FORDULATSZÁMON KÍVÜL
Valami szorítja a torkomat,
valamit nem jól csinálok, fejemben
üres a fotópapír, nem villan a vaku,
az élmények lelépnek, csak a
gondolatok szemétládája marad,
s ahogy hirtelen megöregszik bennem
az egyszemélyes történelem, módosul
az eredeti terv, amit még az anyagtalanság
zónájában kötöttek velem egy gyümölcs
nélküli almafa árnyékában.
Már nem tudok azonosulni a bizonytalansággal,
meghibásodni látszanak bennem az időspirálok.
Esettanulmány vagyok a megölt pillanatok
hullaházában, érzéseimet bezúzták a saját
döntések alapján végzett kísérletek,
lassan nem értem már önnön nyelvem, nem
tudom használni azokat a stratégiákat,
melyek értékmérők lehetnek az utolsó
ellenőrzésen, ahol már senkit nem érdekel,
miként oszlik szét saját nyomorom a Fény
láthatatlan tartományában.
CSODALÁMPA
Az álom pislogó csodalámpáját
megdörzsöli a virradat, – még nem érnek
fölöttem össze a sugarak, csak a
fák lombjában ásít a csend.
A párnán meleg körvonalak őrzik
testem, az éjszaka már messze jár,
valóság és a nemlét között
kirajzolódódik a határ, s én megint
szörnyülködhetek, hogy túlléptem
a demarkációs vonalon, hiába tolongok
a kijárat felé, csak egy pillanatra
látom a betűket a kapu felett:
FELTÁMDÁS, – indexben elnapolva.
Itt kell leülnöm a küszöbre, s nem
várni meg, hogy csontomból kisarjadjon
a fű, nem várni meg, hogy a napkorong
vámpírként beszívja vérem.
A lámpa szelleme nem jön, csak a képzelet
hintázik körbe-körbe. Szememben a
történet újra indul, de nem rendeződnek
át a megszokott jelenetek. Egy újabb
szélroham söpör végig a térben, nem
szabad mégsem meghátrálni.
Fogom a vándorbotot, s indulok tovább
hintázó árnyékok szédületében.
A félhomály balladai, de érzem, a tenyerembe
simuló faágon szirmot bontanak a rügyek.
(Illusztráció: Debasree Dey: Sunrays In Forest)
