Rezignált hangszerek

Textúra

Egyszerre keletkező és pusztuló
Állomány? Inkább tartomány.
A nyelvnek felelgetek, amikor épp ébredezek.
Nincsenek felrakva az esztétikai ékszerek.
Még csak a pillanat van, egy történet végigreped.
Mint jég, ami olvadozni kezd.
S a lé, a felszín kristálytiszta lesz.
Addig még szemet csukhat, akit a fény ijeszt.
Mindvégig hit, a teljesítmény felett.
A felszín nem a nyelv, csak a közlés fecseg.
Van, amikor aljasság a sírás, hiszti a keserv.
Nyelv és tapasztalat ölre megy.
A beszélő teljesség az időből kimetsz.
Minden sejtben húr és hang rezeg.
Szaxofon és csembaló az emberi test

Abszurd, szenzibilis

Természet közeliség

Szerettem volna megtudni,
De egy élet is kevés hozzá,
Hogy miként válok énem alteregójává.
Saját megértésem foglyává,
Egy személlyé, aki olvassa önnön művét,
Szerettem volna felfogni a pillanatot, az átjárót,
Amikor megszületik ujjaim között a vers.
Agyi lebenyeim, sejtjeim és memóriám,
Emlékek, sejtelmek és képzelgések
Csészelevelei közül kipattan egy sor(s
Igen, egy zárójellel kezdődik a fogantatás.
Az ötlet, a motívum, a gondolatsor, a nyelv,
A keletkezés, a létrejöttből kibúvó, kihívó, kirívó
Piciny sarjadás, felsértés, felfeslés.
Ahogy összeforr jel és beszéd,
S a belső ágakból a kéz egy virágzó gallyat letép.
Kint megfordul a tartalom, a forma, az ész,
A norma, a tapasztalás, a hit, a tudás,
A múlt, a hagyomány egymásba forrnak.
És nem veszed észre, hogyan telt, itt a holnap.

Forró esőcsepp, gén nélküli ecset

Vető Orsolya Lia képeihez

Kertben hasalás, fűszálak bámulása.
Hangyák követése a kertbe.
Hullámok tektonikája egy üvegmedencében.
Átölel a talált manöken.
Mindig is a tempera-kastély része lehetett.
A rezignált hegedűhang vattacukor szerű folt.
Korall. Színátmenetes identitás.
Kézjegy, szignó és tücsök alakú ikonok.
Aposztrofálhatatlan, frissen facsart mintázat
A pohárba folyt, nettó időm.
Kis rostokat érez a nyelv.
A beszéd tulipánbimbói.
Az egysejtű hártya-palackok is játékba hozhatók
Nézés által. A szem egy kút, barlangba visz. Felfelé!
A felhők hasába. Majd a földbe.
Itatóspapír a befogadás. Tengerpart,
Szívja magába az életkedvet.
Majd ontja. Spriccelnek a kövek.
Épp attól boldog, hogy fókuszpont nélkül
Képzeli el a teret.
A mozdulat, a sötétben testté lesz.
Világgá kiáltja az álmosságot.

(Illusztráció: Svetlana Smirnova: View from the Depth)

Mindenkor…

Drága nagyapám egy selymesen simogató szeles délután
Tavasszal vagy ősszel mindegy már talán
Megsétáltatta tacsi kiskutyáját
Tompán tappogtak a praclik az aszfalton
Miközben csodás-csinos szépség suhant a túloldalon
Földet söprő haloványkék fehér ruhaköltemény
Kalapocska a kontyon díszes de szerény
Jöttek-mentek persze többen mögötte és szemben
Karon fogott lányok udvarlókkal kószálók
Lovak patái trappoltak suhantak a hintók
Kávéházak ligetek felé szabad kézfogások ölelések elé
Űzte őket a boldogsághitben szunnyadó jövő felé
Bál és szerelem a világ de mi is lenne más
Akár fényes asszony-szerető akár kis koszos kokott vár
A vágy mindenkor mindent learat
Míg oly szép álarc az arcod mint fénylő kirakat
Ki is gondolna ilyenkor bolyongó magányra
Vagy lövészárokban haldokló kiskatonára
Az is csak mindennapi múlt-jelen-jövő
Elmossa mint véres sarat is a pusztító idő
És lehet hogy tacskóddal végleg egyedül maradsz
Őszi ropogós avarral halovány nappal elmaradó tavaszokkal
Folyvást visszagondolásokban élve záporesős szemekkel
Hol van már az a bál a Moulin de la Galette-ben
Jeanne Estelle és Margot a parketten
Vibráló fény-árnyak közt kúszik a harmonikás tangó
Vagy egy párizsi édes-bús érzéki dalocskára
Rebbennek pillák libbennek szoknyák
És megérik ajkakon a rég-rég várt csók
Renoir is járt ott később meg Picasso
De az út errefelé rég elment nagyapám után
Csak egy parkba vezet hol árva víztorony áll
Az évszakokban múló élet egyre nagyobb csendjét
Nem bálok csak csalitosban kotorászó rigók törik át
Vajon őrzi még valaki a kontyos szépség foszladozó kalapját?
A tacsi előbb ment el vagy nagyapa halála után elajándékozták?
Háborúk előtt vagy háborúk után?
A mindenkorrá lett időben szétfoszlik tavasz ősz és nyár
De sohasem a bársonyban magát láttató sárgás kékes árny
És a viruló színjátszó zöldek és sárgák amint fehér damaszttal terített asztalokon várják
Kicsi női és férfi kezek egymásra találását
Mindenkor mindenhol mindörökké…

