irodalmi félreolvasások 15.

a nemzeti protézis szertefutó hagyományai
(poézis)
*

Százholdas takony
(pagony)
*

műpénisszel játszó csalfa vak remény
*

Fékpadra! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd
*

a legelszántabb kutyaszar-rajongók se tegyenek Jókait a postaládámba
(vagyis fordítva)
*

Haza és hazaadás
(haladás)
*

Rettenetes Háromkerekű Pakuramadár
(Pakuk madár)
*

kosztol Lányi Dezső
(Kosztolányi)
*

Magyarország veresegyházi királyai
(vegyesházi)
*

csendesen ivarzik igen jámbor fajta
*

botrányomat egy lóért!
*

Heidegger: Letéti idő
(Lét és idő)

 

irodalmi félreolvasások 16.

Sámson és Delírium
*

kifosztották a Kossuth-díjakat
(kiosztották)
*

az elbeszélés ideje lehet késleltető cinikus vagy mozdulatlan is
(ciklikus)
*

Jack London: A székelő kutya
(éneklő)
*

Umberto Eco: Hat séta a frikció erdejében
(fikció)
*

alkotói szakadék
(szándék)
*

veseregény
(mese)
*

szerelmi szabadfoglalkozású
(szellemi)
*

lírikus szint közelébe gyengült a forint
(kritikus)
*

Néhai Simon: Gesta Hungarorum
*

A lóvasárnap virágcsiszárja
(A lócsiszár virágvasárnapja)
*

zabhegyező nyilatkozat
(beleegyező)

 

(Illusztráció: Arnold Böcklin)

Szofinak

 

Bennem a sötétben fény pezseg,
hentergő surrogás – rólam vitáznak
döntéseim: túlkapások és mulasztások.
Lefognak, hogy nyelvembe harapjanak:
önsorsrontó nárcizmus, altruista mazochizmus
– sorsomról dönt e beteges szenvedély.

Néha még látom az árnyakat, akikkel felnőttem.
Átrendeződnek értékeim, ezért
erőt gyűjtök megbecsülni azt, amit nem
érdemlek meg.

Téged pedig hazátlannak nevellek,
kozmopolita lokálpatriótának:
hazád a mindenség – magadban – legyen!
Féktelen lendület – éhség mindarra, mit félredobnak.
Összecsomózott hajszál, tüsszentésben hegyomlás
…szolgákat szolgálj és urakat uralj!

 

 

Apokrif

 Véka alá rejtett lámpásnak születtem
világosságomnak nem lesz soha vége
s így fulladok bele magam-setétjébe
(Határ Győző: Opera Omnia)

Nem engedted az életet elmenni melletted,
a csigamászást próbáltad összeegyeztetni
a fénysebességgel, megfogadtad, hogy
soha nem adod fel, te leszel az örök
világosság fáklyáját hordozó Napember.
Fogcsikorgatva nézted, mint szakad
a rend összerakhatatlan mozaikokra,
ringattad, becézted a belőled kiszakadt torzókat,
új túlélőket faragtál a maradékból,
mint Michelangelo a széklábat Madách tablóján,
fogyó időd beleordítottad izzó verssorokba.

A lét most már kisbetűs neked,
riadt kis jószág lettél, önérzet-vesztett nemecsek.
Az észpróbát kiálltad, mégis apokrif maradsz,
rejtett kinyilatkoztatás egy soha nem olvasott könyvben.

 

Nem az a baj….

 egy tanár monológja 2022-ben

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja
mit kell tennie, de nem teheti meg.

Füledbe forró ólom helyett vissza-
vonhatatlanul maródnak a szavak,
s ha átnézel a fejek fölött, tudod,
nem fogsz kiabálni tehetetlenül,
grimaszba csendesül benned a harag.
’Úgyis megkapja a fizetését, ha nem tanít
ha nem csinál semmit, nem kell folyton
erőlködni’, szól egy túlsúlyos leányka,
s a magamutogatás örömével
hullámzik ülepén a farmerba gyűrt párna.
’Jobb, ha belátja, senkit nem köt le
a maga kultúrszomjas próbálkozása’.
És utálunk ide járni; és úsznak a levegőben
pengeéles szitkok hanyagul.
Ebben a lármavilágban vesztesnek érzed
magad, láthatod, csak néhány
beprogramozott, hipnotizált hülye tanul.
A szókulimász kavarog a teremben,
s ott maradsz tehetetlenül az új emberszabású
mutáns példányok között,
s mikor agyadba sikolt a csengő felszabadító
szirénája, a hangzavar sokáig füledben lapul,
mint egy falra köpött piszkosfehér rágógumi;
nyomot hagy kegyetlenül, levakarhatatlanul.
De holnap majd jössz megint, az előző nap
szörnyetege elenged, pedig tudod…

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja mit
kell tennie, hanem az, hogy nem teheti meg.

