itt épül előttem az egész gettó —
döglegyek hordják össze a
téglavörös

rothadást — virágnyílás követi,
káposztafejű áldás, búgó
forróság —

mintha máglyán ragadnának hozzám
a lángnyelvek — utolsó
fehér percek után testet ölt a

sárgulás — a bőröm,
a csontfogak, a hajhullás.
jaj, hogy tisztaság? nem, ez nem

egy templom — de mit ítélkeztek?
hiszen ti is épp úgy szeretitek a drogokat,
mint én,

mint Júdea, mint Salamon király.
és ti is követtétek a bomladozó
hullák szagát, és sosem

mondtátok, hogy ez pszichózissal jár —
dehát ezt az árat meg kell fizetni.
az én tüdőm

úgyis mindent befogad —
junkie, junkie, nikotin-
junkie — az anyám is

mondta, az a folyton vemhes macska,
az szült meg engem.
már meghalt —

az autók kilapították az úttesten.
azóta etetem a csigákat
fűvel, magamat

fűvel,
a temetőket rokonokkal.
szívesen meghallgatom a prédikációkat,

én tényleg istenfélő ember vagyok, én
tényleg félek az apámtól.
te nem félnél a helyemben? —

ott lebeg az égen: hatalmas és
nagyon forró — mintha
máglyán

ragadnának hozzám a lángnyelvek.
a combomat vérvörösre
vakartam — nem én

irányítom.
mióta lehetek itt? talán tíz perce?
egy órája? — kényelmes

a keresztem, két
rabló közé feszítettek:
bal fül, jobb fül —

suttogások.
a bolti lopások és a hazugságok,
a tévképzetek, a

családi átok.
itt épül előttem az egész gettó —
feketerigók hordják

össze az azbesztet,
a gázkonvektort, a martinsalakot.
körülöttem

minden mérgező és
törvénytelen — tudom, hogy
lehallgatnak a rendőrségen, ezért

halkan gondolkodom — adomaszerű
doxazmák duzzadnak a
koponyámban,

illúziókkal
töltöm fel a bennem rejlő
szellemvárost.

itt nem akarok élni, itt
nem —
ragaszkodnak hozzám

a lángnyelvek, az
afgán álmok, apró robbantások —
a halál, a halál most

megváltás volna, de a halál
nem létezik — puszta
öntudatlanság:

Golgota-óra, titok-
világ — az egész úgy válik semmivé,
fekete ponttá, akár

az óriás bűzvirág — fel sem épül,
máris elhervad, megég a
tűzben, és

elszárad.
hát nem mondod, hogy máris húsvét van?
sosem tanulok —

újjáépítem, ami jár nekem.
én mindig kapok egy új esélyt, hát én
miért ne adhatnék? —

ahonnan kitörök, oda
vágyok vissza — saját közegem:
délibábok, börtönszürke

angyalok, hazug
prédikátorok, hálás hullazsákok.
hadd kapjam vissza az egész gettót —

újra és újra
kísértem a sorsom — ordítok
a hús színű nap felé,

újra és újra és újra.

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Viscosity)

 

Adagio 33.

Az idő nem gyógyít,
csak kérgesíti a seben a vart.

Kinek nagy szívétől súlyos melle,
mind magányos.
Színek végtelenjét látja
a monokróm világban,
kimondott helyett
a félrenyelt szót érti jobban.

Sovány vigasz a segítő isten,
ha mázsás teher töri
csontról csontra vállunk,
ezerszer mázsásabb a felismerés,
hogy isten nincsen:
egyedül kell lábra állnunk.

Mert lábra kell állnunk.

 

Adagio 67.

boldogság

anyja lábát ölelő
gyermek a boldogság:
magán érzi biztonságát

hiszékeny és ártatlan
– védtelen együgyű

panelházak közt
kevés lelke
viszonzatlan szétosztja a kérhetetlent

benne a tiszta
világ reménye: a mennyek országa:
a boldog ország: a Semmi országa

magadban
teljesebb, ha túl
magadon

 

Adagio 93.

Nyers vagyok és tiszta,
egyszerű, mint létrán a fok.

Befejezetlen:
eredmény nélküli törekvés,
válasz, mit nem kér számon kérdés.

Lopok és hazudok,
ahogy követel a szükség
– de nem színlelek s nem tévesztek:
amennyit látsz belőlem,
több nem vagyok neked.

Elnyelem a viszonylagosságot,
hajszálnyi forrássá duzzadok,
mértéktelenségem kezét szorítva
szellemvárosból örök életet csalogatok.

