1.
Mily sok rózsás hajnal kelt már föl ősz hajú tengerekből
Hány évmilliárd évnyi terhesség szállt velünk tova
Érezhetetlen, észrevehetetlen kozmosz-anyaölben
Ringatózva egy létezés előtti létben
Hogy majdan az örök Isten fűzte kötelékek által
Felismerhesselek téged a bársonypihéjűt
A testét földet söprő hajával elfedő istennőt
Egy öröklétből öröklétig sarjadzó űrodüsszeiában
Napégette fagy zúzta kék bolygó emlőire hullva
Hol a Kali Yuga végső visszaszámlálásában
Szeretetet vesztve vesztegel egy istengyilkos világ
Küklopsz agyú diktátorok rekedt hangzavarában
Már szinte sohasem hallatszik a hajnali fényt simogató csend
Csak szemed maradt a barna kozmoszt hordozó fénybogár-pár
S ajkaid melyekkel megnyílnak isteni gondolatokba zárt csodák
Válasz vagy e világnak sohasem sejtett érzés nekem
Meglelve általad végleg elveszettnek hitt helyem
Itt, éjfekete haragú hullámokat vető embersár-tengerben
Idegen világban Kalüpszó hamis örökélet-reklám ígéreteiben
Hol az élők lelkei is halottnak nyilváníttattak
A haladás láthatatlan erkölcstől fosztott oltárain
Ködbe felhőkbe vésznek agyak és minden látóhatár
Mintha a kimmeriosz nép városává válna a Föld
Hol a Nap „sohasem fénylik sugarával az égi magasból”
Sem fölkeltekor sem midőn elsötétült tengerbe száll
Mely egykor sokhalú árjával megannyi halászbárkát várt
Ide toppantott téged életvándorlásod, hogy
Legyen ki tekintetével még más szemekbe is nézve
Mond vígasz-igéket feltámasztó túlélő élet-regéket
Féktelen gépzaj-világban belső csendet teremtve
Mert leleményes Odüsszeusz óta sem változott
Az ember lelkében testében a hazavágyás még
A „jólét” megalomán tornyai árnyékában rejtőzködve sem
Hol Daidaloszi labirintus hisztérikus foglyává válva
Test-lélek útvesztőkkel vesztét magyarázgatja
Önmagát elrabolva, mint Perszephonét Hádész
Illatos virágzó rétek fölé alvilágot teremtve
Éjszínű vérre szomjazva folytonos háborúságban
Neküia-t – alvilágjárást támasztva ott, hol
Mindent halló s látó Élios széptrónszékű hajnalt oszlatva
Fényáradatot bocsájt boldog boldogtalan halandóra
Hiába…
Szélbe veszett minden bölcs gondolat, filozófia
A boldognak hitt jelenek szörnyű szenvedésekbe
Torkollva építettek új és új keresztutakat
A Buddha szavai is sóval behintett lelkekre hulltak
Melyekből színes érzelem-virágok sohasem sarjadnak
Csak te maradtál meg éjszakából ébresztő hajnalnak
Bíborvörös élettel lüktető szeretet-szigetnek
Kiből a könnyek is életerőből erednek
Csillogó szembogarak rejtőzködő mélységeiből
Hogy terelgessék a lélek-elme világában
Zavarodott gondolatait a megvezetetteknek
Mert neked az egész végtelen kozmosz az otthonod
Mi meg csak hánykolódva tengetjük elbutultan
Ideiglenes ittlétünk tiszavirág pillanataiban
Sorsba fulladó sárba ragadó kilyukadt ladikunkat
Mert se tudásunk se célunk se nagyöblű görbe hajónk
Hogy a Hádész oszlopait is elpusztító szennyből
Tágterű égre repülve mint főnixmadár
Érckelevéz és rakéta nélkül űzzük tova a
Zeusz haragján is túltevő erőszaktevő romlást
Hisz ármányban fogant nemzedékek sarjaiként
Sohasem tanulhattuk meg fajunk isteni mivoltát
