gyűlnek a szivárvány

kollázs

körülkaristol két kormos telefonszám
mintha porcelánfehér szivárvány
sasra vadászó béka brekeg fölöttem
varangyos
benn a farkas kinn a forradalom
szőrén üljük meg a borotvált lovat
vontatóhajók vonakodnak
vérengző tetvek elől menekülnek
hulladékudvarokba a rozsdás szélkakasok
futóedzést tartanak a futó kalandok
gatyát cserél a gatyásölyv
két vécéajtó közül
válaszd mindig a harmadikat
bugyoláld törölközőbe a telefonszámokat
ne fázzanak
a káposztafejeké itt minden gondolat
valaki ezt mondogat
ja
ja igen gazdag vagyok mint az esőcseppek
és mint zsírban a tej
virágba borulnak a díszsírhelyes
telefonnoteszok
tömjénillatú történelemkönyvek alliterálnak
mert hát mit is tehetnének
baráti kölcsönlakás a polgárosodás
gyűlnek a szivárvány kapukulcsok
a nagy történelmi mosogatóban
nyelved alatt nitroglicerin
de nem robban fel
nem robban fel a szív

hát megint itt a tél

P. adjunktusnő szavai

na most hát ilyen esetben
már szoktak
gyerekek öregek részegek
hát megfagyni

hát megfagyni

(Illusztáció: Abed Alem: Still Life With Cabbage)

A boldogságot, magamnak,
mint tarthatatlant, hordhatatlan súlyt, sérvet,
ezer tű szúrását képzelem – érték csak az lehet,
ami nehéz, ami magába húz, ami összeroppant.

A világra, tudom, magányom miatt haragszom;
alkalmazkodni? próbálok, hiába…
Pedig a világ szerint tanulok – szar embernek lenni.
Sosem érhet fel saját lényegéhez.

Tele az életem elutasítással,
ezért filmekből kölcsönzöm a nagy jeleneteket.
Már akarom is, hogy fújjoljanak és megdobáljanak.
Nyers közjátékokat szelídítek: titeket önmagatok miatt szeretlek –
de többé nem viszek virágot Algernon sírjára.

Fotonos porszemeket csapott szemembe a forró élesen fényes szél
Nyár volt és láthatatlan álmok úsztak a mélységesen kék égben
Aphrodite szépséges selyemcsepp fodraival csapkodta a hullámtörő köveket
Pajkos vízcseppecskék ugrándoztak felsírtak majd felolvadtak a tajtékosan játékos légben
Lustán sunyítottak a kövek a tikkasztó hőségben
A sikátorokból puha hangzizzenetek mint lelkek húrzenéi bukkantak elő
Szélharcokkal viaskodott önmagával a hőség

Csendes kissé karcos járással lépegettem s vittem magammal valakit
Lehet már évezredek óta mint magzatát örök terhességre ítélt elátkozott anya
Lelkem gyűrt galacsinjaiba kapaszkodott hosszú szelesen gomolygó fekete haja
Így hozta el a reményt égi csillagokból szomorú hideg alkonyokra
Tejút-csendes járásával suhant sokszor tova s tért meg hozzám vissza
Szertelenül égő égei vágyakkal tüzelve szüntelenül vígasztalva
Arcomat könnyeimtől sós jégkék tengervízben mosta

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap
Csak egy mosoly kell még s itt terem a tavasz”

Mantinada mit mint mantrát mondogattam magányomban magamban
Hívogattam szüntelen jeges idegen télben tavaszokat váltó nyarakban
Hogy érezhessem jelen van sors felforgatta félre-félre csúszó valóságomban
Hosszú fehér lobogó vászonruhájában futva felém nappalok és éjszakák pókfonálaiban
Mert úgy pillantottam meg mikor egyszer Iraklionban a kikötő felől a város felé tartottam
Éreztem jön Valaki Más utánam
Hirtelen megfordultam
Tekintetemmel szelekből szőtt arcában égő fekete szemeibe hatoltam
De elvillant a látvány mint halkan simogató röpke fuvallat-gondolat
Valaki azonban végleg itt maradt – Iraklionból nálam
Mély-lelkemben élő örökös nyaramban

