Arlésiennes (Mistral) – Dans le jardin de l’hopital d’Arles – Arles-i asszonyok a népkertben, a misztrál

Misztrál? Talán a hűvös északnyugati szél?
Netán végig söpör a hangulatokon árokká mélyítve ráncokat
Bizonyára… Aztán tovaszáll…

Vagy nem?

Csupa létroncsoló fájdalom-zuhatag omlik szanaszét
Talán túlvilági körmenetet élnek át valakik
Itt e sanyarú önsanyargató üvöltést követelő érzelmi nyomorlétben
Efféle ordítást esetleg már csak a denevérek hallhatnak meg
Ultrahang csend motoszkál
Minden Emberitől elzárt arcok lelki álarcosbálja
A mélységekben önemésztő depresszió-cimboraság vihog
Kiegyezés-kísérletek megoldhatatlanságokkal paroláznak
Minden lelki mezsgyét áttör az elviselhetetlen magány-egyhangúság
Fakír-fakó arcokkal olvadva le az életről
Lélek misztrál atonális bulijának kába mélységében
Civilizációs társadalmi orkán süvít szakadatlan
Kibírhatatlanul üres kongásokkal
Mint midőn kiborulnak a szeméthalmokkal teletömött fémkukák
Tátongó szájukból gondolati bűz-zaj áporodott párája száll
Önerjesztést fakasztó belső felrobbanásokkal
Egyre gyorsabban pulzáló tehetetlenségben

De ők csak némán vonulnak és vonulnak tova valahová
Némaságukban őszintén
De ha megszólalnának hazugság-harangokat kongatnának
Ki nem hazudik?
Tán csak az elzárt néma arcok nem
Visszanyelt szavakba szorulnak
Lépteikben nesztelenség kopog
Elhagyott-feledett élet-díszletek emléke ropog
Mint sárgára fagyott kéve-oszlopok égbe kiáltó kétségbeesés-lángok
Kőből szőtt zöldgyep halott torzó-szökőkút romok
Elhagyott ember nélküli pad egykori szerelmektől roskatag
Az úton tüskés zöldfal-remény paca rikítva virít
Vörösbe izzó veszedelmes kerítés-nyilak kísérik
Naphalálból születő árnyéktalanságba
Kendőlepel szemfödéllel
Élve meghalva
Lelkek misztrál-tánácával

Ahová lépnek ott nincs tovább…

Megjegyzés: Úgy tűnik, többféle címe ismert a képnek. A festmény, mely jelenleg az Art Istitute of Chicago tulajdonában van, az „Arlésiennes (Mistral)” címmel van ellátva, a francia cím kórházkertet jelent, a magyar a „népkert” fogalmát alkalmazza, a misztrál kifejezést is feltüntetve.

IA ORANA MARIA – Üdvözlégy Mária

Mámorító aranyflitter-eső zizeg égen át a földig
Megdöbbenés-virágok nyílnak asszony arcokon
Kezek tapadnak egymáshoz önkéntelen imára
Odafenn isteni csendes ég mosolyog
Buja virágözön-csillagok fénylenek
Bokrok alján megszentelt neszek suhannak
Épp felszállni készül a hírt hozó angyal
Elvégezte amit az örök világ lényei reá bíztak
Szárnyairól virágözön-harmatot hullajt
Szeretetből ácsolt béke-csodát remélget nagy naivan
Az imádó asszonyok földre szállt kék égen állnak
Lábukkal taposás helyett csak lebegnek lelkükkel szállnak
Mély belső csendességben egész lényükkel imádnak
Hiszik hogy e világ egy tarkán mámoros életvidám oltár
Melyre nem kerülhet más áldozat csak banán mangó és égre visszaszálló madár
Az élet boldog nyugalomban hullámzó édes ízű öröm-várakozás
Ahol a gyermek s minden más lény egyetlen határtalan álmodás

