A tél introvertált árva kamasz
fülét egy faajtóra tapasztja

A nyár hörpintő kocsis
meghallhat megítél kibeszél

A tavasz csak ül és lélegzik
távoli helyeket restaurál

Az ősz meg eltér az európai etnikumtól
szívesen mutat valami újat

(Illusztráció: Josh Kirkham: Four Seasons)

mennyire mély is a múltnak a kútja?
vízbe borulhat, senki se tudja.
fáj beleveszni, benézni a mélybe
a nyári szemekkel, mondja a mérce.

ennyit a kútról, ez meg a nyílt víz:
nem titkol, csak gyorsan elintéz
mélyet, mércét, téged és engem.
nem fáj ebben az ócska jelenben.

ócska jelenbeli ló ez a hullám,
meglovagoljuk a nyár puha húsán.
úszik a nyár-hús lassan a múltba,
így telitődik a múltnak a kútja.

nyár-jelenünket a múltba szerettem,
hússal a kútmélyt túltelitettem.
mércénk embere én sose voltam,
mégis a kútból ömlik a múltam.

nyártól teltek a kútbeli mélyek,
ócska jelenbeli fájdalom éltet:
tisztul a minden a víz jelenében,
vége a nyárnak, ússz haza szépen!

szárad az új most. fekszem a fűben.
hogy hova tűntél és hova tűntem,
nem tudom én már. nap süti seggem.
vízbe borultam: senki se lettem.

(Illusztráció: Johnathan Harris: Horseshoe Bend Sunset)

Mindenhová lődörgő gondolatai végül bebújtak a hullámtér alvó zugaiba, légzések szüneteibe, és humusszá lassítva
végigtolják a nanojárataikban ülő pisszenetet.

Az aggodalom joga és kibontakozása félúton megáll, szeme lesütve, ólommal festve. Kifújom, ami neki kell, beszívom, amit ad… szimbiózisunk odavisszája. Mosolytalanul is kedvesen bambul ránk a Semminek mondott Valami. Nem messze, itt ülünk.

A ceruza hegyére figyelek, gömbölyödnek a vízgöbök pókháló szaggató szálai mentén, vonatrajz ablakán, átomlik a táj. Irányba tolva szétterül. Benne ők, füstöt fújva a valóságon nevetnek, mert látják. Ott kint.
Te meg vissza tudsz-e jönni a sok nem szavaknak született közül? Ha a türkizszemű tinta letegez, ne félj! Átvisz a papír vastagságán és visszahoz a folyón kompon.
Nem ad meg az apátiának. Kiszed, kikapar a kocsonyás karok közül. A kintiek közepébe rak. És a hideg párában végre nevethetsz.

A lezúgó szemhéják keltette szélben várakoznak az álmok.
Befordulva magam opálos vizébe, mindig felfelé emel a levegőbuborék. És a test finom ritmusos úszása.

A náthás hang drámai töltésében rezeg az űr szegélye. Mi ez az anyag, ami motyog, miközben kapaszkodok belé?
Ha lesz átjáróm hozzád, akkor több jobban illő szavakkal indulok neki az éjszakádnak. A zongorista billentyűlépéseivel. Utánam lebegő szabad kacifánttal.
A lapok, amiket teleírtam, ott vannak még mindig tintával átitatódva, darálják a múltat illékony masszává, amiből kiszöktem a megújhodókhoz.
Követni a légmozgást a belváros szűk utcáinak cikcakkján. Több száz variációból az egyiket. Követni, bár tömény szemetet csap fel az ég felé. És belső sivatagom kvarcait a szembejövők szemében látom.

A balettvirágszál rögtön hasra esik szóültetvényeimen, néhol indák törnek az utcákba be, letörik autók visszapillantó tükreit. Autómentes világért tüntetnek, a fotonmotor csendességében.
Mélymosollyal az istálló mögül előlép. Szép. Holmi szemmel, hassal, csípővel nem foglalkozva. Szembogarát az értelmen tartva világok átfedésén gondolkodik. Ha robban, hát robban. A szavak pergését akármilyen csendben, szeretném elsimítani.

Lenne, ha menne. Partra szállni a betűk tengeréből, valami egzotikus rakománnyal, hajókürt hangjára. Ha várnátok.
A haladás előszobáját festem meg, az irányok, a színek, a nincs baj végett. A fellélegzők szabad sóhajaiból párnát hajtogatnék a sarkokba.
Kék legelőt nyelek más nyelvek szavai köré. És ott fekszik a szóközökben. A jövőből néz a záporon keresztül.
Szavak mentén kalapálva ki kell tartani. Mindenképpen. Feltölteni az üregeket belevaló természettel. Kihajózni a szavak óceánjából. Megrajzolni a víz térképeit. Ügyesen. Szárazulatra vetődve az ólmokat leválasztani és a mélybe süllyedők vágyának adni. Megmaradni a jelennek ezer karral több verzióban éppen most. Nem kell a tuti. Csak szemenként gyűjthető világerő.

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: The Abstract World Sea Routes)

A dolgok és az én
A nyelv és a világ

A nyelvében megalkotódó személyiség
A személyes viszony, ami önmagát kimondja.
Mint a szóban az illat, virágban a méz.
Az igehirdetés szakrális bolondja.
Lezáratlan történet. Egy új tapasztalat egén.
Csillámló szubjektumok. Az utcákon történő lét.
Szövete, folyók és tavak aranya.
A sebekre tekert, idilli géz.
Az idő és a nyelv. A beszéd, ami teremt.
Az oszthatatlan egyediség.
Ami árnyékként az értelmezés függönyén mereng.
A praxis. A mátrix. A tiszta ész.
A szeretetben nincsen félelem.
A hatás a közmegegyezés helyébe lép.
Formáját juttatja érvényre az értelem.

