1.

Mily sok rózsás hajnal kelt már föl ősz hajú tengerekből
Hány évmilliárd évnyi terhesség szállt velünk tova
Érezhetetlen, észrevehetetlen kozmosz-anyaölben
Ringatózva egy létezés előtti létben
Hogy majdan az örök Isten fűzte kötelékek által
Felismerhesselek téged a bársonypihéjűt
A testét földet söprő hajával elfedő istennőt
Egy öröklétből öröklétig sarjadzó űrodüsszeiában
Napégette fagy zúzta kék bolygó emlőire hullva
Hol a Kali Yuga végső visszaszámlálásában
Szeretetet vesztve vesztegel egy istengyilkos világ
Küklopsz agyú diktátorok rekedt hangzavarában
Már szinte sohasem hallatszik a hajnali fényt simogató csend
Csak szemed maradt a barna kozmoszt hordozó fénybogár-pár
S ajkaid melyekkel megnyílnak isteni gondolatokba zárt csodák
Válasz vagy e világnak sohasem sejtett érzés nekem
Meglelve általad végleg elveszettnek hitt helyem
Itt, éjfekete haragú hullámokat vető embersár-tengerben
Idegen világban Kalüpszó hamis örökélet-reklám ígéreteiben
Hol az élők lelkei is halottnak nyilváníttattak
A haladás láthatatlan erkölcstől fosztott oltárain
Ködbe felhőkbe vésznek agyak és minden látóhatár
Mintha a kimmeriosz nép városává válna a Föld
Hol a Nap „sohasem fénylik sugarával az égi magasból”
Sem fölkeltekor sem midőn elsötétült tengerbe száll
Mely egykor sokhalú árjával megannyi halászbárkát várt

Ide toppantott téged életvándorlásod, hogy
Legyen ki tekintetével még más szemekbe is nézve
Mond vígasz-igéket feltámasztó túlélő élet-regéket
Féktelen gépzaj-világban belső csendet teremtve
Mert leleményes Odüsszeusz óta sem változott
Az ember lelkében testében a hazavágyás még
A „jólét” megalomán tornyai árnyékában rejtőzködve sem
Hol Daidaloszi labirintus hisztérikus foglyává válva
Test-lélek útvesztőkkel vesztét magyarázgatja
Önmagát elrabolva, mint Perszephonét Hádész
Illatos virágzó rétek fölé alvilágot teremtve
Éjszínű vérre szomjazva folytonos háborúságban
Neküia-t – alvilágjárást támasztva ott, hol
Mindent halló s látó Élios széptrónszékű hajnalt oszlatva
Fényáradatot bocsájt boldog boldogtalan halandóra

Hiába…

Szélbe veszett minden bölcs gondolat, filozófia
A boldognak hitt jelenek szörnyű szenvedésekbe
Torkollva építettek új és új keresztutakat
A Buddha szavai is sóval behintett lelkekre hulltak
Melyekből színes érzelem-virágok sohasem sarjadnak
Csak te maradtál meg éjszakából ébresztő hajnalnak
Bíborvörös élettel lüktető szeretet-szigetnek
Kiből a könnyek is életerőből erednek
Csillogó szembogarak rejtőzködő mélységeiből
Hogy terelgessék a lélek-elme világában
Zavarodott gondolatait a megvezetetteknek
Mert neked az egész végtelen kozmosz az otthonod
Mi meg csak hánykolódva tengetjük elbutultan
Ideiglenes ittlétünk tiszavirág pillanataiban
Sorsba fulladó sárba ragadó kilyukadt ladikunkat
Mert se tudásunk se célunk se nagyöblű görbe hajónk
Hogy a Hádész oszlopait is elpusztító szennyből
Tágterű égre repülve mint főnixmadár
Érckelevéz és rakéta nélkül űzzük tova a
Zeusz haragján is túltevő erőszaktevő romlást
Hisz ármányban fogant nemzedékek sarjaiként
Sohasem tanulhattuk meg fajunk isteni mivoltát

