irodalmi félreolvasások 28.

Zseb a cédruson
(Seb)
*

válogatott írások a legrosszabbaktól
(legjobbaktól)
*

a nagymarosi polgármester mindenkié
(Meseország)
*

Könyv és Nevetés
(Nevelés)
*

elhamvasztják a Könyvfesztivált
(elhalasztják)
*

elismerő zoklevélben részesült
(oklevélben)
*

Quo vadis Domina?
(Domine)
*

led-lámpák fényében tíz-tizenkét szolga
(boglyák hűvösében)
*

Az Ezeregyéjszaka veséi
(meséi)
*

Kertrész leszek
(Kertész)
*

a tihanyi kerékpárút alapítólevele
(apátság)
*

emléksétát tartottak a költőórás tiszteletére
(költőóriás)
*

 

irodalmi félreolvasások 29.

rövid prózára fogták
(pórázra)
*

nézzétek és hallgassátok meg a sok szemetet
(sok szeretettel)
*

ásó kaka és a nagyharang
(kapa)
*

egy intenzív osztályon született az új magyar Covid-igény
(regény)
*

a neves szarházi és filmrendező
(színházi)
*

teljesen megújul Petőfi Sándor
(A Petőfi rádió)
*

haiku a madárcsicsergés
(halkul)
*

nem elégedett a klímacsúcs eredményeivel Arany János
(Áder János)
*

az éj sűrű könnyeimtől oázis
(elázik)
*

csendesen kiszenved igen jámbor fajta
(kérődzik)
*

mi kéne?
(Mükéné)
*

 

(Illusztráció: Alustriel Day: A Bird’s Song)

 

S akkor feltűntél, kedves –
keleti égen, olajággal.
Váltak szaporábbra
köveken a léptek,
emelkedőn a szívverés.
Ártatlan boldogság!
Hány percét zengtem már
ágboga fádnak –
légyottunk olívaligetének?
Fordultam roppanó murván,
lejtődön olajággal –
kipirultan, illatozva
kelet felől?

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Olive Grove, Saint-Rémy (1889))

 

Apokrif kocka

Az ihlet forrása

Most elkerülik a tudatalatti könyvtárt az álmok,
Csak akarat van és radikális eklektika,
Nincs idő, csak ásító porszemek.
Könnycseppkő-barlang, derűs elfojtások.
A betolakodó alkony. Igét hirdet.
Nem úgy adja a békét, ahogy a világ adja.
Nincs messze egyikünktől sem.
Az élet vizének tiszta folyója.
Felemelkedik belőle a trón. Limerick.
Filadelfia. A kisebbség.
Nem a nép szavazza meg. Az időtlen dönti el.
A fenyítés fénye. Érces, nyers akcentus.
Egy nyitott ajtót mutat meg a lombok között.
A béketűrésre intő beszédet. Oszloppá teszi.
A szívbe írt csíra. # + @ = &

 

A fény, a hang és az ujjak

Mintha a Dunába ömlene

Az égből a kéklő eső.
Mintha szégyent hozna ránk,
Ami nem vagyunk.
A szorongás rettenetes mélysége.
A hallgatás, a tudat-utak sztrádái
Összefutnak egyetlen csillagképben
A málnahabbal leöntött felhők fölött.
És nézed a hídról, miként hetvenkedik
A lassúság és a bölcsesség a víz tükrén.
Mintha anyánk testéből bújnánk éppen ki.
Egy vadonatúj prioritás szólít meg.
A Szentlélek tájai. Víz alatti klarinét.
Tűnődő csilingelés. Megérint
Egy figyelmen kívül hagyott szöveg.
Megjelenik az ágyában, mint intés.
S akkor keze ügyébe akad a sötétség,
Mint megnyílt kagyló. Hal alakú gyanta.
Marokerősítő gumikarika.