Imahárfa
Szenzitív artikuláció: klasszifikálja ön-lényét

A zeneiskola gyantaillatában
Rácsukja az ajtót egy félmeztelen gordonkára.
S ott a folyosón ír egy szonettet.
A szóródásról, a képződésről.
Halmazállapot, íz és tapintás révén
Lesz felület, szín és pöttyös ananász.
Szétcsavarozható ősállapot-megértés.
Alakzat és érzéki tapasztalat.
Fenomenológia-virradat. Új lap.
Nadrágtartók, kockás nyakkendők,
Zsilettek, melltartók. Szattyánbőr szaga.
Léthelyzet-rekvizitumok.
Gránátalmás álmodozás. Éjszakai ábránd.
Jácintba oltott fréziák vörös szirmai.
Szoprán hegedűszóló. Narratíva-esszenciák.
Érzés-sűrítmények a lélek legalján.
Valahol a múlt alatt, ahol egy súgólyuk ordít.
Nézzetek fel a rézkígyóra!
Ő az írás hús-vér teste.

Vas István – atlasz
30 éve távozott közülünk

A fénybe emelt tárgy.
A teljesség, az abszolútum hibátlan erudíciója.
Formába tört érzések. Ellesett nyelv.
A klasszicizmus, mint belső világ.
Az alexandriai könyvtár, Gesamtkunstwerk.
Akaratlan alliterációk. Galaktika. Gének. Világ.
Álló pillanat. A legkékebb szöveghely.
Messzeség fátyla alól kibújt rejtjel.
Kitapogatta a sötétben a hűs kontextus réseit –
Ujjai behatoltak a halhatatlanság szövetébe.
Igéket szőtt a pillanatba s az évbe.
Tudta, hogy a lehelet testté lesz.
Nem rendítette meg a kezdet, s a vég se.
Mintha sejtette volna, hogy narratíva a lélek.
S a boldog pesszimizmus egy érv lett.

(Illusztráció: Olesya Dybovik: The music of wind Painting)

2014-2021

lidl népe

kevesebb kétségbeejtőt tudok momentán elképzelni, mint itt ezt a bevásárlást
ezt a téblábolást a polcok közt egy paprikával
kint minden sötét, pedig még csak fél négy
bent a neon hasít teret és mutat padlót a lábunk alatt
hiperrealitás, éles és kemény
de legalább meleg van
lézengek, mára vége
a legrosszabbon már túlvagyok
ez már a legrosszabb utáni legrosszabb
csodálkozva tapasztalom, hogy van ilyen –
pittyeg a kassza
a szememet alávésik a neonok
mindenki a polcokat nézi
közös platform, bevásárlás a szupermarketben
ez a jutalmunk, a szórakozásunk
egy eurót bedobók, felelős mintha-felelősök
mi vagyunk a lidl népe
a pénzt, amit a szomszéd épületben kerestem, itt elkölthetem
és akár órákig ténfereghetek itt
zsömlét vennem és paprikát, sőt csokit meg alkoholt is
szabad

fegyelmezetten alszik

szálegyenesen, kihúzott háttal alszik
az utas velem szemben
nem dűl senki felé
feje nem válik nagy, nehéz golyóvá, nem billen, nem csuklik semerre
marad középen, tengelyben tartva önmagát az öntudatlan test
épp csak szeme csukva
mintha csupán lefele nézne
legszívesebben ráordítanék
ráznám
„mit csinálsz!! hagyd abba!!“
felnézne álmosan, nem értené
pedig biztos ő se így képzelte ezt az egészet
nem így, hogy az s-bahnban egyenesen ülve fog aludni
nem zavarva kilengő súlyával a tömegközlekedő emberiséget
tartva a feszes kontrollt önmaga fölött
még álmában is

treptower park

a megállóban egyre többen állunk
nincs tovább s-bahn, mindenkit kiszállítottak
ki tudja, mi történt
vezetékszakadás vagy a sínekkel van valami
vagy az épp induló vonaton fedeztek fel valami műszaki hibát
esetleg a mentőknek vagy a rendőrségnek kellett beavatkozni valahol
éjjel fél egy van
rettenetesen fáradt vagyok
már akkor rettenetesen fáradt voltam, amikor sonjától elbúcsúztam
hátamon tízkilós hátizsák plusz a tréningcuccok plusz még a könyvek
kezem a cuccokra fagyott
már az összevissza elterelés és a háromszori ide-oda átszállás is kikészített
és most ez

a megállóban egyre többen állunk
csodálom, hogy az emberek milyen türelmesek
nem ordibálnak káromkodnak
nem rúgják szét maguk körül a kukákat és csapkodják körben a bokrokat
nem lázadnak fel

körülbelül háromszázadmagammal állok a treptower park megállójában
várom a pótlóbuszt
nem jön, egy óra harmincöt
nincs információ
se hangosbemondó, se tábla, se kiírás
se az s-bahnnak valami egyenruhás embere
a park sötét, előttünk csak autók húznak el
szerda van
persze korábban kellett volna hazaindulnom

állunk az ideiglenes buszmegállóban és várunk
hirtelen felcsap bennem a gyűlölet
és a tehetetlenségtől elsírom magam
visszahúzódom a lámpafényből
a fekete düh torkomba folyik
pontosan most pontosan itt
torlódik fel és dől önmagába minden irány

(Illusztráció: Susy Soulies: Three Amigos)