1.

A cseléd szót becézésként használták a családomban. Anyai nagyapám például, de, úgy emlékszem, apám is. Olyasmit jelentett, hogy kicsi ember vagy legényecske. Ahogy kiejtették, volt annak némi lefokozó árnyalata, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Csak a szó régies csengése irritált, azt éreztem, a múlt felé taszít.

De hogy mi van ott, a múltban, ahonnan ez a szó érkezik, s amihez én nem szívesen akartam volna visszamenni, azt nem tudtam.

Azt, hogy nem szívesen mentem volna vissza, nem mondhatom ilyen magabiztosan. Kisfiúként, úgy tizenötéves koromig a nyarakat gyakran anyai nagyszüleimnél töltöttem a község másik felén, Alszegben. Úgy is mondták, hogy szolgálni, vagy cselédnek adnak, de én ezt is inkább viccnek gondoltam. Szolgál a fene, nyaralni, vakációzni megyek. Egészen pontosan azt gondoltam ezekről a kifejezésekről, hogy nem pontos megnevezések, hogy el vannak maradva a szavaikkal.

Nálunk nem volt aszfaltozott út, a nagyszüleimnél viszont kockakővel volt kirakva. Ezért ha esett az eső, nem volt sár. És egészében is Alszeg fejlettebb volt, mert az Alszegi út végén volt a Tejporgyár, egy modern üzem, amit a szovjetek építettek. Valami, ami megtörte a falusias légkört.

Az Alszegi út idegenes volt, valamiképpen elit. Pedig többnyire ott is parasztok laktak.

Alszegben lakni egyfelől tehát valamiféle rang volt. Nagyszüleim udvarán viszont a régi parasztvilág és életmód uralkodott, egy régebbi világ, mint a mi udvarunkon. Itt apám műhelye volt meghatározó, ott az istálló az állatokkal. Ezt a különbséget pontosan érzékeltem. Bár állataink nekünk is voltak. De mi már hibrid életet éltünk, apámnak volt szakmája, gyárban dolgozott, amellett tartottunk állatokat. Nagyszüleim azonban még egészen parasztok voltak.

És amikor a nagyszüleimnél voltam, akkor egy kicsit visszafelé mentem az időben, mert nagyszüleim parasztfiúként bántak velem. Például nagyapám adott nekem egy zsíros kalapot, amit még ő hordott. Felültünk a szekérre és hajtottuk a lovat ki a mezőre, hogy szénát vagy krumplit hozzunk haza, vagy egyszerűen csak megnézzük, mi van a „birtokon”. Néha én is hajthattam, vagy foghattam a gyeplőt. (Majd később elmondom, mi volt a „birtok”.)

Kétféle érzés volt ilyenkor bennem: egy kicsit már szégyelltem a parasztságot, ez nem igazán én vagyok, s nem örültem volna, ha például így találkozom az osztálytársaimmal; másrészt volt ennek egy perspektívája, egyszerű volt és otthonos, s noha kilógtam belőle, bonyolultabb érzéseim azonban nem zavartak senkit, mert a nagyszüleimnek fogalmuk sem volt róla, hogy nekem bonyolultabb érzéseim vannak.

Ezek a titkos érzések ezért itt nagyobb biztonságban voltak, mint otthon.

Parasztfiúként elég sokat unatkoztam, de például amikor dolgozni kellett, az nem volt olyan megterhelő, mint a szüleim mellett. Ők nem siettek annyira. Nagyapám szavajárása az volt, hogy „mindennek van egy módja”, ezt a módot el kellett találni, bele kellett helyeződni a munka ritmusába.

A nap hajnaltól napszentületig tartott, a közbeeső időt nem osztották fel túl szigorúan. Napszentület – ez eltéveszthetetlenül nagyapám és nagyanyám szójárása.

Volt egy másik szó is, ami szintén a múlt felé taszított. Ezt anyám hangján hallom: úrfi. Olyankor mondta, amikor megszidott. Hadd csak el, úrfi!, fenyegetett az ujjával. Azt jelentette, hogy nem jól viselkedem, hogy túl sokat képzelek magamról, hogy rossz fát tettem a tűzre. Az úrfizás ironikus beszéd volt, ezért kevésbé taszított a múlt felé, mint a cselédezés. Azt akarta mondani, hogy nem vagy te úrfi, csak úrfinak képzeled magad. Holott dehogy képzeltem. De azt értettem azért, hogy ez szidás, csak azt nem, hogy miért úrfizva szid.

Meg kell értenem végre ezeket a szavakat. Igaz, már rég kibábozódtam belőlük, hagyhatnám is. De nem is a szavak érdekelnek, hanem az, hogy miért beszéltek így. Hogy végül is kik is voltak ők valójában, a nagyszüleim. Mert már egyikük sem él.

2.

Két dolgot akarok elmondani. Hogy a cseléd szónak mi a társadalmi tartalma, s hogy mi közöm nekem ehhez.