 

Elrejtett világegyetem

Meta-filológia

Álmában felkeltek a kötetek
A könyvespolcokról ugrottak bele a medencébe.
Az emlékekkel teli, tavaszi mezőn.
A Borges-könyvtest a vázában álló
Rózsaszirmokból harapott ki egy darabot
Hogy lepréselje az örökkévalóság
Történetét. Erudíciót csiszolt
Gesamtkunstwerk – mondta a Füst Milán-korpusz
Érezni akarta Jeruzsálem atmoszféráját
Az asztalon heverő tangóharmonika
És a hegedű regiszterein s húrjain keresztül
A Biblia lelke bement az ágyban fekvő
Tulajdonosba és megváltoztatta a gondolkodás-
Módját. Mire felkelt és kiment kávét inni,
Már tudta, hogy akinek van, annak adatik
És átvitt egy adag töltött káposztát
A szomszéd bácsinak, aki egyedül élt
Majd visszarepültek a művek a fészkükbe
És mintha semmi nem történt volna
Az ablakpárkányon megjelent
Egy könnyes szemű postagalamb (jaj!)
A szubsztancia megszülte az esszenciát
Az égből lefolyt jövő egy kicsi cseppje
Talán a boldogság vagy épp a horror
A tulajdonos odaült a számítógépéhez
És leírta: ma megnyílt számomra
Egy elrejtett világegyetem
Abban a percben berepült az ablakon
A leleményesség és ítélőképesség kék darazsa
Hizlalt lándzsa –

(Hirtelen csíkos templomformát véve föl.)

 

(Illusztráció: Laura Iverson: Rain at Dusk and Rushing River)

 

A VENDÉG

Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.

Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.

Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.

Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.

 

KŐ A KŐTŐL

Kérdezd a napraforgót,
ki arcát nem féltve
fölbámul az éjszaka egébe.

Kérdezd a fuldokló tengert,
kin átvilágítanak fénnyel telt
kristályfekete mérgek.

Kérdezd a megvakult eget,
hol az üres időben lebeg
az utolsó felhő. Ottfelejtve.

Kérdezd a követ, kinek
óceán mélyén társa: kő,
a biztos kettétöréssel eljegyezve.

 

AZ ABLAKNAK VERŐDÖTT RIGÓ

a lelkiismeretről

Ami maradt
bámulod a némult
madarat

nézed arcodat
ében
krátermély szemében

ő szemedből olvassa
már odaát
utolsó egyszervolt dalát

 

FAKULÁS

fények foszlanak
vásznak fölfeslenek
árvult erek görbülnek
egymást keresve
szálak szétszálazódnak
póktojásként
bábozódik a holnap
ujjak kezek
már sosem fonódnak
sem imára
sem szerelemre

foszlás van
szavak ritkulása
póktojásként
szövődik a szív halott
lepke koppan kezemre
szavak közt nehezedve
alvad a csend
és már nem ragyoghat
feketébben:
Az elveszített éden:
csak az az éden.

 

(Illusztráció: Fábián István: MINDENKI AKAR JÁTSZANI; GRAMMA; A FA FIGYEL)

 

EGYNESÚLY(TALANSÁG)

Valaki leszögelte az árnyékodat,
jó fél méterrel felemelt a földtől,
s elrendelte, hogy ezután csak
úgy beleszaladjál a versbe,
ne érje a lábad a talajt, hintázz
csak Holle anyó karján, karcold
az égre zsoltáros prológusodat.

Valaki leláncolt, mert azt hitte,
lázadó Isten vagy, s nemcsak a tüzet
őrzöd, nem csak a fényt viszed
albatrosz szárnyadon, nemcsak
a gyönyör rózsáit szórod, hanem
te vagy a zátonyra futott Hajnal,
aki nem mer magasra nézni,
nem mer a Kertbe belépni, csak
lassan olvad az álom hajlatán,
mint egy túlhevített viaszvirág.

 

ÓDA A VÁLTOZÁSHOZ

Az anyag ösvényéről leléptem,
voltam hős, tanár és családanya,
félénk kislány levendula-fényben,
merész üzenetekben dadogás,
tiszta hang a napi merényletben.
Áldoztam a fekete mozdony előtt,
nem hagytam az időt rám omlani,
áthelyeztem a vágányzárakat,
átírtam a menetrendeket is,
Istentől kérdeztem a részletekben.

Most sem tudok szépen elnyugodni,
nem hagyom, hogy a fény elvirágozzék,
dolgozik bennem a pirománia,
s ha a szürke csöndben csalódottan
Földre bukik a meggyengült Nap,
ajkam időzített, robbanó töltetével
kioldom a megrekedt sugarakat.

A vers pedig újraíródik majd,
hogy olvashassák mind azok,
kik most nem értik a betűket,
nem látják jól a körvonalakat,
mert szemükben még nem
támadt fel az egykoron átlőtt madár.

 

(Illusztráció: Kiosea39: Climate Change Concept Image)