BABILON-ÓDA
földúlt földút
oromzatbontás
parazita törvény tombol a határban
erőgép szántja a gyökereket
égnek fordítják sötét útjaikat a fák
vasbetontükörbe maradék rongyaikat
felhőt varró lányok
kamasz őzek futnak karmazsin ég alatt
szemüregükben szótlan árvassággal
sík mezők izzása puha izmaikban
ordít a sívó vad lapály
hol van hol van a határ
földúlt földút
a törvény a határ
de hol van a törvény határa
vak érdek cserepei között
megalvadt nyelv kopog
kifosztott fészer a falvak igazsága
átvonul rajtuk a nagy beruházás
hiába őriznek pergamen éjeket
s szaval az ősz a test új testamentumáról
maradni szekértrófeának
vagy utazni – egyként száműzetés
az égre hősugár vetül
s fejünk fölött csak pár
röpködő milliárdos
földúlt földút
macska riad fel almaágra
idegen szellem vet hálót a tájra
s mint hódító hadsereg
teherautókon robban be az ige
a falu megnyílt idegeibe
s már rakás elhasznált tárgy vagy
öntudatlan kényszert érzel és
látod hogy kint az elidegenedés
ránt ki tövestül fákat
üdvözli a tőke a perifériákat
hát elhagyom nevem származásom
jel leszek ismeretlen
nyelveken kiáltok
Babilon sötét folyóvizeinél
A KÖNYÖRÜLETRŐL
Már nem keresem a részvétet,
mint a gyógyfüvet Gilgames.
Nem hiszek a szociális misztériumban sem,
amiben a szociológusok, humanisták,
karitatív szervezetek és a
társadalmi igazságosság egyéb hívei hisznek,
látva a kétségtelenül
elviselhetetlen mértékű társadalmi szenvedést.
Nos hát, a társadalmi élet alighanem alantas eszme.
A társadalom megörökíti az embert,
meghalni sem enged.
De a társadalmi viszony végül is káprázat.
Azt keresem, ami nem vagyok,
ami nem volt, nem lehet.
És az igazság, azt hiszem, ha nem is
antiszociális, bizonnyal aszociális és hideg,
ami persze nem jelenti azt, hogy
nem lehet könyörületes, sőt.
De a könyörület pontos szó arra, hogy valaki,
noha nem épp erőssége a részvét,
s végül is tehetetlen az egyetemes szenvedéssel szemben,
azért bőkezűségének, szeretetének,
esetleg láthatatlan hatalmának
puszta – s tán kissé megtévesztő – jeléül,
nem rest könyörületet is gyakorolni.
NYÁRI NYOLCASOK
Emesének
A nyári eső én vagyok,
de félre fordítom fejem,
elrebben a száraz égtől
szitakötő tekintetem.
Lehet, hogy nincs is már szemem,
csak bent susog egy almaág,
a fákkal egy lett életem,
melyben egy furcsa féreg rág.
*
A dombon élünk, hol a fák
árboca vízre integet,
a csűrön a szürke palát
nézem, a régi kút felett
madárraj kék fodra pereg,
tüskékkel döf felém a nyár,
folyónk lassan omló vizét
befonja zöldes békanyál.
*
Mondd hát, tájak tervezője,
füvek növesztője, beszélj,
az én szívem erősebb-e
vagy az időt hajlító szél?
Fátlan mért röpül sok levél,
s a hangom ősibb vagy a száj?
Míg szobámban alszom, te élj,
s vonulj, merre a birkanyáj.
*
Áldott az éj, mely eltakarja
előlem a kép viharát,
alszom, telt éjben őrizem
életem félkész pár sorát.
Nem bánthat kutyaugatás,
báránybégetés a kertből,
s mivel az esőt felfogom,
két vödröm reggelre feldől.
*
Sóban fürösztöm életem,
sófényben ázik a part is,
sikolt a nyár és elillan,
sarokban pislant egy partvis.
Eltemették a kis Karcsit,
cipőcskéi parázslanak,
fa alatt két kutya alszik,
egymásnak megbocsátanak.
*
Sündisznót ne öljön kaszás,
siklót a halász a parton,
ne lőjön medvére vadász,
ne verje nőjét a patrony.
Ne szőjünk zászlót, az alkony
falunk éberen találja,
s mintha patakon lépnénk át,
úgy gondoljunk a halálra.
(Illusztráció: KJ Burk: Light of the Dark Woods Print)