A büszke Anya arcán fanyar mosollyal áll
Barnás-sárgás árnyékokban villódzó fensége szeretet-szoborrá vált
Pillantása piszkos-tiszta gondolataidba szúrva néz át rajtad
Zavarja bűneidet melyekről oly makacsul hallgatsz
Te aki vérgőzös civilizációs tócsák erőszak csapdáiban Európában porladsz
Önmagad harácsoló ego-rabja vagy
De nem haragszik rád neki idegen az a fajta agy
Legfeljebb sejti hogy „onnan” – mint eddig – semmi jót sem várhat
Gyermekét vállára ülteteve védve cipeli
Bal lábacskáját két kéz béklyójában tartva figyelmezteti
„Maradj gyermek maradj itt velem amíg csak lehet
Én már sejtem mi vár rád ha rólam leereszkedel
Veszett ügy az élet máshol sok helyen – mondta egy idevaló idegen…
Ő Gauguin aki megfestett engem…”
A gyermek fejét anyja fejére hajtva mintha mindezt tudná
Fél pillantásával félve egész szégyenvilágot látva át
A pantokrátor-tekintet tőle még messze jár
Persze ez is gyarmat így lehet ide is kellene már
Az égig érő gótikus pálmafák honnan is tudnák
Ők csak csobbanó tengervizet nevetgélést talpak tánc-dobogását és a furulyaszót hallják
S midőn csendes béke érzettel emelkedik fel a hajnali pára
Benne megfürödve szólal meg a szelíd emberiség örökös sóhajtása
IA ORANA MARIA – IA ORANA MARIA
Fehér liliomos köntös vörösében szótlansággal üzeni
Az Édenkertben is lehet üdvözülni nem kell égi karavánnal mennyekbe szállni
Hiszen ITT van az a hely, ahol „Őáltala, Ővele és Őbenne” virulva élhetsz
Hold- és Napkorong – fonódásokból glóriás örömöket nyerhetsz
IA ORANA IA ORANA – üdvöz légy üdvöz légy
Ne is mondj mást ez éppen elég
És mégy egy szeretet-varázsszót a legszentebb Asszonyról
MARIA MARIA IA ORANA MARIA!
Ennyi a boldogság ennyi az élet.

(Illusztráció: Paul Gauguin)

A dátum kijelölve.
A hintó is készen áll.
Fémes fala kicsit
sem barátságos.
Gondolom már sok
hozzám hasonlót látott.
A motozáson is
túlestem már.
Előbb a ruhát nézték át,
majd jött a
testüregvizsgálat.
Hang szűrődik befelé.
Talán az
utunkat tervezik.
Hozzám
sem szólnak,
de ugyan miről is
beszélhetnénk:
jól tudjuk,
hova tartunk s miért.
Most láttam a
nap ragyogó sugarait,
lehet, hogy utoljára.
Végérvényesen
elzárnak mindentől.
Hosszú volt az út.
Olyan kilenc óra
tájékában
megérkeztem.
A rácson túl
őrszemek
pásztázzák minden
mozdulatom.
A kégli nem éppen
luxus: egy ágy,
egy toalett.
Próbálok pihenni,
viszont nem jön
álom a szememre.
Pedig nem
vagyok rossz alvó.
Megpróbálok
elszámolni a
megmaradt
lelkiismeretemmel.
A heves szívverésem
figyelem.
Pedig a félelem még
nem kerített hatalmába.
Elnehezedik a szemhéjam.
Máris reggel.
Felkelek.
Megkapom
az utolsó
reggelinek nevezett
kotyvalékot.
Van
lehetőségem
a családdal
beszélni.
Az az igazság,
nincs, akivel beszélhetnék.
– Behívjuk a káplánt?
Bólintottam.
Csuhája az arcába
volt húzva,
természetesen
nem jött egyedül, mivel
azt tiltják a szabályok.
Elmondta, a
szokásos beszédet,
és megkérdezte:
Van-e mit
meggyónnom.
Majd megáldott,
és kiment a szobából.
Fél tizenegy
környéken ismét
hang szűrődött be.
Utolsó ebéd –
szólítottak fel.
Szokásos koszt volt,
amit egyébként is
fogyasztottunk.
Az ebéd után,
következett a
borotválás.
Ezt követően
le kellett
zuhanyoznom,
majd egy
uniformist kaptam.
– Passzolt a
szemem színéhez.
Négy óra tájékában
ismét hallatszott
a parancs – utolsó
vacsora!
Mivel nem volt
különleges
rendelésem,
így tükörtojást
kaptam némi
szalonnával és
pirítóssal, na meg
egy kis zöldséggel.
Nem voltam éhes,
de mondom – ha
már így kitesznek
magukért,
elfogyasztom.
Olyan
öt óra körül
nagy nyüzsgés
hallatszott.
Biztos megérkeztek
a nézők, akik
rezdületlen arccal
végignézik
a haláltusámat.
Utolsó
séta következik.
Bilincsben
visznek
a vesztőhelyre.
Egy perc van
a kivégzésig.
Intenek,
hogy szólhatok,
az utolsó szó jogán.
Megálltam.
,,Na, de fiúk!
Nem túlzás ez,
csak mert
nem hajtottam le
a vécéülőkét?”

