Dobozi Mihály álma

A felismerés döbbenete feszül hitvesed és közéd.
Valahonnan valamerre. Hogy innen nincs tovább.
Hiába szív- és patadobogás, ikerfájdalomtól lüktet
a moccanó pengeélmény. Amíg el nem választ, vala-

ha így mondták. A mikorra a választ megleled a formátlan hát-
térzajban, bordaközi izmok törékeny szövetében, kérlel-
hetetlenül a rációban, a szablya szakszerű menetrendjében.
Az égbolt tintaszín ájulatban roskadoz, összecsuklik,

magával ránt. Bíborködbe burkol a csenddel bélelt zuhanás.
Hosszas szenvedő szerkezet helyett így lettél cselekvés,
tárgy és alany. Még utolér csalódott üldözőid elég-
tételmondata: nem félholdak, ők ketten egy egész.

 

Perszeusz álma

Fekete lepelre terítenek. Mint saját képmásra
teremtett konstellációt, felszögelnek a menny-
ezetre. Onnan kémlelsz szerteszét. Sorra veszed
tér-idő regisztered bejegyzéseit, a fejvesztett

menekülést, a lapidárium arcokra kövült csendjét, a kusza-
kesze rémálmokkal központozott jóslatot, a beteljesülés
olykor kegyetlen élményét. Csak magadat nem láthatod:
kolosszális kavicsokból font fényhuzalt. Sugárzó sóhajtásod

csillagport kavar. Hangod örvénylő tűzária. Kitörő örömöd
holdakat porlaszt. Elhajítod győzedelmes fegyverzetedet.
Meteoreső mossa testedet tisztára. Androméda bokájába
kapaszkodni kihunyásig: szabadulásod geometriája.

 

(Illusztráció: Iris Scott: New Mexico Moonrise)