 

POST MORTEM

 Láttam nagyanyámat padlóra
csendesítve a zongoraszobában,
ahol a kifertőtlenített könnyedségben
már nem nyomott a latban az Idő.
Csak feküdt félszegen, s nem vettem
észre, árnyéka támasztotta az Eget,
arca átfolyt már a megsebzett falak
résein, s mikor a mező csöndjébe ért,
a szirmokon túl megláthatta a Hegyet.

Présház-hűvös alkony motozott
fekete kendője ráncai között, s egy nem
várt pillanatban kiröppent a madár a lét
fekete dobozából, a kakukkos órában
lefékeződött a mozdulat, az ingák lassan
lecsúsztak a láncon, s a végtelen fuvallatán
két összekulcsolt kezű angyal beleforgatta
a gyertyák lángját az álomtalan sötétbe.

 

(Illusztráció: Azat Nekrospiritual: Surreal painting)

 

Petri György: Rozsdaidő

Ma még csak pettyezi
a szerkezetet a rozsda;
de holnap? Összeroskadnak
minden konstrukciók.

Barátaim, nem volna ideje,
mint ősz végén okos erdőnek,
hó alá kéredzkednünk?
S úgy várni ki,
míg elmúlik fejünk fölül a tél,
ahogy talpunk alól elmúltak
a hős utak?

Megjön úgyis a zsenge tavasz –
és a nyár! Amikor végre megint
fullasztó por lepi életünket.

 

Sztyepan Pehotnij (Baka István): Tél

Itt van megint az óorosz tél
Megjött fűtetlen farkasokkal
Mint rozsdás sisakon a rostély
Erdő csikorog falka koplal

Cár atyuska évekig reszket
Megrepednek a szamovárok
Balalajka muzsik keresztek
Fagynak halálnak szalutálok

Sztarec lehel az égre holdat
Zarándoka pokolnak mennynek
Mögötte sovány tetszhalottak
Ortodox medvék menetelnek

Jaj ne maradjon szeretetlen
Már senki elrian a tajga
Dosztojevszkij ki az egekben
Ahmatova könyörülj rajtam

 

Lackfi János: #jóéjtnyuszi

Jesszus, hát neked milyen neved van?
De komolyan, ki hívja Jézusnak a gyerekét,
amikor lehetne Józsi vagy Ferdinánd is,
öregem, nem csodálom, hogy ilyen fura fazon lettél,
egyik nap még hawaii a mennyországban,
aztán meg porban bandukolsz akadékoskodók közt.
Figyelj, haver, nem szólok bele, ez a te életed,
a te halálod, na jó, a te feltámadásod is,
de nem lehettél volna egyszerűen csak
Betlehemffy Tivadar? Vagy Kis Pál?
És ráadásul, ez a legdurvább, még Krisztus is!
Miért adnak két nevet az embernek, ha isten?
Oké, nem tehetsz róla, te csak magadra vállaltad
a szavakat, mint a sorsot. Hogy mit? A bűneinket is?
Pláne nem értelek. Nézd csak, én is megvagyok prímán,
pedig se keresztem, se sivatagi szárazság a számban.
Csak néha nehéz. Néha nagyon nehéz. Olyankor
a húsvéti nyuszi szuszogásából is téged hallak.
Mit mondasz? Hogy szeretsz? De hát én is…
Lehet bármilyen neved, ha egyszer áldott.

 

Térey János: Visszatérés a szürkületbe

A polgárság korában eltévedni:
Gondos tervezést igénylő mulatság.
Ha evőeszközök csillámlanak
Hősi arcélek üdvére: világos,
Hogy étkezési etikett a munkánk,
Nem sorsot bontani el korszakostul.
Látjátok, fiúk? Ez itt az apátok
Apjának képe a falon. Akkor még!
Tudták a módját a tisztes örömnek,
És az erdőbe nem turisták jártak.
Akkor még cívis mondatok hallgattak
A rozsdakész civilizációról.
Akkor még, akkor… Íme, hazavágyom
A jobban fésült homályok közé.
Csak elindulni kell. Jöttök, fiúk?

