Hol jégfürdette lucfenyők vacognak,
s a tisztásokon meg-megáll a köd.
Eső helyett a hó esik maholnap,
a nyár pedig már régen elszökött,
csillaghideg éjszakának élén, az itt felejtett, korhadt rönk mögött,
éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig,

a régi őrök. Bundájukban hold, nap,
örvük alatt felriad a zöld
vadászat, emléke őzbaknak.
Rókát, nyulat e két vagány megölt.
Hazavitték a vörös gerincest, hátuk mögé az alkonyat szökött,
s most éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig.

Izzó lángkés büszke fát gyaláz. Száll az illat,
ágakon még a holló se költ,
tanyák alatt nem bujkál a friss vad,
a karcsú, vén sötét mindent betölt.
Fénytelenségeknek otthonában az ereszről egypár jégcsap letört,
s ők éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig.

Február szeges korbácsa zörgött
az elgyötört, kopasz cserjésen át.
Nincs olyan, ki meglátná a börtönt,
hogyha a hegy jelenti otthonát.
Kásás hóban elsüllyedt a vándor, nem kísérte útját holdfonál,
vergődését meghallották az őrök, kik éber ésszel a tanyákat őrzik,
s a kóbor embert keresték talán
bizonytalan tavasztól késő őszig.

(Illusztráció: Marina Skromova: Winter forest, Moldova, 2021)

Anyák és fiúk

Sosem engedted, hogy felüljek Kincsem hátára.
Csak csodáltalak az erdei lovaglásokkor,
ahogy elvágtattok a bükkfák alatt.
Gengszter sosem maradt le.
Hiába zavart, nem lett volna otthon hagyni szíved.
Rászóltál, ha csípkedni támadt kedve,
és közben gyönyörködtél az ötéves csikóban.
Csutakolás után a legelőn hagytad őket szürkületig.
Ekkor értettem meg igazán,
anyák és fiúk elválaszthatatlanok.

Évelő

Az álmosodó legelőn tanítod a füveket.
Hasra fekve súgod nekik a lovak nevét.
Mikor látogatni kezdtem a tanyát, azt hittem,
a ménes tagjai egyformák,
a fű szúr, a föld pedig süket.
Egyszer megkérdeztem egy fentőfüvet,
hogy találtok meg mindenhol?
Évelő vagy te is,
suttogta a föld.

Zsurlók, lovak, szerelmek

Egyszer elújságoltam neked,
a mezei zsurlók rámtaláltak a réten.
Azt mondtad, ügyes vagyok.
Tanulom a zsúrlókat, a lovakat, a szerelmet.

(Illusztráció: Rachael Koppendrayer: Dala Horse: To Run with Endurance)

I.
Arcodba a szél sebeket karcol,
s végigsöpör a város főterén.
A szobrok közül egy tacskó tipeg feléd.
Nyüszít kicsit, majd elalszik kabátod alatt.

II.
Mire hazaérsz havazni kezd.
Szélcsípte seb vagy,
vérzik az arcod.
A tacskó felébred,
Megnyúlt fejét kidugja kabátod alól.
A rottweilerek látni akarják,
elérni azt, aki újonnan érkezett.

III.
Sáladba burkolod éjjelente,
befekteted a rottweilerek közé.
Öt kilogramm élet. Fázik,
mint krókuszok a márciusi fagyban.

(Illusztráció: Anwyen: Bolha, sausage dog)

Anyaváltás

Sötétség borul a nyúlfészekre.
A kicsinyek bolyhosak, még vakok.
Az anyából néhány szőrcsomó maradt.
Nem ijeszt meg, hogy négy napja még más őrködött itt?

Pótapa

Beszivárog hozzánk az este.
A tenyeremben kisnyulak alszanak.
Etetés után lefekszem én is.
Tudom, hogy valahol a Kárpátokban
újszülött borjak álmát vigyázod,
és altatódalt suttogsz a viselős tehenek fülébe.
Fáj a leválasztás, az esti fejések súlya.
Mikor megismerkedtünk, langyos tejjel kínáltalak.
Várandós lett a lelkiismereted.
Azóta minden július végén eltűnsz a hegyekben.
Jámbor patások láncait oldod,
figyelsz a ragaszkodás ritmusára.
Mire hazaérsz, kinyílik a kisnyulak szeme.

Bolyhos életek

A nyúlfiak elhagyják a ketrec biztonságát.
Mosolyogva fekszel a padlón,
bolyhos életek szaglásszák arcodat,
kulcscsontod közelébe húzódik egy.
Elnyúlik ő is, pihen.
Jó itthon tudni téged!
Nélküled magányosabb vagyok
az elárvult kisnyulaknál.

(Illusztráció: Orange bunny rabbit)

Az első vendég

Szekrények mögé húzódik a délután.
Konyhánkban egy varjúfióka
menedéket keres.
Tekintetében a zuhanás pillanata,
próbálgatja szárnyait.

Fekete veréb

Csütörtök esténként elmész otthonról.
Remegő kezemben cserebogár lárva.
Szeretném,
ha a nagytestvérek higgadtságával
simogathatnám a varjú fejét,
de összerezzenek,
ha szárnysuhogást hallok.
A fekete veréb repülni tanul.

Egy lakhely elutasítása

Drótkalitkát hozol,
tetejére száll a fekete veréb.
Nem akarja megismerni
az ülőrudak simaságát,
szobanövények ágain alszik el.
Ha felébreszted
válladon keresi az otthont.
Üres kalitka csillog.

(Illusztráció: Whooli Chen: bad boy (for newspaper))

Téli ébrenlét

 A domboldalra szarvasok jönnek.
Füvet találnak a hó alatt,
rágásuk neszét felszívja a délután.
Patanyomaikat cinkék figyelik,
drótháló feszül a völgyben,
kakaskukorékolás.
A viadorok tudják, kinek hol a helye.
„Háza” elé kötnek minden kakast.
Raklapok alá húzódnak a vihar elől,
addig mehetnek, amíg enged a lánc.
Csak hangjuk nyúlik át a négyzetmétereken,
megtelik vele a fakéreg.
Berezegnek a gallyak,
csupán a kerítés hallgat úgy,
mintha őt csípnék halálra minden viadalon.

A fiúk

Taréjunkra fagy a januári reggel.
Tegnapi nyomaink a havon.
Hajnali három után előjövünk házainkból,
nem zúdult le újabb hidegség.
Mikor nyakunk a sötétségbe nyúlik
tojókról álmodunk.
Kiállunk az elképzelt fényre.
Ölnénk, de visszahúz a lánc.

Darázsmagány

Ellazulunk a napsütésben,
hallgatnak riválisaink.
Tollászkodunk, mintha tavasz lenne.
Miután a szépítkezés abbamarad,
nyakunk kiegyenesedik,
tollas minaret.
Követjük a darazsak röptét.
Ahogy kimerészkednek a fényre
csápjaik elérik a dróthálót.
Utánuk indulnánk,
a feszülő láncszemekbe
tojók arcát képzeljük,
ahogy szárnyuk fölemelkedik,
és a hátsóudvari nyárban
szöcskéket hajkurásznak.

(Illusztráció: Safarova Sabina: Cockfight)