoszlopai – hogy képzavarral éljek – a közös tömegsírok, a 18 méter mély emberdögkút Zrínyi Ilona várában.

Egy dologról tudok, ami az életről szólt ebben a virtuális halálarchívumban: a lágerversek, amelyeket kötetbe gyűjtött Dupka György. Egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele, mert ezek a szavak az életet lehelték abba, aki elmondta őket. A lágerversekre, imákra voltam és vagyok azóta is egyedül kíváncsi, zsigerien kíváncsi, ebből az egész emlékezetfasizmusból. A szövegük, a működésük, a ritmusuk, minden érdekel, érint. A halál pedig nem érdekel.

Ilyen a beregszászi múzeum is. Elvileg a város történetét archiválták benne a kezdetektől napjainkig. De képtelen vagyok így olvasni a tárgyakat. Számomra a múzeum a teljes történelmet jelenti, a tárgyak, a tények rögtön metaforákká váltak. Hiszen – kiáltok föl magamban – ebben a múzeumban mindent össze akarnak gyűjteni az őskori kövektől a legutóbbi technikai vívmányig, amit az utolsó szobában egy szekrénynyi szkenner „szimbolizál”. Ott vannak Fedák Sári harisnyái, Kroton-Herkulesnek, a világ legerősebb emberének fotói és életrajza, aki maga is egy ősember, ott van az Auschwitzből hazahozott, egész történelemmel rendelkező bőröv, lerombolt templomok makettjei, több ún. „érdekeltségi könyvecske”, egymással semmilyen logikai viszonyban nem lévő tárgyak, dokumentumok, tények tömkelege. Az élet története és a halál története itt, ezekben a tárgyakban, elhelyezésükben totálisan összekeveredik. A hétköznapok tárgyai és a terror nyomai nem különböztethetők meg. Minden tárgy fölcserélhető minden tárgyal: hiszen ha Fedák Sári harisnyája ugyanolyan fontos a beregszászi múzeum számára, mint az auschwitz-i bőröv, ha ez a harisnya, vagy Kroton-Herkules leesett ujjperce, egy régi írógép, egy rafinált kínzóeszköz ugyanott van, ahol az etnikai tisztogatás katonai dokumentumai, akkor minden tárgy haláltárgy, de ugyanabban a pillanatban röhejtárggyá is válik.

Közben arra gondolok, hogy minden gyilkos ironikus: sejti, hogy tette valójában fölfejthetetlen lesz. Ahogyan én mint idegen nem tudom eldönteni, hogy múzeum ez, vagy temető, úgy az utókor számára is az egész emlékezetkomplexum olvashatatlan vagy félig olvasható titkosírássá válik. Mert felejtés nélkül nem lehet élni. Az emlékezet felejtés is egyben, míg az archiválás emlékezetfasizmus: a totális rögzítés minden emléket olvashatatlanná nivellál. Megismétlem: egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele.

A beregszászi ég lefelé fordított tányér, olyan alakú, amilyenen a sültet szokták hozni a lakodalomban. A beregszászi föld, az éjszaka világító sárga tarló – nekem – a sztyeppehatár. Különös metafora ez is: hiszen a sztyeppe szónak van egy a magyarság őstörténetéhez kapcsolódó aurája, de van egy a sztálini terrorhoz, a haláltáborokhoz kapcsolódó aurája is. Nehéz volt nekem eldönteni, amikor például Fodor Géza bácsi ősmondását hallgattam a turulról mint szabadságszimbólumról, hogy most akkor melyik is a referencia: az amiről beszél, a magyarság őstörténetéhez kapcsolódik, de az, aki beszél, a sztálini terror tanúja, gyermeke. És az, ahogyan beszél, afféle sztyeppei ősmondás: érthetetlen, mint a maja titkosírás.

Az ég és a föld közé egyszer beszúrtam a tekintetemet Beregszászon, a sárga tarló fölött. Tudom, hogy ott maradt az a tekintet: emlék jel nélkül. Amikor hazaérek Kolozsvárra, az utcán meg-megállok, hogy följegyezzek egy-két banális tanulságot:

Ha tükörbe nézel,

a tükrön keresztül látod saját tested.

Ha magadra gondolsz,

a gondolkodáson keresztül

gondolsz önmagadra.

Nincs szükséged többre,

mint amennyit elbírsz:

ételnek, italnak, ruhának, emléknek,

sietségnek, várakozásnak

mértéke van saját mozgásodban.

Amennyit elbírsz,

az mindig épp a határ,

az egyensúly határ,

mi magával arányos.

Aki nem ismeri a mértéket,

vagy aki másoktól veszi át,

mindig túl sokat,

vagy túl keveset cipel magával.

Ki látni akar, elég egy üres pont,

vagy kétértelmű vonal,

melyre ráteheti tekintetét.

Ha többet akarsz, vigyázz,

széthúzza arcod az ablak.