LÉT-KÓD

a szerelem tó- és ég-szemű,
kéklő zápor, váratlan napfény,
fölszálló könnyű pára.
ég és tó egymásra nyílva
boldog vízcseppé
egybehajlanak:
a tó a tó egébe,
az ég az ég tavára,
s a vízcsepp, hétszín derű
a földre hull
és egy fűszál élén
a teliholdig elgurul.

A SZÍV BELSEJE

Sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.

Fekete-vörös karcok a szív barlangfalán,
körömmel vájt rajzok dárdával, nyíllal
vörös-fekete bölényekkel.
Tágul és szűkül a szív,
kamráiban alvadó mélységek ringanak
mohazöldnél, vérnél feketébben.
Ó, a félelemben gyökerezik minden:
az idő fölfalja gyermekeit,
kik lennének mind-mind csak egy.
Vagyunk elefántcsontfehér
vagyunk a világ tüköre ében,
ízzadó kezek az égi kilincsen:
rettegnek új és új heródesek,
hol születik majd az az egyetlenegy,
mert a rettegésből virágzik minden,
gyilkosság, ölés, aknamezők,
szűköl és liheg a szív, kamrái falán
véresre vakart karmolások:
ákombák véset szívünk katakombáiban.
A riadás indája befurakszik
meszesedő ereink alagútjaiba, nézd,
bakanccsal szétrúgott hangyaboly a város,
ereink göbje szagunktól bűzlő metróállomás,
sötét álmaink betonívekre vetítve
fölfeszült, elkésett látomások,
köhög, akad a szív, rejtené asszonyok
keresztre küldött magzatjait,
kik az anyaméh áldott öbleiből
küldetnek a sáros partokra boruló
ég-dobogásba s mint óriás szívharang,
magába öleli őket a lassuló csend
arcukra símul veronikakendő:

sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.

A KÓDEXRAJZOLÓ

Szép, mint a boldog távolságok:
a szemhatár vonalán mozdulatlan állok
magam s a túloldal között,
míg a tél tavasszá öltözött

és fénylettek megtartó messziségek,
az idő mint porló eső fehérlett,
macska játszott egy gombolyaggal
fonalként gurítva a kezdetet s a véget.

Állok egy puszta papírlap fehérén
egyetlen rajzolt függőleges.
Egy vízszintes tusvonalnak végén

tollal írt szavak, pröckölő furcsa rajzok:
van a történet, és vagyok még én.
Minden karcolt vonalam végleges.

A VONAL

Csak a fekete,
csak a fehér.
Indulat
fojtott
fehérben:
tussal karcolt
sötét telér.

A vizek mélye
a hold
tüdejével
egyetlen
világ-
lódulással
egybeér.

Állok éjfélben
holdezüst
homokpadon:
az ismeretlen,
ki egyszer
elszámol
mindenér’.

Akiben
kérések lenti
parazsa
ízzik,
akiben fehéren
pilinckázik
a fönti dér.

(Illusztráció: Fábián István: a pacának mindegy)

összepréselődött

Juhász Zsuzsanna Akkor c. verse nyomán

sok volt az összepréselődött tulipán
mint vak könyvoldalak között
az emberujjak
a papírsárkány vigyora sárga
a villamos arcul köpi a szelet
a trafikokba besurrannak
könyvszagú teremtényeid uram
és kisurrannak az összepréselődött
papírsárkányok és a tulipánok

negyven év után

kollázs Tomas Tranströmer verseiből*

két koldus zengve
nekivágott a kaptatónak
mindketten negyven év után
léptek ki a sírjukból
az aranyozott keret
sem volt képes útjukat állni

* http://www.inaplo.hu/nv/200206/08.html

(Illusztráció: Doris Joa: Purple Tulip)

Ha görbe tükörhöz lép,
görbe, amit lát.

De ha sík a tükör,
miért görbült el a kép?

(Illusztráció: A szerző munkája)

Tézisek tézise

NEM TÖRDELHETŐ NEM IS KÖZPONTOZHATÓ
RAPSZÓDIA NEM KÉKBEN
NEM VAGYOK SZONÁTA SEM JÓEMBER
SZAVAKKAL LEÍRHATATLAN
REMETEBÁL LILIOMSZÖRNY KOTTAHÁZ
NEMIGEN
NEM GÁNCSOSKODOM
NEM VAGYOK SPORTSZERŰ
SEM MAGAMÉRT SEM MÁSÉRT
NEM HALOK MEG
NEM VAGYOK POR SEM HAMU
EGY NEM LÉTEZŐ NYELVBEN GONDOLKODOM
NINCS LEXIKA NINCS FONOLÓGIA
NEM GONDOLKODOM EGYÁLTALÁN
ÉN VAGYOK A TÖRVÉNY
VERSEKKÉ AMORTIZÁLOM A VILÁGOT
EGY SOHA KI NEM ENGEDETT
VÉGBE MENŐ BELÉLEGZÉS

Látás

Félek a semmitől.
Hazafelé este, az útnak induló
szomszédtól.

