♈︎
ölelj át
vigyél forráshoz
moss le
velem imádkozz

♈︎
találtam egy fenyőtönköt.
kifeküdtem rá a napra.
eszembe jutott a kedvem.

♈︎
fáj a szívem
siess siess
lekapcsolni a világot

♈︎
most hogy elhagytam a hidat
jön át rajtam a folyó

♈︎
egy lap a szobámban?
egy gondolat a fejemben?
egy társ az úton?
egy test az ágyban?
mi akarsz lenni?

♈︎
nem tudod mekkora előnyöd
hogy ismeretlen vagy

♈︎
izmos lábak
szaladnak a réten
ne fényképet gyűjts
hanem szaladást

♈︎
várod hogy mondjak
neked valamit ami
benned van

♈︎
– sohasem látok rajtad arcfestéket.
…………– szeretőm arcán hordom:
…………………………….az én mosolyomtól
…………………………..az ő szeme lesz kékebb.

♈︎
lépked a tél
hűvös tavasz
jeges víz szánt le torkomon
szürke erdő
kék virágok
a magátol levőben tartózkodom

száraz mohák
gyors patak
vonalai közt kövek
zúg az ég
hallottalak
fehéren pergő levelek

cseng az űr
vonal a víz
villogó – behunyom szemem
fenyőtörzsek
magaslanak
a magától levőben közeledem.

♈︎
művészet
úgy szerezni kaját
hogy az étvágy is megmaradjon

♈︎
hosszú gyaloglásomon szilvafa
kínálja gyümölcsét, jólesik –
bogarak másznak ki a száron
hagytam nekik is egy kicsit

potyognak az utolsó szemek
éveid ne dobd ki ablakon
legyen bár vén a törzs, az ágak –
az öreg szilva nagyon finom

♈︎

(Illusztráció: a szerző munkái.
A festmény: Kertben. Gyere velem.
A rajz: Zhé Shi – Ju Fu. Zhé Shi azt jelenti, „ami van”, Ju Fu a válasz rá, „jól van”.)

Μάρμαρος*

Látod, szerelmem,
a csontig mart gerincet?
Ammoniták kristályvázát,
rózsák közt a házhoz
felfutó grádicsét?
Koptatott fokait,
hogy válok siető
lépted alatt mind
semmibben ragyogóbbá?
Ez a fény csillant fel
szentélyek szobrain.
Csiszolt formákon,
ajkak árnyas szegletén.
Túl remények, imák
kőre lehelt csókjain.
Ez az átszüremlő mosoly –
és ez a hallgatás.
Hegyeké. Csillagoké.
Fordíts ki, mélybe
döntött oltárt.
Tiporj rám, kedves,
hallgatok, akár a sír.
Virággal már koszorúztál,
ma ugyancsak ünneped leszek.
Illendő tükre, pillére
e röpke kis napnak:
csillogó arcomon
átfutó lábadé.

* mármárosz → márvány → “fénylőkő”

(Illusztráció: Apolló-töredék)

Rezignált hangszerek

Textúra

Egyszerre keletkező és pusztuló
Állomány? Inkább tartomány.
A nyelvnek felelgetek, amikor épp ébredezek.
Nincsenek felrakva az esztétikai ékszerek.
Még csak a pillanat van, egy történet végigreped.
Mint jég, ami olvadozni kezd.
S a lé, a felszín kristálytiszta lesz.
Addig még szemet csukhat, akit a fény ijeszt.
Mindvégig hit, a teljesítmény felett.
A felszín nem a nyelv, csak a közlés fecseg.
Van, amikor aljasság a sírás, hiszti a keserv.
Nyelv és tapasztalat ölre megy.
A beszélő teljesség az időből kimetsz.
Minden sejtben húr és hang rezeg.
Szaxofon és csembaló az emberi test