 

(Illusztráció: Nancy Merkle: Rust Abstract Painting)

 

Paradoxon

Adj, ha kell.
Ne adj, hogy ne kaphass
arcodra
hulló
esőt
és
meddővé
zengő
ricsajt.

2022. 05. 06.

 

Senki

Utolsót tölt, aztán elsuhan,
megkapó és viharvert, mint utam.
Választalan, szöggel kivert,
tegnapi nevek emlékét rejti,
tétovák szavát felejti,
Ó, „ki kérdezett?”:
egy tárgyiasult senki.

 

Kétség

Felszabdal a valóság, maga.
rés-ajtókon lecsüngő csengő,
nyit a szatócs, a varrni várt ruha,
elbomlik lassan, mint első

kéreg, mi földre hull, a bajra
tönkretett gallyak, a merülő
lét vigasztaló pilleszárnya
robban, s téged, mint meddő

kioltott vulkánt, les arca
a kétségek apjának s nő
lábnyom sötétjében a ma,
hol teremt, és felnő,

éled, s kivet
a haza.

 

(Illusztráció: Ryan Molenkamp: Fear of Volcanoes 91, 2016)

 

Nyelvek ostora elől rejtve[1]

A bűnös elme árnyékában a tiszta ész

Isten látja, amit gondolsz.
Veronika kendőjét leoldanád.
Kibontanád vörös haját.
Ajkaira illesztenéd a szád.
Becsukod a szemed.
Nincs tovább!
Van, amit nem lehet.
De mintha megtörténne a képzelet.
Maga a művelet. Befékez az eszed.
Várja majd, hogy kitakard, levedd.
S több ilyen csomag van, lepel alatt.
Halott terv, tiltott akarat.
Azután találsz másik izgalmat.
Vágyat. Elérhető tartalmat.
S illúziónak tűnik majd a megvalósítás.
Más ajkakon talál megnyugvást a szád.
Milyen más, amit gondoltál és tettél.
Az emlék emléke lett testté.

[1] Jób 5. 21.

 

Lepaktálni az angyalokkal?[2]

Morál és mátrix

A történet széttörik.
Remélni, eltűnik a bensőnkből
Az Isten formájú hiány. Vagy betölti Ő?
Karfiol alakú talány.
Megunhatatlan a hátralévő idő.
Nehogy elmulasszuk a pillanatot,
Amikor kihajt a rügy, a héjak közül.
Az édesvízi hold. A távoli világok
Összeszövője, összeollózója.
Az áldott.
Szakadások által komponál.
Ő, Aki perceket ültet be.
Hogy megjelenjen az új spóra,
Ami nem a mi teljesítményünk immár,
Hanem megengedés, menóra.
Beleszőve a szóba.
Minden annyira fénnyel teli,
Hogy nincs is szükség beszédre.[3]

[2] Anne Sexton címe, Fenyvesi Orsolya fordítása, 1749.
[3] Thomas Stangl: A 105-ös szoba halottai, Benkő Gitta fordítása, Alföld.

 

A fénysebesség álma

Amit a nyelv gondolni tud, az a beszéd

Fény kezdettől fogva van.
A dolgok előtt lett.
Az angyalok a tábortűznél
Istennel időztek.
Miért ülünk itt a sötétben?
Hiszen Nálam van, lefagyasztva
A világosság.
Miért ne adnám nektek?
Emberek, tenger, ország.
S a kerubok behozták
De olyan gyorsan történt minden.
Hogy nem vették észre: nincs csend.
Az apró, töredék zajokkal
Bejött a néma aggodalom: sok hal.
Nem lett igazzá, hogy a sötétség meghalt.
S ami rejtve működött korábban, most baj.
Isten kifürkészhetetlen, de megtart.
Lehet háború, járvány.
Szívünkben él a mennyei látvány.
Értünk jön. Akik várják.
Leszünk spirálból örökkévaló iránnyá.

 

(Illusztráció: Kim Boden: Through the fish school)