Szobalány

Krakkó belvárosa, Dudek Szymon: -ha lenne szobalány

 Az ingen érződik még a parfűm,
a menteni vágyott esték hajnali foszlányai.
Maszatos gallérja pedig egy jólsikerült tánc
köszönetét rejti. – Ez rúzs, mondtad, majd arról ábrándoztál,
vajon ki volt méltó arra, hogy ronggyá gyűrje gondosan
vasalt ujjait érte Dudek. – Rég nem Láttad már,
ugyanakkor, ha többet gondolsz rá, azt hiszed egy
röpke pillanatra – nevet a kávéház teraszán –
talán ismét valami abszurd poén, amit mindig is szeretett.

Cipői most is a szék alatt, összekötött fűzővel, akár
azon emberek, akik még pihenés közben dolgukra gondolnak.
S így, hogy nincsen nyoma a mozdulatnak, azt hinnénk rab cipője,
aki esténként megszökik, mert van egy titkos szeretője. – s te,
a hibátlanságában is még megigazítva őket, azonosulsz a rejtelemmel.

A kabát az ágyon hever, széttárt szövet karjai mintha arra várnának,
hogy egy kapualjban az elköszönés bújjon hozzá, s átölelve
most magadat látod. – Sietve lépkednél el, mondván dolgod megannyi
holnap és nem érsz rá többet maradni – majd rájössz, azon percek
kulcsát szorongatod, amelyekbe lépni neked sohasem szabad.

Mire feleszmélsz ismét, a mindennapi lemondásból, elkezded összeszedni
egy vágyott ember darabjait. Rend van, ahogy lennie kell, s csak az nyugtat,
hogy számára, ha nem is, de te jelenleg általa létezel.

Füstös, mint a macskavég

Etetsz-e majd vénségemben, s hordozol-e helyről helyre?
Lev Tolsztoj: A holló és a hollófiak

Belemarkolt nekünk a hétre szívünkbe az élet.
Gyuri megdöglött… meghalt, a macska.
Egyszer félig leszakadt farokkal érkezett haza,
szájában egértetemmel. Olyan volt, mint Dumnezeu,
a csávási hegedűs, egyik héten jobb, másik
héten a bal lábát amputálták, s aggódva hívott,
vajon hogy ér el így hozzánk muzsikálni.

Azóta rekedtes hangon irányítja kis családja életét,
akik mint mezőszéli egerek, futkároznak.
Vénségében támogatják a prímást, helyről-helyre.
Napról-napra, s egyre csak füstösebb lesz a hangja,
mint a kemencében talált, felpuffadt macska test.

(Illusztráció: Ann Blockley: Teasels by the Pond)

Kártya

Türelemmel várom most is a lapot,
erezett borítékba csomagolva, mint mindig –
talán nekem szól, feladó nincs, csak címem rajta,
finom umslágban, mint egy hártya, távoli helyeken ered,
kőzetlemez időtlen korból, belőle nemcsak események,
de előzmények, hatások is kiolvashatók –
háromszáz napot vártam csendben egy ölelésre,
erkélyen állok, cigarettázom és oratóriumot hallgatok,
lent félig fagyott ágak, törött csillagok –
nekem ilyenkor minden fa karácsony, üszkösen
himbálóznak a levelek, rezgő szaloncukrok a szélben,
talán csilingelnek majd, koccannak, így szoktak,
hét ágra süt a hold, december van, huszonkettő, és hideg;
hamarosan megérkezik.

Esély

Fagyott erek a szilánkok alatt,
belül hibernált áram, belvizek mögé hányva
metszett ágak és gátak, tükörnyi tavon csúszkáló
gyerekcipő, játék, díszek, füzetlap –
mindenből épp annyi, hogy látható legyen a szükség,
mérhető a tér, hogy kezelhessük a fájdalmat –
ínység alatt új fogalom, tekercsekben mágnesmező,
kígyó, fémlemez, drótköteg –
bálamadzaggal kötözzük a tavalyi sonkát,
kifőzzük a vörös vonalakat is a lassan fortyogó rostból,
a pufferzónákban pokrócot terítünk, ez önmagában
is újabb casus belli, aztán mélyen átalusszuk
a kölcsönös meg nem támadás utolsó lehetőségeit –
amerre növekszünk, mindig újabb és újabb
árnyakat idézünk meg egy meszelt
kőfal fehérjén.

Alkony egy csészében

A vetés szikár szálai: gabonakörök tűpárnája.
Felhőlepkék hasát karcolja, a szárny elsiklik, egy test
a terepasztal megvilágított vitrinjébe hull.
A vasárnapi kávéban emlék kavarog.
Paul Celan verseit olvasom, fekete vérré ázott
cserjék között porcelánrózsa nyílik.
Az örvény szélén a mangrovék léggyökeret eresztenek,
dagálykor ne érje őket álmukban a fulladás.
Sebeimet napfonalak kötözik, halálom lehetnél,
de tartalak, míg szemérmed hull.
Folyókat látok, hol a hálókban nehéz álmok gyűlnek.
Varjak érkeznek, dolmányuk világít, most minden mozog –
szemhéjunk alatt lassú erdő sarjad, csendes őszi hírek.
Szótlanul állunk, nem tudok hozzád esteledni.

