ÜLÜNK EGYMÁS HÁTÁBAN
mondok egy mesét
ami kezemnek a hátadról eszébe jutott története

EREJE
A szavak ereje
a hallgatás.

Az étel ereje
a testben az űr.

Az együttlét ereje
Önmagam.

NÉGYSOROSOK
Seregély rikácsol félti fészkét
nehogy belőle fiókát rázzak
Fekszem a napon a fák alatt
hangyák akupunktúráznak

♈︎
leereszkedik az este
szeretnék csendet a fejembe
két macskabagoly vakog
a mindenit ne ordítsatok!

♈︎
feltornyosuló felhők széle
holdsugarától gyöngyházfehér
nyögdécselnek a szilvafák
a kabócák hangja összeér

♈︎
egy dalt kívánok még—-széténeklés dalát
hogy kihulljon belőlem—a belém tárt világ
fű fa és bokor————–kerüljön vissza mind
a helyére és én———–.a csönd legyek megint

♈︎
körtét majszolok
két kislány lóg ki a kerítésen
kuncognak a hátam mögött
visonganak hogy szembenéztem

♈︎
EGY SZÚNYOG énekelt
elalvás előtt fülembe
elhessegettem

aztán félálomban
én voltam ő
az éhes

sajnáltam miért nem
harapott nagyobbat belém

AHOL A SZÍVET TOLLAL MÉRIK
tűnődöm barátom százhúsz távoli élmény
fergeteges zajából mi még most is cseng a fülemben
miért pont holmi madarak ugrálást tudom észben
tartani és felejtem rögtön az elmés szónokokat?
rád gondolva se munkád otthonodat se látom
csak egy horzsolást a térdeiden szaladásból
mert a mezőn egy fürge kölyök versenyre kihívott
isteneknek mérlegén pihetollu a mérték
hozzám szól ami könnyű értelmét se tudom
kerti fáinkhoz a lépteink magyarázat
belőlünk csak semmiségeink nem hullanak el

(Illusztráció: a szerző munkái.
A fénykép: Itt vagyok.
A rajz: Erdőkben. Peloponnészosz.)

Lucullus éhezik

Az agyaghoz tapasztom fülem,
hallani akarom a lelket,
a visongó, ujjongó lelket,
amit Isten kispórolt az emberből –
az anyag üres, élettelen.
Szemétrevalóval tölti meg
e formát az értelmetlen.

Pedig az ürességet érteni kell.
Akár túlemel, akár magába húz.

Kitől sokat vesznek el,
csak a keveset képes szeretni.
Természetes helyett az abnormist.
Ebben az önmagába roskadó körben
minden szinonima csakis magáról szól.
Visszafelé araszol az öntúlhaladás:
Lucullus éhezik, dőzsöl a tartalmatlan.

[amikor nem]

amikor nem reggellel kezdődik majd a nap
és már egymás tudatába se vágyunk
mert elvész a legtermészetesebb kíváncsiság is
amikor kockázattá szűkülnek a vágyak
és műszakot cserélnek az ölelések
amikor munka nélkül marad az ösztön
és gyanússá válnak a fojtó ragaszkodások
amikor mindenkinek igaza lesz csak épp
helyünk nem marad a kizökkent időben
talán akkor megtaláljuk majd személyes
történetünket a magányából kiszabadult
szakadék fölött

[már alig]

már alig szuszognak a kusza tegnapok
csak a hiány veti fel kérdéseit
aztán jön a didergés jön a téli fagy
egyszerre nyílunk és záródunk
leszünk egymás foglyai
a vattafoltos utcán szeplős
lámpafény kormozza az éjszakát
kellene egy hátraarc
de pánikba esik a remény
s jéggé dermed az elgyávult pillanat

[iránytű nélkül]

