Felsorolom a nemlét emlékeit
a szél hosszú zokogását,
szobámban a huzatot.

* * *

Csalogat egy birodalom
cinkos cinikus csöndje,
derűsebben bukdácsolok
az árnyékos oldalon.

* * *

Nyíl mutat új hazára –
ragyog a lélekben
tenyérnyi kék.

Repül a szőnyeg
varázslatos velünk
veszi kezdetét.

* * *

Szeretem magunkat
abban a térben,
delejes éjben
messziről nézem
tétova kezünk
miként vet gallyat
a szunnyadó tűzre.

* * *

Lenni,
amíg mélységünk
halk zenéitől
egy másik felsikolt,
nem érdekel
mit súg össze a
hátunk mögött;
kölcsönös melegben
olvad le arcomról
a szegények királyi gőgje,
büszkeség-kolonc.

* * *

(híd)

Kimondatlanok fölött
visszafogott lélegzetünk.

* * *

(feltámadás)

Tengerszemtestünkben
rian a jég.

* * *

(akkor, ott)

Nem tornyoz akadályt
hogy nincs jövőnk,
ha a legrövidebb
pillanatba beköltözünk.

Szánakozik vagy nevet
az Isten, amíg egymásba
temetkezünk a halál elől?

* * *

meztelenség szárnyasoltárain
a vágy áldozati ének,
feszülök tested keresztjére
cselekvő igének,
újra éli magát, általunk,
bennünk az ősi szép,
súrlódva bomlunk
szivárványszíneinkre,
egyszerre szakad ránk az ég,
látom szerelemszelíd arcod,
miképp senki nem láthatta még.

* * *

(innen)

múlt és jövő
egyforma távol,
fölöttünk vércsevijjogás,
előttünk szakadékká
mélyülő árok.

* * *

(később)

neonvillámcsapás
töri be az ablakot
kísértőn lebbennek
kék függönyök

nem tudod kimondani
nem tudom kimondani
mi most oly szép,
múlttá merevítve
bennünk lesz örök.

* * *

(időnk)

Őkeselyűsége szárnyait
nem lyuggatja átok,
csőrében a vízcsepp is
életből, halálból.

Jövőnk jóslata:
Ránk a fény emel kezet.

* * *

(a háremben)

Mit keresek ennyi nő között?
jelenlétem gyökerei
hova nyúlnak?

Az édent tenyerén
kínáló Isten
fáradtan mosolyogja
szét a körénkzápult
sok-sok éjszakát,
szavak, a hullafáradt
játékosok megpihennek,
nyelvünkre dermed,
amit még kiáltanánk
egymás után.

* * *

(konklúzió)

Egymásban?
vakon egy másik világban,
csak testünk sziklái töredeznek
önámításainkban.

* * *

 

(Illusztráció: Lia Peko: Blue ice on Lake Baikal)

 

SZÉTHANGZAT

Mert mi gyártjuk a negyvennapos esőt
és mi hajózunk a dióhéj bárkában
százötven napig, mi kitölti létünk.
Ki valaha élt, mindünk lelke ott lakik
az örök árban, hol a tengerek
és minden egek vizei egybeérnek
minden Ararát minden oldalában.
Az összes lelkek sűrűsödnek
diónyi aggyá, lesznek közös félelemben
eggyé, a repedt burokba beleférnek,
s míg szívünk fullad, fölhull az összes csillagig,
vérünkben hatalmas terek zenélnek,
vesződik, harcol az apró csontladik
s mire fölészáll a szelektől borzas galamb,
az a csónak már végleg üres.
Nincs állat, nincsen ember,
a vizek fölött egy kölökveréb
fészekből kifútt utolsó tolla leng.

 

JÖNNEK, MINTHA VALLÁS

a létezés megindult

Ázott zsákvászon:
erős szövetek szétszálazódnak,
penész és magábafordult
képzelet tartja egyben
vitorláit a konok hajóknak.
Zilálják, űzik őket
máris széttépett szelek.

Födetlen arccal,
nyitott szível jönnek, kiket
nem fogadtak be tengerek:
jelenlét sápadt kalózai.
Bezárt markukban éles kövek,
gyilkolni-fürge kések. Jönnek
az otthontalan hajótöröttek,

kiket nem ringatott
sem föld sem bármi ország,
megtagadta őket négy óceán,
ölnek egy fagyott krumpliért akár.
S ha lábuk tapossa küszöböd,
otthonod szívmegállva némul:
bezárt, büdös és gyáva vár.

