hiába kérdezel

egyetlen elrontott pillanat
elég hogy valósággá
dermedjen a játék
s jönnek a depressziós reggelek
a folytonos napfogyatkozás
elnyomott csikkek vagyunk
ablakrésbe döglött bogarak
jegyzőkönyvekhez asszisztálunk
remélve hogy egyszer majd
szerepet cserélünk
de már hiába kérdezel
minden szó piszkozat
mióta egyszer zárójelbe tettelek

az idő

hiába féltelek
a csönd akkor sem bomlik meg
ha hóangyalt játszik két gyerek
álomból örökölt pillanat
párás ablak takar ki részletet
nem kísérhetsz el a boncasztalig
a csöndnek súlya van
lépcsőfokonként szivárog vissza
kölcsönkaptál egy életet
– melletted az idő
elsuhan… észre sem veszed

zátonyok

vigaszra szorul a simogatás is: hiába tanít
adni s elfogadni – a hamis érvek kíméletlen
zárótüzében a roncsokat összeszedni
már nem lehet… elfogyott a fény
elszoktunk az élőktől és úgy hisszük
az alkalmazkodás önkéntes pusztulásba vezet
hát akarsz-e élni szomorú gyűlöletben
ha úgyis zátonyra futsz

következetlenségeink

emlékeink idegenségét méregettük
az egykori kaszárnya lepusztult falai között
– a kitépett rácsok könyörületért esdeklő
csatornadarabok megvakult ablakok láttán
üresség vesz körül: kopott
transzparensek lógnak a kerítéseken
valakik védeni akarták a jövőt
hogy megakadályozzák a… mit is?
azt már nem tudni
de megakadályozták s most nincs
semmi itt csak raktérnyi haldoklás
amihez mi magunk vagyunk a háttér
a kibírható fölösleg
– megoldhatatlan feladvány ez
mert kinek jó a semmi
kinek jó a koporsófedéllé szikkadó
ajtólapok alatt kutatni a múltat
amikor a holnap is bújócskát játszik velünk

(Illusztráció: Vladimir Kush: Eclipse)

nem számít

vacog a kezedben a telefon… elfáradtak
akadoznak a szavak – az a másik semmit sem
ért belőled – mostantól másképp esik az árnyék
elfogytak a mindent felélő feladványok
és a megfejtés-mező is üres marad
ahogy te is amikor fojtott hangon elköszönsz
s ha pár másodperc múlva halk búgással
mégis remegni kezd zsebedben a készülék
már nem számít – úgysem hiszed el

kisvasút

volt itt egy erdei kisvasút
egyenetlen volt és girbegurba
mint szú üregei a fában
ám a végtelenült erdei út
menedékházait fölélték
a paraziták

emlékeinken
sűrűsbödnek a ráncok
mezítlábas álmaink
végképp kiüresednek
s már nincs ami ébren tarthatná
a tompuló zakatolást

levetkőztetjük magunkat is
mert hiába próbáltunk
együtt lélegezni
a kanyarba szűkülő ösvénnyel
idegen test maradtunk
– visszazuhantunk a didergető
jelenbe hogy tanúi lehessünk
a múlt idejű mondatok
végkiárusításának

bebábozódva

valami durva megszállottság kell ahhoz
hogy önmagad ellen szövetkezz
s ha mégis megkönnyebbüléssel ébredsz
zavarodban arrogánsan és utálkozva
majd mindent letagadsz
hogy aztán a létezés legalsó peremén
azért izgulhass hogy önvádakba
bebábozódva valamiről nehogy lemaradj

kevesek maradtunk

köd lepi a kertet – hazugság az ember –
itt leltünk magunkra felszögezett testtel

hiába kínáltak színes játszóteret
s ígértek igazat – a világ mégsem kerek –

számít ránk a halál pedig nem is vagyunk
jövőnket feladtuk és már nincs több adunk

az emberi szívben sosem lesz világos
kevesek maradtunk a feltámadáshoz

bújócskát játszunk de a hunyó halott
kereszt lett a fából amit Isten adott

(Illusztráció: Vidyut Singhal: Little Stream in the Woods)

[visszalapozok]

visszalapozok
keresve a megörökített
pillanatok között azt
amiért érdemes félévszázados
fekete-fehér múltat
dobozba zárva megőrizni
nem tudom kinek tartozom vele
miért gyűjtöm ezeket
a foszlány-relikviákat
néhol már az arcot sem ismerem
ködös homályos derengés
olykor egy-egy hátoldalra írt
üzenet segít
felvillan a gyermeki egyszeregy
az ezüstfehérbe csomagolt
karácsony a vonatos szédület
s az elnehezült kéz
mely gyanakodva morzsolgatja
a visszaszivárgó könnyeket

jégverés

lakatolt vaskapu
tévelygő harangszó
terhes múltról kántál
egy részeg csavargó

mulasztás az élet
fordul a szélkerék
gyásztáviratba gyűr
érvet és tévedést

hazug szív vajúdik
koporsónk kelengye
kelepcébe csalt árny
feszül a keresztre

vihar támad újra
– iszonyú jégverés –
kihalt a Golgota
s hitünk is túl kevés

manőverek

a gép amely Malmöbe visz
kajánul himbálózik a tenger felett
szűk cellák a távolban
ismerős jelek – a szárazföld
hirtelen szaladni kezd –
a nyilallás nem múlik
csontig hatol a fájdalom
az instrukciókra sem figyelsz
már minden túl közel
tehetetlenül nyúlsz el
az utaskísérő próbálja lágyítani
az örvény-szabdalta perceket
hallod a hajtóműveket
süvít a szél zúg az aszfalt
még néhány apró manőver
s már csak téged mozgatnak
a csomag is megkerül
a sofőr is aki Osbyba fuvaroz
kerülőutakon – keresztül-kasul
az erdő borította részeg
Skandinávián… folyton eső
esik… a válasz nélkül hagyott
kérdésekbe temetkezel
hiába közelít egy-egy magyar szó
győz a vakondtermészet
hazátlanok közt bolyongsz
széthajtogatott álmok és összezárt
emlékek gombolyagját cipelve