(Illusztráció: Lilikins: Stone path)

I.
Arcodba a szél sebeket karcol,
s végigsöpör a város főterén.
A szobrok közül egy tacskó tipeg feléd.
Nyüszít kicsit, majd elalszik kabátod alatt.

II.
Mire hazaérsz havazni kezd.
Szélcsípte seb vagy,
vérzik az arcod.
A tacskó felébred,
Megnyúlt fejét kidugja kabátod alól.
A rottweilerek látni akarják,
elérni azt, aki újonnan érkezett.

III.
Sáladba burkolod éjjelente,
befekteted a rottweilerek közé.
Öt kilogramm élet. Fázik,
mint krókuszok a márciusi fagyban.

(Illusztráció: Anwyen: Bolha, sausage dog)

Felhő Nap alatt, nem látom a Napot a felhőtől, felhőt a Naptól. Nem rajzolják egymást.

Kinyitottad szemed, szavad. Csukott szavakat nyitsz, láttam. Nem nyíltak ki a szavak. A tüskés bozótosban ültünk a tükörben. Tüskés levelek árnyéka tuskókon. Kivágott fák nem mondott szava.

Legurultak, lent megálltak, ezek a szavaink. Nem találkoznak. Kéknap sugarai hidegen hulltak. Hallgatok, megint.

Hallgattak a barkócaberkenyék, a meggyvágó. Ma nem esik le az égbolt, vagy már leesett.

Becsuktam szemem, láttad. Szavaid csukott szívembe estek, estek. Feketepatak. Zengett a csendem, hogy megint nincs szavam, szívem? Kihűlt kövek húzzák zsebem.

Szakadékban a Nap, a Hold, tűzvirágfa, kaukázusi nyírfajd. Nézek, nem látszom. Eső a szavakra!

Nem találkozik a hangunk, hallom a szavakat, hogy nincs egy szoba a hangunknak, egy fél papucs, citrusrost? Egy közös levélerünk? Miközben találkozott hangokat hallok. Napok óta csak ugyanazt a hangunk hallgatom, azt a napsugarunk, könnyem.

Egyszemélyes gödröm. Méhbarlang, madárkas. Halüreg.

Szavak üres helyei. Visszavont szavak szobái. Kerítés, ketrec, kalicka. Ültünk a szavak közt, tüskeszavak. Nem tudom odaadni, csak odaszúrni.

Vajon a sündisznó magát néha megszúrja kicsit?

Ha akarom, nem, ha nem akarom? Akarjam ne akarni, napersze. A Nap mellett ülök a szakadékban, lecsukott szavam.

Nem látlak a szavaktól. Szavakkal válok láthatatlanná.

Kisütött Napom rejtegetem, nem akarom, nem akarom, de kigördülnek sugarak, levelek. Sugár is lehet tüske, sötétég.