Minden bizonnyal a szomszéd is fél tőlem.

Ahogy félhetett a bika akkor.
Letörték a szarvát, barbárul,
mint ahogy kieszik a halak egymást
az akváriumból.
Nézem magam a tetemük tükrében.

Állnék fegyverrel a kezemben,
és nem tudnám megölni Jézust.

Biztosan darabokra szedném.
Külön nézném a fejét,
külön pedig a végtagjait.

Attól félek, ami emberre hasonlít.

Miért nem a bika jutott nekem.
Állatokat óvodás korom óta,
hobbiszerűen ölök.

Megtanulom a nyelvet, ahova
születni szerettem volna,
állok a szétszórt Júdában,
miért nem születtem Budapestre.
A kétezerévmúlvaiaknak csak
imádkozniuk kell azért, aki megtette.

Mindjárt éjfél. Néz a szomszéd,
kezében kötél.
Ha állat nem is, legyen isten,
de az emberöléstől írtózom.

És mondám: Maga meg hová megy?
Ő mondá: Megyek, lemérem köztünk a távolságot.
És ment, és lemérte.

Ritmusra izzadunk, árad belőlünk a Jordán.
Összekapnak az angyalok az emberszagunkon,
mint majd a műértők,
a rólunk készült Tissot-festményen.

Egy gombnyomás lenne az egész.
Döfnöm se kell.
A Seregeknek Ura küldte,
hogy ma megöljem,

hogy holnap láthassalak
a Fügefa Talpában.

Furcsa teremtés az ember.
Éjfél.
Ma sem üdvözül senki.

(Illusztráció: Hannah Baruchi: Jordan river in Israel)

csapott az asztalra Hrabal pedig nem hallgatsz rám
azt hiszed nem látom mit csinálsz
úgy teszel mint aki olvas közben meg szunyálsz
mondd meg ha meguntál van olvasóm elég
látod belőlük neked is juthat egy kevés
azt hiszed van remény hogy kemény tökös költő váljon belőled
talán lehetne töpreng nevetve ha kezelésbe vennélek
de nem már késő elpuhult tested és bennsőd
kocsmába sem jársz mihaszna csak szerkesztgetsz itt napestig
nem hallok mást a könyvek meg a magazin és a folyóirat
azt hiszed fontos irodalmat csinálsz de ebben te nem lehetsz király
nem látod a királyságot rég lenyúlták mások
kik nem féltek tőle neked morzsákat sem juattnak belőle
amit csinálsz missziónak tartod ám vergődsz csak mint hal a parton
lásd be végre csupán maroknyi kéve mit egybekötöttél
öszvér minden amit csinálsz múzsáddal kart karba öltve
közölte majd bosszúsan legyintett
fejezd be inkább a könyvem mert ennek van sava borsa
én már csak tudom görnyedtem eleget érte az asztalon
belőle viszont tán megérted
ha hagyod a világ nélküled is meglesz valahogy

(Illusztráció: Milena Gaytandzhieva: Me & You)

Valami elveszett

Bezárva, csak egy apró kulcslyukon lélegzett.
Hideg volt.
Durva széllel lebbent a koszlott
csipke a mázolt ablak előtt,
pergett a gitt, és a kövek között,
hajszálerekből ácsolt lassú porladással
foszlott a varrat
a fogvesztett, fekete kabáton.
Látod a síneket?
Így válunk el, egyre beljebb.

2022. 02. 11.

Öntudat

Standardizált porleves.
Miből, mennyit, hogyan,
de íztelen, alig úszik
némi erő, hiába fő,
s rakódik tányér szélére
a zsír, a szín,
mű illat terjed,
mint izzadtságszag,
ha maskarát ölt a farsangi fánk,
mikor krémesnek hiszi magát.

2022. 02. 11.

Zászló

Partokhoz verődve, ütődve,
ronccsá tört hajónkról
álmodunk,
kísért a frázisokban megkövült idő.
De hiába,
nem változik semmi.
Az elmondhatót kagylóba zárja,
rejti az „ön”, mert jön a szél,
és befúj az ablakon,
kihűlt szobát terel,
és a függönyt, mint zászlót,
lebbenti, merre kell.
Más világ ez.
Kérkedőn, büszkén
tetteti a békét, s hajlik,
mint a frissen tört orgonaág.

2022. 02. 08.

(Illusztráció: Anja Psag)