Címke: vers

ez mitől érdekes?

 

még nem írtam verseket, és másik kabátom volt,
amikor megláttam azt az öreg bácsi elterülve a káréja mellett.
elkísértem őt haza, egy garázsba, házi borral kínált,
ő nem iszik csucsut, ezzel kérkedett, meg a műveltségével,
kopott üvegpohárba töltött, vagy csak a por száradt rá,
megmutatta a fegyver- és bélyeggyűjteményét,
tovább maradtam, mint gondoltam volna.
később, amikor a béke utcán haladtam,
mindig nézegettem a garázsok felé, őt kutatva.

már évek óta nem gondoltam rá, amikor
a béke utcán haladva egy kukának támaszkodó férfi
a segítségemet kérte, szinte pont ugyanott.
ha nem szólít meg, az jobban meglepett volna,
vonzzuk egymást a hajléktalanokkal,
számomra érdekesek, számukra értékes vagyok.
a hátgerincére panaszkodott, persze ivott is, nem tagadja,
nem tudott járni, néha átkarolt, vagy a karomba kapaszkodott,
megmarkolta a kezem a ragacsos kezével,
csak arra tudtam gondolni, hogy milyen büdös,
hogy miket kaphatok el tőle, hogy összekoszolja
az új kabátomat, barna műbőr, sajnos nem lehet mosni,
még kézzel sem, egy pesti second handba vettem,
a tapintásába, a zsebeibe egyből beleszerettem,
ő meg csak hajtogatta, hogy mennyire hálás,
hogy mennyien nem segítettek neki,
hogy vannak még jó emberek, nevettem,
valószínűleg csak nem tudok nemet mondani,
dicsértem, hogy milyen választékosan beszél,
és szépen artikulál, azt mondta, szereti a könyveket,
sokszor meg kellett állnia, a fájdalomtól összekuporodott,
úgy káromkodott: a biatorbágyba,
a szembejövő járókelők furán néztek,
szégyelltem magam előttük, hogy hozzáérek,
hogy hagyom, hogy hozzám érjen.
a garázsok felé irányított, azt mondta, ott lakik,
eszembe jutott az öreg bácsi, róla kérdeztem,
azt mondta természetesen igen, az édesapja volt,
ahogy betértünk a kivilágítatlan garázsok közé, elkezdtem félni,
az utolsó garázssor felé vezetett, annak is a legvégére.

arra gondoltam, ez már milyen, hogy az utolsó garázssor felé vezet, annak is a legvégére, és az utolsó ház balra című filmre.
arra gondoltam, hogy simán láthatta, ahogy ötven méterrel előtte egy bankautomatából kivettem a fizetésem, még meg is számoltam, és hogy ez milyen hülye szokás, mintha a gép tévedhetne, vagy mintha reklamálhatnék, és hogy pont egy ilyen triviális baki lesz a vesztem, amilyen triviális bakik általában az emberek vesztét okozzák.
arra gondoltam, hogy nem látom a másik kezét, folyamatosan a zsebébe van dugva, és hogyha kiáltanék, nem hallaná senki.
arra gondoltam, hogy vilmának vajon milyen színű a haja a scooby doo-ban, és hogy miért gondolok most a scooby doo-ra, és hogy barna.
arra gondoltam, hogy most, hogy arra kér, menjek át a másik oldalára, igazából azért van, mert rájött, hogy a másik zsebében van a kés, és amúgy is a jobb kéz az erősebb, stratégiai szempontból előnyösebb választás, ha szabadon hagyja.
arra gondoltam, hogy mennyi lehet az esélye, hogy van nála kés, és hogy egy hajléktalannak több szempontból is elengedhetetlen eszköze a kés.
arra gondoltam, hogy mennyi az esély rá, hogy megtámad, hogy túl sok filmet nézek, és hogy miért, arra mennyi az esély, hogy pontosan ugyanazon az útszakaszon pont elesik pár év különbséggel egy apa és egy fia, amikor én pont arra megyek.
arra próbáltam gondolni, hogy pontosan melyik évben volt ez, aztán meg arra, hogy mások húsz évre visszamenően össze tudják kapcsolni az évszámokat az eseményekkel, én meg azt sem tudom, hogy öt éve mi történt, az eseményeket régi kabátjaim alapján tudom rendszerezni.
arra gondoltam, hogy mennyire intelligens, és hogy ha rossz szándékai vannak, abban az esetben ez nem jó, amúgy csak érdekes,
arra gondoltam, hogy mennyire mindegy lehet neki minden ilyen fájdalmak közepette, és hogy azok a legveszélyesebbek, akiknek minden mindegy, aztán a környék bűnügyi statisztikáira, és hogy honnan tudnám a környék bűnügyi statisztikáit.
arra gondoltam, hogy talán nem is a fia, hogy nem is fáj a háta, hanem megölte és beköltözött a helyére, és azokra a fájdalmakra, amik előtt és után lehet, ami miatt neki már minden mindegy.

nekem már minden mindegy, ezt hajtogatta,
meg hogy hogyan köszönhetné meg,
mondtam neki: ha nem késel meg, az megteszi,
aztán a garázshoz értünk,
még mindig fogta a karom,
miközben az ajtóhoz dőlve leereszkedett a földre.
megkínáltam egy szál cigivel,
tüze az van, gondolom,
azt mondta, jól gondolom,
majd elindultam, előkotortam magamnak is egy cigit,
és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam.

