A ránc okára

Drága fiam, amikor én ilyen legényember
voltam, mint te, a magam módján túlléptem
mindenen, és mint fiatal csikó mezei munka
után, én is csak álltam, a holnap reggelre
meredt tekintettel, a cidri hajnalt várva, hogy eke
és járom között újra és újra kezdjek mindent.
-/
A szántatlan és bevetetlen földekre gondoltam,
arra, hogy a szárasságnál csak a csecsemőhalál
rosszabb. Anyja úgy szerette, rögtön ment utána.
-/
Meg-megbánom mulasztásaim ma is.
Például, hogy Klárival esszekerülésünk követően
egyre több lett a dolog, és én egyre kevesebbszer
mondtam neki, hogy szeretem.
-/
Azóta te itt a szomszédban felnőttél.
Megtanultál bátor lenni és részegen megkérdezni,
Béla bácsi, mi az élet értelme?
Hát fiam, ha az idő oda telik, megtudod,
de jegyezd meg: Zistenke nem ingyen adja a ráncokat.

 

Lőrinc és Ábel

Az öreg Lőrinc és barátja, Ábel,
egy nap minden történetük a promenád
tértől számított harmadik padjára marad.

A fogságról mesélnek, hogy milyen végignézni
a szénbánya-halált, és azt hinni egy állva megfagyottról,
hogy még életben van. Szibériai tüskeváruk
szemükre korai hályogot szőtt.

Hatvan éve úgy gyújtanak rá, mintha az utolsó cigaretta lenne,
és nem az egyenruhától félnek, hanem attól, aki hordja.

 

(Illusztráció: Anthony D. Padgett: Wheat Fields, 2017)