A horizont
Ha a szavak úgy jönnének
mint a gyomorgörcsök
a magány kellős közepén
vagy akár a megfelelési vágy
minden egyes nap
talán nem az alföldi
vérvörös naplementét bámulnám
csak azért hogy valami
leírható jusson eszembe
mert a napnyugta szép
de semmit sem ad
csak esztétikát az égnek
és kézzel összegyúrt egót
az elveszített énemnek
amit ugyanúgy keresek mint
a szavaimat
a megfogható valóságot
még mindig csak a horizont
van ködbe borulva
izzik az átláthatatlan homály
innen nincs menekvés
a pannon táj börtön és az
otthon valahol a sugarak
rácsai mögött várnak rám
vagy arra aki egykor voltam
és nem arra aki lettem
A kopoltyú
Az akváriumra nézett és
bűnös gondolata miatt
feljelentette magát.
Arra gondolt, hogy ez már
amúgyis majdnem halászlé,
de a halak csak a szárított
bolha felé pislogtak.
Narancsot bontott, úgy várta
a rendőröket. Mégsem jött senki.
Nem kérdezte meg tőle egyetlen
ember sem, hogy még normális-e,
esetleg fogyasztott-e kábítószert –
minimum annyit, hogy miként érzi magát.
Már egy hónapja nem beszélt.
Nem olvasott, nem írt.
Az akváriumban úszó halakat nézte,
majd egy hirtelen mozdulattal
kitépte a levegőztetőt.
Másnapra lebegtek a felszínen.
Hát ezt sem tudta életben tartani.
Lefeküdt a kanapéra, nézte saját
üvegbúráját és ő sem kapott
már levegőt.
A narancs kiszáradt, a kopoltyúk
nyitva maradtak.
A düh
mondd, mi a varázslatos
az őrületben?
miért nézed élvezettel,
ahogy elhagy az agyam
és csak egy darab düh
maradok, agresszió feléd
és felém. szavakkal
dobálózom, amiket nem is
értek, csak érzem, és te nézed –
pezsgőt bontasz, mint egy
premier után. kacagsz, akár
egy bolond. élvezed. ünnepled,
ahogy szétesek és hozzám sem
szólsz, mert nem érted szavaim,
nem érted a gondolatokat.
utolsó mondatod annyi, hogy
jól játszom az áldozatot.
nem akarom, hogy itt légy.
tűnj el és semmisülj meg.
csak úgy szimplán.
A tisztaság
huszonegy éves koromig
saját testem volt.
emlékszem, mindent éreztem.
valahogy az ölelések is másak voltak.
most csak lelket tudok megölelni,
mert a testemet elvették. vagy lehet,
hogy nem, de már mindenkié.
nem kell licitálni érte.
itt táncolok egyedül az árnyvárosban
és semmitől sem félek, mert
én vagyok a legnagyobb árnyék.
huszonegy évesen, lassan fogyni
kezdett a hús a testemről.
szóval ilyen, ha elveszik tőled.
százhetvennyolc centi vagyok,
negyvenhét kilót nyomtam.
becsúszott egy-két drogprobléma is,
de az nem is nagy cucc, ma már
titokban mindenki elvonóra jár, nem
kurvákhoz. vicces, mert azóta teljesen
boldog lettem. csak mindegyre
belefáradok a józanságba.
(Illusztráció: Sam Mitchell: Peeled Oranges)