Hiúság adta bölcselettel és Isten vesztéssel
Surrant el nappalokból éjekből a mézízű álom
Nem csoda, hogy ember messze élnek kiválasztottak
Kiket nem csalhatott tőrbe szirénzengzetű mámor
De néha, ki tudja tán bagolyszemű Pallasz
Képében, vagy váratlan karma-formákban
Lépnek küldetésbe különös odüsszeiát járva
Birkává lett embernyájat terelgetni lelkükben
Árván az önfeláldozásukban is boldogok
Hogy megfosszák ostobává tett fegyvereitől
A pusztulásra használt elbutított háborodott
Értelmet, hogy legyen végre valaki e bolygón is boldog
Haragos égbe vetítve a szeretet édes
Napsugaras mámorának haláltalan álmát

Csak nézem arcodat, szemed gyermeki csodáját
A tekintetet, mely letépi képemről, és lelkemből
Kiemeli a reménytelenség vaskor-csapdáját
Elaltatva sok Poszeidón dübörgő haragját
És rádöbbenek, hogy errefelé miért is nem volt hazám
Vagy akár egy hűtlen könnyűvérű Pénelopé
Sem várthatott sohase reám, mert semmi, de
Semmi sem volt igaz, csak az erőszakból fakadó
Fém szívűen halált huhogó, elfakuló ég
És a hússal élő lélek gyűlöletet szító dala
Döntött térdre sorsverte anyákat zokogva
Elfeledett sírhalmokra, hősinek titulált
Emlékművek málló betonozott talapzataira
Ez volt s lesz, mert nem volt elég a buta Trója
Hazavágyók kelevéz ütötte halálsikolya
Újabb játszadozás aljas-sunyi gerjedelme kél
Nem a hajnal a ködből, hogy ne vészbe merülten élj
Hanem megvilágosodás helyett bűzös fekete
Füstgomolyt küld rád a nappal s a szárnyas éj
Mintha megannyi őrült Szkülla kélne gyilkos létre
Éjszínű szörnyű halált lehelő pofák sötétjéből
Ólmos lángoló golyózápor hörgő hangzavarát
Repítve feléd, beléd, ki már Isten ege alatt
Is szemetelve, kalász alatt is pelyvát látni vélsz

Nincs más, ki lekötözze szörnyű agyburkolatok útjait
A pusztító végzetből öngyilkos végzetbe tévedést
Csak az, kit nem rossz végzete űz, de isteni erő
Teremtett végtelen kozmosz-űrből a kékben
Pompázó Földre, hogy a nem ártás fényével vonja be
Az önmagától oly messze elbolyongott ember
Éjszínű, szörnyű halálokkal teli vészterhes létét
Velünk, a megbolondultakkal hánykolódva
Amphitrité zajos, habosan fröcsögő vizein
Össze-vissza röpködő széttört álmok, lelkek
Közös viadalának szüntetni szüntelen mérgét,
Hogy embernél csak gyarlóbbat táplálhasson
Ezentúl az éjszínű életadó föld öle
Az élő-élettelenségében sohasem haló
Búzát, szőlőt, virágot, végső csókot adó
Folyvást égre néző haláltalan sárfaragó
Kinek egyetlen sikertelen gyúrása maga volt az ember…
A szánalomra méltó, az οδυστος, a magának is
Siralmas sorsot ajándékozó, másokat leigázó
Saját öntelt vágyaiba fulladó, bennük hánykolódó
Pedig ott ég minden lélek mélyén a σοφια,
Hogy földi hajóját békés-bölcsen kormányozza
De mégis sokkal többször bűzlik sebes habokon túlra
Száz állatból füstölgő, vércsatakos εκατομβη, hekatomba
Istenek garmadára fogva szentnek vélt gyilkolást

„Éppen ezért mondom, s te figyelve jegyezd meg a szómat:
nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzik s mászik a földön…”

(Odüsszeia, XVIII. 130-131.)