Szerelmem Kréta 2020, 2021, 2022…

Lehet, hogy a fél világ és Európa halálának éve lesz 2020, 21, 22…
Lehet, hogy e sorokat már soha, senki sem fogja elolvasni…
Lehet, hogy többé nem láthatom viszont igazi hazámat…
Lehet…
Az is lehet, hogy Theo barátom már mindent jobban tud odafent…
Az is lehet, hogy Kazantzakisz már régóta Zorbásszal együtt röhög rajtunk…
De az is lehet, hogy sokszor üzentek már nekünk, csak vakok és süketek vagyunk…
Talán ott élnek a jég-kék Égei-tenger partra csapó hullámaiban…
A tengeri szélben, viharos, záporozó, termékenyítő esőkben…
Halakban, polipok karjaiban, keselyűkben és daloló énekesmadarakban…
Olajfák ágain, és az esti naplemente rózsaszínjében tündöklő kopár hegyek ködében…
Lehet…
Egy nagy hatalmas Lélek a Világ…
Ezt mondtátok el nekem…
Ligetekkel, egekkel, szelekkel, hangokkal, gesztusokkal és életörömmel…
De ezt harsogták a szemek is, a tüzesek, a krétaiak, az igazak…
A szabadságért meghalók és élők könny-patakjával
Idődimenziók kavalkádjaival örökre egybefonódva és zakatolva…
Szívet áldozva, zokogva, leborulva, de mindig énekelve…
Vulkán-tűz-lélekből fakadó dalokkal – Nikos Xilourisszal…
Soha hátat nem fordítva, csak a szelekbe dőlve égőn rohanva…
És folyvást táncolva, táncolva és táncolva…
Égbe szállva, de az anyaföldet végsőkig markolva…
Hinni mosolyogva, halálokon áthajolva…
Öröklétet lelkekbe elrabolva…
Csókokat hintve tenger-habokon egekbe és poklokba…
Megmutatva, hogy az ember maga a világ, és igenis Isteni…
Ámen.

(Illusztráció: Steve Henderson: On The Horizon, Peaceful Sunset on the Ocean Beach)

a múló idő
tükrében látszó: csak
hamu és árnyék
–

felmarkolt porunk
szétreccsenő téridőben
porrá lesz újra
–

harmatcsengettyű
csendül most újra: ne félj
feltámad a fény
—

(Illusztráció: Sri’s Arts: Temple bell)

Van, amit nem tudsz
magadban tartani,
mert már eleged van,
mert az idő fekete
házából ki akarod
lökni a kimerültséget,
olykor lopott árammal
gazdálkodsz, s a szélsőséges
értékek közül ki akarod
lökni a magadban már
nem tartható értékeket,
kínoz az önigazolás hiánya,
s ahogy ott téblábolsz
a Tiszta Ész és a Kritikai Ész
között, nem tudod, hogyan
rövidítsd le a megmaradáshoz
vezető utat, látni szeretnéd
a Nagy Csúszda tetejéről,
még indulás előtt,
hogyan ölelkezik össze
Kelet és Nyugat.

Én meg elnézelődnék
két lélegzetvétel között
a terepen, s a megszólalás
jogán átvállalnék néhány
nemkívánatos szerepet,
s amerre haladnék a fényfalon,
égi oltárokat emelve,
porig égetném a Gyűlöletet.

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: Abstract Spiral Galaxies)

prospektusok

nem volt mihez kezdeni a kiállítási prospektusokkal
amiket minden évben összeszedtél az unokáknak
a hungexpón a mezőgazdasági kiállításon szép
színesek voltak műtrágyák kombájnok vetőgépek
meg akartad osztani az élményt a föld szeretetét
vagy muszáj volt elhozni ingyen volt

a növényvédőszerek leírásait nem szabadott kidobni
hátha én fogom művelni a visszakapott földeket
mert nincs lehetetlen csak tehetetlen mondogattad
mentél rendületlenül horthy-újratemetésre körmenetre
fel akartad támasztani a múltat egy kapálógéppel
a prospektusaid a nyári konyhában hányódtak

