Címke: vers

Váratlan betörő; Haikuk

 

Váratlan betörő

Tankönyvbe bújva próbálkozom az érettségi tételeket megjegyezni. Nem megy olyan könnyen. Az ablakon leskelődik be a nap. Úgy érzem, rám fér egy kis pihenő. Mikor kilépek az ajtón, édesapám akkor tér haza a horgászatból. Hátán szákot cipel. Belepillantok. Pikkelyei pompásan tündökölnek a napfényben. Lazacra hasonlít. Vízzel teli tálba helyezzük. Már érzem az ínyenc ízét a számban. Beszaladok a hozzávalókért, hogy minél hamarabb megsüthessük. Ekkor valami dübörgő zajt hallok a padláson, s ezt követi egy marcangoló susogás. Biztos csak képzelődöm. Hallom, ahogy édesapám becsapja a garázs ajtaját. Hangos kiáltása megijeszt. Gyorsan kiszaladok, hogy megnézzem mi történt. Ketten bámuljuk az üres tálat. A halnak lába kélt. Pedig már elterveztük a bőséges lakomát.

Bajszos betörő
pikkelyeket számolva
hallom dorombol.

 

Haikuk

Kertembe szedret
szeptemberben nem szedek.
– Elfelejtettem.

Meglestem lelked
mert kecsegtetett engem
defektes fejed.

Friss limonádé
cseppjeit kortyolgatom.
– Kár hogy üres.

Tavaszi zápor
hullajtja rám könnyeit.
Felvirágoztat.

 

(Illusztráció: Derek DeYoung – Tarpon, Scales Giclee Print)

Pszichedelikus terápia V.

Szofinak

 

Rosszul teszem fel a kérdéseket,
mikor múltam ázott kartondobozait darabolom.
Puhák, nyákosak, mára ízléstelenek.
Sokáig őrizgetem a lomokat.
Kiábrándult az emberért és miatt vagyok:
dagályos képességeinek határa apályos természete.
Leibniz tolla végét rágcsálom, és rágcsálom,
és nagy duzzogva csak rágcsálom…

Sohasem leszek boldog,
de mindig kiszolgáltatott – gyenge gyilkolni.
Hiszen nem lehetek felelőtlen: a teljességgel tartozom
példát mutatni mindazoknak, akik megkárosítanak.
Ők azok, akik a tiszta szobába rondítanak,
mikor Istennél vendégeskednek.

Versek Gauguinnel

 

Arlésiennes (Mistral) – Dans le jardin de l’hopital d’Arles – Arles-i asszonyok a népkertben, a misztrál

Misztrál? Talán a hűvös északnyugati szél?
Netán végig söpör a hangulatokon árokká mélyítve ráncokat
Bizonyára… Aztán tovaszáll…

Vagy nem?

Csupa létroncsoló fájdalom-zuhatag omlik szanaszét
Talán túlvilági körmenetet élnek át valakik
Itt e sanyarú önsanyargató üvöltést követelő érzelmi nyomorlétben
Efféle ordítást esetleg már csak a denevérek hallhatnak meg
Ultrahang csend motoszkál
Minden Emberitől elzárt arcok lelki álarcosbálja
A mélységekben önemésztő depresszió-cimboraság vihog
Kiegyezés-kísérletek megoldhatatlanságokkal paroláznak
Minden lelki mezsgyét áttör az elviselhetetlen magány-egyhangúság
Fakír-fakó arcokkal olvadva le az életről
Lélek misztrál atonális bulijának kába mélységében
Civilizációs társadalmi orkán süvít szakadatlan
Kibírhatatlanul üres kongásokkal
Mint midőn kiborulnak a szeméthalmokkal teletömött fémkukák
Tátongó szájukból gondolati bűz-zaj áporodott párája száll
Önerjesztést fakasztó belső felrobbanásokkal
Egyre gyorsabban pulzáló tehetetlenségben

