Címke: vers

FORDULATSZÁMON KÍVÜL; CSODALÁMPA

 

FORDULATSZÁMON KÍVÜL

Valami szorítja a torkomat,
valamit nem jól csinálok, fejemben
üres a fotópapír, nem villan a vaku,
az élmények lelépnek, csak a
gondolatok szemétládája marad,
s ahogy hirtelen megöregszik bennem
az egyszemélyes történelem, módosul
az eredeti terv, amit még az anyagtalanság
zónájában kötöttek velem egy gyümölcs
nélküli almafa árnyékában.
Már nem tudok azonosulni a bizonytalansággal,
meghibásodni látszanak bennem az időspirálok.

Esettanulmány vagyok a megölt pillanatok
hullaházában, érzéseimet bezúzták a saját
döntések alapján végzett kísérletek,
lassan nem értem már önnön nyelvem, nem
tudom használni azokat a stratégiákat,
melyek értékmérők lehetnek az utolsó
ellenőrzésen, ahol már senkit nem érdekel,
miként oszlik szét saját nyomorom a Fény
láthatatlan tartományában.

 

CSODALÁMPA

Az álom pislogó csodalámpáját
megdörzsöli a virradat, – még nem érnek
fölöttem össze a sugarak, csak a
fák lombjában ásít a csend.
A párnán meleg körvonalak őrzik
testem, az éjszaka már messze jár,
valóság és a nemlét között
kirajzolódódik a határ, s én megint
szörnyülködhetek, hogy túlléptem
a demarkációs vonalon, hiába tolongok
a kijárat felé, csak egy pillanatra
látom a betűket a kapu felett:
FELTÁMDÁS, – indexben elnapolva.
Itt kell leülnöm a küszöbre, s nem
várni meg, hogy csontomból kisarjadjon
a fű, nem várni meg, hogy a napkorong
vámpírként beszívja vérem.

A lámpa szelleme nem jön, csak a képzelet
hintázik körbe-körbe. Szememben a
történet újra indul, de nem rendeződnek
át a megszokott jelenetek. Egy újabb
szélroham söpör végig a térben, nem
szabad mégsem meghátrálni.
Fogom a vándorbotot, s indulok tovább
hintázó árnyékok szédületében.
A félhomály balladai, de érzem, a tenyerembe
simuló faágon szirmot bontanak a rügyek.

 

(Illusztráció: Debasree Dey: Sunrays In Forest)

gyűlnek a szivárvány; hát megint itt a tél

 

gyűlnek a szivárvány

kollázs

körülkaristol két kormos telefonszám
mintha porcelánfehér szivárvány
sasra vadászó béka brekeg fölöttem
varangyos
benn a farkas kinn a forradalom
szőrén üljük meg a borotvált lovat
vontatóhajók vonakodnak
vérengző tetvek elől menekülnek
hulladékudvarokba a rozsdás szélkakasok
futóedzést tartanak a futó kalandok
gatyát cserél a gatyásölyv
két vécéajtó közül
válaszd mindig a harmadikat
bugyoláld törölközőbe a telefonszámokat
ne fázzanak
a káposztafejeké itt minden gondolat
valaki ezt mondogat
ja
ja igen gazdag vagyok mint az esőcseppek
és mint zsírban a tej
virágba borulnak a díszsírhelyes
telefonnoteszok
tömjénillatú történelemkönyvek alliterálnak
mert hát mit is tehetnének
baráti kölcsönlakás a polgárosodás
gyűlnek a szivárvány kapukulcsok
a nagy történelmi mosogatóban
nyelved alatt nitroglicerin
de nem robban fel
nem robban fel a szív

 

hát megint itt a tél

P. adjunktusnő szavai

na most hát ilyen esetben
már szoktak
gyerekek öregek részegek
hát megfagyni

hát megfagyni

 

(Illusztáció: Abed Alem: Still Life With Cabbage)

Pszichedelikus terápia VII.

 

 

A boldogságot, magamnak,
mint tarthatatlant, hordhatatlan súlyt, sérvet,
ezer tű szúrását képzelem – érték csak az lehet,
ami nehéz, ami magába húz, ami összeroppant.

A világra, tudom, magányom miatt haragszom;
alkalmazkodni? próbálok, hiába…
Pedig a világ szerint tanulok – szar embernek lenni.
Sosem érhet fel saját lényegéhez.

Tele az életem elutasítással,
ezért filmekből kölcsönzöm a nagy jeleneteket.
Már akarom is, hogy fújjoljanak és megdobáljanak.
Nyers közjátékokat szelídítek: titeket önmagatok miatt szeretlek –
de többé nem viszek virágot Algernon sírjára.

 

Valaki Iraklionból

 

Fotonos porszemeket csapott szemembe a forró élesen fényes szél
Nyár volt és láthatatlan álmok úsztak a mélységesen kék égben
Aphrodite szépséges selyemcsepp fodraival csapkodta a hullámtörő köveket
Pajkos vízcseppecskék ugrándoztak felsírtak majd felolvadtak a tajtékosan játékos légben
Lustán sunyítottak a kövek a tikkasztó hőségben
A sikátorokból puha hangzizzenetek mint lelkek húrzenéi bukkantak elő
Szélharcokkal viaskodott önmagával a hőség

Csendes kissé karcos járással lépegettem s vittem magammal valakit
Lehet már évezredek óta mint magzatát örök terhességre ítélt elátkozott anya
Lelkem gyűrt galacsinjaiba kapaszkodott hosszú szelesen gomolygó fekete haja
Így hozta el a reményt égi csillagokból szomorú hideg alkonyokra
Tejút-csendes járásával suhant sokszor tova s tért meg hozzám vissza
Szertelenül égő égei vágyakkal tüzelve szüntelenül vígasztalva
Arcomat könnyeimtől sós jégkék tengervízben mosta

