Címke: vers

egész nap pizsamában; webcam

 

egész nap pizsamában

egész nap pizsamában a rendetlenség közepén egy tutajon,
nem hagyom el, csak vécé és evés céljából
ezen hajózom
egy fürdőköpeny is lóg még rajtam, de gyakorlatilag az is pizsamaként funkcionál
sapka is van rajtam valamiért, abban aludtam
redukáltam a világot egy matracra és egy könyvre
nincs emberiség
a lakást ignorálom
csak az áldásos tényt értékelem nagyon, hogy nem esik a fejemre az eső
és nem közvetlenül a betonra kell feküdnöm
kikerülöm a halmokat a padlón és visszamászok
szerencsére még van ezermillió oldal
a tutaj tovább lebeg a káosz közepén

 

webcam

legújabb művében, rétegvizsgálatok című performanszában
azt kutatja kiapadhatatlan kíváncsisággal és szisztematikus alapossággal,
hogy milyen volt padlója eredeti színe
élő közvetítés a helyszínről
a negyvenfokos konyhából
ahol a művész hiányos öltözékben, egy zománcos lavórba mártogatott acél súrolószivaccsal négykézláb
dörgöli az ezeréves, és fennállása óta még egyszer sem súrolt linóleumpadlót, vagyis
adja elő a padlósúrolást
a padló mint performatív aktus –
itt azonban a talált tárgy sajnos csak a megtisztítás után lesz majd egyáltalán megtalálható,
és a performansz során nyeri majd el – remélhetőleg! – identitását
íme a processzus
az alkotó váltott karos technikával dolgozik, eleinte kétirányú oda-vissza, majd körkörös mozdulatokkal
önök is láthatják, a művészet milyen kemény és izzadságos fizikai munka
viszont A LÉ egyre világosodik, tehát van remény, hogy eljussunk az igazsághoz

háztartásszex című sorozatunkban ezután rögtön a felületkezelés mmmmmhhh című performansz következik
kedves kukkolóink, végignézhetik, ahogy a művész a világoszöld festékréteget csiszolja konyhaasztaláról
az előadást a smirglipapír természetesen izgató hangja kíséri
most lefújja a felületről a port és ülepedni hagyja valós időben
apró anyázások közepette lerobbantja a festékesdoboz fedelét
és a felületet a sűűűrűűűű festékkel sűűűrűűűűű mozdulatokkal
halványsárgárahhh lakkozzahhh
azaz: keni
ez az előadás igen erotikus szakasza
a festék folyik
sőt túlfolyik, mindenhova csöpög
és most még a könyöke is olyan lett jaaaj meg a háta
a döglesztő konyhában nincsen semmi hely
ilyen az, ha az ember, ahogy az ágyból kikelt, hirtelen felindulásból kezd el alkotni
és az egyszer használatos nejlonkesztyű rajta a legnagyobb fedett felület
ugye itt bejönnek a rész-egész-viszonyok meg a transzparencia
ha épp unatkoznak, adjanak tanácsot ecset-ügyben avagy lakk –
az akció után a művész saját reklámja jön, popsi art:
kedves műre élvező! amíg virtuálisan velem súrol, csiszolja egyúttal önmagát!
kenje, ami kenhető!
uram, asszonyom, hé big spender! induljon rá háztartásomra!
látja itt ezeket a repedéseket a falban? ezt a linóleumot? ezeket a széklábakat?
na ugye! érezze konyhámat!

művésznőkérem, és én mit húzzak fel önnek takarításához eme távolból a vonal másik végén kedvére teend?
hát az nekem aztán halálmindegy, lényeg, hogy már látszik a padló, az asztal meg végre halványsárga lett
a szexualitását meg tegye, ahová akarja
de azért ha velem akar perforálni onlájv, szerencséje van, ha épp ma loggol be
alul a számlaszám köszi

 

(Illusztráció: Sherrell Rodgers: Dancing in the Rain)

Ördögcérna 3., 14.

 

Ördögcérna – 3.

Jelbeszédet hallgatok,
falat radírozó füleket,
tömegben a zsebeseket.

Félreesőbe bújok.

Tombolásom avas,
nem szembesít a szégyen.
Távol tartom az igazságot.

Megállok előtted,
pedig ismerem ítéleted.
Elmúlok múlhatatlanban.