és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam,
ez lett volna a vége a versnek.
zaklatott voltam, ez az egész, akkor az öreg, most meg ez,
verset akartam írni belőle, de aztán elvetettem,
mindenben dramaturgiai csomópontokat,
motívumokat, jeleket, utalásokat és ritmust keresek,
és ha találok, az még nem hatalmaz fel a versre,
akkoriban pont elegem is volt a történetvezető prózai hangnemből,
a szerkezetekből, hogy túl direkt vagyok, nem sejtetek,
nem feszítem szét a líraiság keretrendszerét,
túl bonyolult. nem vers. elengedtem.
valakivel viszont meg kellett osztanom.
mivel részleteiben érthető csak,
nem kockáztattam meg mással.
felébresztettem anyám.
alapból ő érdeklődik irántam a legjobban.
ha valakinél, akkor nála van esélyem,
de visszaaludt.
aztán már én sem tartottam fontosnak.
sokszor csak azért tűnik érdekesnek valami,
mert friss.
mert veled történt.
a kabátom szagolgattam.
meggyanúsítottam pár fekete vonalért.
biztos a hosszú körmeivel.

rá egy hétre a buszon reggel a kabátomról nem jutott eszembe,
s már a szagát sem éreztem rajta.
a béke utcán felvettük két munkatársam,
(tényleg így hívják azt az utcát, szándékosan túl banális lenne,
ha nem úgy hívnák, nem is választottam volna kitalált nevet az utcának,
simán csak úgy hivatkoztam volna rá, mint egy utca, vagy az az utca,
így viszont nem hagyhattam ki, tényleg béke utca,
sőt, minden más is szóról szóra igaz, ez egy dokumentumvers.)
mesélik, hogy éjszaka milyen füst volt,
nem lehetett látni semmit kintre, hajléktalanok lehettek, közelben laknak,
arra gondoltam, lehet, ott történt, de az már túl nagy egybeesés volna.

én pedig már nem foglalkozom az egybeesésekkel.
a munkából hazaérve egyből készítek egy frissen őrölt kávét,
teszek bele nádcukrot, kókusztejet, egy kis mandulatejet is,
és jó sok tejszínhabot a tetejére, nagy részét leeszem,
a többit elkavarom, leülök a kanapéra a mobilommal,
kortyolom és görgetem,
milyen jó a tejszínhab,
szeretek csak úgy flakonokat enni belőle,
elhatározom, hogy elmegyek üzletbe,
veszek még, meg mondjuk gesztenyepürét is,
az úgy milyen jó lesz,
kortyolom tovább, görgetem tovább,
kidob egy cikket, felgyulladt egy garázs,
bennégett egy hajléktalan, valószínűleg be akart gyújtani,
az illusztrációs kép egyértelmű, ő az.
egy komment van alatta, ennek a versnek a címe.

 

(Illusztráció: Aitor Renteria)

egy lépés feléd

 

♈︎
ölelj át
vigyél forráshoz
moss le
velem imádkozz

♈︎
találtam egy fenyőtönköt.
kifeküdtem rá a napra.
eszembe jutott a kedvem.

♈︎
fáj a szívem
siess siess
lekapcsolni a világot

♈︎
most hogy elhagytam a hidat
jön át rajtam a folyó

♈︎
egy lap a szobámban?
egy gondolat a fejemben?
egy társ az úton?
egy test az ágyban?
mi akarsz lenni?

♈︎
nem tudod mekkora előnyöd
hogy ismeretlen vagy

♈︎
izmos lábak
szaladnak a réten
ne fényképet gyűjts
hanem szaladást

♈︎
várod hogy mondjak
neked valamit ami
benned van

♈︎
– sohasem látok rajtad arcfestéket.
…………– szeretőm arcán hordom:
…………………………….az én mosolyomtól
…………………………..az ő szeme lesz kékebb.

♈︎
lépked a tél
hűvös tavasz
jeges víz szánt le torkomon
szürke erdő
kék virágok
a magátol levőben tartózkodom

száraz mohák
gyors patak
vonalai közt kövek
zúg az ég
hallottalak
fehéren pergő levelek

cseng az űr
vonal a víz
villogó – behunyom szemem
fenyőtörzsek
magaslanak
a magától levőben közeledem.