Édes Anna például cseléd. De a név annyira jelképes, a történet pedig olyan specifikus, nyelvileg annyira kicentizett, hogy Édes Annát nem gondoljuk igazán valóságosnak. Pontosabb, ha úgy mondom, egyedi, kivételes esetnek gondoljuk. Édes Anna távol van. Ha kimondjuk a nevét, egyszerre gondolunk a regényre, halljuk benne a regény anyaproblematikáját, a mannát, meg az Anna-költészetet, szóval a név jelentéseinek egész gazdag redőzését. Túlságosan jól sikerült irodalmi bravúr, a cselédi lét tárgyi jellege feloldódik az irodalmiságban, abból koldul már-már Anna.

Én nem ezt akarom, hanem közel akarom hozni azt, micsoda, hogy cseléd. Közöm van hozzá. De az a helyzet, hogy nem tudom pontosan, mit jelent cselédnek lenni, most állítom össze a képletet. Azt tudom, hogy cselédnek lenni valóságos állapot volt a nagyszüleim számára. Hogy tehát a cselédség öntudatlanul meghatároz engem.

A cselédek köztünk járnak, sőt mondhatom dacosabban is, hogy a cselédek köztetek járnak, mert én is az vagyok, bizonyos értelemben.

De a cseléd a torkomon akad, vagy a torkomra forrasztja a szót.

Másrészt viszont, amióta ezt a szót megtaláltam, úgy érzem, torkon tudom ragadni társadalmi származásomat. Nem személyekre kell emlékeznem, személyek életét rekonstruálnom – személyük amúgy is elmosódott, belevész az életformába, amelyet éltek, de amely eltűnt –, hanem egy objektív társadalmi állapotot leírnom.

A cseléd szó ennyiben megnyugtat. Végre valami, ami kapcsolatot teremt köztem és a történelem között. A személyek, akik a cselédséghez tartoztak, történelmileg ugyan névtelenek, de a cselédi állapot konkrét, valóságos, s talán leírható.

Mert nagyon nehéz múlt nélkül élni, folyton kicsúszik a jelen a lábad alól, s nem érted, miért. Nem vagy még egészen itt. Rengeteg szavad van, de a névtelenség mégis visszaránt. A családtörténet és a történelem közti kapcsolat nem látható. Mintha nem a történelemből jönnél, hanem valahonnan a történelmen kívüli, névtelen senki földjéről. Vagy egész pontosan sehonnan se. Már-már egy csoda vagy.

Teszel bizonyos dolgokat, például nem eszel, és azt hiszed, te vagy ilyen, pedig a cseléd az. Vagy nem bírod elviselni, kitartani az állandóságot. Ő nem bírja, mert nem ismeri: az egyszeri jóllakást akarja. Vagy sok mindent leírsz, megfogalmazol, aztán elfelejted, nem tartod számon: a cseléd számára még nem teljesen magától értetődő az alfabetikus kód szerinti világértelmezés.

A cseléded bizalmatlan veled.

A kérdést persze sokáig filozofikusan teszed fel: ki vagyok én valójában? Mivel nem tudod, honnan jössz, hát lebegsz, filozofálsz. Egy lebegő értelmiségi. Nincsenek írásbeli nyomok. A válasz azonban szociológiai: nem filozófus vagy, hanem cseléd. Kiléted ezért homályos. A cseléd nem része a történelemnek. Nagyszüleid nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak írni.

Anyai nagyapád egyáltalán nem, csak a nevét tanulta meg, ne kelljen szégyellnie, hogy ikszel, amikor aláírja a zsebszerződéseket. Nagyanyám úgy írt, mint egy harmadikos. Ennyi osztálya volt. Apai nagyanyám imakönyveket használt, de csak úgy, mintha kották lennének, amelyeket fejből meg kell tanulnia. Rituálisan, nem diszkurzívan olvasott. Apai nagyapámról nem tudom, tudott-e írni és olvasni. Nem figyelhettem meg, négy éves koromban meghalt. De hogyan tegyek föl egy ilyen kérdést apámnak?

A cseléd fontos szó, elhelyezhetővé teszi őket a társadalomtörténetben. Mert ezek szerint nem úgy van mégsem, hogy a történelmen kívül éltek. Márpedig korábban éppen így fogalmaztam meg:

„…mégis mindvégig boldogtalanok
maradtak, kívül a történelmen,
a terméketlen legelők szélén,
s csak akkor rázkódtak össze néha,
mikor időnként meghalt valaki
a rokonságban vagy a szomszédok
között, vagy beteg lett valamelyik
háziállat, tehén, ló vagy a disznó,
vagy olyankor, ha megérintette
kihűlt testüket a hullatisztító
fertőtlenítőjének a szaga.”^[2]

Ezeket azért írtam, mert súlyt akartam adni a létezésüknek. De akkor még magam sem voltam biztos benne, hogy mi kellene adja ezt a súlyt. Történetük nem kifejezetten drámai, éppenséggel sivár, szomorú, átlagos. Szürkére szürkével kellene írni meg. Létezésük a tárgyi létezéshez volt közel.

De most a cseléd szó váratlanul társadalmi súlyt ad a történetüknek. Vagyis a történetünknek. Mert a szó által derül ki világosan és hozzáférhetően, hogy szolgák voltak ők, a megalázottak és megszomorítottak rendjéből valók. Jó lenne tudni, hogy mennyiben tudtak erről a sérelemről, s mennyiben tekintették afféle természeti szükségszerűségnek.