A HIÁNY JELENLÉTE

kamasz évek árulása

Mint elrúgott borját,
szeret engem a teremtő.
Égnek fordított tenyereim
vízen vergődő rémült halak.

Növekednek a hiányok.
A tóra hajló fűz alatt
mint lassú örvényben
kerengő tavirózsák:

halott fiúk és régvolt lányok
arca néz az égre fel,
nyitott szemüket már
nem bántja se víz, se fény,

tekintetükre nem felel
tekintet. Arcuk elmerül.
Zárul a tó néma tükre:
a síma este szétterül.

 

ÖRÖKBÚCSÚ

Boldog a Nap, száll a Hold,
és olyan magasan jár a szél,
a tenger az éghez fölhajolt,
az éj a lélegző hajnalhoz beszél.

Ahogy a koldus szem elmerül
mélyülő szembogár-feketében,
ár és apály az égre hull.
Csendesednek a fönti szélben,

és ver a boldog szív vadul,
minden elmúlt hajnal elfehérül.

A kéz a kézben kővé fehérül:
míg szakad a hó a télben.

 

(Illusztráció: Fábián István: Ujjlenyomat; Haladás; Kötélpadlás; Telkipásztor; Balansz)

 

Déli harangszó

Foltos lett a fehér lepedő.
Nem fogom kimosni.

Ti fosztottátok ki
a templomot. Bűnhődjetek.
Nem kaptok kegyelmet, mert
nincsen kitől.

Nem tudjátok
ki vérezte össze a lepedőt?

 

Kötelesség

Így vesztünk el.
Kifelé erdő, befelé sötét a táj.
Jól érzem magam,
de indulnom kell. Nem oda, ahová
menni szeretnék. Kötelesség.

Végighúzom kezem a fasoron.
Szépen felsorakoztak, hogy
aztán egyesével lobbanjanak lángra.

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: The Watchers in the Forest)

 

el kell választani
az igazságot és
a hitelességet
rá kell nézni
a csapásokra
mielőtt és miután
bejárásra kerülnek
belátható kell legyen a világ megosztottsága
hogy a gyanú rikítson és mikor már elég
áztassa a földeken
a hitet a beletörődést és az elengedést
hogy a sár levakarhatatlanul
az elhasználódott dolgozócipő talpára
és orrára száradjon mielőtt
a történelem igazított növésű bokra mellett landol
még akkor is ha nem találja meg senki hiszen
a napot kitakarja egy ökölbe szorított kéz

 

(Illusztráció: Oliver O’Keeffe: Cut Bush and Tree Stump)

 

A Pilinszky sziget

Interakció-dekonstrukció
100 szótő

Szinte kibírhatatlan ez a sok szépség,
Amit tékozol a tudás. Amit az ész hazavisz.
Mégis: az érték a láthatatlan.
Oda tart a fikció, a hit.
A bölcs lelassulás.
Nem determinált az inspirált credit.
Elegáns elegy. Pozícionálja a Szent Lélek.
Az érzékelés legbelső énje.
Reparált művek szemantikai aurája.
A gazdagság, ami végtére is, egylényegű.
A kép és a hang-nyelv egyetlen szájban
Csókolják egymást a hajnal és a villamos áram
Sebezhetőség és hangszer. Két entitás.
Minek elméleti terheket tenni rá?
Minden gondolat mögött egy csillag áll.
A szentség nem morál.
De respektálja a Legfelsőbb Arc,
Ha a kegyelem mellé az ész odaáll.

 

Pilinszky grádicsok

Relációk

Ahogy Jób mondta, bár lenne a lelketek az én lelkem helyén, nézd a tizenkét forrást, az Izraelt, amely táplálja a hetven pálmafát, a nemzeteket. Nézd Sámuelt. Aki nem hagyott egyetlen Igét sem a földre esni. Hívd a Szent Lelket, Aki Szellem. Hallgasd Ábrahámot, aki támaszkodott az Örökké Élőre, tudta, hogy fel fogja támasztani Izsákot, ha kell, mert Neki mindenek élnek. Figyeld meg Gedeont, aki kitette a gyapjút, mint Urimot és Tummimot, hogy választ kapjon az Úrtól, nézd Zákeust, az alacsony uzsorást, aki felmászott egy fára, hogy meglássa az élő Igét. Nézd Sámsont, aki visszakapta élete végén az erőt, a kenetet, a szót, hallgasd Márdokeust, aki Eszter királynőt intette, hogy menjen be Ahasvérus, perzsa királyhoz, hívás nélkül, járjon közben nála, figyeld meg Józsefet, miként emelte fel a Mémrá, az Ékő Ige, s lett a kirekesztettből megkínzóinak megmentője. Nézd a tipológiát, hogyan lesz Jézus az új idők Józsefe, Aki az egyház kedvéért elhagyta az Atyát egy pillanatra, hogy semmije ne maradjon, és átérezze a meggyilkoltak bánatát. Nézd Énokot, Aki nem tett mást, mint, hitt, és elragadtatott kegyelem által, emlékezz Illésre, aki ugyancsak felment Isten lakhelyére, anélkül, hogy meghalt volna. Nézz Mózesre, aki nem ment be oda, ahová vágyott, csak látta a földet, ami örök, mégsem fordított hátat az elhívásnak. Nézd Józsuét, Kálebet, akik legyőzhetetlenekké váltak, Pál apostolt, Aki mondta, hogy Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben, és hogy előtökbe adom, amit az Úrtól kaptam, és nézd Pétert, Aggeust, Jónást, Jánost, Aki föltette az Apokalipszis fejére a diadémot. Nézd. Dávidot, a zsoltárok ragyogását, nézd, Ott van előtted a Legfelsőbb Arc.

