galamb

te a bal én a jobb szárnyát
fogtam meg a galambnak
recsegett ropogott majd
röpképtelen lett a jövőnk

 

hanahaki

mióta eltörtek a szárnyak
és nem érdekellek többé
virágok nőnek a tüdőmben
rózsák tulipánok nefelejcsek
az infúzióban kőolaj bugyog
sötét és ragacsos mindennapok
ritkuló emelkedők a monitoron

ma van a műtét napja
altatás előtt szirmokat köhögök fel
még így utoljára értünk
majd sötét lesz és sűrű csend

mire felébredek
virágmentes lett a tüdő
már nem szereti ugye
kérdezi a doki
már nem szeretem nem
csak a varrások szúrnak
mint a kiábrándulás

 

szabotázs

havi rutin volt az égés
ha fáztam mint jégcsap
felgyújtottam mindent

és volt merszem csodálkozni
azon hogy nem segítenek
pedig én locsoltam le
benzinnel a tűzoltóságot

 

önmegváltó

csontvázként remegek
a föld alatt két méterrel
rettegek a sírfosztóktól
nehogy megtaláljanak
és kifaggassanak

halványul bennem a hús
de nem hagyhatom
hogy megtaláljanak az ásók
erőt veszek magamon
és dörömbölni kezdek
kopp-kopp-kopp
kitörök a korhadó fából
reccs-reccs-reccs
sár zúdul koponyámra
mint dögbogár
elterülök a földön

idővel majd
visszanő a húsom
az indák és folyók
befedik csontjaim
idővel majd
legyőzöm az éjszakát
új szemekkel nézek
a vakító nap arcába

 

(Illusztráció: Travis Worden: Shattered Flower)

 

agónia

a beton repedéseiben kukacvirág
az agónia elkezdődött
külön szobába kerül
aki tudja hogy őt fokozottabban
veszélyezteti egy betegség az
tudatosabban védekezhet
a járókeret meg-megakad
mint a fejedben összegabalyodó szavak
úgy tartják, tíz emberből egy
a vérrögképződés öröklött rizikójával él
az agyvérzés tehát benne volt a pakliban
egy liter bor naponta leszaladt
a végén xanaxszal egyéb bogyóval
senki nem élt ennyit a családban
csak megszületni és meghalni
ne kelljen ebben az országban
korábban lett roncs mindenki
viszonylag időben megúszták
a szocotthont a saját ágyukban
szobatárs tévé feszkó nélkül
halhattak meg mint az állatok
kézfertőtlenítő látogatási tilalom
maró fekáliaszag nem volt
botladozó séta az épületek közti járdán
csak eljutni valahogy a következő padig
törökszegfűk és idegenek között találgatom
melyik nyelven értenéd amit mondok
beszélsz de mit
a nyelv morzsái közt
az asztalon legyek
bolyonganak keressük egymást
varázsigéket makogok hátha
a neuronális kapcsolatok mélyrétegeiben
fölcsendül az értelem a gyerekkori szavaktól
jedi málo szve u redu dá jól megy neki az iskola
mintha vissza lehetne menni az időben
tartozni magától értetődően össze
otthon lenni valahol újra
az egzotikus kívülállás öntudatában
a nemzetiségi adás zenéire
a népzenétől a mulatóson át Lepa Brenáig
mi más
ha vasárnap elbiciklizel a faluba
hallhatod
itt se méltóság se tamburazene
ezek telepesek meg városiak mind
idegenkedve néznek mintha kínaiul
kiabálsz csapkodsz nem tehetsz semmit
megértem életfogytig pont közöttük
heves a vérmérsékletünk állítólag
csak a dusnoki rác asszony kedvel
a férjével a bánya miatt költözött ide
negyven éve idegenben ő is a múlté
a faluja a népviselet minden beleszürkült
a nájlon otthonkák fölött elhelyezett
tompa fényű szemek öregségszagába
megváltás itt a halál ropog a térded
nemigen határozható meg már senkinek
a helye az életben mi járhatott a fejedben
elégetted a fényképeket az iratokat
mielőtt végigjártad az elfekvőket
talált kép a telefonomon
megtörten nézel vagy csak belenyugodtál
talán
…………….jogosan gyűlölt a lányod
…………….narcisztikus szülő voltál
…………….ezt akkor se érdemelted
ezt az életet
ezt a halált