De még nekem is meg kell szoknom a gondolatot, hogy egy ilyen leszármazás nem általános, hanem sajátos társadalmi és pszichikai meghatározottságokat jelent. Dolog van vele. Hogy nem csak úgy vagyok bele a vakvilágba, hanem cselédek leszármazottja vagyok.

Velem vannak, s ki tudja, élnek velem – hogy ezt a páli szóhasználatot térítsem most el – a cselédek is.

3.

Mit jelent, hogy valaki cseléd?

A keresztlevelekben a cseléd a foglalkozás rubrikában szerepelt, de ez megtévesztő. Azt írták például: „Az anya neve: Gál Anna; családi állapota: hajadon; foglalkozása: cseléd.” Ebből sok minden kiderül, például hogy az anya megesett lány, akinek zabigyereke van. A gyerekét persze nem viheti magával, ha mondjuk városon szolgál egy úriháznál, hanem kosztba adja szegényparasztokhoz, rokonokhoz. Ki hova tudja. A cselédeknek így gyakran nincs joguk a gyerekükhöz, a gyerekeket pedig nem tartják a családi kötelékek, vagy ha igen, a családi kötelékek egykönnyen cselédi kötelékké változnak, az eltartott rokont cselédként veszik.

Nincs hát esély családregényre, ami a polgári család műfaja, legföljebb ha cselédregényre.

Családi szótáram egy szava őrzi távolról s mintegy a visszájáról a cselédgyerekeknek ezt a veszélyeztetettségét, a családi köteléken kívülre kerülésüket. Azt mondták: „az a gyerek is hányódik.” Vagy: „az is úgy hányódott fel”, vagyis úgy nőtt fel, rokonoknál, ismerősöknél, szomszédoknál. A hányódás azt jelentette, hogy nem a szülei nevelik, hanem ide-oda vetődik, ideig-óráig befogadják jó vagy nem jó emberek, ahogy a szerencse hozza. Hogy nem tartozik sehova, kegyelemkenyéren vagy cselédkenyéren él, árva. Nekünk ezért nem szabadott hányódni, mert a hányódás arra utalt volna, hogy – most már tudom! – csúszunk vissza a múltba, a cselédsorba.

A cselédgyerek himnusza a Nincsen apám, se anyám.

De térjünk vissza a keresztlevelekhez. A cseléd nem egyszerűen foglalkozás, hanem társadalmi helyzet. Foglalkozását az ember maga választja meg, vagy legalábbis vállalhatja, magáévá teheti, társadalmi helyzetével ez már nehezebben megy. Itt megmutatkozik az adminisztratív szótár hazudozása. Egyfelől az, hogy individuális vonásként kezel egy kollektíven determinált állapotot, másfelől, hogy szerződéses, azaz szabad munkaviszonyként ábrázolja a többé-kevésbé örökletesen függő helyzetet.

A zavar abból keletkezik, hogy…

De ehhez egyenesen legalább Rousseau-hoz kell visszamennünk, aki A társadalmi szerződésről című művében azt merészelte írni, hogy „Az ember szabadnak született és mindenütt láncokat visel.”^[3] A cseléd helyzete ugyanis egy olyan történelmi kor élő emlékezete, amikor még nem gondoltak arra, hogy az ember szabadnak született. Hanem kötöttnek. A Biblia nyomán persze akár gondolhattak volna is, de többnyire nem gondoltak mégsem.

Különben is, a Biblia nyelve ebből a szempontból szintén megtévesztő, tudniillik mert nincs általános és elvont emberfogalma, ami írva van, az nagyon is konkrét. Ez előny is lehetne, de feudális viszonyok között hátrányba fordul. Mert az ember itt különféle állapotainak meghatározott lehetőségei felől van megnevezve: emberi személy mint hús (bászár), személy mint szükségletek kényszerével övezett lény (nefes), az ember, akit átjár az isteni szél (rúah), az ember, akit a szív (léb) titkos rejtekének döntései kormányoznak. Már ha.

A görög nyelvtan ugyanígy, szóma, szárksz, pszükhé, pneuma, kardia, zoé; hús szerint, kárhozatosan, pneumatikusan, megdicsőült, vagyis feltámadott testben, és így tovább.

Mégis fontos ez a nyelvtan, mert a cseléd szó használata is ilyen. A bibliai szakirodalom sztereometrikus-szintetikus testfelfogásnak nevezi. Azt jelenti: az ember mindig egy meghatározott antropológiai lehetőség felől megragadva, s mindig beágyazva a konkrét társadalmi viszonyok közé, a történelembe, inkarnáltan. A személy és a test nem valaki vagy valami, hanem esemény, vagyis az, ami megesik. A megesett lány például, ugye, nemcsak egy eset, ami megesett vele, hanem pontosan azért bélyeg, mert nincs külön a vele: a megesés az maga a lány, akként él, ő maga az esés.

Ilyen esés a cselédek történelme.