(Illusztráció: a szerző alkotása, Égi odüsszeia)

a holtágnál találkoztunk
levetkőztünk önmagunkká
márványbőr súrolt simává
bennem a folyó felettem lehelet
melege talpam alatt mocsárlakó
madártetem akinek tojásait
törtük fészkében aludtunk
tollait rám ragasztottad
és elreptettél magadtól
távol hogy rám lőhess
messziről de ne lásd
ahogy nézlek még
a végén zavarodban
elvéted és mást
lősz ki helyettem

igazságszagúvá izzadtunk
azon az éjjelen
másnap hiába súroltam
magam tisztára
úgy maradtunk

ahogy
megszülettünk
mocskosan
véresen
kimondatlanul

ordítva egymás
szavába vágva
éles késeink
kezükben
torkunkhoz
ragasztva

micsoda mártírok ezek
micsoda torzszőtt ebek
ugatnak ablakunk alatt

belőlük lettünk
vagy magunkból
csináltuk magunkat

(Illusztráció: Adam S. Doyle: Constant)

A Dunszt szép erudíciója

KULTMAG

Metafilológia

Vannak exkluzív helyek diszkurzív terek
ez nem új keletű kísérlet, hogy legtöményebb
élményként hasson ránk Az üres tér
kristálytiszta élet # ámen. nyers és egyszerre szent
akcentus. parabolák és paradigmák világa
kulturalizáció. forma azaz érzéklet
nélküliként jön. hogy ne a nyelvi jellegre
helyeződjön a hangsúly # krisztusi vér
elfordulni egy kicsit az irodalom
belpolitikájától és hagyni. állni
ritkán reflektált raphszodosz
a szöveg csak köztes termék
a megértés létrejöttének, genealógiájának
egy pici szakasza
az alfabetikus önazonosság megrendül
lemond a végérvényesség deklarálásáról
a mondotton keresztül feltárja a ki nem mondottat
ez se sok. önmagát törlő fikció
a cipőfűző és az öngyújtó
a súlyzóval feltört zöld dió
miként múlik, ami megmarad
a fájdalom a szépségideál tojássárgájaként
aláfolyik mint privát
mert megérteni csak azt lehet
amiben van saját –
mert legmélyebben és legérvényesebben
az ember élménye az idő és a nyelv
az élet és a világ
bár nincs bennük rögtön
a múlt az előtörténet se a hagyomány
ez az olvasmánnyal szembeni magány
vannak távollétek, amelyek épp
hiányukon keresztül állnak szilárdan

Delikát aritmetika

Sok, de számba vehető megoldás

Erő kell ahhoz is, hogy viseljük a magányt.
Valami jó könyv. Bizalom a megértés iránt.
Hogy képesek leszünk mindvégig
Ébren tartani néhány rokonszenves axiómát.
Sőt, újraírni az eddigi princípiumokat.
Persze a végeredmény mindig ugyanaz.
Levendula, muskátli és moha illat.
A férfiaknak kötelező ilyen erdei atmoszférát
Árasztani, jobb szeretem a bodzát, a liliomot.
Az akácot vagy a fréziát.
Az illúzió szót töröljük a szótárból.
Két prímszám összege valóban páros lehet csak?
A Goldbach sejtés feldobja a napunkat.
Együtt bogarásszuk a négy színsejtést.
Majd te, mint esztéta, kimondod az ágyban,
Hogy ez a grammatika textuális síkja.
Szerintem meg sikamlós terep.
S a női táska titka, én vegyem ki onnan
A legfinomabb textúrájú hajpakolást.
Aposztrofálod is: regenerálja az alvás által
Szétbomlott frizurát.
Hajrá! Mindent az ágyban csinálsz.
Még a répát és a zöldséget is behozod
Egy porcelán tálban, a két párna között ülsz
És úgy hámozod a dolgokat.
A héjak, Istenem, a krumpli, meg a zeller,
A narancs meg a gránátalma. Kupleráj
Lesz a hálószoba. Profán oltár.
Szagok harca, illatok diadala.
Ennek a szombatnak van szellemisége.