 

Ördögcérna – 14.

hiába taposom mezítláb
a mustot napba nézve
táncoló ördöggel mellemen
borrá nem érik csupán ecetté

siker nélkül is kitartani
– tőlem ennyi tellett

,– én dicsőségem –,

nyernem nem szabad
mert kettőnknek akarlak
legtöbbem osztom meg:
küzdelmem – veled

elég
amink nincsen
magunknak tudnunk

2017

 

(Illusztráció: Grechina Anna: Grapes and Sun)

Páracsipke, selyemfény; A befogadás utóélete

 

Páracsipke, selyemfény

Szösz

Két szemöldök között behegedve
Pici, vörös rúzs-félhold.
Bíborszín ösztön ébreszti
Az alvót, elvakítja a gyönyör.
Lélek, idegek, én. Pulzusszám hallgatása.
Entrópia, szingularitás.
Egybesimul a reggel és az éj.
A végtelen elveszíti szabályos
Lüktetését Akkordok éhes cseppkövei
Bámulják a reflektálatlan öl finom ráncait.
Legszebb a második visszaalvás.
Jöhet a közlés eseménye.
Karizmatikus kedd. Keserédes írás.
Este tévedésnek tűnt,
Ami hajnalban erős telitalálat.
Csupán egy ötlet, ami kibontja szárnyait,
Mint rózsaszirmok közé esett vízcsepp.
A hernyó kibújik a sprőd pokróc
Kabátból, vége a háborúnak.
Jön a pillangó-lét. Fegyverszünet.
Azután játéknak tűnő birkózás.
A centrifuga megáll.

 

A befogadás utóélete

Ízlésalapzat

Mintha megannyi rejtjel és kulcs
Volna a lelkemben, melyek kódokat
Adnak a legféltettebb titkokhoz,
Mintha a szívemmel látnám,
Lényegem legbensőbb észlelésével
Fognám föl a szellemmel összefonódó harmóniát.
S érteném a tapasztalatot, amit eddig
Közönnyel fogadtam el a ráció szintjén.
Most továbbmegyek, belépek a ráérés,
A reflektálatlan figyelem dimenziójába.
Már az se izgat, miként találok vissza?
A sejtek konzisztenciája a jó ösztönt beissza.
Mintha ott lenne a cél, ahol a kezdet.
Nem látni mást, csak a keresztet.

 

(Illusztráció: Tammy Crawford: Raindrops on Rose)

galamb; hanahaki; szabotázs; önmegváltó

 

galamb

te a bal én a jobb szárnyát
fogtam meg a galambnak
recsegett ropogott majd
röpképtelen lett a jövőnk

 

hanahaki

mióta eltörtek a szárnyak
és nem érdekellek többé
virágok nőnek a tüdőmben
rózsák tulipánok nefelejcsek
az infúzióban kőolaj bugyog
sötét és ragacsos mindennapok
ritkuló emelkedők a monitoron

ma van a műtét napja
altatás előtt szirmokat köhögök fel
még így utoljára értünk
majd sötét lesz és sűrű csend

mire felébredek
virágmentes lett a tüdő
már nem szereti ugye
kérdezi a doki
már nem szeretem nem
csak a varrások szúrnak
mint a kiábrándulás

 

szabotázs

havi rutin volt az égés
ha fáztam mint jégcsap
felgyújtottam mindent

és volt merszem csodálkozni
azon hogy nem segítenek
pedig én locsoltam le
benzinnel a tűzoltóságot

 

önmegváltó

csontvázként remegek
a föld alatt két méterrel
rettegek a sírfosztóktól
nehogy megtaláljanak
és kifaggassanak

halványul bennem a hús
de nem hagyhatom
hogy megtaláljanak az ásók
erőt veszek magamon
és dörömbölni kezdek
kopp-kopp-kopp
kitörök a korhadó fából
reccs-reccs-reccs
sár zúdul koponyámra
mint dögbogár
elterülök a földön

idővel majd
visszanő a húsom
az indák és folyók
befedik csontjaim
idővel majd
legyőzöm az éjszakát
új szemekkel nézek
a vakító nap arcába

 

