ANGYALKELTETŐ
páraköd mögött a rét,
tócsákból múlik éjféli csillag.
kusza vadrózsa bokrok csukódnak,
tépnek, tépődnek, kinyílnak.
harmatot vetkőzve feszülnek füvek,
napvitorlái minden maradásnak.
gyökereik közt forróság gőzöl,
angyalkeltető köznapi varázslat.
a lélegzet megtelik karcos bogarakkal,
rezegve állnak zengőlegyek.
boszorkánypillék, egerek, békák,
cinegék falják a rémült méheket.
az eget rángatnák a fák,
húsukba rág a szép fagyöngy.
héják karmában a világ,
szép a semmi is odafönt.
csupaszon, félig még vakon
egymásba tépnek ártatlan sasok.
mókus roppantja szét a rigófiókát.
bámulom e békés mezőt: itt vagyok.
kezemben, emberkezemben itt a kés,
húsomból elhagyva minden ölelés.
születés, múlás, ez a rend,
a héja fönt időtlen kereng.
csak az én kezemben az a kés:
teremtem ím az embertelent.
KAPUALJ
Vacok taposott dobozból vetve
alkóv alá huszas odavetve
a múlt a volttal egybevetve
utcanép ügyet se vetve
valaha arc sose szeretve
soha még csak meg se vetve
átlépés pillantást se vetve
soha aratva se vetve
ennyi az egész összevetve
utolsó tudásba avatva
sóhajtva legyintve. Nevetve.
A KŐ
árva
a kő is
egyetlenségébe
zárva.
álmos
folyókban
alszik a kő, a víz
alámos
partot
gyökeret,
rétet, ki egeket
tartott.
alszik
lenn a kő,
álmodik: leomló
szikla.
(Illusztráció: Fábián István: Vizitáció)