 

mi a jó élet

megvan mindenünk
viszonylag könnyű munka
sok szabadidő nyugalom
ház kert autó hobbi barátok

akik a hajtást választották
a sokszorosát megkeresik
nem kell nézzék az árakat

megveszik a drágább sajtot az aldiban
otthagynak harmincezer forintot
nem számít reggeltől estig rohannak
szebb kocsijuk van külföldön nyaralnak

és mire mennek vele
nem érnek rá semmire

hozzászoktak egy színvonalhoz
elmaradnak a baráti összejövetelekről
ez a szocializmusban nem volt
na jó a nyolcvanas években már igen

túrázni jártunk minden hétvégén
szalonnát sütöttünk a barátokkal
a telken ment a bográcsozás

az elsők közt volt a városban videóm
hetente jártunk ki seftelni Bécsbe
annyit kerestünk nem bírtuk elkölteni
akkor vettem az első nyugati autót

megvoltak a legújabb zenék
a tengerparton is voltunk az jó volt
nem minden a pénz körül forgott

jutott mindenre pont elég volt
többet számítottak az emberi kapcsolatok
elinflálódott itt minden

Guatemalában boldogabbak az emberek
ott a barátok száma szignifikánsabb magasabb
nálunk atomizálódott a társadalom olvastam
a foximaxin ezt hívták elidegenedésnek

hogy amiért érdemes élni
ami adja a flow-t
megy a levesbe

nézünk bután mi a jó élet történt
aki nem agyhalott az depressziós
valaki meg biztos megint jól jár

 

(Illusztráció: Amy Casey: Tower)

 

Súlytalanság

Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő
Baj-, és tragédia-köntösök vasgyűrűit zörgőn hullajtva szanaszét a földre
És a cafatos-gyűrött rettegő lélek végre lerúgja magáról demagógia-takaróját
Megszabadulás a halál-gondolatú élettől
Elrugaszkodás az aljasságoktól…
Talán az embertől, magától?
Hát nem a madaraktól!
A kondenzcsík-tekintetek homályos hazugságaiból táplálkozó légkörben
Tudat-rácsoknak ütközve vonyít a megvezetett gondolat
Leszabályozott amplitúdójú érzelem-flitter esőben ázik a szem
Könnyek? Ugyan! Botor gondolat!
Amikor átúszik az emberen a fulladás-áram
Jól kitalált sors-ágyba lökve hörög
A kancsal remény
Szeretnél szabad lenni?
Lehetetlent ne kérj…
Szép lesz a temetés…
S különben is, tavaszra újra megjönnek a gólyák és a fecskék
Az emberek pedig ismét nagy sorokban állnak jól programozott gépekért
Vagy egyszerűen magukhoz rendelik a metamorf világokat
Hogy jókat röhögve önmagukon mulassanak
Játszanak, eljátszanak és megjátszanak
Tömeg-pofákra igazított, jól szabott maszkokban
Önelégült mosolyokkal selfie-ket pózolva hirdessék
Az igazat, csakis az igazat
És aztán?
Az nincs
Csak három pont
Ami nem más, mit három csepp fekete kávé
Lelki súlytalanságra csepegtetve
Öt, négy, három, kettő, egy…
Start!
Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban…
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál…
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő…

 

Reggeli séta Rethymnoban
(Súlytalanság helyett)