De ők csak némán vonulnak és vonulnak tova valahová
Némaságukban őszintén
De ha megszólalnának hazugság-harangokat kongatnának
Ki nem hazudik?
Tán csak az elzárt néma arcok nem
Visszanyelt szavakba szorulnak
Lépteikben nesztelenség kopog
Elhagyott-feledett élet-díszletek emléke ropog
Mint sárgára fagyott kéve-oszlopok égbe kiáltó kétségbeesés-lángok
Kőből szőtt zöldgyep halott torzó-szökőkút romok
Elhagyott ember nélküli pad egykori szerelmektől roskatag
Az úton tüskés zöldfal-remény paca rikítva virít
Vörösbe izzó veszedelmes kerítés-nyilak kísérik
Naphalálból születő árnyéktalanságba
Kendőlepel szemfödéllel
Élve meghalva
Lelkek misztrál-tánácával

Ahová lépnek ott nincs tovább…

Megjegyzés: Úgy tűnik, többféle címe ismert a képnek. A festmény, mely jelenleg az Art Istitute of Chicago tulajdonában van, az „Arlésiennes (Mistral)” címmel van ellátva, a francia cím kórházkertet jelent, a magyar a „népkert” fogalmát alkalmazza, a misztrál kifejezést is feltüntetve.

 

IA ORANA MARIA – Üdvözlégy Mária

Mámorító aranyflitter-eső zizeg égen át a földig
Megdöbbenés-virágok nyílnak asszony arcokon
Kezek tapadnak egymáshoz önkéntelen imára
Odafenn isteni csendes ég mosolyog
Buja virágözön-csillagok fénylenek
Bokrok alján megszentelt neszek suhannak
Épp felszállni készül a hírt hozó angyal
Elvégezte amit az örök világ lényei reá bíztak
Szárnyairól virágözön-harmatot hullajt
Szeretetből ácsolt béke-csodát remélget nagy naivan
Az imádó asszonyok földre szállt kék égen állnak
Lábukkal taposás helyett csak lebegnek lelkükkel szállnak
Mély belső csendességben egész lényükkel imádnak
Hiszik hogy e világ egy tarkán mámoros életvidám oltár
Melyre nem kerülhet más áldozat csak banán mangó és égre visszaszálló madár
Az élet boldog nyugalomban hullámzó édes ízű öröm-várakozás
Ahol a gyermek s minden más lény egyetlen határtalan álmodás

A büszke Anya arcán fanyar mosollyal áll
Barnás-sárgás árnyékokban villódzó fensége szeretet-szoborrá vált
Pillantása piszkos-tiszta gondolataidba szúrva néz át rajtad
Zavarja bűneidet melyekről oly makacsul hallgatsz
Te aki vérgőzös civilizációs tócsák erőszak csapdáiban Európában porladsz
Önmagad harácsoló ego-rabja vagy
De nem haragszik rád neki idegen az a fajta agy
Legfeljebb sejti hogy „onnan” – mint eddig – semmi jót sem várhat
Gyermekét vállára ülteteve védve cipeli
Bal lábacskáját két kéz béklyójában tartva figyelmezteti
„Maradj gyermek maradj itt velem amíg csak lehet
Én már sejtem mi vár rád ha rólam leereszkedel
Veszett ügy az élet máshol sok helyen – mondta egy idevaló idegen…
Ő Gauguin aki megfestett engem…”
A gyermek fejét anyja fejére hajtva mintha mindezt tudná
Fél pillantásával félve egész szégyenvilágot látva át
A pantokrátor-tekintet tőle még messze jár
Persze ez is gyarmat így lehet ide is kellene már
Az égig érő gótikus pálmafák honnan is tudnák
Ők csak csobbanó tengervizet nevetgélést talpak tánc-dobogását és a furulyaszót hallják
S midőn csendes béke érzettel emelkedik fel a hajnali pára
Benne megfürödve szólal meg a szelíd emberiség örökös sóhajtása
IA ORANA MARIA – IA ORANA MARIA
Fehér liliomos köntös vörösében szótlansággal üzeni
Az Édenkertben is lehet üdvözülni nem kell égi karavánnal mennyekbe szállni
Hiszen ITT van az a hely, ahol „Őáltala, Ővele és Őbenne” virulva élhetsz
Hold- és Napkorong – fonódásokból glóriás örömöket nyerhetsz
IA ORANA IA ORANA – üdvöz légy üdvöz légy
Ne is mondj mást ez éppen elég
És mégy egy szeretet-varázsszót a legszentebb Asszonyról
MARIA MARIA IA ORANA MARIA!
Ennyi a boldogság ennyi az élet.

