A VENDÉG

Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.

Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.

Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.

Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.

KŐ A KŐTŐL

Kérdezd a napraforgót,
ki arcát nem féltve
fölbámul az éjszaka egébe.

Kérdezd a fuldokló tengert,
kin átvilágítanak fénnyel telt
kristályfekete mérgek.

Kérdezd a megvakult eget,
hol az üres időben lebeg
az utolsó felhő. Ottfelejtve.

Kérdezd a követ, kinek
óceán mélyén társa: kő,
a biztos kettétöréssel eljegyezve.

AZ ABLAKNAK VERŐDÖTT RIGÓ

a lelkiismeretről

Ami maradt
bámulod a némult
madarat

nézed arcodat
ében
krátermély szemében

ő szemedből olvassa
már odaát
utolsó egyszervolt dalát

FAKULÁS

fények foszlanak
vásznak fölfeslenek
árvult erek görbülnek
egymást keresve
szálak szétszálazódnak
póktojásként
bábozódik a holnap
ujjak kezek
már sosem fonódnak
sem imára
sem szerelemre

foszlás van
szavak ritkulása
póktojásként
szövődik a szív halott
lepke koppan kezemre
szavak közt nehezedve
alvad a csend
és már nem ragyoghat
feketébben:
Az elveszített éden:
csak az az éden.

(Illusztráció: Fábián István: MINDENKI AKAR JÁTSZANI; GRAMMA; A FA FIGYEL)

EGYNESÚLY(TALANSÁG)

Valaki leszögelte az árnyékodat,
jó fél méterrel felemelt a földtől,
s elrendelte, hogy ezután csak
úgy beleszaladjál a versbe,
ne érje a lábad a talajt, hintázz
csak Holle anyó karján, karcold
az égre zsoltáros prológusodat.

Valaki leláncolt, mert azt hitte,
lázadó Isten vagy, s nemcsak a tüzet
őrzöd, nem csak a fényt viszed
albatrosz szárnyadon, nemcsak
a gyönyör rózsáit szórod, hanem
te vagy a zátonyra futott Hajnal,
aki nem mer magasra nézni,
nem mer a Kertbe belépni, csak
lassan olvad az álom hajlatán,
mint egy túlhevített viaszvirág.

ÓDA A VÁLTOZÁSHOZ

Az anyag ösvényéről leléptem,
voltam hős, tanár és családanya,
félénk kislány levendula-fényben,
merész üzenetekben dadogás,
tiszta hang a napi merényletben.
Áldoztam a fekete mozdony előtt,
nem hagytam az időt rám omlani,
áthelyeztem a vágányzárakat,
átírtam a menetrendeket is,
Istentől kérdeztem a részletekben.

Most sem tudok szépen elnyugodni,
nem hagyom, hogy a fény elvirágozzék,
dolgozik bennem a pirománia,
s ha a szürke csöndben csalódottan
Földre bukik a meggyengült Nap,
ajkam időzített, robbanó töltetével
kioldom a megrekedt sugarakat.

A vers pedig újraíródik majd,
hogy olvashassák mind azok,
kik most nem értik a betűket,
nem látják jól a körvonalakat,
mert szemükben még nem
támadt fel az egykoron átlőtt madár.

(Illusztráció: Kiosea39: Climate Change Concept Image)

William Shakespeare: Ophelia monológja

Lenned vagy nem lenned: az itt a kérdés,
Kegyelmes úr, tudom. Minő óhajtás
Egy magasb szándokot fürkészni ki,
És nem reményleni embertől választ!
Mezőkön jártam reggel, séta folytán
Lettem a füvek maradandó lénye,
Úgy érezém. És közben szép fivérünk
Alábocsátá jó fényét, hogy lássak,
S ne csak a várfal vaksi köveit.
Fönséges úr! Jót tenne bizonyára
Lépteidnek is ugyaneme fölszín,
A földek zöldbe öltözött irgalma,
Angyali ének nem angyali szájból
És mind a csuda, mit nem érdemeltünk,
Adomány mégis, szüntelen virágok.
Jönnél-e, hogyha kérlek, útamon?
Lényed lényegét kiszeretni hajlok
Elevenedből, halottidból szintúgy –
Nekem mindegy a halál álmai,
A zsarnok nyomor és packázó terhek.
Kedved telét napom ha átsüthetné!
Lenni, nem lenni: boldogtalan kérdés.
Úgy döntöttem, hogy boldogod leszek.