(Illusztráció: Travis Worden: Shattered Flower)

agónia; mi a jó élet

 

agónia

a beton repedéseiben kukacvirág
az agónia elkezdődött
külön szobába kerül
aki tudja hogy őt fokozottabban
veszélyezteti egy betegség az
tudatosabban védekezhet
a járókeret meg-megakad
mint a fejedben összegabalyodó szavak
úgy tartják, tíz emberből egy
a vérrögképződés öröklött rizikójával él
az agyvérzés tehát benne volt a pakliban
egy liter bor naponta leszaladt
a végén xanaxszal egyéb bogyóval
senki nem élt ennyit a családban
csak megszületni és meghalni
ne kelljen ebben az országban
korábban lett roncs mindenki
viszonylag időben megúszták
a szocotthont a saját ágyukban
szobatárs tévé feszkó nélkül
halhattak meg mint az állatok
kézfertőtlenítő látogatási tilalom
maró fekáliaszag nem volt
botladozó séta az épületek közti járdán
csak eljutni valahogy a következő padig
törökszegfűk és idegenek között találgatom
melyik nyelven értenéd amit mondok
beszélsz de mit
a nyelv morzsái közt
az asztalon legyek
bolyonganak keressük egymást
varázsigéket makogok hátha
a neuronális kapcsolatok mélyrétegeiben
fölcsendül az értelem a gyerekkori szavaktól
jedi málo szve u redu dá jól megy neki az iskola
mintha vissza lehetne menni az időben
tartozni magától értetődően össze
otthon lenni valahol újra
az egzotikus kívülállás öntudatában
a nemzetiségi adás zenéire
a népzenétől a mulatóson át Lepa Brenáig
mi más
ha vasárnap elbiciklizel a faluba
hallhatod
itt se méltóság se tamburazene
ezek telepesek meg városiak mind
idegenkedve néznek mintha kínaiul
kiabálsz csapkodsz nem tehetsz semmit
megértem életfogytig pont közöttük
heves a vérmérsékletünk állítólag
csak a dusnoki rác asszony kedvel
a férjével a bánya miatt költözött ide
negyven éve idegenben ő is a múlté
a faluja a népviselet minden beleszürkült
a nájlon otthonkák fölött elhelyezett
tompa fényű szemek öregségszagába
megváltás itt a halál ropog a térded
nemigen határozható meg már senkinek
a helye az életben mi járhatott a fejedben
elégetted a fényképeket az iratokat
mielőtt végigjártad az elfekvőket
talált kép a telefonomon
megtörten nézel vagy csak belenyugodtál
talán
…………….jogosan gyűlölt a lányod
…………….narcisztikus szülő voltál
…………….ezt akkor se érdemelted
ezt az életet
ezt a halált

 

mi a jó élet

megvan mindenünk
viszonylag könnyű munka
sok szabadidő nyugalom
ház kert autó hobbi barátok

akik a hajtást választották
a sokszorosát megkeresik
nem kell nézzék az árakat

megveszik a drágább sajtot az aldiban
otthagynak harmincezer forintot
nem számít reggeltől estig rohannak
szebb kocsijuk van külföldön nyaralnak

és mire mennek vele
nem érnek rá semmire

hozzászoktak egy színvonalhoz
elmaradnak a baráti összejövetelekről
ez a szocializmusban nem volt
na jó a nyolcvanas években már igen

túrázni jártunk minden hétvégén
szalonnát sütöttünk a barátokkal
a telken ment a bográcsozás

az elsők közt volt a városban videóm
hetente jártunk ki seftelni Bécsbe
annyit kerestünk nem bírtuk elkölteni
akkor vettem az első nyugati autót

megvoltak a legújabb zenék
a tengerparton is voltunk az jó volt
nem minden a pénz körül forgott

jutott mindenre pont elég volt
többet számítottak az emberi kapcsolatok
elinflálódott itt minden

Guatemalában boldogabbak az emberek
ott a barátok száma szignifikánsabb magasabb
nálunk atomizálódott a társadalom olvastam
a foximaxin ezt hívták elidegenedésnek

hogy amiért érdemes élni
ami adja a flow-t
megy a levesbe

nézünk bután mi a jó élet történt
aki nem agyhalott az depressziós
valaki meg biztos megint jól jár

 

(Illusztráció: Amy Casey: Tower)

Súlytalanság; Reggeli séta Rethymnoban; Homokszemcse-világ…

 