 

(Illusztráció: Heinrich Nauen: Still Life with Musical Instruments)

 

(yellow mittwoch)

– én úgy
vagyok
hogy az emberek nekem minden-
féle színűek – ja
de nem arra gondolok
hogy feketék vagy ilyenek
hanem vegyük az esetét
például a legjobb barátomnak
meg barátnőmnek nekik
olyan színeket adok amilyeneket a nyom-
tató kever az alap-
színekből
így ez a barátnőm szinte falfehér
de úgy inkább a szürke felé a színe ha elér
ja a színe egész világos és a –
mondjuk –
quasi dark között van
de komolyan
ez a barátom is meg olyan kakaóbarna
és kávébarna között
hogy pontosan miért azt nem tudnám
megmondani
csak arról beszélek hogy van pl. egy szín
amit felold ami
történik közöttünk
akkor már ami régebben igazibbnak tűnt
az hirtelen eltűnik
ilyenkor – akár a gép – lefagyok
és az átlátszó hangulatban
keresem vagy pontosabban
keverem
az új színeket
így jönnek: a fekete péntek és
a blue monday mellé mint valami színes mundér
– tehát e mellé a yellow mittwochok és
a magenta sábeszek
és velük a key emberek és
azúr úrhölgyek
már nem is tudom hogy én színezek
vagy ők maguktól ilyen színesek
felütök egy beszélgetést mint könyvet
s a színtévesztéstől röhögve könnyez
a barátom s azt mondja: a barátnőd
fekete humora itt visszhangzik
akár valami réges-régi anziksz
mesterkélt színei a rossz ízlésben
s végleg feledésbe merül éppen
– és mire jutottál végülis?
– hogy lehet nekünk színek nélkül is
csak egy kis humor meg hogy képzelőerő
és máris készen áll a színkeverő
te hátradőlsz és szépen csak várod
hogy kijöjjön a gépből a hű másod
yellow mittwochban magenta sábeszben
hét közepén vagy sosemvolt ünnepen
mindent elfogadsz és mindent felülírsz
– a színskálára jól figyeljünk – please

 

(házsongárdi temető – november)

fekete levelek
feledésbe hulló erezettel
fehér-sötét feliratok sötét-fehér
kövek
halványodó fényein
kihunyóban a nap a lombok között
a ködben a
sárga-fehér ködben
felgyúlóban a fehéres-sárgás gyertyák
és vérvörös kihunyt gyertyák
mint elhulló hajszál –
és ütőerek
rajzolgatják az ös-
vények erezeteit
dőlnek a fák az ösvények fölé
szégyenkezve és
levelek nélkül
meztelenül az ágaik
rajzolgatják a dől-
ést düledezést
sápadt kövek dőlnek a sár felé
mintha szégyellnék az alá-
hullásukat most pár pillanatra megálltak
de lekerülnek a fekete levelekhez egy-
szer s ahogy megkeserüljük a kripta
előtt kiderül egy lombhalmaz titka
és a fa-
levél értelmetlenül száll
amíg a sírásóknál áll a bál
ruhájuk piszkos és fekete
amilyen a fák földre hullt levele
csak a sárga és vörös falevelek táncba
hullása látszik s megtelik valami szennyel az ösvény sánca
s meglátszik megjelenik némán a homlokod ránca
mi beszélgetünk mert némák vagyunk
a szemünk
fekete mint a nyugalom
a vörös napszentülte után

 

(Illusztráció: Remedios Varo: Allegory of Winter)