♈︎
művészet
úgy szerezni kaját

hogy az étvágy is megmaradjon

♈︎
hosszú gyaloglásomon szilvafa
kínálja gyümölcsét, jólesik –
bogarak másznak ki a száron
hagytam nekik is egy kicsit

potyognak az utolsó szemek
éveid ne dobd ki ablakon
legyen bár vén a törzs, az ágak –
az öreg szilva nagyon finom

♈︎

 

(Illusztráció: a szerző munkái.
A festmény: Kertben. Gyere velem.
A rajz: Zhé Shi – Ju Fu. Zhé Shi azt jelenti, „ami van”, Ju Fu a válasz rá, „jól van”.)

Én, a kő

 

Μάρμαρος*

Látod, szerelmem,
a csontig mart gerincet?
Ammoniták kristályvázát,
rózsák közt a házhoz
felfutó grádicsét?
Koptatott fokait,
hogy válok siető
lépted alatt mind
semmibben ragyogóbbá?
Ez a fény csillant fel
szentélyek szobrain.
Csiszolt formákon,
ajkak árnyas szegletén.
Túl remények, imák
kőre lehelt csókjain.
Ez az átszüremlő mosoly –
és ez a hallgatás.
Hegyeké. Csillagoké.
Fordíts ki, mélybe
döntött oltárt.
Tiporj rám, kedves,
hallgatok, akár a sír.
Virággal már koszorúztál,
ma ugyancsak ünneped leszek.
Illendő tükre, pillére
e röpke kis napnak:
csillogó arcomon
átfutó lábadé.

 

* mármárosz → márvány → “fénylőkő”

(Illusztráció: Apolló-töredék)

Rezignált hangszerek; Abszurd, szenzibilis; Forró esőcsepp, gén nélküli ecset

 

Rezignált hangszerek

Textúra

Egyszerre keletkező és pusztuló
Állomány? Inkább tartomány.
A nyelvnek felelgetek, amikor épp ébredezek.
Nincsenek felrakva az esztétikai ékszerek.
Még csak a pillanat van, egy történet végigreped.
Mint jég, ami olvadozni kezd.
S a lé, a felszín kristálytiszta lesz.
Addig még szemet csukhat, akit a fény ijeszt.
Mindvégig hit, a teljesítmény felett.
A felszín nem a nyelv, csak a közlés fecseg.
Van, amikor aljasság a sírás, hiszti a keserv.
Nyelv és tapasztalat ölre megy.
A beszélő teljesség az időből kimetsz.
Minden sejtben húr és hang rezeg.
Szaxofon és csembaló az emberi test

 

Abszurd, szenzibilis

Természet közeliség

Szerettem volna megtudni,
De egy élet is kevés hozzá,
Hogy miként válok énem alteregójává.
Saját megértésem foglyává,
Egy személlyé, aki olvassa önnön művét,
Szerettem volna felfogni a pillanatot, az átjárót,
Amikor megszületik ujjaim között a vers.
Agyi lebenyeim, sejtjeim és memóriám,
Emlékek, sejtelmek és képzelgések
Csészelevelei közül kipattan egy sor(s
Igen, egy zárójellel kezdődik a fogantatás.
Az ötlet, a motívum, a gondolatsor, a nyelv,
A keletkezés, a létrejöttből kibúvó, kihívó, kirívó
Piciny sarjadás, felsértés, felfeslés.
Ahogy összeforr jel és beszéd,
S a belső ágakból a kéz egy virágzó gallyat letép.
Kint megfordul a tartalom, a forma, az ész,
A norma, a tapasztalás, a hit, a tudás,
A múlt, a hagyomány egymásba forrnak.
És nem veszed észre, hogyan telt, itt a holnap.

 

Forró esőcsepp, gén nélküli ecset

Vető Orsolya Lia képeihez

Kertben hasalás, fűszálak bámulása.
Hangyák követése a kertbe.
Hullámok tektonikája egy üvegmedencében.
Átölel a talált manöken.
Mindig is a tempera-kastély része lehetett.
A rezignált hegedűhang vattacukor szerű folt.
Korall. Színátmenetes identitás.
Kézjegy, szignó és tücsök alakú ikonok.
Aposztrofálhatatlan, frissen facsart mintázat
A pohárba folyt, nettó időm.
Kis rostokat érez a nyelv.
A beszéd tulipánbimbói.
Az egysejtű hártya-palackok is játékba hozhatók
Nézés által. A szem egy kút, barlangba visz. Felfelé!
A felhők hasába. Majd a földbe.
Itatóspapír a befogadás. Tengerpart,
Szívja magába az életkedvet.
Majd ontja. Spriccelnek a kövek.
Épp attól boldog, hogy fókuszpont nélkül
Képzeli el a teret.
A mozdulat, a sötétben testté lesz.
Világgá kiáltja az álmosságot.

