vidámpark

a tenger partján
vidámparkot találtunk
oly szomorú volt

villamosbérlet

nem szép tőled
hogy nem segítesz
a villamos alá ugrani

ezen a hétvégén
különben is
pótlóbusz jár helyette

új korszak előtt

már megint új korszak előtt
áll
ez a szerencsétlen hülye
üljön le

zárójelben

(csak zárójelben
mondom neked hogy inkább
nem mondok semmit)

(Illusztráció: Avanish Trivedi: Calcutta Tram Painting)

október

a ragyogásban csak a ragyogás van
meg a szürke
fénylik a fény
az ott a túlpart
bozótból nézem
köztünk, előttem: víz, ragyogás
a fekete szárcsák mint árnyékok úsznak el
homlokukon fehér jel világít
a napból a földre költöztek a meleg színek
most itt laknak lent a leveleken
ilyenkor helyet cserélnek
a zöld-fehéret meg átveszi a nap
csukott szemű októberi fény
halvány, dereng az arcomon, mellemen
az erdő felreped, születik egy madár
eleven kicsapódás
erős szárnyak, harsanás el a valahovába
a kastélypark kedd délelőtt
búgás, gépek távoli zaja
locsog a víz kacsák vadásznak
néha egy toboz vagy elkésett vadalma engedi el az ágat
csattog le a levelek közt
indulása mindig, érkezése sosem hallható
kivéve ha lent vízbe buggyan

decemberrózsa

hol van már nemhogy a nyár, de az ősz is!
bent a lakásokban mindenütt karácsony, szép asztalterítők, csillogó papír
falak közé húzódik az ünnep
lent a szomszéd kertben egy tearózsa sodródik sárgásrózsaszín kelyhével, legalább kétméteres száron

színegyedül
szálegyedül

az emeleti gyerekszoba ablakából nézem, plüssnyulak és starwars-plakátok közül,
ahogy szurokfekete bokrok fölött újra és újra nekirohan a szél
ugyanaz a féktelen tengeri szél, ami madarakat szór a dublini utcák fölé,
a rosszul szigetelt házak réseiben sivít és egymásra uszítja a kerteket
csapódik, lobog, dől ide-oda hosszú szárán és még csak szirmát se veszti a decemberrózsa,
az egyetlen, csodálatos rózsa, világ rózsája, senkirózsa
ebben a zúgó, év végi sötétben,
süvöltő űrben, égtelen égi világéjszakában,
amikor még a csillag is alig meri:
hogy jön ő ahhoz, hogy világítson?
egy virág??

szilveszteri vers

hova el
hova hova el
hova el el hova
el a lova
él él hova
év év év év év
hav hov hé hova hév
el szele szala
év hava hova
hó lova el

(Illusztráció: Antonio Leonelli: Still Life with Grapes and a Bird (ca. 1500–1510))

ÜLÜNK EGYMÁS HÁTÁBAN
mondok egy mesét
ami kezemnek a hátadról eszébe jutott története

EREJE
A szavak ereje
a hallgatás.

Az étel ereje
a testben az űr.

Az együttlét ereje
Önmagam.

NÉGYSOROSOK
Seregély rikácsol félti fészkét
nehogy belőle fiókát rázzak
Fekszem a napon a fák alatt
hangyák akupunktúráznak

♈︎
leereszkedik az este
szeretnék csendet a fejembe
két macskabagoly vakog
a mindenit ne ordítsatok!

♈︎
feltornyosuló felhők széle
holdsugarától gyöngyházfehér
nyögdécselnek a szilvafák
a kabócák hangja összeér

♈︎
egy dalt kívánok még—-széténeklés dalát
hogy kihulljon belőlem—a belém tárt világ
fű fa és bokor————–kerüljön vissza mind
a helyére és én———–.a csönd legyek megint

♈︎
körtét majszolok
két kislány lóg ki a kerítésen
kuncognak a hátam mögött
visonganak hogy szembenéztem

♈︎
EGY SZÚNYOG énekelt
elalvás előtt fülembe
elhessegettem

aztán félálomban
én voltam ő
az éhes

sajnáltam miért nem
harapott nagyobbat belém

AHOL A SZÍVET TOLLAL MÉRIK
tűnődöm barátom százhúsz távoli élmény
fergeteges zajából mi még most is cseng a fülemben
miért pont holmi madarak ugrálást tudom észben
tartani és felejtem rögtön az elmés szónokokat?
rád gondolva se munkád otthonodat se látom
csak egy horzsolást a térdeiden szaladásból
mert a mezőn egy fürge kölyök versenyre kihívott
isteneknek mérlegén pihetollu a mérték
hozzám szól ami könnyű értelmét se tudom
kerti fáinkhoz a lépteink magyarázat
belőlünk csak semmiségeink nem hullanak el

(Illusztráció: a szerző munkái.
A fénykép: Itt vagyok.
A rajz: Erdőkben. Peloponnészosz.)

Lucullus éhezik

Az agyaghoz tapasztom fülem,
hallani akarom a lelket,
a visongó, ujjongó lelket,
amit Isten kispórolt az emberből –
az anyag üres, élettelen.
Szemétrevalóval tölti meg
e formát az értelmetlen.

Pedig az ürességet érteni kell.
Akár túlemel, akár magába húz.

Kitől sokat vesznek el,
csak a keveset képes szeretni.
Természetes helyett az abnormist.
Ebben az önmagába roskadó körben
minden szinonima csakis magáról szól.
Visszafelé araszol az öntúlhaladás:
Lucullus éhezik, dőzsöl a tartalmatlan.

[amikor nem]

amikor nem reggellel kezdődik majd a nap
és már egymás tudatába se vágyunk
mert elvész a legtermészetesebb kíváncsiság is
amikor kockázattá szűkülnek a vágyak
és műszakot cserélnek az ölelések
amikor munka nélkül marad az ösztön
és gyanússá válnak a fojtó ragaszkodások
amikor mindenkinek igaza lesz csak épp
helyünk nem marad a kizökkent időben
talán akkor megtaláljuk majd személyes
történetünket a magányából kiszabadult
szakadék fölött

[már alig]

már alig szuszognak a kusza tegnapok
csak a hiány veti fel kérdéseit
aztán jön a didergés jön a téli fagy
egyszerre nyílunk és záródunk
leszünk egymás foglyai
a vattafoltos utcán szeplős
lámpafény kormozza az éjszakát
kellene egy hátraarc
de pánikba esik a remény
s jéggé dermed az elgyávult pillanat

[iránytű nélkül]

(F. I. emlékének)

követjük ösztöneinket
feltúrt utca s viharvert blokkházak
köszönnek vissza
szürke kövek mintázatát
simogatja tekinteted
árnyékod megelőz
hasztalan próbálsz utána lépni
a járdaszélt őrző kandeláber
mellett siklik el ügyesen
az oszlopról már rég
lepattogzott a festék
mélyre szorult a csend
s vészesen rontja kilátásainkat
hogy a kapucsengőt hiába
nyomkodjuk
a lépcsőházból kilépő
szomszéd árulja el
hogy meghalt az öreg
nagyon előre szaladt pedig tudta
hogy nyáron visszatérünk
levelet is küldtünk
és képet az unokákról
de azt sem láthatta már
– a temetődombon
fejfája restelkedve int
amiért hagyta hogy legyűrje
a lélektelen idő

(Illusztráció: Vera Derevyanko: Frozen Time)