A ránc okára

Drága fiam, amikor én ilyen legényember
voltam, mint te, a magam módján túlléptem
mindenen, és mint fiatal csikó mezei munka
után, én is csak álltam, a holnap reggelre
meredt tekintettel, a cidri hajnalt várva, hogy eke
és járom között újra és újra kezdjek mindent.
-/
A szántatlan és bevetetlen földekre gondoltam,
arra, hogy a szárasságnál csak a csecsemőhalál
rosszabb. Anyja úgy szerette, rögtön ment utána.
-/
Meg-megbánom mulasztásaim ma is.
Például, hogy Klárival esszekerülésünk követően
egyre több lett a dolog, és én egyre kevesebbszer
mondtam neki, hogy szeretem.
-/
Azóta te itt a szomszédban felnőttél.
Megtanultál bátor lenni és részegen megkérdezni,
Béla bácsi, mi az élet értelme?
Hát fiam, ha az idő oda telik, megtudod,
de jegyezd meg: Zistenke nem ingyen adja a ráncokat.

Lőrinc és Ábel

Az öreg Lőrinc és barátja, Ábel,
egy nap minden történetük a promenád
tértől számított harmadik padjára marad.

A fogságról mesélnek, hogy milyen végignézni
a szénbánya-halált, és azt hinni egy állva megfagyottról,
hogy még életben van. Szibériai tüskeváruk
szemükre korai hályogot szőtt.

Hatvan éve úgy gyújtanak rá, mintha az utolsó cigaretta lenne,
és nem az egyenruhától félnek, hanem attól, aki hordja.

(Illusztráció: Anthony D. Padgett: Wheat Fields, 2017)

Szobalány

Krakkó belvárosa, Dudek Szymon: -ha lenne szobalány

 Az ingen érződik még a parfűm,
a menteni vágyott esték hajnali foszlányai.
Maszatos gallérja pedig egy jólsikerült tánc
köszönetét rejti. – Ez rúzs, mondtad, majd arról ábrándoztál,
vajon ki volt méltó arra, hogy ronggyá gyűrje gondosan
vasalt ujjait érte Dudek. – Rég nem Láttad már,
ugyanakkor, ha többet gondolsz rá, azt hiszed egy
röpke pillanatra – nevet a kávéház teraszán –
talán ismét valami abszurd poén, amit mindig is szeretett.

Cipői most is a szék alatt, összekötött fűzővel, akár
azon emberek, akik még pihenés közben dolgukra gondolnak.
S így, hogy nincsen nyoma a mozdulatnak, azt hinnénk rab cipője,
aki esténként megszökik, mert van egy titkos szeretője. – s te,
a hibátlanságában is még megigazítva őket, azonosulsz a rejtelemmel.

A kabát az ágyon hever, széttárt szövet karjai mintha arra várnának,
hogy egy kapualjban az elköszönés bújjon hozzá, s átölelve
most magadat látod. – Sietve lépkednél el, mondván dolgod megannyi
holnap és nem érsz rá többet maradni – majd rájössz, azon percek
kulcsát szorongatod, amelyekbe lépni neked sohasem szabad.

Mire feleszmélsz ismét, a mindennapi lemondásból, elkezded összeszedni
egy vágyott ember darabjait. Rend van, ahogy lennie kell, s csak az nyugtat,
hogy számára, ha nem is, de te jelenleg általa létezel.

Füstös, mint a macskavég

Etetsz-e majd vénségemben, s hordozol-e helyről helyre?
Lev Tolsztoj: A holló és a hollófiak

Belemarkolt nekünk a hétre szívünkbe az élet.
Gyuri megdöglött… meghalt, a macska.
Egyszer félig leszakadt farokkal érkezett haza,
szájában egértetemmel. Olyan volt, mint Dumnezeu,
a csávási hegedűs, egyik héten jobb, másik
héten a bal lábát amputálták, s aggódva hívott,
vajon hogy ér el így hozzánk muzsikálni.

