Ma délután, amikor hazajöttem egy tétova városi bóklászásból – valójában egy temetésen voltam –, némi bávatag szöszmötölés után lefeküdtem aludni. Intenzíven aludtam. A következőkre emlékszem belőle: egy Daciában utazunk az unokatestvéreimmel, amelyet mozgássérült nagynéném kormányoz. Éjszaka van és esik az eső, de jó a kedvünk. A kormány mellett egy képernyő látható, amelyen a régi képeket nézzük vissza. A képek mellett többféle zene is fut, egynek a dallamára és a refrénjére emlékszem: „With the power of nothing”. A következő fázis már a félébrenlét gondolataié: annak a szónak, hogy „európa” ki kell kopnia a gyakorlatból, mert nem ír le valós működést. Talán lesz valahol Nyugaton – de az is lehet, hogy a Balkánon, vagy máshol – egy falu, mely megőrzi az Európa nevet. Lesz egy falu, ahol emlékeznek majd Platónra, Goethére, Yeats-re meg a többire.

 

Európában jelenleg, ahelyett hogy helyeket teremtenének, integrálnak. Az építészet nem létrehozza, hanem fölhasználja, sőt fölfalja a helyeket. Az integráció így lehetetlenségbe torkollik, hiszen nem veszi észre, hogy egészen egyszerűen különböző helyek vannak. Jørn Utzon Koppenhága Bagsvaerd nevű külvárosában felépített templomát látom. Aztán Tadao Ando japán építész fénynyelő konstrukcióit, amelyeken eltűnnek a falak, vagyis olyan absztrakciókká válnak, amelyek tagadják önmagukat. Nincsen jelen a hagyományos tömeghatás, de nincsen jelen az üvegkonstrukciókat jellemző térfogathatás, az egymáshoz illesztett síkok absztrakciója sem. Viszont létrehoznak egy belső helyet. Ha Európa lehetne, ilyen belső helyek kisugárzásainak metszéspontjaiban lehetne. Ahogyan most van, pusztán gazdasági és politikai vállalkozás, illetve egyfajta nagyképű absztrakció. Ezek pörögnek le az álom üledékeként a félébrenlét állapotában.

 

Európának és a helyeknek ezt feszültségét talán információ és tapasztalat kettősségében lehetne megragadni. Az információ technológiai processzusok eredménye, ezek pedig olyan szabványokon alapulnak, amelyek nem a testi érzékelés, hanem a technikai előállítás lehetőségeit szabályozzák. Az információ valami valósból indul ki, de mivel olyan technikai processzusok eredménye, amelyek érzékileg már nem követhetők (hiszen éppen ebben áll hatalmuk), esetleg csak újabb technológiai processzusok segítségével szimulálhatók, tagadják is ezt a valóst. Pontosabban: az információban éppen az a valós, amit nem kommunikálnak. Az információ tartalmilag üres, nincsen jelentése, semmit sem közöl. Mégis van benne valami valós: azáltal hogy kódolás, átalakítás, átvitel, dekodólás által előállítható, utal magának az információnak az anyagára, amelyből létrejön, de amit elfed. Az információ forrása az az üresség, vakság vagy morajlás, amely azért nem kaphat helyet az információ tartalmában, mert a szabvány éppen azt nem képes technológiai konvencióvá konvertálni.

 

Ez egyszerűbben úgy fejezhető ki, hogy a technológia, minden szimuláció ellenére, korántsem meríti ki a fizikai valóság lehetőségeit. A technológiai szabvány nem emberi mérce, ezért lehet a médiumok önálló történetéről beszélni; de nem is a fizikai valóság mércéje, ezért lehet a médiumok történetiségéről beszélni. A fizikailag valós sokkal gazdagabb, telítettebb és változékonyabb annál, mint amit az emberi érzékelés vagy a technikai szabvány belőle kommunikáció formájában átvinni képes. A vakság, az üresség és a morajlás kifejezések éppen ezt a telítettséget (teljességet?) akarják megnevezni. Amire itt a valós kifejezéssel utalni próbálok, tehát voltaképpen az érzékelés és a technikai szabványok által kommunikált informatív valóság fölöslege, maradéka, de valamiképpen mégis azok forrása. Ez a – talán mondhatom így – ”téridő kontinuum”, amelynek a technológia és az érzékelés csak egy keskeny sávját képes információvá alakítani és átvinni, más természetű, mint az információ. Hiszen az információ, bár forrásvidéke itt van, mégis alapvetően technológiai természetű. A valósnak ezzel szemben nincs természete vagy lényege, inkább azt mondanám – de ez lehet, hogy félrevezető –, hogy az maga a természet.

