Apokrif

 Véka alá rejtett lámpásnak születtem
világosságomnak nem lesz soha vége
s így fulladok bele magam-setétjébe
(Határ Győző: Opera Omnia)

Nem engedted az életet elmenni melletted,
a csigamászást próbáltad összeegyeztetni
a fénysebességgel, megfogadtad, hogy
soha nem adod fel, te leszel az örök
világosság fáklyáját hordozó Napember.
Fogcsikorgatva nézted, mint szakad
a rend összerakhatatlan mozaikokra,
ringattad, becézted a belőled kiszakadt torzókat,
új túlélőket faragtál a maradékból,
mint Michelangelo a széklábat Madách tablóján,
fogyó időd beleordítottad izzó verssorokba.

A lét most már kisbetűs neked,
riadt kis jószág lettél, önérzet-vesztett nemecsek.
Az észpróbát kiálltad, mégis apokrif maradsz,
rejtett kinyilatkoztatás egy soha nem olvasott könyvben.

 

Nem az a baj….

 egy tanár monológja 2022-ben

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja
mit kell tennie, de nem teheti meg.

Füledbe forró ólom helyett vissza-
vonhatatlanul maródnak a szavak,
s ha átnézel a fejek fölött, tudod,
nem fogsz kiabálni tehetetlenül,
grimaszba csendesül benned a harag.
’Úgyis megkapja a fizetését, ha nem tanít
ha nem csinál semmit, nem kell folyton
erőlködni’, szól egy túlsúlyos leányka,
s a magamutogatás örömével
hullámzik ülepén a farmerba gyűrt párna.
’Jobb, ha belátja, senkit nem köt le
a maga kultúrszomjas próbálkozása’.
És utálunk ide járni; és úsznak a levegőben
pengeéles szitkok hanyagul.
Ebben a lármavilágban vesztesnek érzed
magad, láthatod, csak néhány
beprogramozott, hipnotizált hülye tanul.
A szókulimász kavarog a teremben,
s ott maradsz tehetetlenül az új emberszabású
mutáns példányok között,
s mikor agyadba sikolt a csengő felszabadító
szirénája, a hangzavar sokáig füledben lapul,
mint egy falra köpött piszkosfehér rágógumi;
nyomot hagy kegyetlenül, levakarhatatlanul.
De holnap majd jössz megint, az előző nap
szörnyetege elenged, pedig tudod…

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja mit
kell tennie, hanem az, hogy nem teheti meg.

 

POST MORTEM

 Láttam nagyanyámat padlóra
csendesítve a zongoraszobában,
ahol a kifertőtlenített könnyedségben
már nem nyomott a latban az Idő.
Csak feküdt félszegen, s nem vettem
észre, árnyéka támasztotta az Eget,
arca átfolyt már a megsebzett falak
résein, s mikor a mező csöndjébe ért,
a szirmokon túl megláthatta a Hegyet.

Présház-hűvös alkony motozott
fekete kendője ráncai között, s egy nem
várt pillanatban kiröppent a madár a lét
fekete dobozából, a kakukkos órában
lefékeződött a mozdulat, az ingák lassan
lecsúsztak a láncon, s a végtelen fuvallatán
két összekulcsolt kezű angyal beleforgatta
a gyertyák lángját az álomtalan sötétbe.

 

(Illusztráció: Azat Nekrospiritual: Surreal painting)