 

Adagio 104.

Botladozva hangol
a reggel
keresztülfecskendez

átlátszó vagyok
üres utcán tolakodok

nem ugat meg a kutya sem
pont úgy hogy alig
rúgok be és lerúgom magam a sámliról

kötél vége csiklandoz

 

Adagio 109.

Nyolcadik látomás:
Éberek a 18-as kavicsnál

Látlak
családtalan álmokra maszturbálni,
potyázni az ingyen konyhán,
kihalt nyelven prófétálva
heroint kaparni a sebes falakról,
koldulni, betörni, fényképekre köpni.

Kisiskolás fogalmazás maradtál,
és igen: tényleg kiradíroznak,
akikre hasonlítani akartál.

(…)

Velem maradsz, ugye?
bedeszkázzuk a vészkijáratot,
ponttal zárjuk a kérdést,
és hagyjuk kiégni a várószoba
poros villanykörtéjét…

A hátsólépcsőn találkozunk.

 

Adagio 111.

Teljen a nap csöndességben.

Ne gyújts ma világot,
ne gyakorolj s ne lelkendezz,
ne számold a jövőt.

Ereszkedj mélybe.
Szembesülj vállalni
s gyászolni, mi elmaradt,
ünnepelni az ajándékokat.
Veszítsd életed a születőkbe.

Ragyogj, akár a gyermek:
gyönyörűn, védtelenül.

 

Adagio 121.

Csönd és szünet.
Rossz helyen bekezdés.
Korrekció a megfelelőn.
Lelkiismeretünkön ujjlenyomat.
Defektes a busz kereke, ami Isten országába vinne.
Nyalogatom tükörképem.
Látvány-repedés szemhéjam alatt.
Összevarrtam a számat, nem tudlak elárulni.
Menjünk, lekéssük a zárórát!

 

Adagio 122.

Ismeretlen ember,
nincsen hangod.

Névtelen ember,
elfordul múltad.
Boldogságod íztelen: megtűr.

Alvajáró az ecetszagban…

2014-2017

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Birch Bark)

 

Átmenet

jelszóval
app-ba
lépő turisták
is csak
élőholtak

„kultúravégi
…előtti
időnkben”
látják de nem
értik azt

hiába
fotóznak
tengenek a shopban
teljesül a
spengleri jóslat

 

Egy halott férfi belépője

Sejtelmem beigazolódott, hebegem,
mire kérdőn rám mered:
hát mi rejt engem odalent?
A nő, mondom, én megleltem Önt.
Úgy van, fiam, tegeződjünk!

 

(Illusztráció: John Singer Sargent: Camouflaged Field in France, 1918)

 

ez egy mese

a királylány a toronyban a királyfi a világban, jó messze egymástól
mindkettőjük megpróbáltatások között
közben leveleket írnak egymásnak postagalambbal
tartják a kapcsolatot
tudnak egymásról mint öröm és bánat
nem hagyják el egymást a híradásban
ez a viszonzott plátói szerelem
hűek egymáshoz a nemtalálkozásban
a lány vár
nézeget a toronyból
öntözi a virágait
mittudomén, nő a haja
néha kimegy futni az erdőbe és ehhez kifesti a szempilláját
szenved
néha örül
fantáziál, de reáliákat
a fiú meg szintén szenved
gyárban dolgozik, futószalag mellett, amitől teljesen kész van
de pénzt kell keresni, hogy külön költözhessen a szüleitől
aztán, ha külön költözött, másik munkát kell keresni, mert az egy másik város lesz, a lány városa
szóval ezzel eltelik egy kis idő
és aztán egyszer, amikor találkoznak
amire ezer éve várnak
persze eközben vágyakoznak is
mélyeket lélegeznek néha elalvás előtt, mikor becsukják a szemüket
és amikor kinyitják, és a másik ott van:
két ezeréves ember néz egymással szembe

(töpörödött öregasszonyt vetkőztet bokáig érő szakállú aggastyán
ha majd egyszer
david és eszter
ketten
hol nem volt lesz
összehozzák az ószövetséget
király és királynő, ez nem mellékes
mindketten ősöregek
avagy örökifjak
és már nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni
azonkívül, hogy meztelenül hordják egymásnak
a koronát)

 