 

De mennyiben léphet túl az informativitáson az, amit – merőben esetleges módon – itt tapasztalatként próbálok megnevezni? Hiszen az információ fogalma, úgy tűnik, felöleli mindazt, amit tapasztalatként (képként, hangként, tapintásként, szaglási, ízlelési információként) bármikor megragadhatunk: noha technikai természetű, tehát ”embertelen”, mégis ez teszi lehetővé, hogy megnevezzük az emberit. Embertelen, noha az emberhez tartozik. Az információ mintha az észlelés formája lenne. Csakhogy vajon honnan származik az az előfeltevés, hogy beszélhetünk egyáltalán észlelésről? Ha az információ a test és a technika közti átkötés, akkor valójában mi a test, amelyről csak az ilyen átkötések révén szerzünk tudomást? Hogyan viszonyul az érzékelés teste ahhoz, amit az előbb a valós érzékelhetetlen forrásvidékeként írtam körül?

 

A technológusok szerint – ilyen újabban a legtöbb körmönfont humántudós is – csak arról a téridő kontinuumról vagyunk képesek információt továbbítani, amit az olyan technikai eszközök, mint amilyen például a nyelv- és íráshasználat, az intézmények és a bennük materializálódó eszmék, politikai gyakorlatok, történelem-konstrukciók stb. törnek föl és állítanak elő a számunkra. Ennek a technológiának az egyik eredménye az az ”előítélet”, hogy van valaki, aki észleli ezeket a feltört technológiai tér- és időkonstrukciókat. Csakhogy ennek a valakinek a léte a technológiai szimuláció egyik hatása pusztán, nem tartozik a valós forrásvidékéhez. E szerint nem tapasztalunk semmit, ami valós lenne, csak olyasmit, amit szimuláció hoz létre.

 

Pontosabb lenne azonban úgy fogalmazni, hogy nem tudunk semmit átvinni, kommunikálni abból, ami valós, mivel az átvitel a valóst szimulákrummá konvertálja, sőt korrumpálja. A valós tapasztalata zárvány, csakis önnön hiányában képes hírt adni magáról, ugyanakkor hiányát is csak valamiként, tehát információként ragadhatjuk meg. Az átélés árnyéka azonban váratlanul bármilyen információra vagy zajra rávetülhet. Ez az árnyék az, ami belső hellyé, zárvánnyá teszi a technikai konstrukció helyét. Az árnyék a valós teljessége – amit ugyanúgy ürességnek is mondhatnék – felől támad a technikára, ez teszi olykor ragyogóvá. A technológia univerzális szabványai jeltelen vázak csupán. Az európai integrációnak nevezett projekt egyfelől ilyen szabványok kiterjesztésének benyomását kelti. Számomra azonban Európa csak a lokális teljességek, és az ezekből a forrásokból táplálkozó lokális aktivitás felől lenne megélhető. Nem az univerzális szabvány, hanem a belső teljességek felől tehát.

 

Ez a belső nem individuális és nem emberi, talán nem is otthonos. Egy forrásvidék neve inkább, mely közeli és távoli, szelíd és szétosztható. Olyan mint a só. Mert a sónak nincsen köze a szívedhez, a sónak nincsen köze a számokhoz és az igazsághoz sincs a sónak semmi köze. A só csak só. Létezik, mint Erdély, vagy egy falu, amely felé vagy amely felől – jelenleg ez teljesen eldönthetetlen, hál’ istennek – mozgássérült nagynéném vezet egy rozsdás Daciát with the power of nothing. Szóval: SZIA, EURÓPA!