Szofinak

Csak rád vagyok érzékeny;
hiába mégis, mégsem lehet mindig igazad –
ezért állok melletted: kritikának, vígasznak.
Születésed traumájában keressük a csodát.

És az életet, mint egyetlent ha számolom,
miattad is haragszom az elégtelenségre,
amit szánalmas nyelvünk teremt –
szánalmas nyelvében az ember maga szánalmas.

Tolerálni az érdemtelent – nem más, mint
lealacsonyítani az érdemest.

Tömeges értéktelen élősködik a kevéske értéken –
szívem szerint, én bizony megbánás nélkül
égetném fel az egész világot.

Hát hogyan találjunk boldogságot
e mérgező örökségben?

MOZGÁSBAN

Sötét tekintetek
fakó reggeleken
felhúzzák
horgonyuk

Szökellnek
tág pupillák
vékony határán

Álmodnak
ébredeznek

MÉRGEZETT TAVASZ

Pattanás fakad.
Zsákvászonba csomagolt
hiánygazdaság közeleg.

Bokrok tövében húgyszagú
álmaink pityeregnek.

Elbájologhatunk még egy órácskát
két tűz között:
grillezett pizsamaparti.

UTÓLSÓ REMÉNY

Még két lépés, és megérkezem.
Már csak két lépés
a sarkon túl,
emlékezet
s félelem.

(Illusztráció: Liz Whaley: Butterfly Dream)

Gubanccá táncol

Ébredj!
Átvetnek, mint horgonyt a falon,
és míg lyukas vödörrel mered a vizet,
merülésedből épülve szépül
az újabb fontos végül,
és leragadt talpad alatt
szőnyeget koptat az idő,
majd tejfehér mészkőbe
rejtik a neved,
míg más helyedre nem terül,
s ki voltál, ki sosem derül.
Addig!
Addig, viszont merd,
Merd a vizet!
A légszomj nem gátol,
s ha fázol,
merd, csak merd,
míg a láztól, botló lábad gubanccá táncol,
s messzire nem szalad veled

a mentő.

2022. 09. 14.

Rejtve

Sötétbe burkolózott, eltörpült a hit,
ígéretek halmaza csapott arcba.
És a harcba induló csendesült,
lelkesült indulót feledve, tompa karddal, tolltalan nyelte
a bűvész sorokban eltűnő bróker rejtett gombolással zárt mellén
kifakadt sebet, és mint eb,
vezetve padkaszélre, torzult az elme.
Halad a konvoj, és jeltelen helyeken
a sikerre éhező boncol, s gyűjt
gigászi kavicsot, illatos tárnicsot,
de a dajka nem nevet,
nem akar, csak takar a hóhér,
nem tejfehér a fog,
csak számtalan számvetés,
számtalan kertelés.

Kőtömb

Felfoghatatlan aszályban a csönd,
míg lapáttal önt betont
a hallgatás fejedre,
a tárna fekete szene
fényesebbé álmodja magát.
Félrebújó lepke lennék,
mázsás kőtömb vagyok,
és csak gagyog a benti lét,
a fény sem hajol közel,
ellepett az éjsötét lepel.

2022. 09. 15.

(Illusztráció: David O’Halloran: After the Drought)

nap-éj egyenlőtlenség

kéreget a nappal,
hogy hitelt nyerjen
létezése. megváratják
hírvivői, de az éjjel
asszisztál neki fakó
fényeivel, dadognak
a csillagok, ámulatba
ejti a nappali villódzást,
egyedül fényleni nagy
feladat lett így.
a maradék lét véges,
és feladást kérlel,
a nappal végletekben
találkozik önmagával.
a csőd kimondható.

csillagtűz

van az a hely, ahol
fordítva kering a
nap, változatlanul
maradnak a csillagok.
büntető állásban
tengenek a fellegek.
elégtelen kontroll
lett most mindenkin
úrrá. könyörtelenség ez
a búrákban élőknek,
akik szívnák magukba
a napfényt. lázad a
fiatalság az égi
rendetlenség miatt.

(Illusztráció: Kate Bedell: Sun Goddess)

Baudelaire Aphrodité kertjében

A habokban megbotló szél

A hallgatás szövete és a beszéd fonala.
Mondja a mámor krupiéja a dramaturgnak.
A tárgy a regény, ahogy szigetté teszi a nincs.
A történet, amely magába szívja a nyelvet.
Szinte egyetlen könyvoldalon belül
Egymásba szeretnek világok és tettek.
A katonaiskolában születik egy mítosz.
Mintha a civil világkép lenne az optimális.
A hangnem, a formák, a műfajok.
A messzeség fátylát a reggel rántja le.
Az akusztika nyers akcentussal árnyalja
A melankólia zenei alapszínét
Ami a szükségszerűség és az esetlegesség elegye.
Baudelaire keze megnyugszik Aphrodité ölében.

Voltaire és Kierkegaard

Slobodan Tišma emlékkönyvébe

K-Európa. Tükörszerűség, ahogy élnek.
Megint más, ahogy látnak.
A pillangónak nyelve van, pantomim-klaviatúrát épít.
S a lepke Voltaire szobrának az orrára száll.
Suttog a gyík, most illatok akkordjait ontja.
Édes nedve van az orchidea évgyűrűinek.
S vannak összement kavicsok, lila kősziklák
A felhőkbe csomagolt korongvatták. Lélek-meder,
Apró öltések, hímzés az emlékezeten.
Amit előszörre mond, azt is inkább emlékezi.
Időgyapjúba szőtt, testetlen fonal.
A szó, egy metszet. Taktilis üveglap
A benső virágos mezején. S a fény, az éj
Egybeforr a lét vizén. Kierkegaard mondja,
Vagy-vagy. Nincs harmadik út.
Szorongás vagy ismétlés?
Helyben járás vagy átjáró.
Jézus, Mallarmé. Baudelaire. Tisma.

Jézus és Nietzsche beszélget

Werkfilm

Nem lett volna ésszerűbb az Antikrisztust
Finomítani, árnyalni?
Egyes részek elismerőleg beszélnek Rólad.
Az egész nem ellened, hanem Érted született.
Az úgynevezett egyház farsangi jelmezt csinált
Az Ige legnemesebb szövetéből.
A szadduceusok még a feltámadásban sem hittek.
Latrok barlangjává tették a házat,
Ahonnan felszállt az ihlet.
Képtelenek a papok szellemben és igazságban imádni
A Mennyei Atyát, inkább a relikviákat és ereklyéket
Csókolgatják. Bálványimádók lettek a cinikusok.
A szarkofág nem váltja meg őket, se a templom.
Egyfajta fa- és rézistent kreáltak a szellem helyett.
Irigyek és lusták a presbiterek.
Még nem támasztottak fel sok halottat.
Mintha nem tudnák, milyen hatalommal bírnak
A Te Neved miatt. Miért tűröd?
Az egyház az én menyasszonyom. Még tökéletlen,
De várnom kell. A Szent Lélek, a Szellem
Végzi bennük a munkát.
Bárcsak adtál volna nekem is a Szellemből!
Egy várost legalább. Vagy egyetlen utcát.
Te választottad az okoskodást. A publicitást.
S a betű és a gnózis lett önkéntes börtönöd.
Bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét.
Nekem semmi nem lehetetlen.
Kelj fel, az óra csörög.

(Illusztráció: Paul Bond: Morpho)