Súlytalanság

Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő
Baj-, és tragédia-köntösök vasgyűrűit zörgőn hullajtva szanaszét a földre
És a cafatos-gyűrött rettegő lélek végre lerúgja magáról demagógia-takaróját
Megszabadulás a halál-gondolatú élettől
Elrugaszkodás az aljasságoktól…
Talán az embertől, magától?
Hát nem a madaraktól!
A kondenzcsík-tekintetek homályos hazugságaiból táplálkozó légkörben
Tudat-rácsoknak ütközve vonyít a megvezetett gondolat
Leszabályozott amplitúdójú érzelem-flitter esőben ázik a szem
Könnyek? Ugyan! Botor gondolat!
Amikor átúszik az emberen a fulladás-áram
Jól kitalált sors-ágyba lökve hörög
A kancsal remény
Szeretnél szabad lenni?
Lehetetlent ne kérj…
Szép lesz a temetés…
S különben is, tavaszra újra megjönnek a gólyák és a fecskék
Az emberek pedig ismét nagy sorokban állnak jól programozott gépekért
Vagy egyszerűen magukhoz rendelik a metamorf világokat
Hogy jókat röhögve önmagukon mulassanak
Játszanak, eljátszanak és megjátszanak
Tömeg-pofákra igazított, jól szabott maszkokban
Önelégült mosolyokkal selfie-ket pózolva hirdessék
Az igazat, csakis az igazat
És aztán?
Az nincs
Csak három pont
Ami nem más, mit három csepp fekete kávé
Lelki súlytalanságra csepegtetve
Öt, négy, három, kettő, egy…
Start!
Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban…
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál…
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő…

 

Reggeli séta Rethymnoban
(Súlytalanság helyett)

Csak össze-vissza sétálok.
……………………………….Így cikk-cakkban, mint egy reggeli részeg
Túl sok volt a szomorú gondolat, az éjszakai sötétség
……………………………….Fázom
Pedig már melengetően süt rám a nap, az áldott Nap
……………………………….De mégsem
Mégsem vagyok boldog és vidám
……………………………….A kis Heimaras utcácskában
Mázsás lelket fojtogató abroncs-terheimmel
……………………………….Szédelegve cipekedve
Túlérett banánnal a kezemben
……………………………….Egymagam
Öröktől örökig kimondás és gondolat-csendekben
……………………………….Lépegetve
……………………………………………Lassan
…………………………………………………..Lefelé

Az élet-kövek egyre lazuló és fogyó tömegein
………………………………..Egyre halkuló
……………………………………………Kopogásokban

………………………………..Egyre gyorsabban fogyó
……………………………………………Szívdobbanás-zajokban
Csendesülő megnyugvás-kétségbeesések
………………………………..Suttogó dallamai
………………….Szállnak belém
………………….Boncolják kába elmém
Felcsapkodva arcomba, szemeimbe elmúlt idők
…………………………………Megélt
…………………………………Megemésztett
…………………………………Felszabadító
…………………………………Önemésztő
Tortúra-szikláit, boldogság-zokogásait
…………………………………Nincs kegyelem
Csak egyvalami győzhet az életen
…………………………………A semmi
Az ember-világ csend-zajának ostora
…………………………………Itt most nagyobbat kellene lépni
A Valamibe, felfelé a Napba
…………………………………És Ott szénné égve nevetni
A megszabadultság egyetlen izzó mozsarában
…………………………………Mindenféle fegyver nélkül
Élni…

Aztán az ember eléri az első kis kanyart, ahol egy aranyos taverna van, volt… Az üres székeken macskák feküdtek magzatpózban. Önfeledten aludtak…

 

Homokszemcse-világ…

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
A ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

…………………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………………

A parti homokszemcsék így tavasszal még nem futnak szanaszét…
Megmarad bennük a téli vizes zimankós tartás…
Görcsösen szunnyad bennük a nyár…
Víz nélkül is lehet belőlük homokvár…
Ha néhány álmodozó kisded éppen arra jár…
Délutánonként este felé ovi vagy iskola után…
A kalapos csaj is járt itt talán…
Vagy néhány elfelejtett „Római lány”…
Valakikkel akiket azóta elnyelt a feledés-homály…
Mint meg nem talált csontvázakat a csetepaté ármány…
Életanya porlasztó karmaiban gyomrában…
Valahol Máshol de leginkább Mindenhol…
A hatalmas Föld-temető világban
Melyen halni félő halandók gyalogolnak…
Sorsuk elől sorsuk után futnak…

……………………………………………………………………………………….
……………………………………………………………………………………….

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
Ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
………………………………………………………………………………………
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..

 

(Illusztráció: African Sand Dune)