(Illusztráció: Osnat Tzadok: Silver Forest)

[amikor nem]

amikor nem reggellel kezdődik majd a nap
és már egymás tudatába se vágyunk
mert elvész a legtermészetesebb kíváncsiság is
amikor kockázattá szűkülnek a vágyak
és műszakot cserélnek az ölelések
amikor munka nélkül marad az ösztön
és gyanússá válnak a fojtó ragaszkodások
amikor mindenkinek igaza lesz csak épp
helyünk nem marad a kizökkent időben
talán akkor megtaláljuk majd személyes
történetünket a magányából kiszabadult
szakadék fölött

[már alig]

már alig szuszognak a kusza tegnapok
csak a hiány veti fel kérdéseit
aztán jön a didergés jön a téli fagy
egyszerre nyílunk és záródunk
leszünk egymás foglyai
a vattafoltos utcán szeplős
lámpafény kormozza az éjszakát
kellene egy hátraarc
de pánikba esik a remény
s jéggé dermed az elgyávult pillanat

[iránytű nélkül]

(F. I. emlékének)

követjük ösztöneinket
feltúrt utca s viharvert blokkházak
köszönnek vissza
szürke kövek mintázatát
simogatja tekinteted
árnyékod megelőz
hasztalan próbálsz utána lépni
a járdaszélt őrző kandeláber
mellett siklik el ügyesen
az oszlopról már rég
lepattogzott a festék
mélyre szorult a csend
s vészesen rontja kilátásainkat
hogy a kapucsengőt hiába
nyomkodjuk
a lépcsőházból kilépő
szomszéd árulja el
hogy meghalt az öreg
nagyon előre szaladt pedig tudta
hogy nyáron visszatérünk
levelet is küldtünk
és képet az unokákról
de azt sem láthatta már
– a temetődombon
fejfája restelkedve int
amiért hagyta hogy legyűrje
a lélektelen idő

(Illusztráció: Vera Derevyanko: Frozen Time)

kölcsönben

egyszer kikölcsönöztelek magamnak
ideiglenes voltál – azt hittem –
de benned semmi tapintat nem maradt
érzéketlennek mondtál
s öklöddel verted a mellemet
nem tudtam mit akarsz
hiszen az öröm már amúgy is megkopott
jobb lett volna meghúzni magad
s nem rám várni éhesen
de azt hitted áttelel a remény
ami új álomba forgat
s hogy folytathatjuk még
bárhol bárhogyan
csak most értetted meg
hogy hiba volt bíznod bennem
s már nincs veled több történetem
s ha igazat hazudtam is azon az estén
akkor se higgy nekem többé sosem
mert nem kezdődik új reggel
s a kölcsön sem végtelen

másik olvasat

fuldoklik a világ: szűk lett a közelség
mesénket globális akolba terelték
pogácsánk kővé vált múltunk csak képzelgés
hamuba sült ábránd hamiskás részegség
semmi sem ugyanaz mint ami régen volt
kihaltak a színek s a Gömböc szégyenfolt
a latintanárok elfogytak hirtelen
több sebből vérzik már szándék és intelem
mások a szabályok mint rég a grundokon
a szabadság nyitott szívekben fuldokol
játszottunk erdőkben és árokpartokon
a zsíros kenyérhez jött néha egy pofon
tündérkertünk mára virtuális nyom lett
– a sárkánytojásból nem készülhet omlett –
ránk ragadt a fészbuk és még néhány kacat
elfogytak a mesék – s nincs másik olvasat

hiába

a templomkertben köszvényes keresztek
bizonytalankodnak leszegett fejjel
karótól karóig kapaszkodik a csönd
libbenős szoknyák alá már nem kap a szél
helyükön idegen mondatok nőnek
s a padon pipázók nem értik szavam
a köves hegyi úton ismeretlen szekerek
taposnak s megjelennek első rügyei
a télnek deresednek a szőlőskertek
az ösvények könnyei elfolynak
akár valami fekete átok
ami elnyeli megfojtja az utolsó álmot
s aki járni tud a vízen azt hiába várjuk

(Illusztráció: Paweł Kuczyński: Disabled)

szavak nélkül

iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben

félénk alázattal
kutatom arcod melegét

csillagokat szimatolsz

fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy

[törékeny vagy]

törékeny vagy
akár a tengerhomokkal töltött
üvegpohár a polcon
s érinthetetlen
mint a kiürített lakás csöndje
– gyűrött alig olvasható leveleink
mélyére menekülsz
ahol már csak magaddal perelhetsz
s bennem is sérülten vesztegelsz
mint kiszáradt fa kérgén a repedés

(Illusztráció: Vivian Kapusta – Kanaka Creek Sunset)