Friedrich Hölderlin: (Senki úgy…)

Senki úgy, mint az égiek,
földieknek nem mondja:
úgy senki, mint ti! Szép testvéreink
születnek ünnep óráin, ha délceg
istenek vonulnak tenni a jót
nem csak emberért –
A költészet pedig
hattyút nevel a fehér hajnalokból,
hogy visszaszálljanak, ha nem leszünk,
a tartományi síkra;
s hellászi erdők mélyén titkosan
szeretet csobog,
bárha a tenger még útra sem kelt…
Hajómat azért nektek ácsolom.

Berzsenyi Dániel: A baristákhoz

Zúg a ház, géptől remeg itt a lég is,
nagy falak közt nagy masinát csudálhatsz,
lélek! Éjek szurkos igéi szólnak:
………………fő ki a kávé.

Gőzbe roskad mind, aki reggel ámul,
szűk szemekkel még, de zamatra készen;
s megteremtvén képe világi mását,
………………Isten is issza!

Oh, baristák, mesterek eljövendő
mythosokból! Menteni lelkeinket
jöttetek. Csöppért is – Eosra! – tenger
………………hódolat illet.

Anna Ahmatova: Szentpétervári anziksz

Kimondanálak, mint a régi
szimbolizmusok Párizs nagyját,
de nem hagy nyugodtan beszélni
a vallomásos tárgyiasság.

A nyírfákon már őszök érnek,
a könyvtár csupa préselt nárcisz.
Sehol se vagy. Hát mit reméljek,
ha elvitted a szamovárt is?

Nemes Nagy Ágnes: Totem

Két hal között a tenger úszik-e?
Totemállatom már az őzike.
Így lesz istenes élet
az ismeretelmélet.

(Illusztráció: Yuan Ye: Two Orange Koi Fish)

Nagyvárosi anzix

feketerigó
csipeget almacsutkát
parkolósávban
–

Téli lepke

égő színeket
fakít tűnő árnyékká
a fagyos halál
–

Vae victis

most csenghet-bonghat
egy hóvirágcsengettyű
blokkházak között
–

földig hajoltak
a délceg hóvirágok
visszatért a fagy
——

(Illusztráció: Nick Pike: Galanthus Elwesii)

Dobozi Mihály álma

A felismerés döbbenete feszül hitvesed és közéd.
Valahonnan valamerre. Hogy innen nincs tovább.
Hiába szív- és patadobogás, ikerfájdalomtól lüktet
a moccanó pengeélmény. Amíg el nem választ, vala-

ha így mondták. A mikorra a választ megleled a formátlan hát-
térzajban, bordaközi izmok törékeny szövetében, kérlel-
hetetlenül a rációban, a szablya szakszerű menetrendjében.
Az égbolt tintaszín ájulatban roskadoz, összecsuklik,

magával ránt. Bíborködbe burkol a csenddel bélelt zuhanás.
Hosszas szenvedő szerkezet helyett így lettél cselekvés,
tárgy és alany. Még utolér csalódott üldözőid elég-
tételmondata: nem félholdak, ők ketten egy egész.

Perszeusz álma

Fekete lepelre terítenek. Mint saját képmásra
teremtett konstellációt, felszögelnek a menny-
ezetre. Onnan kémlelsz szerteszét. Sorra veszed
tér-idő regisztered bejegyzéseit, a fejvesztett

menekülést, a lapidárium arcokra kövült csendjét, a kusza-
kesze rémálmokkal központozott jóslatot, a beteljesülés
olykor kegyetlen élményét. Csak magadat nem láthatod:
kolosszális kavicsokból font fényhuzalt. Sugárzó sóhajtásod

csillagport kavar. Hangod örvénylő tűzária. Kitörő örömöd
holdakat porlaszt. Elhajítod győzedelmes fegyverzetedet.
Meteoreső mossa testedet tisztára. Androméda bokájába
kapaszkodni kihunyásig: szabadulásod geometriája.

(Illusztráció: Iris Scott: New Mexico Moonrise)

Jeltelen

Meddő,
porzó földutak.
Egy ember áll a tűző napon.
Hunyorogva nézi
a Teremtés határait –
túl éles a fény.
Túl nehéz.

Elindul
a lüktető nyárban:
lassan, ahogy a homok
a Bárány vérét,
fölissza
az ég.

Samsa/ra

Túl éles a fény.
Ezek a rovarszárnyak
nem az enyémek,

hová repülök?

(Illusztráció: David Friedman: Bright Morning – Koko Head)