Abszurd, szenzibilis

Természet közeliség

Szerettem volna megtudni,
De egy élet is kevés hozzá,
Hogy miként válok énem alteregójává.
Saját megértésem foglyává,
Egy személlyé, aki olvassa önnön művét,
Szerettem volna felfogni a pillanatot, az átjárót,
Amikor megszületik ujjaim között a vers.
Agyi lebenyeim, sejtjeim és memóriám,
Emlékek, sejtelmek és képzelgések
Csészelevelei közül kipattan egy sor(s
Igen, egy zárójellel kezdődik a fogantatás.
Az ötlet, a motívum, a gondolatsor, a nyelv,
A keletkezés, a létrejöttből kibúvó, kihívó, kirívó
Piciny sarjadás, felsértés, felfeslés.
Ahogy összeforr jel és beszéd,
S a belső ágakból a kéz egy virágzó gallyat letép.
Kint megfordul a tartalom, a forma, az ész,
A norma, a tapasztalás, a hit, a tudás,
A múlt, a hagyomány egymásba forrnak.
És nem veszed észre, hogyan telt, itt a holnap.

Forró esőcsepp, gén nélküli ecset

Vető Orsolya Lia képeihez

Kertben hasalás, fűszálak bámulása.
Hangyák követése a kertbe.
Hullámok tektonikája egy üvegmedencében.
Átölel a talált manöken.
Mindig is a tempera-kastély része lehetett.
A rezignált hegedűhang vattacukor szerű folt.
Korall. Színátmenetes identitás.
Kézjegy, szignó és tücsök alakú ikonok.
Aposztrofálhatatlan, frissen facsart mintázat
A pohárba folyt, nettó időm.
Kis rostokat érez a nyelv.
A beszéd tulipánbimbói.
Az egysejtű hártya-palackok is játékba hozhatók
Nézés által. A szem egy kút, barlangba visz. Felfelé!
A felhők hasába. Majd a földbe.
Itatóspapír a befogadás. Tengerpart,
Szívja magába az életkedvet.
Majd ontja. Spriccelnek a kövek.
Épp attól boldog, hogy fókuszpont nélkül
Képzeli el a teret.
A mozdulat, a sötétben testté lesz.
Világgá kiáltja az álmosságot.

(Illusztráció: Svetlana Smirnova: View from the Depth)

Mindenkor…

Drága nagyapám egy selymesen simogató szeles délután
Tavasszal vagy ősszel mindegy már talán
Megsétáltatta tacsi kiskutyáját
Tompán tappogtak a praclik az aszfalton
Miközben csodás-csinos szépség suhant a túloldalon
Földet söprő haloványkék fehér ruhaköltemény
Kalapocska a kontyon díszes de szerény
Jöttek-mentek persze többen mögötte és szemben
Karon fogott lányok udvarlókkal kószálók
Lovak patái trappoltak suhantak a hintók
Kávéházak ligetek felé szabad kézfogások ölelések elé
Űzte őket a boldogsághitben szunnyadó jövő felé
Bál és szerelem a világ de mi is lenne más
Akár fényes asszony-szerető akár kis koszos kokott vár
A vágy mindenkor mindent learat
Míg oly szép álarc az arcod mint fénylő kirakat
Ki is gondolna ilyenkor bolyongó magányra
Vagy lövészárokban haldokló kiskatonára
Az is csak mindennapi múlt-jelen-jövő
Elmossa mint véres sarat is a pusztító idő
És lehet hogy tacskóddal végleg egyedül maradsz
Őszi ropogós avarral halovány nappal elmaradó tavaszokkal
Folyvást visszagondolásokban élve záporesős szemekkel
Hol van már az a bál a Moulin de la Galette-ben
Jeanne Estelle és Margot a parketten
Vibráló fény-árnyak közt kúszik a harmonikás tangó
Vagy egy párizsi édes-bús érzéki dalocskára
Rebbennek pillák libbennek szoknyák
És megérik ajkakon a rég-rég várt csók
Renoir is járt ott később meg Picasso
De az út errefelé rég elment nagyapám után
Csak egy parkba vezet hol árva víztorony áll
Az évszakokban múló élet egyre nagyobb csendjét
Nem bálok csak csalitosban kotorászó rigók törik át
Vajon őrzi még valaki a kontyos szépség foszladozó kalapját?
A tacsi előbb ment el vagy nagyapa halála után elajándékozták?
Háborúk előtt vagy háborúk után?
A mindenkorrá lett időben szétfoszlik tavasz ősz és nyár
De sohasem a bársonyban magát láttató sárgás kékes árny
És a viruló színjátszó zöldek és sárgák amint fehér damaszttal terített asztalokon várják
Kicsi női és férfi kezek egymásra találását
Mindenkor mindenhol mindörökké…