A cseléd tehát nem csak a foglalkozást jelenti, s nem is csak a társadalmi helyzetet, hanem a személyt magát, de meghatározott létezéspozícióban. Egész pontosan olyasmit jelent, mint a rassz, az emberi mivolt és élet egy módosított kategóriáját: moábita, afrikai, zsidó, cigány, cseléd, migráns.

De mit is akartam mondani Rousseau-val? Megmagyarázni a cselédek keresztleveleinek álságos adminisztratív nyelvtanát. A polgári jogegyenlőség nyelve ugyan már nem ismerte el, hogy léteznek ilyen módosított létkategóriába sorolt emberi lények, hisz elvben minden ember szabadnak születik, a cseléd szó a keresztlevélben mindazonáltal továbbra is így utalt rájuk. Úgy tett, mintha egyszerűen csak egy foglalkozás lenne az, ami a feudális kaszthelyzetből itt maradt társadalmi létpozíció volt.

Helyzete ő maga volt. Elvont jog fel nem oldozta őt láncai alól.

4.

Megtévesztő volt azonban a második világháború utáni nyelvhasználat is. Megtörtént ugyan a nagy társadalmi szerkezetváltás és az arisztokratikus társadalmi formát demokratikus, vagy legalábbis egy plebejus hatalmi szerkezet váltotta. Mondom, ez valóban megtörtént, de a cselédeket nem jól nevezték meg. Azt mondták, hogy „munkás, paraszt és értelmiségi hatalom”. A cseléd azonban nem volt se munkás, se paraszt, se értelmiségi. Az „agrárproletár” jobb lenne, feltéve, ha nem értik bele a parasztokat. De így meg kimaradnak belőle a városi cselédek, akik nem a falvakból, hanem a tanyákról és a cselédsorról érkeztek.

Persze a cselédet mintegy beleértették tévesen a parasztba, vagy a munkásba.

A zavart itt az okozta, hogy pontatlanul egymásra csúsztatták a feudális kasztnyelvtant és a kapitalista osztálynyelvtant. A parasztot osztálykategóriaként fogták fel, pedig az rendi-feudális kategória, s egy – mondjuk így – Rousseau előtti világra utal. Felületesen azt gondolták, hogy a paraszt nem más, mint mezőgazdasági munkás. Valójában a paraszt osztályszempontból nem munkás, hanem magántulajdonos kispolgár. A módos paraszt le is nézte a városi munkást. A paraszti tudat vagy a birtokosodás, tehát a cselédtartó földtulajdonos, vagy a polgári individualizálódás, nem pedig a proletár egyénülés pályáján mozog.

A kulákkérdés, vagyis a gazdagodó parasztok helyzetének kérdése arra a határhelyzetre vonatkozott, hogy az új hatalomnak el kellett döntenie, a paraszti rend miként lépjen be a kapitalizmusba: (kis)polgárként vagy proletárként. Hogy meghagyja-e a parasztot a polgárosodás pályáján, amelyen elindult, vagy erőszakkal proletarizálja. Különben erőszak nélkül is egyik részükkel ez, a másikkal meg az történt volna. Ez egyúttal a magántulajdon és a kollektív (valójában: állami, ami nem ugyanaz) tulajdon közti döntés is volt.

Ám a cseléd még nem volt paraszt, mert nem volt magántulajdona. De munkás se volt, legföljebb valamiféle szubproletár. Az uradalmi viszonyokat, illetve a cselédek helyzetét a második világháború előtt a törvények is máshogyan szabályozták, mint a kapitalista vállalatokét. A cselédekre vonatkozóan:

Nem volt munkaidő-szabályozás.
Nem állapították meg a legkisebb munkabért.
A cseléd bent lakott az uradalomban, vagy az úri vagy polgári család háztartásában, s minden korlátozás nélkül kellett munkaidejét és -erejét a munkáltató rendelkezésére bocsátania. A lakást a munkáltató adta, aminek állapotára a cselédnek nem volt befolyása.
A munkabér nagyobb részben termény, vagy természetbeni juttatás, fogyasztási cikk volt, a cseléd ellátása teljes egészében az uraság eljárásától függött.
A munkafegyelem nem csak a munkavégzésre vonatkozó szakmai felügyeletet és irányítást, hanem a cseléd egész életére, morális és fizikai állapotára, művelődésére, végül is egész lényére és életére kiterjedő ellenőrző fegyelmezést jelentett.
A cselédnek nem volt, vagy csak nagyon korlátozottan intimitása.^[4]

A cseléd létpozíciója fényévnyi távolságra volt a saját – bármennyire is kicsinyke – földjén önellátó életmódra törekvő paraszttól, ahogyan attól a munkástól is, aki ugyan bérbe adja munkaerejét és idejét – tehát bizonyos értelemben saját magát – a munkáltatónak, de személyében (szellemi, morális, művelődési, szexuális vonatkozásban) független volt tőle, sőt – ugyan csak formálisan, de – egyenlő vele.

5.

Egy újabb árnyalatot kell bevezetnem a cseléd szó szemantikájába: személyi állapotot jelent, abban az értelemben, ahogyan a csicska szóban is halljuk a személyi alárendelődés morális vonatkozását, egészen pontosan az emberi méltóság sérültségét.