 

(Illusztráció: Paul Gauguin)

Huszonnégy óra

 

A dátum kijelölve.
A hintó is készen áll.
Fémes fala kicsit
sem barátságos.
Gondolom már sok
hozzám hasonlót látott.
A motozáson is
túlestem már.
Előbb a ruhát nézték át,
majd jött a
testüregvizsgálat.
Hang szűrődik befelé.
Talán az
utunkat tervezik.
Hozzám
sem szólnak,
de ugyan miről is
beszélhetnénk:
jól tudjuk,
hova tartunk s miért.
Most láttam a
nap ragyogó sugarait,
lehet, hogy utoljára.
Végérvényesen
elzárnak mindentől.
Hosszú volt az út.
Olyan kilenc óra
tájékában
megérkeztem.
A rácson túl
őrszemek
pásztázzák minden
mozdulatom.
A kégli nem éppen
luxus: egy ágy,
egy toalett.
Próbálok pihenni,
viszont nem jön
álom a szememre.
Pedig nem
vagyok rossz alvó.
Megpróbálok
elszámolni a
megmaradt
lelkiismeretemmel.
A heves szívverésem
figyelem.
Pedig a félelem még
nem kerített hatalmába.
Elnehezedik a szemhéjam.
Máris reggel.
Felkelek.
Megkapom
az utolsó
reggelinek nevezett
kotyvalékot.
Van
lehetőségem
a családdal
beszélni.
Az az igazság,
nincs, akivel beszélhetnék.
– Behívjuk a káplánt?
Bólintottam.
Csuhája az arcába
volt húzva,
természetesen
nem jött egyedül, mivel
azt tiltják a szabályok.
Elmondta, a
szokásos beszédet,
és megkérdezte:
Van-e mit
meggyónnom.
Majd megáldott,
és kiment a szobából.
Fél tizenegy
környéken ismét
hang szűrődött be.
Utolsó ebéd –
szólítottak fel.
Szokásos koszt volt,
amit egyébként is
fogyasztottunk.
Az ebéd után,
következett a
borotválás.
Ezt követően
le kellett
zuhanyoznom,
majd egy
uniformist kaptam.
– Passzolt a
szemem színéhez.
Négy óra tájékában
ismét hallatszott
a parancs – utolsó
vacsora!
Mivel nem volt
különleges
rendelésem,
így tükörtojást
kaptam némi
szalonnával és
pirítóssal, na meg
egy kis zöldséggel.
Nem voltam éhes,
de mondom – ha
már így kitesznek
magukért,
elfogyasztom.
Olyan
öt óra körül
nagy nyüzsgés
hallatszott.
Biztos megérkeztek
a nézők, akik
rezdületlen arccal
végignézik
a haláltusámat.
Utolsó
séta következik.
Bilincsben
visznek
a vesztőhelyre.
Egy perc van
a kivégzésig.
Intenek,
hogy szólhatok,
az utolsó szó jogán.
Megálltam.
,,Na, de fiúk!
Nem túlzás ez,
csak mert
nem hajtottam le
a vécéülőkét?”

 

(Illusztráció: Lilikins: Stone path)

Tacskó triptichon

 

I.
Arcodba a szél sebeket karcol,
s végigsöpör a város főterén.
A szobrok közül egy tacskó tipeg feléd.
Nyüszít kicsit, majd elalszik kabátod alatt.

II.
Mire hazaérsz havazni kezd.
Szélcsípte seb vagy,
vérzik az arcod.
A tacskó felébred,
Megnyúlt fejét kidugja kabátod alól.
A rottweilerek látni akarják,
elérni azt, aki újonnan érkezett.

III.
Sáladba burkolod éjjelente,
befekteted a rottweilerek közé.
Öt kilogramm élet. Fázik,
mint krókuszok a márciusi fagyban.

 

(Illusztráció: Anwyen: Bolha, sausage dog)

A VÖRÖSFENYŐ ÉNEKE

 

/Salamov[1] reminiszcenciák/
/haikuk/

szurdok falához
gombolyult holt juharból
sarjadó fenyő

vörösfenyőág
érzi a fagy illatát
ébred a napon

a sok közül egy
kizöldellő ágbogával
most ő a legszebb

kihűlő ágyon
utoljára egy kézben
kenyérfejadag

 

[1] Varlam Tyihonovics Salamov /1907-1982/
orosz író, költő, újságíró

(Illusztráció: Lucas Jmieff: Ode to Larch)