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap
Csak egy mosoly kell még s itt terem a tavasz”

Mantinada mit mint mantrát mondogattam magányomban magamban
Hívogattam szüntelen jeges idegen télben tavaszokat váltó nyarakban
Hogy érezhessem jelen van sors felforgatta félre-félre csúszó valóságomban
Hosszú fehér lobogó vászonruhájában futva felém nappalok és éjszakák pókfonálaiban
Mert úgy pillantottam meg mikor egyszer Iraklionban a kikötő felől a város felé tartottam
Éreztem jön Valaki Más utánam
Hirtelen megfordultam
Tekintetemmel szelekből szőtt arcában égő fekete szemeibe hatoltam
De elvillant a látvány mint halkan simogató röpke fuvallat-gondolat
Valaki azonban végleg itt maradt – Iraklionból nálam
Mély-lelkemben élő örökös nyaramban

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap”
Nélküled már soha többé nem lesz virradat

Magamban Napban tengerben égben látlak
Ahogy a hajnali párából kiszállsz vagy fénycsóvákból rám virradsz
Érzés-hullámokkal bombázol szét minden kétely-zivatart
Vagy mert vagyok és vagyok mert vagy
Létezel hát mint éj nappal est és virradat
Csakis csak nekem egy halandónak
Öröktől fogva mindörökké

 

(Illusztráció: a szerző alkotásai “Modern Minoszi Művészet” stílusban)

Délibáb; Csak egy; A fél világ

 

Délibáb

Halomban hevernek a kincsek,
a zengő bércek mögött
csivitel a patak, és a hajlongó bokrok
mögül kacsint a rigó.
Rezgő nyárfák suhogása rejti a csendet,
sodrásban csillan a fény,
s az út mentén
kövér bálák köszöntenek,
míg a tikkadt nyári légben
délibábozik a nap.

Érzéki csalódás csupán,
mint a fájdalommentes szülés.
Meddővé tett ébrenlét után,
konyhakőre borulva vajúdunk
vesztett álmokat.

 

Csak egy

Azon a parki padon kezdődött.
Lenge, fiatal fák ontották virágaikat.
Rövid száron hajtottak a pirosló pipacs lányok. És méhkasként, zsongva bongva füst – ködbe burkolózott a jövő.
Fatális tévedés.
Levendulaillat szállt, vagy szürke tüdőbe tolt szivarka hamva.
Első tenyérbe írt karc után,
Egy folt marad, és némi vágy,
egy útra dobott csikk,
és hogy csak ennyi,
Nem kell szívre venni.

 

A fél világ

A fél világ ilyen. Kinéz testéből, hogy nézik-e,
majd eloson a fal mellett,
ajtót keresve, újra önmagába lesve,
vajon nézik-e?
Hol van a csoda, ha a fél világban ott van?
A másik felében, vajon hol van?
Hova rejtették bennünk azt a szikrát,
azt az apró, fénylő pettyet,
amire másban találunk?
Miért matt a tükör? Miért nem látjuk,
hogy a várfalak mögött sokszor gyenge a fő,
vagy az erő csendben egy toronyban nő?
Miért nem lát, ki néz? És néz, ki lát?

A fél világ ilyen. Megsebzett, pőre.

 

(Illusztráció: Elena Tikhostoup: Lavender Field)

ÉSZREVÉTLEN; FALTÓL FALIG; ÓRAMUTATÓ

 

ÉSZREVÉTLEN

/Szálinger Balázsnak/

Üresen, dacosan, mint a telihold,
mint az Úr, aki értelmet adott a
fölöslegesnek, beléhelyezve az
utolsó reményt, mi feladhatatlan.

A baba játszik a copfos kislánnyal,
valaki közéjük hajít egy labdát,
de az éles csönd elkapja előlük,
a szabadságon belül kell maradni.

Szobányi csönd a madarak nagy csöndje,
rám zárja az ajtót féltő nagyanyám,
a nyitva hagyott ablakot becsapja
a szellő, kitört üvegdarab lesz a

messzelátóm, amiben a jövő szép
és tökéletes, senkinek se kulcsa,
nem baj, hogy elvágta a kezem, kiszív-
hatom a rossz vért ujjamból egy szuszra.

 

FALTÓL FALIG

Mert faltól számítódik a szabadság,
a lehetőség póráz a nyakamon,
marionett bábuk az akadályok,
zsinóron mozgatja őket a sorsom.

A kérdések kulcstartójáról mindig
hiányzik egy kulcs, amit képtelenség
elveszíteni, hát még megtalálni,
lyukas zsebem kész örökkévalóság.

Az én csöndem égeti anyanyelvem,
mint anyám száját a forró leves, a
lassan bugyogó kocsonya leve,
ha megdermed, már nem eszik belőle.

 

ÓRAMUTATÓ

/Péntek Imrének/

Mennyire szerencsés év ez a kettő –
kétezer-huszonkettő meg kilencszáz-
negyvenhét, kilógnak a többi közül,
kilencszáznegyvenhétben volt rá példa,

s most, épp június tizenhetedike
és huszonnyolcadika között, ismét
egyszerre tündököl majd az égbolton
a Naprendszer valamennyi bolygója,

egymás után sorakozva, mint akik
nincsenek jelen, bizony mondom, rend a
lelke mindennek, egy pillanatra be-
állnak a sorba, szép engedelmesen,

még akkor is, ha nem tehetnek róla,
ó, micsoda békés időket élünk,
kötözni való sonka a hiányunk,
amibe Isten is beletartozik.

 

(Illusztráció: Jane Tomlinson: Starlings in a storm)