Textúra arckrém

Estére feszes, ciklámen szirom

Jézus szívverése

Elillant ízű számat ujjbegyeddel nézed.
Emléke olvasásban másolódik.
Implicit klisé, empíria szól itt
Egy megtapasztalt nyelvhús, extrém idea.

Szubjektumként felfogott, szép lassulás.
Amiben élet-halál harc az írás.
Ez a saját élet elmélyítése:alkotódás
Gesztusértékű és mégsem megbecsült.

Telt keblű, öreg hordó a benső.
Nemcsak lélek, annál sokkal több: szellem.
Aranyló, puha mappa.

Jellem. Biográfia, életforma és íráspraxis
Álló pillanat és szösz-sötét.
Szirmok, bibék között: féltett ubiktivitás.[1]

[1] Mindenütt-ség. (Növényzet)

(Illusztráció: Jukka Bjorn: Dew on Moss)

A vége

A térdére emlékszem, ahogy
kiállt a csontja. A tapintása,
akár a preparátumoké.
Mégis, gyönyörű volt.
A kocsiban ültünk –
legalábbis így mondom cenzúrázva.
Egy könyv volt mellettünk –
tanúja a szerelemnek.
Kettészakadt mégis: a könyv és mi is.
A hajam az arcába zuhant,
ez a vonzás törvénye.
Dühből kapaszkodtunk egymásba –
helyben vagyunk.
Elkenem a könnyeit, elken egy pofont.
Belemar a vállamba, széttépne,
ledob magáról – gonosz vagy –
mondja.
Én a térdét nézem, miközben
véres járatokat váj a hátamba,
és ordít, mert örökre elhagyom.
Egyedül ül a kocsiban, utánam dobja
a ruhákat és a szakadt könyvet.
A köldökömre nézett utoljára.
Látszott rajta, azt kívánja:
bár ne születtem volna meg.
Érintésem sziklaszilárdan nyúlt felé,
ő mégis telibe leszarta; rálépett a
gázpedálra és már nem hallotta az
őrült visítást, ami a neve volt.

Csipkebokor vessző

Gyalog galopp, hatot lépek,
elérem az akadályt,
homokba zuhanok.
Én itt vagyok a fronton –
frontin ég a gyomromban.
királygyilkosságot hordok.
Egy, kettő, ügetünk, egy, kettő –
csipkebokor vessző
szúrása a szemem.
Egy, kettő, három, most
jöhet a vágta.
Mondd, mennyi az időd, ha zárt a pálya?
A magabiztosságod nagyobb, mint a lovad,
a pofád nagyobb, mint a lónak a /cenzúra/.
Hányszor fényezed a csizmád?
A realitásod ferde, mint a gerincem. Stagnál
a valóság, szívják a vérem.
Sosem leszek jó lovas: a káoszból
edzettem. Megtanítottam a káosznak
a harmóniát, mégis néha csak
a szettem tart össze, és a lovam
összeszedett lépése.
Egyszer voltam versenyen, mert adrenalint
akartam – senkinek sem szóltam róla.
Egy, kettő, csipkebokor vessző.
Én vagyok Kafka, átváltozom és
rád rontok. Királygyilkosság a tervem.
Nézz a szemembe, hogy te is félhess,
ahogy kifutnak alólad az évek.

