vörös a rózsa levele

R. M. R. sodrásában

a bánya furcsa felszíni tározója
és gyökereink közt a sötét
izzik rohan vöröslik elfeketedik
roppant hidakat épít és roppant
a nem látó szem csarnokvizére
erős oszlopokkal dől a csarnok

vörös a rózsa levele
mindegy hogy zsarnok akarnok
vagy önmaga alatt való
lohol és hátraszimatol

csak léptek koldulása
szélcsatornában a szél kísérlete
beszakadt út
vörös folyóban halott gipszhalak

iszappal elöntött háza előtt
gumicsizmában áll az isten
vakító fény világít meg
bennünket porszemeket
lábánál megvakult kutya nézi
a kidőlt fákat és vonyít

vad fájdalomnak lehet alkalom

légycsapóval a jégcsapok
közé csapok
nézem a falon a fiatalon
elhunyt rovarokat
a rendőrség a nyomozás
érdekeire való tekintettel
behunyta szemét
nem minden rovar szembogár
de minden légycsapó megkapó

csak ami van
annak kell nem látszania
nálunk mindent megtalál
amire szüksége nincs
elvakítja a villanófény?
azt hiszi az esthajnal
sütött rá önre hirtelen?
megszülte már az e hetit?
szükségét végzi szükséglakásban?

mindenki csak magáért nyafog
önmagáért ontja könnyeit
vagy mások belét
ha a szeretet is belép
a táj vad fájdalomnak lehet alkalom
s a gróf tán mulatt valahol
egy meszticcel mulat
egy idős férfi elüti a villamost
lógnak róla a jégcsapok

(Illusztráció: Christopher Dotson: School of mostly red fish, 2013)

A harag hét pohara

Láthatatlan kezek most újra öntögetik
Isten haragjának hét poharát,
a földi királyok kiadták a hadiparancsot
angyal jelmezbe bújva táncolnak, nyomukban
pénz folyik, szivárványos a megtévesztés tűzijátéka,
s nem tudni ki nevet a végén ebben a társasjátékban
a szelleműző világasztalon.
Új formákat ölt a lét metamorfózisa.
A zöld lombok tépett-szürke arccal
zuhannak a földre, a Nap sugarai gyilkos tüskéket
szórnak az égre, a madarak szárnya csupa vér,
szennyes lében zihál a túlélés tüdeje, behívót küldtek
minden lelkes lénynek a romlás műhelyébe.
Eljött a leszámolás követe, kihűlt
csillagok fulladnak zavaros tengerek sötétjébe.
És a templomok falain fekete nyomot hagy az ördög keze,
az ősök szobrait darabokra töri a gyűlölet ereje,
és már nem tudni, hogy az ember aljas vagy tudatlan állat.
A szívekből kihajtott édenkerti fákat megszállták
emberarcú fenevadak.
És az égitestek a pokol kemencéjébe bújnak,
a szemekben is bolond lángok kóvályognak, az
igazság túllépett a földi barikádon.
A végrehajtó kezében remeg az ötödik csésze,
felbolydult zsibvásár lett tér és idő keveréke.
Az emberszabásúak nem néznek már többé az égre,
nyelvükre vastagodott a káromlás, szitkokat
szórnak Isten szent nevére.
És a tisztátalan lélek utat nyit hamis próféták
szájában, jönnek, jönnek a mosolygós álarcot
öltött férgek;végveszélyben van az Élet.
Jön a hegyomlás, a földcsuszamlás, tumorok
csúfítják a fák törzsét, tűzrózsák petárdái
perzselnek a pipacsmezőkön, az emberek már nem
tudják hova tartoznak, csak egyetlen utolsó lehetőség
van még; új lappal mattot adni a haragnak.

Ahol…

a kopjafák, a fejfák
jegyzik a büszke fajtát,
s talán jegyzik a dalok…
(Ratkó József, Világnemű)

Szabadesésben kopognak az emlékek
agyam szegletébe; oda, ahol még
helyet kaphatnak a dalok,
ahol még megőrizhetők
az ajkakról ellopott sóhajok,
ahol anyám arca lüktető csillag marad,
s apám kedvenc lemezéből
fülembe ágyazza magát a sors-szimfónia,
ahol távoli lépcsősor nyílik a semmiből,
ahol az ősök neve a fejfákon
átrendeződik örök-szépségű intarziába,
ahol virág fakad a sötétbe lapátolt rögökön,
ahol versem több lesz, mint keserű, hajnali pára.