A cseléd a személyi méltatlanság, az emberi méltóság kategóriáján kívül eső élet. Vagy valami, ami bármikor át képes csúszni ezen a méltóságbeli határon.

A pontosság kedvéért el kell mondanom azonban, mert ezt saját testi emlékezetemből is ismerem még, hogy a cselédnek van egyfajta méltósága, amit az bizonyít, hogy a cseléd ismeri a szégyenérzetet. Mi az, amit a cselédnek szégyellnie kell? Nem mást, mint saját testi és szociális állapotát, saját magát, származását. Ha valaki kijutott ebből, letagadta, legalábbis titkolta, hogy honnan jött. A cselédtudathoz hozzátartozik, hogy nyomorúságát igyekeznie kell elrejteni.

Rendbe szedni, tisztán tartani szegényes öltözékét. Udvariasan, tisztességesen viselkedni. Kitisztítani a körmeit. Általában úgy tenni, mintha olyan életet élne, mint bárki más, mintha nem lenne szégyellnivalója, mintha birtokolná önmagát.

A cselédnek azt mondják, hogy a szegénység nem szégyen, ami szégyen, ha piszkos vagy. Az a szégyen, ha szakadt a ruhád, de az nem, ha látszik rajta a foltozás, a kopottasság. A cselédnek a tisztes szegénységről prédikálnak, ez a cseléd morális felügyeletének fontos eszköze, ezen keresztül integrálják a létező normák közé.

Mindez persze ugyanolyan álságos, mint a foglalkozásnak hazudott cseléd.

Mert nem a piszok a szégyen, hanem az, hogy nem lehet elkerülni, hogy piszkos, mosdatlan, sóvárgó, éhenkórász, megalázott, mohó és szakadt legyél.

Ettől a szégyenletes állapottól aztán nehezen tudod megkülönböztetni magad, valahogy beivódik a ruhádba, a bőrödbe, a mozdulataidba, az érzelmeid, beszéded tónusába.

A cseléd az, ahogy magadat érzed. Néha így érzem még én is magam. Van ilyen cselédes önérzékelésem.

Mindazonáltal a szégyenérzet vagy inkább szégyenérzékenység, ez a vékony morális hártya olyan, hogy kicsikét el lehet rejtőzni mögé, s így a cseléd mégiscsak részesül a méltóság látszatából vagy maradékából. Szégyenérzetében viszonyul, valamiképp birtokolja magát vagy jótáll magáért.

Saját szégyenén keresztül van integrálva.

Szegényes titkait, intimitását, kis motyóját kinevetik, olykor puszta gúnyból széthányják, akik jobban szituáltak.

Nézik, ahogy az sír ócska rongyai felett. Nem tudják, hogy motyója ő maga, vagyis hogy körülbelül ennyi, amennyit birtokol magából.

Van olyan azonban, amikor a normalitásnak ezt a látszatát, a szégyent, mely végül is őt magát is védi, a cseléd eldobja vagy kénytelen eldobni. Ekkor azt látjuk – és ez nagyon megrázó, mert szinte kézzelfogható, ahogy esik, zuhan –, hogy a cseléd nyíltan kéreget, pofátlanul megalázkodik, hogy mindazt, amit szégyellnie kellene, egész létezésének testi nyomorúságát közszemlére teszi. Nyíltan a szánalmadra játszik, ami már nagyon közel van ahhoz, hogy kihasználjon.

Nyílt sebekkel járkál fényes nappal az utcán.

Már szégyentelen – amitől sokkal végletesebben válik elveszetté. Már meg van különböztetve, állapota ráégett a testére, arcára.

A szégyentelenné vált cseléd már olyan, akiről ki lehet jelenteni, hogy alighanem menthetetlen. De nem csak, hogy menthetetlen, hanem szemérmetlen és undorító is, akitől el akarunk fordulni, mert sebeit, melyek egyben a társadalom bűnei is, olyannyira kiteregeti, hogy nem tudunk védekezni ellene.

Minket is leleplez.

Támad.

Félelmetes lesz.

A cseléd, aki elveszíti szégyenét, a társadalom démonává válik.

6.

A paraszt a faluban él. A cselédnek, summásnak, kommenciósnak más a neve és más a tere. Az ő világa a tanya. A tanya és a falu között ugyanolyan nagy volt a társadalmi távolság, mint a falu és a város között. Ha a cseléd a tanyáról be tudott költözni a faluba, az teljes életformaváltást és a társadalmi mobilitás lehetőségét jelentette. A parasztosodás esélyét, ami a polgárosodás falusi megfelelője.

Apai nagyszüleim háza, mely a mi házunkkal szemközt állt, és áll még ma is, még az én gyerekkoromban is a cselédi és a paraszti életforma közti átmenet helye volt. Ez adta meg a jellegét: kézzelfogható volt a cselédi nyomor, a bűz, a higiénia hiánya. Anyám nem ette meg, amit az anyósa főzött. A leves szerinte moslékízű volt. A főtt és a nyers határa, meg a természeté és a kultúráé, máshol húzódott.