A lovakat kilövik

Az elvárások ijesztenek,
inkább az összeset elvarrom.
Nézheted, ahogy rettegek, úgysem ismersz –
farkasszemet nézek magammal.
Hibázni nem bűn, legalábbis ezt mondják,
de ne merj hibázni, mert elvágják az artériád.
Itt maradok –
nem örökre, csak amíg egyedül rám
licitálnak, mint ökörre.
Aztán út haza. Mert nekem a
hegyek és a fenyves. A boldog emberek,
nem a hentesek.
Hiába gyújtok rá, nem marad más, csak a hiány,
és összetört elvárások. Egy ígéret leszek,
bármikor megszeghető.
Túl alacsonyan vagyok, nem tudok levegőt venni,
eltűntek az emberek. Többé nem akarok egyedül
lenni.
Nem akarom, hogy mindig figyelj –
mi van, ha nem látsz jól?
Felemészt a gyerekkori álmom, a valóságban
csak a rém marad az agyban, ágyban.
Hagyjatok menni, tartsatok itt.
Én egyedül sosem tartok ki.
Méginkább lefelé ások, nincsenek
hegyek, csak sík tájak.
Beleásom magam magamba,
nem kérek szemkontaktust,
nincs tőle komfortérzetem –
mégsem érdekel, mit gondolsz rólam
(mert én pontosan tudom). És azt is,
hogy mindenben te hibázol, Ólomkatona.
A lovakat kilövik egyszer. Ne nézz oda.

(Illusztráció: Gisele Chastain: Rebirth)

Ölés

Nem akarom ezt látni.
Inkább a templom háromszögcsúcsát bámulom,
meg az ítéletként közeledő vihart.
Lassan sárgás moslékesőt sír a húsragyűlőkre.

Halált sejt a gerincén fekvő balta,
meg az üres vályú, ami majd megtelik vérrel.
Csípi a szemem a fagyott vérszag.

Megint megöltünk valamit.
Félem Istent és szánom magam.

Rémképek

nyél nélküli kés –
hordom régi sebeim,
miért nem dobom el?

naplementében
sáros és véres csontok:
hegyek merednek

kitépett szívek,
apró csontocskák vérben –
lerágott meggymag

(Illusztráció: Alexandre Bois: Arcane)

nem igaz hogy semmi sem igaz

Kalász István Stand by me c. novellája
motívumainak felhasználásával

a mongol nő ült a forró vízben
és az íróra gondolt
aki csak törölközőt tekert magára
semmi sem igaz abból
hogy semmi sem igaz
gondolta

az igazság telefonált a kikötőből
a bekötőúton kikötött
a forró víz
békésen kezet fogott az igazsággal
nem történt sérülés
itt lakott az utcában az igazság

akkor most menjenek be
ott láthatják a törölközőket
amott meg a fürdőszobát
menjenek tovább észak felé
és nézzék az igazi tengert
nézzék nézzék a sirályokat
*

azonnal jövök mormogta az író
és esendőnek érezte magát
esernyőnek
pedig épp nem is esett
autóban ültek két napig
de ki se nyitották az ernyőt

nézte az író a tengert
nézte a tengerben a benzinkutat
szörnyű mondta a nő
hogy itt találkozom
ezzel a két borzas kutyával
talán ők is tankolni jöttek

azonnal mormogok mondta az író
de nem szólt semmit a nő
csak magában rendezte
tornasorba a szavakat
a haldokló azt kérdezte
hol a nagy szerelem?
*

tehát te vagy az mondta
az orvosnak magas láza van
nem nyitotta ki az esernyőt
se az ablakot napok óta
csak a törölközőket nézegeti
pedig nem történt sérülés

akkor most üljenek autóba
és üldögéljenek két napig
mondta a mongol nő
csak ez van vagy a kopár falak
és az a két borzas kutya
akik rendezgetik a szavakat

magában morgott mormogott
a tenger tehát nem az író vagy a nő
az orvos beljebb invitálta
inkább jöjjön be a nappaliba
ne vacakoljon a törölközővel
hamarosan érkeznek a sirályok is

Amida bucu eljön fényességesen
csak sötétben nem szeret autóba ülni

valaki segít

Kaiser László nyomán

birtokollak örök cselekvés
itt minden már az unalom
ezen a tájon tévedni nem lehet
nem lesz veletek holnapom

félbehagyott mondatok
nem érzitek a dögszagot?
önmagunk kommandósaként
nézni se jó látni se jó

már semmit sem mond a semmi
gyűlik a léleknek kínja
valaki segít hogy ne legyek
legyek legyeknek martaléka

(Illusztráció: Elena Sokolova: Wet Dogs)