(Illusztráció: Mary Bea: Tetrachromatic)

hogy egyet előrelépek, ő kettőt hátra,
fél füllel
hallgat, épp csak rám pillant a szerelem
olyan,
hogy nem is nézhetek nélküle a világra.
És füllent.
Vallat. – igaz – rám virrad a szerelem,
mint
az első óracsörgés, felriaszt, de hagy
még kicsit
álmodni, fürdeni a képtelenségben,
olyan,
hogy egy hópehellyel a város télbe fagy,
és nincs
mit mondani, olvaszt a féktelensége.
A szerelem olyan, hogy alig látod
magad
tőle, a szerelem ezernyi villanyt rád olt,
irányít és fogalmad sincs, merre mész,
bútortól bútorig, faltól falig lépsz,
sötét szobádban eggyé válik a tér,
ám ablakod résén a fény épp befér.

(Illusztráció: Angelia Jecu: The universe of one snowflake)

játékmenet

a szamurájok az indiánok
a Heideggerrel előre futók
meg a mániás depressziósok
sose tévesztik szem elől a halált

ne a plázában éld ki a rettegésedet
ne zavarjon a létfeledés az abszurd az ember
az akarat akarásának szabadakarójaként akarja
hogy értelme legyen ennek az egésznek

létfenntartás és szaporodás
tudat szellem önmegvalósítás
sex and drugs and rock and roll
how nice it is to disappear

esetleg túlvilág halhatatlan lélek
immortalists with points to prove
mi köze a fikciónak az evolúcióhoz
a terrormanagement útjai kifürkészhetetlenek

Ockham borotvájáról nem hallott
a genetikai kód ami
írja és olvassa ezt itt

álmodnak-e a vírusok a gazdatestről
vagy csak biztosra ment aki
megtervezte a sok szcenáriót

hogy amikor mindennek vége
majd a legéletképesebbnek
bizonyult létforma jutalmat kap
a napkitörés előtt a karantén után

maradt egy életed virtuálisan
kapsz egy bónusz reményt
csak hogy a játékosnak idő előtt
el ne menjen a kedve

kertmagyarország

valaki tud segíteni hogy mitől ilyenek
biztos védelem e kártevő ellen jelenleg nincs
el kell fogadni hogy még ő az erősebb

Európa más országaiban is károkat okoz
a védekezés ellene még nem megoldott
jelenlétükkel nem pusztán anyagi kárt

hanem veszélyes betegségek terjesztésében
is élen járnak mely mindannyiunkra
fenyegetőleg hat igyekszünk minél kisebb
ökológiai lábnyomot hagyni magunk után

csodás nyári virágaink egy része
sajnos nem jól viseli a telet
minden része mérgező

várjuk meg a tavaszi fagymentes napokat
sokan gyomnak hívnak de a barátod vagyok
szedj le minden virágot egy adott területen

hagyod hogy növekedjek anélkül hogy zavarnál
a félárnyékos helyet a nyirkos talajt szereti
de felbosszantott ez a mocsok vakond
második éve hogy ilyen borzalmas a gyökerem

fejesedik a kel nől a brokkoli
kacsafarkú szender magyar kolibri
sajnos vége a szezonnak

a balkonon teremnek még a zöldségek
köszönöm a jobbnál jobb tanácsokat hideg
otthonaink közelébe csalja a patkányokat

valami elkezdte rágni
meglátjuk mi lesz belőle
lesz mit a levesbe aprítani
ez szerintetek milyen féreg

(Illusztráció: Fiona Craig: Scarlet Banksias and Kangaroo Paws)

Micsoda dolog

Kívülről ismerik a falut, a jelen lakásaiba
rég nem látott szellemeiket emlegetik.
Szűkszavúan megjegyzik olykor, hogy valakinek
a fia ügyes, derék ember lett, a lányokról
csak panaszkodnak.
Asszonynak nevelte őket szigorú anyjuk,
ki mezőt látott, háborúkat és két szerelmet.
Szénakazal sötétségét, pajták árvaságát.
Ők az éjszakában fogantak meg,
lúdfos színű udvarokon tanultak járni,
és egy életre elszöktek a legfineszesebb udvarlóval.
Gyermeket szültek, dolguk végezték,
és a falut járták, mint most.
Épp Kovácsné lányát emlegetik,
aki megkurvult, hisz új ruhában ment özvegyként
legkisebb fia temetésére.
Micsoda dolog…