nem voltak igazán jók begyújtani se

nosztalgia

harákolt letekerte a zsuk ablakát
kiköpött mocskos kommunisták
nevetett kivasalta az úton fekvő dögöt
számológépes kvarcórájába pötyögött
aztán mondott egy árat mindenki jól jár
két hét alatt keresett ennyit az áfésznál
de megtartotta a munkásőr újság számait
a szocikra szavazott és emlékeztette janit
aki kisgazda majd vad fideszes lett
hogy kisz-titkárként még milyen lelkes
internacionalista volt foroghatott is
a sírjában a volksbundos apja szegény
nem érte meg hogy államosítsák a cséplőgépét
aztán kitelepítsék úgy kellett batyuval visszaszökni
felvidékiektől visszavásárolni a házat a faluban
belépni a pártba békekölcsönt jegyezni engedelmesen
viszont a téeszben ingyen lehetett tankolni
a pannóniát tavasztól miénk volt a világ
az ország a népé a magunkét loptuk el
vállalkozóként mindig rendesen bevallottam
a minimálbért és most ennyi a nyugdíjam
ha nem adnánk ki azt a lakást meg nyaralót
miből tartanánk fenn a két kocsit a házat
azért a kommunisták alatt nem vettek ki ennyit
a közösből akik közel voltak a tűzhöz
hagytak nekünk is
de hol van az már
azok a régi szép idők

munkásőrkollázs 1986

másét nem kívánja magáét nem adja
igazságtalanságok voltak vannak lesznek
amit lát a létező világok legjobbika
nem szid nem ócsárol senkit sóvár
tekinteteket sem vet a milliókat érő villákra

százhetven a vérnyomásom
az orvos eltiltott minden alkoholt
büntetés ez igazi büntetés egyedül
az vigasztal hogy megittam már a magamét

legyen gazdag mindenki aki becsületes
munkával teheti de csak az elkeserít
miért lettek ekkorák a különbségek
mi akik bérből és fizetésből
ugyanolyan emberek vagyunk

nézzen körül harácsolás korrupció
pangó gazdaság növekvő társadalmi
különbségek egyre betegesebb életszínvonal
sokszor büntetlenül van híja a becsületnek

nem szükséges sem pallér sem korbács
a család a szerető a kocsmáros a közért
feneketlen kútként nyeli a pénzt
homokos volt szegény a fiújára szállt minden
de nem cserélnék vele többet ér az igazi kefélés
a nyíltság pártszerűség demokratizmus és szolidaritás

a városi ifjú gárda parancsnokhelyettese lettem
úgy éreztem ez a csúcs amit ott nő elérhet
ekkor döntöttem úgy ismerőseim unszolására
no és a tatabányai szénbányák pártbizottságának
javaslatára hogy munkásőr leszek szeretek emberekkel
foglalkozni  barátkozni ugyanakkor vonzott
az egyenruha a fegyelmezett élet is

a szocialista törvényesség érvényesüléséhez
csak akkor tudjuk megteremteni a feltételeket
a párt vezetésével konszolidálódtak a viszonyok
békés körülmények között folytathattuk munkánkat
a szocialista társadalom megteremtéséért

az alkoholfüggőség kialakulása egy meredek
csúszós lejtőhöz hasonlítható az őszintéből
fokozatosan hazudozót tolvajt farag
a belseje csúnyább lesz mint a külseje
a járőrökkel kukoricázgató diverzáns lapul
a bokrok között mint krumplilevél alatt a kolorádóbogár

a legnagyobb érték számunkra a hűség
és a köteleségtudás a sors megedzett bennünket
büszkék vagyunk hogy a nép a munkáshatalom
szolgálata tartalmat adott és ad az életünknek

(Illusztráció: Spencer Meagher: Evening Harvest)

A ránc okára

Drága fiam, amikor én ilyen legényember
voltam, mint te, a magam módján túlléptem
mindenen, és mint fiatal csikó mezei munka
után, én is csak álltam, a holnap reggelre
meredt tekintettel, a cidri hajnalt várva, hogy eke
és járom között újra és újra kezdjek mindent.
-/
A szántatlan és bevetetlen földekre gondoltam,
arra, hogy a szárasságnál csak a csecsemőhalál
rosszabb. Anyja úgy szerette, rögtön ment utána.
-/
Meg-megbánom mulasztásaim ma is.
Például, hogy Klárival esszekerülésünk követően
egyre több lett a dolog, és én egyre kevesebbszer
mondtam neki, hogy szeretem.
-/
Azóta te itt a szomszédban felnőttél.
Megtanultál bátor lenni és részegen megkérdezni,
Béla bácsi, mi az élet értelme?
Hát fiam, ha az idő oda telik, megtudod,
de jegyezd meg: Zistenke nem ingyen adja a ráncokat.

Lőrinc és Ábel

Az öreg Lőrinc és barátja, Ábel,
egy nap minden történetük a promenád
tértől számított harmadik padjára marad.

A fogságról mesélnek, hogy milyen végignézni
a szénbánya-halált, és azt hinni egy állva megfagyottról,
hogy még életben van. Szibériai tüskeváruk
szemükre korai hályogot szőtt.

Hatvan éve úgy gyújtanak rá, mintha az utolsó cigaretta lenne,
és nem az egyenruhától félnek, hanem attól, aki hordja.

(Illusztráció: Anthony D. Padgett: Wheat Fields, 2017)