Hiúság adta bölcselettel és Isten vesztéssel
Surrant el nappalokból éjekből a mézízű álom
Nem csoda, hogy ember messze élnek kiválasztottak
Kiket nem csalhatott tőrbe szirénzengzetű mámor
De néha, ki tudja tán bagolyszemű Pallasz
Képében, vagy váratlan karma-formákban
Lépnek küldetésbe különös odüsszeiát járva
Birkává lett embernyájat terelgetni lelkükben
Árván az önfeláldozásukban is boldogok
Hogy megfosszák ostobává tett fegyvereitől
A pusztulásra használt elbutított háborodott
Értelmet, hogy legyen végre valaki e bolygón is boldog
Haragos égbe vetítve a szeretet édes
Napsugaras mámorának haláltalan álmát
Csak nézem arcodat, szemed gyermeki csodáját
A tekintetet, mely letépi képemről, és lelkemből
Kiemeli a reménytelenség vaskor-csapdáját
Elaltatva sok Poszeidón dübörgő haragját
És rádöbbenek, hogy errefelé miért is nem volt hazám
Vagy akár egy hűtlen könnyűvérű Pénelopé
Sem várthatott sohase reám, mert semmi, de
Semmi sem volt igaz, csak az erőszakból fakadó
Fém szívűen halált huhogó, elfakuló ég
És a hússal élő lélek gyűlöletet szító dala
Döntött térdre sorsverte anyákat zokogva
Elfeledett sírhalmokra, hősinek titulált
Emlékművek málló betonozott talapzataira
Ez volt s lesz, mert nem volt elég a buta Trója
Hazavágyók kelevéz ütötte halálsikolya
Újabb játszadozás aljas-sunyi gerjedelme kél
Nem a hajnal a ködből, hogy ne vészbe merülten élj
Hanem megvilágosodás helyett bűzös fekete
Füstgomolyt küld rád a nappal s a szárnyas éj
Mintha megannyi őrült Szkülla kélne gyilkos létre
Éjszínű szörnyű halált lehelő pofák sötétjéből
Ólmos lángoló golyózápor hörgő hangzavarát
Repítve feléd, beléd, ki már Isten ege alatt
Is szemetelve, kalász alatt is pelyvát látni vélsz
Nincs más, ki lekötözze szörnyű agyburkolatok útjait
A pusztító végzetből öngyilkos végzetbe tévedést
Csak az, kit nem rossz végzete űz, de isteni erő
Teremtett végtelen kozmosz-űrből a kékben
Pompázó Földre, hogy a nem ártás fényével vonja be
Az önmagától oly messze elbolyongott ember
Éjszínű, szörnyű halálokkal teli vészterhes létét
Velünk, a megbolondultakkal hánykolódva
Amphitrité zajos, habosan fröcsögő vizein
Össze-vissza röpködő széttört álmok, lelkek
Közös viadalának szüntetni szüntelen mérgét,
Hogy embernél csak gyarlóbbat táplálhasson
Ezentúl az éjszínű életadó föld öle
Az élő-élettelenségében sohasem haló
Búzát, szőlőt, virágot, végső csókot adó
Folyvást égre néző haláltalan sárfaragó
Kinek egyetlen sikertelen gyúrása maga volt az ember…
A szánalomra méltó, az οδυστος, a magának is
Siralmas sorsot ajándékozó, másokat leigázó
Saját öntelt vágyaiba fulladó, bennük hánykolódó
Pedig ott ég minden lélek mélyén a σοφια,
Hogy földi hajóját békés-bölcsen kormányozza
De mégis sokkal többször bűzlik sebes habokon túlra
Száz állatból füstölgő, vércsatakos εκατομβη, hekatomba
Istenek garmadára fogva szentnek vélt gyilkolást
„Éppen ezért mondom, s te figyelve jegyezd meg a szómat:
nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzik s mászik a földön…”
(Odüsszeia, XVIII. 130-131.)
(Illusztráció: a szerző alkotása, Égi odüsszeia)