Anyám és apám házassága egy parasztlány és egy cselédfiú házassága volt egy olyan korban, 1978-ban, amikor apám, a cselédfiú már nem a parasztosodás, hanem a proletarizáció felé orientálódott. Ő vasöntödei munkás 1989-ig. A munkás és a paraszt élet- és gondolkodási forma közti dilemma sohasem oldódott fel számára, világnézeti zavarai ebből adódnak. De családja cselédi atmoszférájától ő is távolságot tart, amikor emlékezik, mert ő is a cselédsorstól menekül, szabadul.

A cselédirodalomban is megtaláljuk a nyomát a falu és a tanya közti távolságnak. A cseléd számára a falu képe a térszerkezet általi társadalmi felügyelet rémületét jelzi. Nem azért, mert a tanya szabad lenne, hanem mert ott a felügyelet nem térbeli, hanem személyi jellegű, s mint ilyen hatol a húsig.

„Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilencéves koromban, legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak és közöttük utcák meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni, s amelyekre még napok múlva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egy vonalba raktak, s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat olyan nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal.”^[5]

A tanyai cseléd tekintete számára a falu már maga a panoptikum. A rémület, hogy látható vagy. A tér és a test felosztása nyilvánosra („utcák meg piacok”) és privátra („a kapuk mögött lapuló házak”) a cseléd számára szokatlan, addig ezt nem ismerte.

De a tanyáról a faluba bejutni nem volt könnyű. A fiatal Kabai Feri is megpróbálta a családjával, házbérre költözött a szalárdi tanyáról a faluba. A parasztpanoptikum azonban összezár az idegen előtt, a cseléd a tanya és a falu között reked: a cigánysoron. A következő szövegrész az egyik ritka kivétel arra, hogy a népi szociográfia elhelyezi a szociális térben a cigányt.

„Így szakadt ránk megint a nagy gond. Keresztbe-hosszába aludtunk amúgy is, de mégis vót fedél a fejünk felett. Hanem most mit tegyünk?

Ríszibe csépeltünk, osztán igyekeztünk nagyon, hogy biztosítsuk a kis kenyírrevalónkat. Különösen hogy Janinak, a nagyobbik öcsémnek akkor őszön kellett bevonulni. Hát hogy lehessen ilyen helyzetbe hagyni a munkát?

Nem is hattuk egy fél napra se, hanem azt tettük, hogy íccaka hurcolóskodtunk. De mán csak egy cigány család fogadott be minket, úgy el voltunk hírelve.

Anyám szegíny sírdogált egy darabig, hogy hová jutottunk, majd aztán megvigasztalódott, mert látta, milyen jó népek. Az is jólesett néki, hogy a cigányné ténsasszonynak titulálta, egyszer mán ű is érezhette magát valakinek.

Na, ezeknél ellehettünk vóna akármeddig, a csórók úgy ragaszkodtak hozzánk. Mán meg a lett a baj, hogy nagyon megszerettík a gyermeket, osztán mikor nem láttuk, dögöt adtak neki, hogy erősödjík.

Megyek haza egy nap, hát sírva lelem a felesígemet. Anyám is ott szipog az ágyba.

– Mi van má megint, összeosztoztatok?

Akkor tudom meg, hogy Annám rajtakapta a cigánynét. Főtt tyúkhúst dugott a gyermeknek, a tyúkot meg úgy szerezte, hogy mán rá vót meredve a toll.

Mánmost mi legyen? Megint csak nyakamba kellett vennem a falut, mert Annám annyira megírtózott, hogy percig se akart maradni. Azt mondta, inkább elhál a bokor alatt, mintsem még egyszer ilyent megérjen. Akármilyen szegínyek vagyunk is, ott még nem tartunk, hogy megegyük a dögöt.”^[6]

Nem tudom, hogyan jelezzem e szövegrész jelentőségét számomra.

Ami elég biztosnak tűnik, hogy ezen a ponton érkezem el kutatásom tárgyának szélső elhatárolásához.

Társadalmi származásom szubproletári rétegződésének alsó határa ez, ahol olyasmi válik láthatóvá, ami már nem én vagyok, mert van valami, ami számomra is idegen, aminek átvállalása nekem is sok: a dögevő cigány. Nem, nem így van. Súlyosat üt ez a szókapcsolat, de nem pontos. Úgy pontos, hogy a cigányasszony, akinek együttérzés-gesztusa, hogy főtt döggel eteti az éhező cselédgyereket, aki kiszorult a cigánysorra. Így osztja meg magát. Eucharisztia a cigánysoron.

De ezt a határt sem szabad kimerevítenem. Apám, aki cselédsorból jön, átadott egy emléktöredéket, amely megközelíti ezt a szélső határt. Láthatóan ő maga is félt ettől az emlékétől, de egyszer mégis elmondta, hogy gyerekkorában ért olyan éhínséget, hogy a macskákat megfőzték és megették.

Azt nem mondta, hogy ő is evett volna belőle, nem.

De gyerekkori életkörnyezetében ez elő tudott fordulni.