Estek, estek a szavak. Portikusz, perisztülion. Hüpogeion. Gádorfal. Szentélyrekesztő. Nem látok a kövektől. Kör, tükör, kőtükör. Elefánt ménes, halfalka.

Nő a zsebem, bárcsak kilyukadna, napersze, bevarrom.

Bimbóból gyűrött szirmok simulnak pipaccsá.

2022. 04. 11. 3: 19

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

(Illusztráció: Duy Huynh: Ethos entanglement)

(ennyi)

tegnap
láttam két verebet csókolózni
egyikükkel kicsit később beszélgettem
azt mondta nekem annyi-
val jobb volt kettesben mint egyedül
többé már nem lesz úgy
mert elpusztult a társa is
elrepült nem láttam többé
akkorra már a cigim is elfüstölt
így álltam a csikkel egyedül
láttam az égen egy vagy két verebet
elfelejtettem nincs már meg
a föld nyelte el
ennyi

(lépcsőház)

ez az a lépcsőház ahová be kell lépned
ezek a lépcsők szinte szembejönnek veled
ahogy elállják hideg fényükkel az utat
érezhető a konyha-kölniszag
amelyiktől elnehezednek a végtagok
kapaszkodsz de mintha ezzel még
valami újabb bajt rántanál magaddal ebbe
a bajba
kapaszkodsz ahogy ott állsz
egy kisgyerek a túl nagy
lépcső-
fok előtt
lyukas-büdös zokniban –
– köszöntelek te gyerek
azért jól vigyázz!
elveszítette pedig fogta a kezét
keresi a másikat mint
katona azt a golyót vagy
rosszullétkor a bogyót
elmaszatolja a nevét a postaládán
amúgy is csak a kifizetni-
való számlák jönnek egyes kettes –
6-os – vajon ez a szerencsétlen száma?
– onnan tudhatod hogy ez a születésnapom
így mondta de persze nem volt elég vicces
a lyukas zokni viccesebb
azt is mondta agyilag zokni és hogy
– hideg van itt a lépcsőházban
kérlek engedj be
csak egy feles és kész
és majd jöhetnek a végnapok valakinek
utána csak mondhatod
– nem  tudod ki volt?
– senki?
– tudja a halál
ebből a házból is kilépsz
jöhet a következő
köszöntelek idegen

(egy patkány széttépte ezt a napot)

egy patkány széttépte ezt a napot
a macskakövek és a levélerezetek
mintázatát disznóvér lepi el
a szem vérben forog
egy vaddisznó véres agyara vicsordul
puha ajkak között
a fotó mutatja csak a szemet
– a finom vörös erezetet –
mielőtt könnyes vagy vérben forgó lett volna
ajkakról is csöpög lágyan valami
és szemüveg és képernyő
üvegesíti meg a szemet
s a patkányba érzékelők lettek szerelve
az ajkakhoz meg szemekhez minden
ki-bemenetelhez – ezek
letapogatják a széttépés folyamatának
minden egyes modulját
látható így visszanézhető
a telefonon nézi és lebeszéli
az összes patkányszívverést
a ritmusa hasonló: a macskakövek ritmusa
ritmusa: szétnyitja összezárja kapafogát
ahogy széttépi ezt a napot
kitépi az ereket
ahogy kábeleket
erekre bontja
tábláról táblázatra
képernyőről képre
óráról órára
dobogásról dobogásra
lükögnek a mozdulatai
fel-le szét-össze az éles fogak
a tépő csontok
ahogy egy automata amelyik elromlott
– a kapcsolója –
széttépte a napot
széttépte mindenestől
széttépte versestől
hiába íródik erről vers
szöveg
a patkány széttép mindent
a mintázat s a szövet szertefoszlik
esetlen darabkák egymás után egymás után
csak a rágás ritmusa marad
széttépte ezt a verset
ez a mi ritmusunk
görgeted dörög dübörög –
a telefonnal egy felvétel készül
most veszed kihangosítod
ahogy veszed
ahogy rágod
ahogy széttéped ezt a verset
széttépjük a napot

(Illusztráció: Nina Baydur: Sun Mandala)