Győrffy Ákos ötven éves. Válogatott versei jelentek meg „A névtelen világ” címmel. Az emberélet útjának – ma már – közel a felén /remélem/. A kötet az 1996–2026 közötti versekből, megjelent kötetekből válogat.

A Magvető Café meghitt falai között elhangzott néhány vers, reprezentálni próbálva az eltelt időszakot. Csak kristálytiszta felvillanásokat adhatott ebből az ouvreból. A moderátor is igyekezett, derekasan kérdezett. Ákos rövid válaszaiból mélyre nem hatoltunk, nem is hatolhattunk. Egy “Walden-ember” körvonalai bontakoztak ki a Dunakanyarból, Börzsönyből induló és oda – utazásai után is – mindig visszatérő költőről.

E sorok írója nyolcvanhoz közeledő nyugalmazott középiskolai tanár, és – talán szabad így írnom – haikuköltő. A kezdetektől fogva ismeri, olvassa a költő munkáit. Évtizedekkel ezelőtt néhány levelet is váltott vele, utóbb két első díjat is nyert a Mátrai Művészeti Fesztivál verspályázatán. Ezen az estén „nevezetes névtelenségben” dedikáltathatta Ákossal a legelső, illetőleg mindmáig legutolsó verskötetet. Ne feledjem: a születésnapi csokoládétorta nagyon finom volt.

(Illusztráció: Yacek Yerka: Atramentowy kanion)

bükkök gót ívén
lángoló monstrancia
a felkelő nap

pacsirtaének
legmagányosabb ima
föld és ég között

hajnali harmat
a harangszó aranya
újra megcsomóz

(Illusztráció: Alan Harris’s skylark painting from the cover of Paul Donald’s 2004 book The Skylark)

/haikuk/

böjti szelekben
gyöngyfehér hunyor bókol
a temetőben
–

szurdokban, oldalt
rubinfényben parázsló
turbánliliom
–

pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék
–

két lánctalp között
éppen elfér egy bükktörzs
lombja visszanéz
–

vén hárs hegyélen
sziklához gombolyulva
levele sincsen
–

dőlt bükkfa törzsén
lápisz-lazuli kékben
cincérszerelem
–

petét rakott a
lepke: libbenő szárny
eltűnő élet
–

ebihal őrzi
sötétlő pocsolya mély
tűnő idejét
–

esett madárnak
aszfaltra törött szárnyán
kihűlő vérfolt
–

kerecsensólyom
a lábakat meghagyta
borzvacsorának
—-

(Illusztráció: Aleš Moravec: Lilium martagon, lilie zlatohlavá)

Aranyhajú, jázminarcú, őzbokájú
te sehol sem található!
Szárnyak nélkül jöttél, és hajoltál
fölém, álmomban minap.
Gyönyörű őrangyal egy csókot
indítottam volna félszegen, mikor
harsanó tücsökzene ébresztett rá
szomorú öregségemre, Amen.

(Illusztráció: Eric Heitmann: A Voice in the Night Garden)

/Szepesi Attila emlékezetére/

Budaszentlőrinc

ős romkert ligetet
átölel egy város
elfoszló dallama
sorsunkkal határos
–

Kesztölc – Klastrompuszta

kinyíló hajdani táj
egykoron itt járta
erdeit, rétjeit
szent barátok lába
–

Pilisszentlélek

félúton, Isten tenyerén
erre járt egy költő
mormolt püspöki áldást
már egy emberöltő
–

Bükkszentlélek

ódon falak, zöld szelekben
darazsak zsongása
felparázsló bükkök
földmély hallgatása
–––––

(Illusztráció: Arató István: Kesztölci udvar)

HÁZAVATÓ

„Egy házban nem az a csodálatos, hogy menedéket, meleget ad,
hogy birtokba vehetjük a falait. Hanem az, hogy lassan lerakja
bennünk kedves emlékei táplálékát.”
/Saint-Exupéry/

lángoló mozaik
a tornác álom homéroszi
köröskörül rozsdálló fenyőfák
Kalüpszó kertje mára megkopott
a csend koldusai vagyunk
hallgatjuk az eresz csepegését
tücsökzenét a teremtés korából
Isten hangját a csillagok alatt

KRONSTADT

acélszürkén összeringó tengerég
csak az aranybarna tea világít
legendás hajók árnyain
ágbogas észak fény cikázik

(Illusztráció: Dillon Ding-Chao Huan: Golden Larch Valley)