hiába kérdezel

egyetlen elrontott pillanat
elég hogy valósággá
dermedjen a játék
s jönnek a depressziós reggelek
a folytonos napfogyatkozás
elnyomott csikkek vagyunk
ablakrésbe döglött bogarak
jegyzőkönyvekhez asszisztálunk
remélve hogy egyszer majd
szerepet cserélünk
de már hiába kérdezel
minden szó piszkozat
mióta egyszer zárójelbe tettelek

 

az idő

hiába féltelek
a csönd akkor sem bomlik meg
ha hóangyalt játszik két gyerek
álomból örökölt pillanat
párás ablak takar ki részletet
nem kísérhetsz el a boncasztalig
a csöndnek súlya van
lépcsőfokonként szivárog vissza
kölcsönkaptál egy életet
– melletted az idő
elsuhan… észre sem veszed

 

zátonyok

vigaszra szorul a simogatás is: hiába tanít
adni s elfogadni – a hamis érvek kíméletlen
zárótüzében a roncsokat összeszedni
már nem lehet… elfogyott a fény
elszoktunk az élőktől és úgy hisszük
az alkalmazkodás önkéntes pusztulásba vezet
hát akarsz-e élni szomorú gyűlöletben
ha úgyis zátonyra futsz

 

következetlenségeink

emlékeink idegenségét méregettük
az egykori kaszárnya lepusztult falai között
– a kitépett rácsok könyörületért esdeklő
csatornadarabok megvakult ablakok láttán
üresség vesz körül: kopott
transzparensek lógnak a kerítéseken
valakik védeni akarták a jövőt
hogy megakadályozzák a… mit is?
azt már nem tudni
de megakadályozták s most nincs
semmi itt csak raktérnyi haldoklás
amihez mi magunk vagyunk a háttér
a kibírható fölösleg
– megoldhatatlan feladvány ez
mert kinek jó a semmi
kinek jó a koporsófedéllé szikkadó
ajtólapok alatt kutatni a múltat
amikor a holnap is bújócskát játszik velünk

 

(Illusztráció: Vladimir Kush: Eclipse)