(Illusztráció: James Christopher Hill: River Moon)

ő nem küld és nem mondja meg

az írónőnek aki költeni szokott
egyik helyről sem válaszolnak
igaz nem is küld verset sehová
nem tartozik a belső körhöz
sem ökörhöz sem farkkóróhoz
pedig akkor lehetne pompás
lila szöszös molyűző vagy dúsvirágú
de ő ehelyett inkább fekete
(verbascum nigrum)

ő egészen más írásban s verbálisan
mert nála más a hang egyéni
és az a baj hogy jó verseket ír
azért nem közlik őt soha
mert ha rosszakat írna
vagy például rétegelt lemezt
akkor boldogan közölnék
mivel azt szereti a köznépréteg
azt olvassa az istenadta

a szerkesztők meg küldözgetik neki
a gyalázatos verseiket
hogy mondjon róluk véleményt
de ő nem mondja meg nekik
hogy nagyon rosszakat írnak
közöljék nyugodtan a saját lapjukban
vagy írjanak rovásírással
azt legalább nem olvassa senki
ezért aztán ő nem küld verseket

és nem mondja meg nekik

tizenhárom nap múlva

Viola Szandrának

a hosszúnyakú pincér
aki a bort üvegben
engedte dagálykor kihajózni
mindig jókor nyitotta ki
a szemét

egy hosszúnyakú sörösüveg
éppen akkor csettintett
és tizenhárom nap múlva
visszavonhatatlanul
kitört a tavasz

szemben
(szememben)
a legszebb szigeten
és kifizette a bort
meg a sört is

minden nap ünnepnap

talán szabadságon van a doktornő
azért nem hívott vissza
igaz én se kerestem őt
mindennap ünnepnap kápráztat el
mivel káprázatra vágyom
acél arcélre
rézlapokra és szép napokra
fáklyás felvonulás itt a hétköznap is
a szabadság-szobrot felveszik
a bűnügyi nyilvántartásba

szerettem volna egy reggel
egy seggel két vécét megülni
mivel ló nem volt se pálmaág
szabadságomban áll
gyöngyök elé disznót szórni
vagy szórólapot
mondja nyanya
hány köbcenti magának a
szürkeállományanya
na álljon a talapzatra szépen

a doktornő vitte a fáklyát
talán szabadságon lehetett
vagy egy szigeten
a Hudson folyó torkolatánál
látogatta és vitte a fáklyát
talán azért nem hívott vissza
igaz én sem kerestem már évek óta
elkápráztatott a rézlemez
a talapzat és a múzeum
ott talpaltam a nyilvántartásban

(Ilusztráció: Thomas Cole: A View of the Mountain Pass Called the Notch of the White Mountains (Crawford Notch), New Hampshire, 1839)

Makkos Mária
/Budakeszi/

fogyó ligeteket
õrzõ kicsiny templom
szétaranyló áldás
romló erdõsoron
–

Öskü

kicsiny falu felett
virág járta orom
rajta idõt álló
kedves kerek torony
–

Nagybörzsöny

málló arcok
körbefonják
õrzik a régvolt
aranysárkányt
–

Vérteskozma

illatos jázminon
bogarak danája
fehérben tündöklõ
falait vigyázza
–

Egregy
/Hévíz/

hegyoldal megtartja
holdfény koszorúzza
öleli temetõ
halálos szeretõ
–

Kallósd

kifehérlik
egy volt világból
harmaton átizzó
múló tájból
–

Újlaki romtemplom
/Tihany/

égõ falainál
török lovak jártak
köveire habzik
egy globális század
–

Kovácsi romtemplom
/Gerecse/

leomlott falain
rõt századok korma
korhadó csontokon
vadvirágok csókja
—-

(Illusztráció: Elise Ritter: White Flower and Church Window)

„Közlegény!” – ordítja valaki a fülembe.
Hogyan kerültem az árokba?
„Kopasz, mozdulj már!” – mondja egy másik.
Valószínűleg egy társam.

Fejemen sisak, de nem a ráktól hullott ki a hajam.
Zsebemben egy gránát, miközben
fogalmam sincs, hova tűnt a fényképed.
Fekete a körmöm, nem rághattam hetek óta.

Nem lehettem kómában ennyi ideig.
Hova tűntél? És mióta tudom használni a puskát?
Legszívesebben téged keresnélek,
de már így is lemaradt az osztag miattam.

Apró füzet van a kezemben, teljesen elázott.
Valamit belefirkáltam. A másik kopaszról.
Hányingerem támad. Felnézek a sötét égre.
Azt hiszem mennem kell. Legközelebb, ha felkelek,

adja az Isten, hogy másutt legyek. Veled.

(Illusztráció: Randi Ford: Embrace Solitude)