Csak össze-vissza sétálok.
……………………………….Így cikk-cakkban, mint egy reggeli részeg
Túl sok volt a szomorú gondolat, az éjszakai sötétség
……………………………….Fázom
Pedig már melengetően süt rám a nap, az áldott Nap
……………………………….De mégsem
Mégsem vagyok boldog és vidám
……………………………….A kis Heimaras utcácskában
Mázsás lelket fojtogató abroncs-terheimmel
……………………………….Szédelegve cipekedve
Túlérett banánnal a kezemben
……………………………….Egymagam
Öröktől örökig kimondás és gondolat-csendekben
……………………………….Lépegetve
……………………………………………Lassan
…………………………………………………..Lefelé
Az élet-kövek egyre lazuló és fogyó tömegein
………………………………..Egyre halkuló
……………………………………………Kopogásokban
………………………………..Egyre gyorsabban fogyó
……………………………………………Szívdobbanás-zajokban
Csendesülő megnyugvás-kétségbeesések
………………………………..Suttogó dallamai
………………….Szállnak belém
………………….Boncolják kába elmém
Felcsapkodva arcomba, szemeimbe elmúlt idők
…………………………………Megélt
…………………………………Megemésztett
…………………………………Felszabadító
…………………………………Önemésztő
Tortúra-szikláit, boldogság-zokogásait
…………………………………Nincs kegyelem
Csak egyvalami győzhet az életen
…………………………………A semmi
Az ember-világ csend-zajának ostora
…………………………………Itt most nagyobbat kellene lépni
A Valamibe, felfelé a Napba
…………………………………És Ott szénné égve nevetni
A megszabadultság egyetlen izzó mozsarában
…………………………………Mindenféle fegyver nélkül
Élni…

Aztán az ember eléri az első kis kanyart, ahol egy aranyos taverna van, volt… Az üres székeken macskák feküdtek magzatpózban. Önfeledten aludtak…

 

Homokszemcse-világ…

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
A ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

…………………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………………

A parti homokszemcsék így tavasszal még nem futnak szanaszét…
Megmarad bennük a téli vizes zimankós tartás…
Görcsösen szunnyad bennük a nyár…
Víz nélkül is lehet belőlük homokvár…
Ha néhány álmodozó kisded éppen arra jár…
Délutánonként este felé ovi vagy iskola után…
A kalapos csaj is járt itt talán…
Vagy néhány elfelejtett „Római lány”…
Valakikkel akiket azóta elnyelt a feledés-homály…
Mint meg nem talált csontvázakat a csetepaté ármány…
Életanya porlasztó karmaiban gyomrában…
Valahol Máshol de leginkább Mindenhol…
A hatalmas Föld-temető világban
Melyen halni félő halandók gyalogolnak…
Sorsuk elől sorsuk után futnak…

……………………………………………………………………………………….
……………………………………………………………………………………….

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
Ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
………………………………………………………………………………………
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..

 

(Illusztráció: African Sand Dune)

 

KÖZELÍTŐ ÖNARCKÉP

hogy távollétem átég a képen
és leírt szavam varjak lépése a havon
rajzaim mind-mind fekete-fehérek
ne szomorítson semmiképpen

ha nyelved kidugva mint a gyerek
színes krétával rajzolsz örvényeket
a színek egymást takarva-fedve
feketülnek sötét madárszemekbe

s ha vízcseppbe rejted a szivárványt
azután hagyod az égre feszülni
magától lesz ismét angyal-fehérré

mert mindenben minden benne van
a szobor nem felejti a sáros márványt
a fekete sosem akarhat kifehérülni

 

AZ EMBERFIA

a disznó némán zokog,
darabka könnye jég.
a halak odalent boldogok,
templomfényük a fönti lék.

a farkas éji futása örök,
egy az idő, a falka, az ölés,
a mezőn mélyülnek fagyos körök
és újraír mindent a hóesés.

isten legsűrűbb magánya:
fekete bivaly áll fehér havon,
bámul a hűlő világra
a sötét szem mindent visszavon:

vissza a langyos réteket,
kaszálót, lágyan elfedő sarat,
mindent, mi a nyárestből maradt.
egy rózsa-arcocska fölnevet.