Szerelmem Kréta 2020, 2021, 2022…

Lehet, hogy a fél világ és Európa halálának éve lesz 2020, 21, 22…
Lehet, hogy e sorokat már soha, senki sem fogja elolvasni…
Lehet, hogy többé nem láthatom viszont igazi hazámat…
Lehet…
Az is lehet, hogy Theo barátom már mindent jobban tud odafent…
Az is lehet, hogy Kazantzakisz már régóta Zorbásszal együtt röhög rajtunk…
De az is lehet, hogy sokszor üzentek már nekünk, csak vakok és süketek vagyunk…
Talán ott élnek a jég-kék Égei-tenger partra csapó hullámaiban…
A tengeri szélben, viharos, záporozó, termékenyítő esőkben…
Halakban, polipok karjaiban, keselyűkben és daloló énekesmadarakban…
Olajfák ágain, és az esti naplemente rózsaszínjében tündöklő kopár hegyek ködében…
Lehet…
Egy nagy hatalmas Lélek a Világ…
Ezt mondtátok el nekem…
Ligetekkel, egekkel, szelekkel, hangokkal, gesztusokkal és életörömmel…
De ezt harsogták a szemek is, a tüzesek, a krétaiak, az igazak…
A szabadságért meghalók és élők könny-patakjával
Idődimenziók kavalkádjaival örökre egybefonódva és zakatolva…
Szívet áldozva, zokogva, leborulva, de mindig énekelve…
Vulkán-tűz-lélekből fakadó dalokkal – Nikos Xilourisszal…
Soha hátat nem fordítva, csak a szelekbe dőlve égőn rohanva…
És folyvást táncolva, táncolva és táncolva…
Égbe szállva, de az anyaföldet végsőkig markolva…
Hinni mosolyogva, halálokon áthajolva…
Öröklétet lelkekbe elrabolva…
Csókokat hintve tenger-habokon egekbe és poklokba…
Megmutatva, hogy az ember maga a világ, és igenis Isteni…
Ámen.

(Illusztráció: Steve Henderson: On The Horizon, Peaceful Sunset on the Ocean Beach)

a múló idő
tükrében látszó: csak
hamu és árnyék
–

felmarkolt porunk
szétreccsenő téridőben
porrá lesz újra
–

harmatcsengettyű
csendül most újra: ne félj
feltámad a fény
—

(Illusztráció: Sri’s Arts: Temple bell)

Van, amit nem tudsz
magadban tartani,
mert már eleged van,
mert az idő fekete
házából ki akarod
lökni a kimerültséget,
olykor lopott árammal
gazdálkodsz, s a szélsőséges
értékek közül ki akarod
lökni a magadban már
nem tartható értékeket,
kínoz az önigazolás hiánya,
s ahogy ott téblábolsz
a Tiszta Ész és a Kritikai Ész
között, nem tudod, hogyan
rövidítsd le a megmaradáshoz
vezető utat, látni szeretnéd
a Nagy Csúszda tetejéről,
még indulás előtt,
hogyan ölelkezik össze
Kelet és Nyugat.

Én meg elnézelődnék
két lélegzetvétel között
a terepen, s a megszólalás
jogán átvállalnék néhány
nemkívánatos szerepet,
s amerre haladnék a fényfalon,
égi oltárokat emelve,
porig égetném a Gyűlöletet.

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: Abstract Spiral Galaxies)