(F. I. emlékének)

követjük ösztöneinket
feltúrt utca s viharvert blokkházak
köszönnek vissza
szürke kövek mintázatát
simogatja tekinteted
árnyékod megelőz
hasztalan próbálsz utána lépni
a járdaszélt őrző kandeláber
mellett siklik el ügyesen
az oszlopról már rég
lepattogzott a festék
mélyre szorult a csend
s vészesen rontja kilátásainkat
hogy a kapucsengőt hiába
nyomkodjuk
a lépcsőházból kilépő
szomszéd árulja el
hogy meghalt az öreg
nagyon előre szaladt pedig tudta
hogy nyáron visszatérünk
levelet is küldtünk
és képet az unokákról
de azt sem láthatta már
– a temetődombon
fejfája restelkedve int
amiért hagyta hogy legyűrje
a lélektelen idő

(Illusztráció: Vera Derevyanko: Frozen Time)

Ideiglenesen bejelentve

Tudom, csak ideiglenesen állomásozok itt,
csak addig, míg a váltót át nem állítják,
s alkalmazzák azt a trükköt, ami eddig
még mindenkinél bevált, s akkor élet helyett
nem marad belőlem más, csak az emlékezet.

A napokat visszafoglalni nem lehet,
nem múlik rajtam semmi, csak a lélek
vékonyodik észrevétlen az anyagtalanság
várományosaként, így teljesen rendjén való,
hogy alig veszem észre, miként áll bosszút
rajtam az idő, – s nem ismerem fel
az előkészületeket, mert minden annyira
ismeretlen, s a megszokott körforgásban
a dolgok feltárása közben tevékenyen
beleöregszem a küldetésbe.

Majd kiterítem magam a mélység asztalán,
s árnyékom arca beleolvad Isten tenyerébe.

Keskenyszájúak elégiája

Összeszorított ajkad sziklarés,
nem köpheted ki a múlt keserű,
visszaöklendezett darabkáit,
csak halmozod fogaid közt
a romlás üledékét, vastagítod
a hangűr megalit oszlopait,
nem engeded ki a hézagok közt
evickélő titkokat sem, kemény
vagy mindenáron, teljes fegyverzetben
van nálad a készenlét, nem úgy,
mint a telt ajkúak puha domborulatán,
ahol még a hazugság is úgy nyúlik el
kellő kéjjel és szenvedéllyel, hogy
mindenki higgye, a harcra nincs semmi
szükség, elég behízelegni magad,
befúrni fejed a hangfoszlányok melegébe.
Összeszorított ajkad mögött a félelem
ürege olyan hideg, mint a tetők bádog-
pereme fagyos teleken, a bezárt sikoly
éles, mint a boncasztalon megvillanó szike,
a fotón ajkad csak egy fekete vonal,
mely fut a végtelenbe, s viszi a rémület
bilincskattintó igyekezetét; soha nem hiába.
A keskenyajkúak mosolyán csak végigfut
az öröm és a fény árnyéka, de hosszantartó
maradásra nem talál alkalmas helyet
A keskeny ajkon jobban látszik, ha tetten ért
a gyűlölet, nem ásít szemrehányóan, nem
nyeli el a furcsa metaforákat, s a végén,
mikor kékes-feketére színeződik, kontúrjában
még megőrzi azt az undort, amin ott ragad
egy fájó üzenet; most már legyen elég,
még akkor sem tudja magához édesgetni
a feloldozást hirdető gondviselést.

Staccato

Félek a hallgatás súlyát cipelni,
félek – a kimondatlan szavak
nem lobbantanak senkit lángra,
nem jut el se szikra, se dinamit
az elme sötétkamrájába.

Félek a mozdulatlanságban
tovább lépni, félek akkor is,
ha jön a gyilkos lendület.
Félek, magamra uszítom valóságom,
de a menekülésben, az út végén,
mégis én rakom le a templomkövet.

Félek tükörbe nézni, s látni, mi
a különbség köztem és a szörny között,
mely valójában nem létezik, így
nincs kivel szövetséget kötnöm,
szememből is kilopták a ragyogást,
az üregekben nincs más, csak színes kavics.

Félek, hogy beépítik kijelölt helyem,
s majd ott állhatok hontalanul,
eltörlik egyszemélyes államom határait,
s ott maradok a nagy, szürke kozmopolita
katyvaszban, s tűröm alázattal, hogy
álmaimat eltapossák emberarcú férgek.