A főtt tyúkdög és a főtt macskahús között van különbség is, meg közelség is. De ezen a határon most megállok.

Még csak annyi: az a cselédfiú, akit megetetett az asszony, én vagy valamelyik ősöm is lehetett volna.

7.

Rendet kell még raknom, már amennyire lehet, mielőtt befejezem ezt a cselédregényt. Elválasztani és összekapcsolni az időbeli és családi rétegeket.

Apai nagyszüleim a második világháború előtt költöztek be a faluba „a hegy alól”. Cselédek voltak. „A hegy alól” a tanyának megfelelő hely, ahol nincs panoptikus elrendeződés. Nem látom magam előtt ezt a teret. Erdő van, sáncok, szétszórt, sovány állatok, az ólak és a házak között mai szemmel alighanem nem tudnánk különbséget tenni.

Erről a társadalmi térszerkezetről nincs élő fantáziám, de van Gogh Krumplievők című festménye közelíti meg azt, amit erről őrizek. A festmény mégis inkább már az a ház, amelyben „a hegy alól” a faluba beköltözött nagyszüleim laktak, amelyben apám felnőtt, s amelyben gyerekkoromban én is sokat jártam. Amiben most a nagybátyám él.

(Vincent van Gogh: Krumplievők)

Ebben a házban az én gyerekkoromban még eleven a cselédi létérzés, apám és hat testvére innen rugaszkodtak el a reálszoc idején. Ekkor bomlott fel végleg a cselédsor. Innen merítik életlendületüket, hisz testi emlékezetükben hordják azt, amit az életükkel el kell kerülniük: a visszacsúszást a cselédsorba.

Innen ered ugyanakkor a világ apokaliptikus elnyomorodásának fantáziája iránti fogékonyság is rokonságomnak ezen a vonalán. A rémület, hogy olyan idők jönnek, amelyek visszavetnek abba az életbe, amilyen „a hegy alatt” volt.

Anyai nagyapám szintén a cselédsorról indult. Nem tudom, a falu vagy a határ melyik részén élt gyermekkorában tizenegy testvérével, de az erről szóló emléktöredékek tipikus cselédsorra utalnak. Életpályája a cselédségből a paraszti életbe való átlépés példás esete. Egy sikeres ember. A szolgafiú, aki összegyűjti keresetét és földeket vásárol magának, míg élete végére – a kollektivizálás intermezzójával – összeáll a „birtok”: négy egybefüggő kataszteri hold Kincsesben.

A szakirodalom szerint itt nálunk az önellátás szintjét elérő paraszti gazdaság minimum nyolc kataszteri holdat feltételez ugyan, de a jelek szerint a négy hold is elég volt ahhoz, hogy nagyapám a birtokos paraszti mentalitásban, életmódban és nem utolsó sorban személyi méltóságban meggyökeresedjen.

Az irracionális erőszak traumareakciói azonban őt sem kerülték el.

Ezt a nagyapámat tehát nem cselédként, hanem parasztként ismertem meg. Jelenleg abban a házban lakom, amelyet ő épített. Azért közel volt még ő is a cselédséghez, cselédlányt vett feleségül, aki kislányként Kolozsváron szolgált. Maga mellé emelte tehát nagyanyámat, de a feleség és a cselédlány szerepe kissé összemosódott a viszonyukban.

Nagyanyám cselédségéről nem sokkal a halála előtt mesélt nekem, körülbelül tíz évvel ezelőtt. „Jó sorom volt”, mondta. De szavai közül nem meglepő módon kikandikált egy szisztematikus abúzustapasztalat is, amelyet a munkaadó uraságtól kellett elszenvednie. Csak szavai nem nagyon voltak rá, meg szégyellte is mondani.

Életük most már belehelyezhető a történelembe. A cselédsorsból kifele két irányba lehetett haladni a múlt század során: a parasztosodás fele, ez anyai nagyszüleim útja, és a proletarizáció fele, ez pedig, egy generációval később, a szüleim útja.

Cseléd, paraszt és proletár anyagból gyúrt értelmiségi vagyok. Ecce. Billeg a státusom.

Írásszünet.

8.

Még el akarom mondani, hogyan látom a szalárdi uradalmi cselédsort, amelyet Simon Magda írt le Tanyai lelkek című riportregényében. A leírás azt jelzi, hogy a két világháború között létezett a tanya alföldi panoptikus változata is, a határozott térbeli kontúrokkal elkülönített cselédsor.

A riportert az uradalmi bérlő fogadja, a fényűző ebéd közben a bérlő felesége foglalja össze azt, amit korábban a rassziálishoz mérhető módosított létkategóriának neveztem:

„Nem halnak ezek olyan könnyen – avatkozik bele a bérlőné. – Van fogalma, hogy mit kibírnak? Az asszonyok képesek megszülni a mezőn; egy órát, kettőt pihennek a bokor tövén, aztán újra nekifognak kapálni…”

Én nem egészen így, de kicsit mégis ehhez hasonlóan születtem meg. Jöttek a fájások anyámnál, félretette a tennivalót és gyalog lement a községi rendelőbe. Se orvos, se bába nem volt. A takarítónő segített anyámnak a születésemben.