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap”
Nélküled már soha többé nem lesz virradat

Magamban Napban tengerben égben látlak
Ahogy a hajnali párából kiszállsz vagy fénycsóvákból rám virradsz
Érzés-hullámokkal bombázol szét minden kétely-zivatart
Vagy mert vagyok és vagyok mert vagy
Létezel hát mint éj nappal est és virradat
Csakis csak nekem egy halandónak
Öröktől fogva mindörökké

(Illusztráció: a szerző alkotásai “Modern Minoszi Művészet” stílusban)

Délibáb

Halomban hevernek a kincsek,
a zengő bércek mögött
csivitel a patak, és a hajlongó bokrok
mögül kacsint a rigó.
Rezgő nyárfák suhogása rejti a csendet,
sodrásban csillan a fény,
s az út mentén
kövér bálák köszöntenek,
míg a tikkadt nyári légben
délibábozik a nap.

Érzéki csalódás csupán,
mint a fájdalommentes szülés.
Meddővé tett ébrenlét után,
konyhakőre borulva vajúdunk
vesztett álmokat.

Csak egy

Azon a parki padon kezdődött.
Lenge, fiatal fák ontották virágaikat.
Rövid száron hajtottak a pirosló pipacs lányok. És méhkasként, zsongva bongva füst – ködbe burkolózott a jövő.
Fatális tévedés.
Levendulaillat szállt, vagy szürke tüdőbe tolt szivarka hamva.
Első tenyérbe írt karc után,
Egy folt marad, és némi vágy,
egy útra dobott csikk,
és hogy csak ennyi,
Nem kell szívre venni.

A fél világ

A fél világ ilyen. Kinéz testéből, hogy nézik-e,
majd eloson a fal mellett,
ajtót keresve, újra önmagába lesve,
vajon nézik-e?
Hol van a csoda, ha a fél világban ott van?
A másik felében, vajon hol van?
Hova rejtették bennünk azt a szikrát,
azt az apró, fénylő pettyet,
amire másban találunk?
Miért matt a tükör? Miért nem látjuk,
hogy a várfalak mögött sokszor gyenge a fő,
vagy az erő csendben egy toronyban nő?
Miért nem lát, ki néz? És néz, ki lát?

A fél világ ilyen. Megsebzett, pőre.

(Illusztráció: Elena Tikhostoup: Lavender Field)

ÉSZREVÉTLEN

/Szálinger Balázsnak/

Üresen, dacosan, mint a telihold,
mint az Úr, aki értelmet adott a
fölöslegesnek, beléhelyezve az
utolsó reményt, mi feladhatatlan.

A baba játszik a copfos kislánnyal,
valaki közéjük hajít egy labdát,
de az éles csönd elkapja előlük,
a szabadságon belül kell maradni.

Szobányi csönd a madarak nagy csöndje,
rám zárja az ajtót féltő nagyanyám,
a nyitva hagyott ablakot becsapja
a szellő, kitört üvegdarab lesz a

messzelátóm, amiben a jövő szép
és tökéletes, senkinek se kulcsa,
nem baj, hogy elvágta a kezem, kiszív-
hatom a rossz vért ujjamból egy szuszra.

FALTÓL FALIG

Mert faltól számítódik a szabadság,
a lehetőség póráz a nyakamon,
marionett bábuk az akadályok,
zsinóron mozgatja őket a sorsom.

A kérdések kulcstartójáról mindig
hiányzik egy kulcs, amit képtelenség
elveszíteni, hát még megtalálni,
lyukas zsebem kész örökkévalóság.

Az én csöndem égeti anyanyelvem,
mint anyám száját a forró leves, a
lassan bugyogó kocsonya leve,
ha megdermed, már nem eszik belőle.