(Illusztráció: Message In A Dream)

1.

Mily sok rózsás hajnal kelt már föl ősz hajú tengerekből
Hány évmilliárd évnyi terhesség szállt velünk tova
Érezhetetlen, észrevehetetlen kozmosz-anyaölben
Ringatózva egy létezés előtti létben
Hogy majdan az örök Isten fűzte kötelékek által
Felismerhesselek téged a bársonypihéjűt
A testét földet söprő hajával elfedő istennőt
Egy öröklétből öröklétig sarjadzó űrodüsszeiában
Napégette fagy zúzta kék bolygó emlőire hullva
Hol a Kali Yuga végső visszaszámlálásában
Szeretetet vesztve vesztegel egy istengyilkos világ
Küklopsz agyú diktátorok rekedt hangzavarában
Már szinte sohasem hallatszik a hajnali fényt simogató csend
Csak szemed maradt a barna kozmoszt hordozó fénybogár-pár
S ajkaid melyekkel megnyílnak isteni gondolatokba zárt csodák
Válasz vagy e világnak sohasem sejtett érzés nekem
Meglelve általad végleg elveszettnek hitt helyem
Itt, éjfekete haragú hullámokat vető embersár-tengerben
Idegen világban Kalüpszó hamis örökélet-reklám ígéreteiben
Hol az élők lelkei is halottnak nyilváníttattak
A haladás láthatatlan erkölcstől fosztott oltárain
Ködbe felhőkbe vésznek agyak és minden látóhatár
Mintha a kimmeriosz nép városává válna a Föld
Hol a Nap „sohasem fénylik sugarával az égi magasból”
Sem fölkeltekor sem midőn elsötétült tengerbe száll
Mely egykor sokhalú árjával megannyi halászbárkát várt

Ide toppantott téged életvándorlásod, hogy
Legyen ki tekintetével még más szemekbe is nézve
Mond vígasz-igéket feltámasztó túlélő élet-regéket
Féktelen gépzaj-világban belső csendet teremtve
Mert leleményes Odüsszeusz óta sem változott
Az ember lelkében testében a hazavágyás még
A „jólét” megalomán tornyai árnyékában rejtőzködve sem
Hol Daidaloszi labirintus hisztérikus foglyává válva
Test-lélek útvesztőkkel vesztét magyarázgatja
Önmagát elrabolva, mint Perszephonét Hádész
Illatos virágzó rétek fölé alvilágot teremtve
Éjszínű vérre szomjazva folytonos háborúságban
Neküia-t – alvilágjárást támasztva ott, hol
Mindent halló s látó Élios széptrónszékű hajnalt oszlatva
Fényáradatot bocsájt boldog boldogtalan halandóra

Hiába…

Szélbe veszett minden bölcs gondolat, filozófia
A boldognak hitt jelenek szörnyű szenvedésekbe
Torkollva építettek új és új keresztutakat
A Buddha szavai is sóval behintett lelkekre hulltak
Melyekből színes érzelem-virágok sohasem sarjadnak
Csak te maradtál meg éjszakából ébresztő hajnalnak
Bíborvörös élettel lüktető szeretet-szigetnek
Kiből a könnyek is életerőből erednek
Csillogó szembogarak rejtőzködő mélységeiből
Hogy terelgessék a lélek-elme világában
Zavarodott gondolatait a megvezetetteknek
Mert neked az egész végtelen kozmosz az otthonod
Mi meg csak hánykolódva tengetjük elbutultan
Ideiglenes ittlétünk tiszavirág pillanataiban
Sorsba fulladó sárba ragadó kilyukadt ladikunkat
Mert se tudásunk se célunk se nagyöblű görbe hajónk
Hogy a Hádész oszlopait is elpusztító szennyből
Tágterű égre repülve mint főnixmadár
Érckelevéz és rakéta nélkül űzzük tova a
Zeusz haragján is túltevő erőszaktevő romlást
Hisz ármányban fogant nemzedékek sarjaiként
Sohasem tanulhattuk meg fajunk isteni mivoltát