 

(Illusztráció: Svetlana Smirnova: View from the Depth)

Mindenkor…; Szerelmem Kréta 2020, 2021, 2022…

 

Mindenkor…

Drága nagyapám egy selymesen simogató szeles délután
Tavasszal vagy ősszel mindegy már talán
Megsétáltatta tacsi kiskutyáját
Tompán tappogtak a praclik az aszfalton
Miközben csodás-csinos szépség suhant a túloldalon
Földet söprő haloványkék fehér ruhaköltemény
Kalapocska a kontyon díszes de szerény
Jöttek-mentek persze többen mögötte és szemben
Karon fogott lányok udvarlókkal kószálók
Lovak patái trappoltak suhantak a hintók
Kávéházak ligetek felé szabad kézfogások ölelések elé
Űzte őket a boldogsághitben szunnyadó jövő felé
Bál és szerelem a világ de mi is lenne más
Akár fényes asszony-szerető akár kis koszos kokott vár
A vágy mindenkor mindent learat
Míg oly szép álarc az arcod mint fénylő kirakat
Ki is gondolna ilyenkor bolyongó magányra
Vagy lövészárokban haldokló kiskatonára
Az is csak mindennapi múlt-jelen-jövő
Elmossa mint véres sarat is a pusztító idő
És lehet hogy tacskóddal végleg egyedül maradsz
Őszi ropogós avarral halovány nappal elmaradó tavaszokkal
Folyvást visszagondolásokban élve záporesős szemekkel
Hol van már az a bál a Moulin de la Galette-ben
Jeanne Estelle és Margot a parketten
Vibráló fény-árnyak közt kúszik a harmonikás tangó
Vagy egy párizsi édes-bús érzéki dalocskára
Rebbennek pillák libbennek szoknyák
És megérik ajkakon a rég-rég várt csók
Renoir is járt ott később meg Picasso
De az út errefelé rég elment nagyapám után
Csak egy parkba vezet hol árva víztorony áll
Az évszakokban múló élet egyre nagyobb csendjét
Nem bálok csak csalitosban kotorászó rigók törik át
Vajon őrzi még valaki a kontyos szépség foszladozó kalapját?
A tacsi előbb ment el vagy nagyapa halála után elajándékozták?
Háborúk előtt vagy háborúk után?
A mindenkorrá lett időben szétfoszlik tavasz ősz és nyár
De sohasem a bársonyban magát láttató sárgás kékes árny
És a viruló színjátszó zöldek és sárgák amint fehér damaszttal terített asztalokon várják
Kicsi női és férfi kezek egymásra találását
Mindenkor mindenhol mindörökké…

 

Szerelmem Kréta 2020, 2021, 2022…

Lehet, hogy a fél világ és Európa halálának éve lesz 2020, 21, 22…
Lehet, hogy e sorokat már soha, senki sem fogja elolvasni…
Lehet, hogy többé nem láthatom viszont igazi hazámat…
Lehet…
Az is lehet, hogy Theo barátom már mindent jobban tud odafent…
Az is lehet, hogy Kazantzakisz már régóta Zorbásszal együtt röhög rajtunk…
De az is lehet, hogy sokszor üzentek már nekünk, csak vakok és süketek vagyunk…
Talán ott élnek a jég-kék Égei-tenger partra csapó hullámaiban…
A tengeri szélben, viharos, záporozó, termékenyítő esőkben…
Halakban, polipok karjaiban, keselyűkben és daloló énekesmadarakban…
Olajfák ágain, és az esti naplemente rózsaszínjében tündöklő kopár hegyek ködében…
Lehet…
Egy nagy hatalmas Lélek a Világ…
Ezt mondtátok el nekem…
Ligetekkel, egekkel, szelekkel, hangokkal, gesztusokkal és életörömmel…
De ezt harsogták a szemek is, a tüzesek, a krétaiak, az igazak…
A szabadságért meghalók és élők könny-patakjával
Idődimenziók kavalkádjaival örökre egybefonódva és zakatolva…
Szívet áldozva, zokogva, leborulva, de mindig énekelve…
Vulkán-tűz-lélekből fakadó dalokkal – Nikos Xilourisszal…
Soha hátat nem fordítva, csak a szelekbe dőlve égőn rohanva…
És folyvást táncolva, táncolva és táncolva…
Égbe szállva, de az anyaföldet végsőkig markolva…
Hinni mosolyogva, halálokon áthajolva…
Öröklétet lelkekbe elrabolva…
Csókokat hintve tenger-habokon egekbe és poklokba…
Megmutatva, hogy az ember maga a világ, és igenis Isteni…
Ámen.

 

(Illusztráció: Steve Henderson: On The Horizon, Peaceful Sunset on the Ocean Beach)