LÉT-KÓD
a szerelem tó- és ég-szemű,
kéklő zápor, váratlan napfény,
fölszálló könnyű pára.
ég és tó egymásra nyílva
boldog vízcseppé
egybehajlanak:
a tó a tó egébe,
az ég az ég tavára,
s a vízcsepp, hétszín derű
a földre hull
és egy fűszál élén
a teliholdig elgurul.
A SZÍV BELSEJE
Sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.
Fekete-vörös karcok a szív barlangfalán,
körömmel vájt rajzok dárdával, nyíllal
vörös-fekete bölényekkel.
Tágul és szűkül a szív,
kamráiban alvadó mélységek ringanak
mohazöldnél, vérnél feketébben.
Ó, a félelemben gyökerezik minden:
az idő fölfalja gyermekeit,
kik lennének mind-mind csak egy.
Vagyunk elefántcsontfehér
vagyunk a világ tüköre ében,
ízzadó kezek az égi kilincsen:
rettegnek új és új heródesek,
hol születik majd az az egyetlenegy,
mert a rettegésből virágzik minden,
gyilkosság, ölés, aknamezők,
szűköl és liheg a szív, kamrái falán
véresre vakart karmolások:
ákombák véset szívünk katakombáiban.
A riadás indája befurakszik
meszesedő ereink alagútjaiba, nézd,
bakanccsal szétrúgott hangyaboly a város,
ereink göbje szagunktól bűzlő metróállomás,
sötét álmaink betonívekre vetítve
fölfeszült, elkésett látomások,
köhög, akad a szív, rejtené asszonyok
keresztre küldött magzatjait,
kik az anyaméh áldott öbleiből
küldetnek a sáros partokra boruló
ég-dobogásba s mint óriás szívharang,
magába öleli őket a lassuló csend
arcukra símul veronikakendő:
sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.
A KÓDEXRAJZOLÓ
Szép, mint a boldog távolságok:
a szemhatár vonalán mozdulatlan állok
magam s a túloldal között,
míg a tél tavasszá öltözött
és fénylettek megtartó messziségek,
az idő mint porló eső fehérlett,
macska játszott egy gombolyaggal
fonalként gurítva a kezdetet s a véget.
Állok egy puszta papírlap fehérén
egyetlen rajzolt függőleges.
Egy vízszintes tusvonalnak végén
tollal írt szavak, pröckölő furcsa rajzok:
van a történet, és vagyok még én.
Minden karcolt vonalam végleges.
A VONAL
Csak a fekete,
csak a fehér.
Indulat
fojtott
fehérben:
tussal karcolt
sötét telér.
A vizek mélye
a hold
tüdejével
egyetlen
világ-
lódulással
egybeér.
Állok éjfélben
holdezüst
homokpadon:
az ismeretlen,
ki egyszer
elszámol
mindenér’.
Akiben
kérések lenti
parazsa
ízzik,
akiben fehéren
pilinckázik
a fönti dér.
(Illusztráció: Fábián István: a pacának mindegy)