Ázsiából szalasztott vadbarom

Mintha minden szó után köhögni akarna,
persze folyamatosan ott lóg a cigaretta az egyik kezében,
amelyikkel épp nem magyaráz. Ahogy nézem, eszembe
jutnak a tibeti homokmandalák, és hogy mennyire múlandó
a szépség. Láttam róla egy képet fiatal korából, biztosan
nagy lator volt. Hirtelen azt gondolná az ember, hogy
sokat tudna tanítani, de egy alkalommal, amikor a japán
irodalmat becsmérelte, rájöttem, pusztán a hangja erős.
Talpraesett a maga világában, de nem képes máshová
elindulni. Egyszer Kínában megismert egy afroamerikai
taxist, akivel állítása szerint szoros barátságot kötöttek,
és az elvitte a helyi maffiafőnökhöz. Miközben ezt
mesélte, rájöttem, nagymamámnak volt igaza, aki
onnan tudta biztosra, hogy mi magyarok Keletről jöttünk,
hogy gyermekkorában egy szigorú tanár Ázsiából
szalasztott vadbarmoknak nevezte az egész osztályt.
És lám, egy pont itt legel előttem.

Rablás

Belépsz, becsukod az ajtót. Állsz egy keveset,
mint akkor az első alkalomkor. Most ez itt, mint
ősz előtt egy örök nyári nap, még jól esik.

Szemben ül veled és téged néz, mint minden
egyes érkezés során, de ez még mindig a köszönés
előtti pillanat.

Arra gondolsz, milyen lenne, ha minden így maradna,
és nem mozdulna meg tovább semmi. Nem lépsz
közelebb, ő nem köszön, és csak álltok az előszobában.
Csupán ennyi.

Majd hirtelen kirohansz a házból, így fosztva ki
egy tekintettel a másikat önmagából.

Mostanában

Mostanában csak kettétört fák szétnyílt
üregében fészkelhet a falu szélén álló,
az erdőre honvággyal gondoló pásztorok tekintete.
Ugyanaz a mestersége, mint az Istené, mondják.
Ha neki juhszaga van, hát az angyalok is lenézhetik
a teremtőt, hisz halandóktól bűzlik.
Hű társai segítik, eb-papok, ugatók és betanítottak,
akiknek szaporodása teher a gazda számára, de létezésük
a nyáj vesztét tartja távol. Így halad az erdő felé,
és hogy a sötétség előtte ne szakítsa ketté,
mint a fát, feláldozza magának őrzött jószágait,
s majd hosszú tanakodás után, miután
kutyái eleget rágódtak rajta,
kijelentik az ő nevében, hogy
példa életű egy birka volt.

(Illusztráció: Samuel Alvarez: Fallen Tree)

Olajfa elégia

Ezüstös pormilliárdok vibrálnak a rekkenő hőség-kékség univerzumban
Hatalmas, roskatagon erős, hullámos-fényesre csiszolt élő kandeláber-lények
Szoborcsoport-csodái, mint megannyi megszelídült pantokrátor-tekintet
Veti ki vészesen békés, ártatlanságtól megszentelt csend-csóváit
Felrántva megszentségtelenített lelkek, rozsdás hisztéria-, és önsajnálat-koporsó fedeleit
Szanaszét szalajtva a létgyilkos egomán-sarjtelepek ribanc-hadoszlopait

Egy nagy ütés a gyomorban, egy váratlan extrasystole, kitáguló szembogarak
Amott kecskék szaladgálnak lombok alatt karcsú szökkenésekkel egymással játszadozva
„Kri-kri, kri-kri, kri-kri” – szavalják hangosan porlepte köveket gurgatva patáik alatt
A hétrét gyűrt olajfa levélkék meg, mint szélfútta lazára tupírozott hajkoronák
Réges-régen elfeledett szent énekek rigmusaira észrevétlen ringanak
Mintha hallanád a pásztor-, és a hős-dalok csendességben újjászülető szimfóniáját