 

AZ EGYETLENEK
Tandori sétál

a mindenség egy szív
alakja tervszerű véletlen
lényege a dobogás
formái összehajlanak

a teremtés sok-sok ér ahol
vér a vérrel szembe megy
nincs múlás és nincs idő
csak egybeforgó hajnalok

a világegyetem egyetlenegy
ha mégis volna belőle kettő
(akár számolatlanul végtelen)
mindig ugyanegy marad

szépsége is szépen egy
épp mint a boldog számok
ki hogyha büszke árva prím
akkor a legboldogabb

a mindenség buboréktükör
éppen egy madár néz bele
a világ egy madár szemébe
bámuló egyetlen madár szeme

 

ZÁRÁS

kertek, füvek, jégverések,
felhőárnyak égmagas nyárban.

a jászol lábához lánccal kikötött,
kapával agyonvert kutyakölyök.

a kaszából hidegvágóval
kikalapált, kireszelt kések.

mi tervezve sem volt,
már végre van hajtva hibátlan.

kacagások, ijedések,
álmodás halálraváltan.

kertaljában bóklászó disznók,
fehér bárányok merülő zöldben.

az összes bámészkodás, múlás,
miket mint magamat: megörököltem.

a hat rekvirált s a megmaradt
egyetlen tehén.

a folyó gátján megyünk
hárman a vágóhíd felé:

az ócska bicikli,
a mit sem sejtő barom

és könnyektől vakult gyerekként
köztük én.

hallgat az ürgék-tanyája mező,
hallgat a tornyadőlt templom:

végleg beszántva hallgató népe,
ízikkórót hajt a temető.

nem látom apánk arcát:
fehér inges szelekkel házal.

nem látom anyánk arcát:
virágot szed bedőlő hegyek oldalában.

azok az ingek rég szétrongyolódtak,
üres a templom kihűlt virágok illatával.

üres az a jászol és hideg.
semmi királyok nem járnak erre.

visszatartják szép lehelletüket
az erdők, füvek, a soha nem nyírtak.

röpül föléjük, mintha ígéret lenne,
fejszével hasított csillag.

 

(Illusztráció: Fábián István: március)

 

Száll alá némán
avarsárt fedő lepel
– pehelynyi béke.

*

Havon hold szikráz,
jégvirágos ablakon
lidércfény villan.

*

Téli szél süvít,
kihűlt teám felszínén
jéghártya pattan.

*

Kinn sár és sötét.
Vágyódom a télre, de
csak lapom fehér.

*

Megfagyott világ
fehér földjén tüzet csak
csipkebokor ad.

*

Tükör a járda:
jégen a pók is csúszik
– takarít a tél.

*

Hajnali havon
rőt lompos és sötét pötty
– pele didereg.

*

Ház kopár falán
aszott ágak karmolnak
az óév után.

*

Kihűlt ágyamon
ceruza s feslett füzet
várja a tavaszt.

 

(Illusztráció: Zaria Forman: Greenland no.52, 2012)

 

Múltbéli emlék

nagyon régen valaki egyszer azt mondta
az a közösség amely semmit nem ad
a kultúrára halálra ítéli önmagát

mégis honnan tudta hogy egy ideje már
csak úgy simán haldoklunk

nem ismerhetett minket
itt sosem járt

 

Mi jöhet még

álmodtam álmomban
álmodom hogy álmodok –

hogy bezárt a krematórium
előtte lángoló halottaskocsik álltak
rendre egymásután sorban
koszorúk és rózsák
és emlékek a földön szanaszét
menekülő lovakra szájkosaras vad kutyák ugattak
a hallottak az utcákon hevertek
tenyerükből hollók ettek

egymásra néztek az emberek
mi jöhet még – kérdezték.

 

(társtalan)

mérhetetlenül nehéz most
a szép szó

felvillan társtalan illan
elszökik mint az emlékezet

hatalmának íze
Istennél is szóbeszéd –

 

(Illusztráció: Caroline Street: Gathering of the Ravens)