üzenet

a legutóbbi üzeneted
egyperces hangüzenet
arról, hogy megérkeztél egy tőlem ötszáz kilométerre lévő városba
valahol kint beszélsz, teraszon vagy kapunál
hallani, hogy esik az eső és cigarettázol
és a hang
a hangod
ahogy hajlik
érzékeny mélymagas
engem kerülget
pedig egész másról beszélsz
szakad az eső, hideg, vizes este
csak a cigaretta parazsa forró és a füst
ahogy két szó közt kifújod
izgalmas, váratlan ritmusok tolulnak a beszédbe
elképzelem, ahogy állsz a ház előtt a sötétben
és már tudom, hogy elalvás előtt meg fogom hallgatni még jó párszor ezt a percet
ami egyáltalán nem valami szerelmes vagy erotikus üzenet
nagyon is köznapi
hogy mindened fáj és halálfáradt vagy
és a költözés jól ment
és hogy most egy zuhany, egy sör és nyugizás
és holnaptól kezdődik az új munka
és ne készüljem magamat halálra az órákra
semmi értelme, hisz a csoport olyan, amilyen
és hogy hallunk még egymásról és hamarosan találkozunk
hamarosan
bis bald

bis bald, mondom én is itt a szobában
koppan a szó
milyen ostoba is egy szoba az esőhöz meg a füsthöz képest
süket, poros doboz
félóráig gondolkodom a válaszon, le is írom
állítom a hangomat és hogy mit mondok és mennyit
nézem az órát
ne legyen több, mint egy perc, de inkább kevesebb
aztán hogy ne legyek elfogódott
természetes legyek és spontán
persze az ezek után nem nagyon sikerül

vajon te holdvarázsló vagy vagy napvarázsló
utána ezen gondolkodom
kéne tudnom, mielőtt elkezdek intenzíven gondolni rád
a hold nekem halálos, teljes pusztulat, csak azért
a kisebb rangú égitest meg kicsi
nekem csak napvarázslók jók
(én is az vagyok)
de a varázslóképesség, bárminemű, olyan őrületesen ritka,
hogy ha ráakadok, hanyatt-homlok belezuhanok
végre! aaaaa végre, végre! de jó!
a nagy megkönnyebbülésben és felszabadulásban nem veszem észre, hogy ez csak a hold
a fényt csak tudja, de nem valósítja meg
visszfény
határtalan és bűvös, de ereje nincs
a semmi játszik benne
engem viszont be tud szőni és ilyenkor teljesen elvesztem magam, mert azt hiszem, valóság
nekem minden valóság
életem egyik alap érzéki csalódása ez
amit a varázslás ritkasága okoz, meg a bennem lévő alapvető szerelem
szóval nagyon remélem, hogy te is nap vagy
és akkor nyugodtan elkezdhetek fantáziálni rólad holdas fantáziákat
mert akkor lehet
(akkor mindent lehet)
azt is, hogy a sötét esőben állva forró cigaretta-hangon beszélsz nekem a telefonba
ötszáz kilométerre tőlem
egy percig

 

(Illusztráció: John William Waterhouse: I Am Half-Sick of Shadows, said the Lady of Shalott)

 

Csillag és korom

Csillagot szed égről
kicsi batyujába,
a lépése mérföld,
kicsi csak a lába.

„Ne szedd utolsóig”,
mondja neki anyja,
„Szedem, amíg hullik”,
vissza ezt rikkantja.

De a legutolsót
hiába szedné le,
nem kerül, csak olcsó
korom a kezébe.

Elhamvadt az égről
mind a szedte csillag,
ami hajnal még jön,
anyja helyett virrad.

 

Séta

Az öregség bohóci kor,
nyelvöltő számadat.
Egész gyerekkor bandukol
az archív fák alatt.

A reggel percenései
közt létet gyarapít,
hogy hallom frissen pengeni
a föld angyalait.

Őrségváltó fények vigyázzák,
újuljunk ki a bőrből.
Ki merne, mint a gyávák,
lemondani a délelőttről?

Ami a sétából marad,
az leszek végre én,
hogy kezdetek maradjanak
végre az én helyén.

 

De jönnek velem

Kopog. Bekopog. Ajtó
előtt ki áll?
Egy egész kert. Szakajtó
kő és király.

Beengedem. Foglaljon
a hely teret.
Már bent a kert, a balkon,
nyarak, telek,

el se férek. Csakis ha
kisurranok.
De jönnek velem, mint a
kisangyalok.

Kiszabadít magamból
seregletük.
Ősz van pedig. Tavaszról
egyezkedünk.

 

(Illusztráció: Erik Johansson: Stellantis, 2019)