ÓRAMUTATÓ

/Péntek Imrének/

Mennyire szerencsés év ez a kettő –
kétezer-huszonkettő meg kilencszáz-
negyvenhét, kilógnak a többi közül,
kilencszáznegyvenhétben volt rá példa,

s most, épp június tizenhetedike
és huszonnyolcadika között, ismét
egyszerre tündököl majd az égbolton
a Naprendszer valamennyi bolygója,

egymás után sorakozva, mint akik
nincsenek jelen, bizony mondom, rend a
lelke mindennek, egy pillanatra be-
állnak a sorba, szép engedelmesen,

még akkor is, ha nem tehetnek róla,
ó, micsoda békés időket élünk,
kötözni való sonka a hiányunk,
amibe Isten is beletartozik.

(Illusztráció: Jane Tomlinson: Starlings in a storm)

Minden reggel a teremtés kezdete

Eső

Az olvasás olyan, mint az étkezés. Energiafölvétel. Gondolkodunk egy jóízűt este, reggel meg írni lesz kedvünk. Mert éjszaka újra megkívánjuk a mondást. Ha kialussza magát a férfiember, sok esetben szeretkezni is támad kedve, ezért az írás és az evés a szexuális élethez is hasonló. Sikerülhet egy írás este, ami után megnyaljuk a szánkat. De reggel ránézve megváltoztatjuk, mert nem tetszik. Fordítva viszont jobban sül el. Lefekszünk és elfelejtjük.

Hajnalban újra kezdjük, mert telítődünk anyaggal, mozog a természetünk, ha egészségesek vagyunk. És ha másnap még jobbnak látjuk, mint előző éjjel, akkor ott valami maradandó fog születni.

Az írás partján

Szöveghely-maghasadás, résnyi szótövek

Az intuíció könyve voltaképp egy kavics, aki lepkét játszik. Schönberg-mutáció. Szépiapor és kalcium foszforikum van benne. Plusz Tandori átmásolt rajzai a telefirkált tojásokról. Így lesz élő lélekké, szellemmé a papír. Egy majdnem üres határidőnapló. Jézus Krisztustól kapta. Ő már előre beleírt néhány Igét. Például ezt: a Szent Lélek forrása feltör a szövegből, amit írtál a szív alakú kagylóba. Szela. Esszéista mimóza. Testté lett széppróza.

Bár liliom hervadozik a pianínón, illata beköltözik a billentyűzetbe. És a könyvbe is. Érezni lehet, ahogy belőle van Adél, hogy jönnek ki a szirmok a dallamokból és ráfekszenek az idegeinkre. És betölti a gerincünk molekuláit a békesség.

Kék erek pulzálnak a szoba falán, mintha egy női csípő (cipő) lenne a tér síkjaira kiragasztva. Boris Vian orchideái a konyhából kiabálnak be, ahogy írom a szonettet. „Vigyetek be minket is a gyülekezetbe.”

Adél belélegzi, becézgeti őket. „Rezignáció és Melankólia! Maradjatok veszteg!”

Nincs semmi, amit akarnunk kellene,
Mert a hiányától szenvedünk

Renováljuk a beléptetést

Ami önmagában szótlan, azt beszéltetni akarjuk. S behívjuk a saját gondolkodásunkba a Szavainkkal. S a szöveg ajtó, kapu, kinyitjuk, amikor megszólalunk s leírunk. hogy Beletartozzunk abba, amit megértünk. A nyelv tehát nem egy elzárt, külön entitás, amit Előveszünk, s amire szükség esetén támaszkodhatunk. Hanem bennünk van gyermekkorunk Óta, velünk együtt gazdagodik, gondolkodik, ítél és elszámoltat, önismeretünk génkészlete, Amiben a közös és a magánmítoszok egybeforrnak. A nyelv táptalajából hajt ki a tradícióval Átszőtt káposztalevél, ami az individuum-tudat. Így hát történetiség van a bensőnkben, amit Szavak és mondatok organizmusa rejt. Ah! S mindenki felelős azért, mennyit tud meg önmagáról S a világról, abból, ami benne rejlik. A Biblia is tud erről. Valami van, régen ráadatott Nevezete. (Prédikátor 6. 10.) Ami volt, ugyanaz, ami ez után is lesz. Ami megtörténik, és lesz, ugyanaz, ami már volt. (Prédikátor 1. 9.) Istennel vagyok kapcsolatban. Elfelejtettem félni.

(Illusztráció: Helena Gold: White Orchid)