Ideiglenesen bejelentve

Tudom, csak ideiglenesen állomásozok itt,
csak addig, míg a váltót át nem állítják,
s alkalmazzák azt a trükköt, ami eddig
még mindenkinél bevált, s akkor élet helyett
nem marad belőlem más, csak az emlékezet.

A napokat visszafoglalni nem lehet,
nem múlik rajtam semmi, csak a lélek
vékonyodik észrevétlen az anyagtalanság
várományosaként, így teljesen rendjén való,
hogy alig veszem észre, miként áll bosszút
rajtam az idő, – s nem ismerem fel
az előkészületeket, mert minden annyira
ismeretlen, s a megszokott körforgásban
a dolgok feltárása közben tevékenyen
beleöregszem a küldetésbe.

Majd kiterítem magam a mélység asztalán,
s árnyékom arca beleolvad Isten tenyerébe.

 

Keskenyszájúak elégiája

Összeszorított ajkad sziklarés,
nem köpheted ki a múlt keserű,
visszaöklendezett darabkáit,
csak halmozod fogaid közt
a romlás üledékét, vastagítod
a hangűr megalit oszlopait,
nem engeded ki a hézagok közt
evickélő titkokat sem, kemény
vagy mindenáron, teljes fegyverzetben
van nálad a készenlét, nem úgy,
mint a telt ajkúak puha domborulatán,
ahol még a hazugság is úgy nyúlik el
kellő kéjjel és szenvedéllyel, hogy
mindenki higgye, a harcra nincs semmi
szükség, elég behízelegni magad,
befúrni fejed a hangfoszlányok melegébe.
Összeszorított ajkad mögött a félelem
ürege olyan hideg, mint a tetők bádog-
pereme fagyos teleken, a bezárt sikoly
éles, mint a boncasztalon megvillanó szike,
a fotón ajkad csak egy fekete vonal,
mely fut a végtelenbe, s viszi a rémület
bilincskattintó igyekezetét; soha nem hiába.
A keskenyajkúak mosolyán csak végigfut
az öröm és a fény árnyéka, de hosszantartó
maradásra nem talál alkalmas helyet
A keskeny ajkon jobban látszik, ha tetten ért
a gyűlölet, nem ásít szemrehányóan, nem
nyeli el a furcsa metaforákat, s a végén,
mikor kékes-feketére színeződik, kontúrjában
még megőrzi azt az undort, amin ott ragad
egy fájó üzenet; most már legyen elég,
még akkor sem tudja magához édesgetni
a feloldozást hirdető gondviselést.

 

Staccato

Félek a hallgatás súlyát cipelni,
félek – a kimondatlan szavak
nem lobbantanak senkit lángra,
nem jut el se szikra, se dinamit
az elme sötétkamrájába.

Félek a mozdulatlanságban
tovább lépni, félek akkor is,
ha jön a gyilkos lendület.
Félek, magamra uszítom valóságom,
de a menekülésben, az út végén,
mégis én rakom le a templomkövet.

Félek tükörbe nézni, s látni, mi
a különbség köztem és a szörny között,
mely valójában nem létezik, így
nincs kivel szövetséget kötnöm,
szememből is kilopták a ragyogást,
az üregekben nincs más, csak színes kavics.

Félek, hogy beépítik kijelölt helyem,
s majd ott állhatok hontalanul,
eltörlik egyszemélyes államom határait,
s ott maradok a nagy, szürke kozmopolita
katyvaszban, s tűröm alázattal, hogy
álmaimat eltapossák emberarcú férgek.

 

(Illusztráció: Message In A Dream)