Pedig csak a hőség-hullámok hátán elhalkuló szellő-maradvány simogat észrevétlen
Kétkedésben edzett arcokat, a bámuló szemekkel megáldott nem látókét
Miközben gátlástalan életvidámsággal sivítva csivitel a kabóca-katonazenekar
Ha akarom nem is hallom nevezetű jelentéktelenségben tengődő fákhoz ragadt csapata
Valahol a messzeségben boldogságában az egeket ostromolva az Égei-tenger zaja
Nyit a lelakatolt, titkosított lélek-ajtók számára további végtelenség-érzet áradatot

Olajfák, fák, fák, olajfák – göndörhajú öröklét-mementók göcsört-ércsomóiban futó
Életvonal labirintus-csatornák Miért is élek én? Mivégre ez a világ? Mi is a halál?
Tán azért, hogy csiszolt munkadarab légy/legyek valahol egy robot-világ imbolygó tornácán?
Nem, nem, nem – az tényleg az élve-halál, inkább üljél a törzsek közé és igyál
Bor-, és asszonyvágyó, porból, légből álló szálló kozmoszcsírákat itt a végtelen mostban
Tengerköd cseppekkel keresztelt pusztaság-csendességbe költöző éledő önvalóddal

Támadj fel magadban – magadnak légy olyan, mint a fák, fák, fák, olajfák
A kri-kri kiáltó szava maga az igazság. csak hallgasd, hallgasd és ráébredsz
Mit is üzennek a fák, fák, olajfák, feltárva önmagad majd’ elhamvadt életerő-mámorát
Ebben az igaz-igazi porból, kőből nőtt szentély-csoda egyszerre ős-új áramán
Fürdik meg, tisztul és kel időtlenség-táncra gyermek, asszony, férfi és lány
Az ember-idők kezdetétől a folyvást mostban, és tovább a halhatatlanságon át…

Fák, fák, fák, olajfák…

Stádium-töredékek

Félbeszakadt mondat, szétszakadt szó
Nyitva maradt ajtó, leesett lakat, visszatartott lélegzet.
Stádiumok.
Valahogy, valahol, valami mindig töredék marad.

Néma csend volt, s most feltámadt a szél.
Nem ő zörög, csak a fák, sikátorok süvítik, hogy itt van, megjött.
Aztán félbeszakad.

Háttérzenéből madárcsicsergés lett, de jöttek az emberi zajok
És megtörtek a madárdalok, macskajajok, kutyaköhögések.

Arcom egykor sima volt.
De eltört, ezer ráncra tépődött.
Évek szilánkjai karmolták lelkemen át a bőrt.
Stádiumok, melyek elmúltak, de láthatóak maradtak.
Velem vannak.
Az idővel tovább sokasodnak, új stádiumokba jutnak,
majd elenyészve széthullanak.

Ránc-töredékek kihunyt tánca lesz az öröklét,
mint végső állomás.
Soha meg nem hallott harangzúgás.

Mindörökre nyitva felejtődnek a gondolat-kapuk is,
mert az a sorsuk…
És továbbra is elakad a lélegzet,
ha valaki nagyon nagy érzésekbe téved.

A madarak pedig egyre csak zörgetik
a barnává halt avart a kihalt parkokban
őszökön és fagyos teleken át
Miközben utcákon, sikátorokon át futnak haza az esőcseppek által űzött
és a lélek szilánkjaitól rettegő lábak.

Nyughatatlan stádiumok ők mind:
élettánc-remegésekkel elhulló töredékek.

(Zárójel voltál…)

(Zárójel voltál, zárójelben élve szóltál – ahogyan hagyták.
És zárójellel vetted magad körül, hogy rejtőzködni tudjál,
hogy jelentéktelen senki-semmi-zárójel maradhassál.
Féltél, hogy mi lesz, ha nem bírod tovább,
és felszabod magadon éned, zárójeled beton-falát,
mert akkor jön majd érted valaki, vagy kivág,
otthonodból, életedből,
és testedből-lelkedből rongyokat csinál.)
Ilyen voltál: () () () () () …sok zárójel-világ,
és még a csend is titkos volt, amihez szóltál.
Jellemedet nyelették le veled, nem a „békát”,
hogy majd egy szörnyű hajnalon,
elhaló üvöltés – vérpacnivá váljál egy utcán…
„Pedig milyen becsületes, rendes ember volt”, – vagy elvtárs…
Megnyugodhatsz: most is ők mondják meg, hogy
miféle ember voltál…
Halálodban is () () () () () …zárójel-halmaz maradtál…

(Illusztráció: Anil Yadav: Bells)