Azóta rekedtes hangon irányítja kis családja életét,
akik mint mezőszéli egerek, futkároznak.
Vénségében támogatják a prímást, helyről-helyre.
Napról-napra, s egyre csak füstösebb lesz a hangja,
mint a kemencében talált, felpuffadt macska test.

(Illusztráció: Ann Blockley: Teasels by the Pond)

Micsoda dolog

Kívülről ismerik a falut, a jelen lakásaiba
rég nem látott szellemeiket emlegetik.
Szűkszavúan megjegyzik olykor, hogy valakinek
a fia ügyes, derék ember lett, a lányokról
csak panaszkodnak.
Asszonynak nevelte őket szigorú anyjuk,
ki mezőt látott, háborúkat és két szerelmet.
Szénakazal sötétségét, pajták árvaságát.
Ők az éjszakában fogantak meg,
lúdfos színű udvarokon tanultak járni,
és egy életre elszöktek a legfineszesebb udvarlóval.
Gyermeket szültek, dolguk végezték,
és a falut járták, mint most.
Épp Kovácsné lányát emlegetik,
aki megkurvult, hisz új ruhában ment özvegyként
legkisebb fia temetésére.
Micsoda dolog…

Ázsiából szalasztott vadbarom

Mintha minden szó után köhögni akarna,
persze folyamatosan ott lóg a cigaretta az egyik kezében,
amelyikkel épp nem magyaráz. Ahogy nézem, eszembe
jutnak a tibeti homokmandalák, és hogy mennyire múlandó
a szépség. Láttam róla egy képet fiatal korából, biztosan
nagy lator volt. Hirtelen azt gondolná az ember, hogy
sokat tudna tanítani, de egy alkalommal, amikor a japán
irodalmat becsmérelte, rájöttem, pusztán a hangja erős.
Talpraesett a maga világában, de nem képes máshová
elindulni. Egyszer Kínában megismert egy afroamerikai
taxist, akivel állítása szerint szoros barátságot kötöttek,
és az elvitte a helyi maffiafőnökhöz. Miközben ezt
mesélte, rájöttem, nagymamámnak volt igaza, aki
onnan tudta biztosra, hogy mi magyarok Keletről jöttünk,
hogy gyermekkorában egy szigorú tanár Ázsiából
szalasztott vadbarmoknak nevezte az egész osztályt.
És lám, egy pont itt legel előttem.

Rablás

Belépsz, becsukod az ajtót. Állsz egy keveset,
mint akkor az első alkalomkor. Most ez itt, mint
ősz előtt egy örök nyári nap, még jól esik.

Szemben ül veled és téged néz, mint minden
egyes érkezés során, de ez még mindig a köszönés
előtti pillanat.

Arra gondolsz, milyen lenne, ha minden így maradna,
és nem mozdulna meg tovább semmi. Nem lépsz
közelebb, ő nem köszön, és csak álltok az előszobában.
Csupán ennyi.

Majd hirtelen kirohansz a házból, így fosztva ki
egy tekintettel a másikat önmagából.

Mostanában

Mostanában csak kettétört fák szétnyílt
üregében fészkelhet a falu szélén álló,
az erdőre honvággyal gondoló pásztorok tekintete.
Ugyanaz a mestersége, mint az Istené, mondják.
Ha neki juhszaga van, hát az angyalok is lenézhetik
a teremtőt, hisz halandóktól bűzlik.
Hű társai segítik, eb-papok, ugatók és betanítottak,
akiknek szaporodása teher a gazda számára, de létezésük
a nyáj vesztét tartja távol. Így halad az erdő felé,
és hogy a sötétség előtte ne szakítsa ketté,
mint a fát, feláldozza magának őrzött jószágait,
s majd hosszú tanakodás után, miután
kutyái eleget rágódtak rajta,
kijelentik az ő nevében, hogy
példa életű egy birka volt.

(Illusztráció: Samuel Alvarez: Fallen Tree)