Hiúság adta bölcselettel és Isten vesztéssel
Surrant el nappalokból éjekből a mézízű álom
Nem csoda, hogy ember messze élnek kiválasztottak
Kiket nem csalhatott tőrbe szirénzengzetű mámor
De néha, ki tudja tán bagolyszemű Pallasz
Képében, vagy váratlan karma-formákban
Lépnek küldetésbe különös odüsszeiát járva
Birkává lett embernyájat terelgetni lelkükben
Árván az önfeláldozásukban is boldogok
Hogy megfosszák ostobává tett fegyvereitől
A pusztulásra használt elbutított háborodott
Értelmet, hogy legyen végre valaki e bolygón is boldog
Haragos égbe vetítve a szeretet édes
Napsugaras mámorának haláltalan álmát

Csak nézem arcodat, szemed gyermeki csodáját
A tekintetet, mely letépi képemről, és lelkemből
Kiemeli a reménytelenség vaskor-csapdáját
Elaltatva sok Poszeidón dübörgő haragját
És rádöbbenek, hogy errefelé miért is nem volt hazám
Vagy akár egy hűtlen könnyűvérű Pénelopé
Sem várthatott sohase reám, mert semmi, de
Semmi sem volt igaz, csak az erőszakból fakadó
Fém szívűen halált huhogó, elfakuló ég
És a hússal élő lélek gyűlöletet szító dala
Döntött térdre sorsverte anyákat zokogva
Elfeledett sírhalmokra, hősinek titulált
Emlékművek málló betonozott talapzataira
Ez volt s lesz, mert nem volt elég a buta Trója
Hazavágyók kelevéz ütötte halálsikolya
Újabb játszadozás aljas-sunyi gerjedelme kél
Nem a hajnal a ködből, hogy ne vészbe merülten élj
Hanem megvilágosodás helyett bűzös fekete
Füstgomolyt küld rád a nappal s a szárnyas éj
Mintha megannyi őrült Szkülla kélne gyilkos létre
Éjszínű szörnyű halált lehelő pofák sötétjéből
Ólmos lángoló golyózápor hörgő hangzavarát
Repítve feléd, beléd, ki már Isten ege alatt
Is szemetelve, kalász alatt is pelyvát látni vélsz

Nincs más, ki lekötözze szörnyű agyburkolatok útjait
A pusztító végzetből öngyilkos végzetbe tévedést
Csak az, kit nem rossz végzete űz, de isteni erő
Teremtett végtelen kozmosz-űrből a kékben
Pompázó Földre, hogy a nem ártás fényével vonja be
Az önmagától oly messze elbolyongott ember
Éjszínű, szörnyű halálokkal teli vészterhes létét
Velünk, a megbolondultakkal hánykolódva
Amphitrité zajos, habosan fröcsögő vizein
Össze-vissza röpködő széttört álmok, lelkek
Közös viadalának szüntetni szüntelen mérgét,
Hogy embernél csak gyarlóbbat táplálhasson
Ezentúl az éjszínű életadó föld öle
Az élő-élettelenségében sohasem haló
Búzát, szőlőt, virágot, végső csókot adó
Folyvást égre néző haláltalan sárfaragó
Kinek egyetlen sikertelen gyúrása maga volt az ember…
A szánalomra méltó, az οδυστος, a magának is
Siralmas sorsot ajándékozó, másokat leigázó
Saját öntelt vágyaiba fulladó, bennük hánykolódó
Pedig ott ég minden lélek mélyén a σοφια,
Hogy földi hajóját békés-bölcsen kormányozza
De mégis sokkal többször bűzlik sebes habokon túlra
Száz állatból füstölgő, vércsatakos εκατομβη, hekatomba
Istenek garmadára fogva szentnek vélt gyilkolást

„Éppen ezért mondom, s te figyelve jegyezd meg a szómat:
nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzik s mászik a földön…”

(Odüsszeia, XVIII. 130-131.)

(Illusztráció: a szerző alkotása, Égi odüsszeia)