De vissza a tanyára.

A riporter akadékoskodására, hogy esetleg nem puszta kedvtelésből szülnek így a cselédek, érkezik a rassziális naturalizációt szintézisbe tömörítő, tankönyvbe illő válasz:

„Kedvesem, ezek így születnek…”

Nem sokkal ezután a riporter a bérlő házától a cselédsorra indul:

„Déli két óra van. Rekkenő hőség.

A hosszú, fehérre meszelt cselédházak ájultan nyúlnak el a mozdulatlan, perzselő nap alatt. Sehol egy árnyat adó fa, egy bokor, vagy egy kis zöld fű, mintha pár száz méterre a bérlői laktól egy másik világba kerültem volna.

Ajtó-ablak, ajtó-ablak sorakozik egymás mellett. Hol láttam én már ilyesmit? És az ajtók előtt a porban piszkos, kócos gyermekek. Csendesen, bágyadtan üldögélnek, minden ruházatuk egy nyaknál behasított ingféle.”

A Tanyai lelkek 1936 és 1957 között született szövegekből áll össze. Simon Magda egy másik, A nagy futószalagon című szövegének végén, melyben Auschwitz-ba hurcolásának történetét írta le, a következő évszámok szerepelnek: 1945-1966. Talán a szövegekkel való párhuzamos munka állhat a cselédsor és a láger leírása közti átszivárgás hátterében.

Íme a lágerrel való találkozás leírása:

„Megyünk, menetelünk hangtalanul, anélkül, hogy bármit is látnánk a végtelennek tetsző úton. Növekvő szorongással figyelem, hogy élőlénynek, emberi településnek nyoma sincs. De még növényi vegetációnak sem. Sehol egy fa vagy legalább csenevész bokor, egyetlen fűszál, bogár, felröppenő madár látványa talán oldaná szorongásomat. Világéletemben irtóztam a csúszómászóktól, most azonban egy giliszta vagy bármilyen undok féreg megpillantása is sajátságos megkönnyebbülést hozna.”^[7]

Mind a cselédsor, mind a láger egy olyan környezetbe rajzolódik bele, melyet denaturalizált természetnek nevezhetünk a fenti leírások alapján. Olyan természet, amelyből hiányzik a tájszerűség, mivel hiányoznak a vegetatív életnek azok az elemei, melyek az európai tájképfestői hagyományban a humanizált természeti tájak jelölői.

Simon Magda egy 1964-es írása megerősíti ezt az egészen megdöbbentő, mert történeti tudatunkból teljesen hiányzó párhuzamot a cselédsor és a láger között:

„És meg kellett volna írnom, hogy annak az elképzelhetetlen nyomornak és tökéletes nincstelenségnek, amit például egy szalárdi nagybirtokon láttam 1936-ban (…) nos annak párját, illetve ahhoz foghatót csak ott láttam a lágerben. Ágynemű nélkül, élelem nélkül, ruha nélkül, reménytelenül. És ott döbbentem rá, hogy amit a németek szántak nekünk egy évre, hat hónapra vagy egy hétre – a kommenciós cselédek arra voltak ítélve születésük percétől kezdve haláluk órájáig.”^[8]

Egy kettős tanú, aki szerint a cselédsor – nevezhetem talán feudális lágernek? – és Auschwitz között strukturális analógia áll fenn. A tanya és a cselédsor ugyanúgy egy kollektív népi trauma helyszíne, hatása névtelenül átível a generációkon.

Mindenesetre apai és anyai ágon is, némi fáziskülönbséggel, egy ilyen denaturalizált természetbe jutok, ha elindulok visszafelé.

Ezennel elérkeztem cselédregényem befejezéséhez.

Lélegzetvétel, rúah.

---

Ennek a regénynek is az emlékezés nehézségei, vagy az emlékezésre való emlékeztetés volt a tárgya. Illendő ezért, hogy visszakanyarodjam a kezdetek kezdetéhez. Egy bibliai szövegrész parafrázisát szeretném ideilleszteni, Mózes második könyvének 23,9 passzusából. Mivel a szöveget enyhén módosítva idézem, elhagyom az idézőjelet:

Ne sanyargasd a cselédet, mert ti ismeritek a cseléd lelkét, mert ti is cselédek voltatok Egyiptomban.

Az eredeti héber szövegben a lelkét helyén a nefes szó áll. A nefes elsődleges jelentése azonban az, hogy torok. Nefes a szűkölködés, a sóvárgás, a telhetetlenség, az éhség, a szomjúság, a torkosság, s persze a lélegzet és a beszéd testszerve. Csak átvitt értelemben jelenti, hogy lélek. Konkrét lelkiállapotra kell tehát gondolni, a cseléd lelki háztartására, arra a lelki beállítódásra, amit a cselédi sors – a szűkölködés, az éhség, a görbebotosok általi veretés, a fázás, az örökös éhbérért dolgozás, a hajnali háromkori kelés, a napi három-négy óra alvás, az élőhalotti, már-már muselmanni ábrázat – határoz meg.

Emlékezzetek, hogy cselédek voltatok.

Emlékezzetek a cseléd nefesére.