Maga után húzott drótok

Borostyánnal körbefuttatott
házban élt és teleszkóppal
figyelte a Holdat.

Reggelente kilépett a ködből
és világosságot remélt,

ezüstfénnyel húzott maga
után drótokat, fennakadtak

rajta az elhagyott mesék,
amikben már senki nem hitt,

ő újra hinni kezdte őket,
a falra szeretői otthagyott
rúzsával rajzolta meg

ruhájukat, messzenéző
szemükben a kalandos
utat, amit bejárnak
majd hozzánk.

hajszálaid ugyanúgy az égnek

ha a tárgyak lebegnek,
bizonyítják halhatatlanságod,

amíg te magad elé meredsz,
és magadban beszélsz,
összeesel, elalszol,

két nap múlva
ugyanott találnak,
de a tárgyak ugyanúgy
a levegőben, hajszálaid
ugyanúgy az égnek,

te a földnek, szerencsére
nem hallják, ha nevetsz,
nem hallják, ahogy olyanhoz
beszélsz, akit ők nem látnak
de te látod őket, látsz mindenkit,
mindenki téged lát

A változás mechanikája

Két nappal ezelőtt
átaludtam a napot.

A kezem hideg,
harapásnyom a nyakamon.

Nagymamám tyúkokat vágott,
a torkukat én haraptam el.

Vérüket fagyasztva,
jégkrémes dobozban
hoztam hazáig.

Gyertyafény mellett
hallottam
a kotkodálást.

(Illusztráció: Steve Henderson: Ripples)

Maradtam tükör-emlék

“Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén.” (Friedrich Hölderlin: Hüperión)

égi fény
csillagpor lehettem volna
rég

szívedben béke remegő pipacs
feltámadás fényes
ég

verejtéktől ragadt vén rög alatt
fekszem a földön
hanyatt

hogy régen partra vetődtem vagy
csak kidobtak akár egy
halat

meg nem tudhatom
én – a tarka üledék öntudat
falat

szerelmet hirdettem – adni szép új reményt
így lettem s maradtam tükör-emlék
alak

régi-új oltáron tiszta szikra köztes ék
kacat.

Lepkebáb-remény

jó lett volna tudni
mit akarsz még nekem mondani –

átölelem képzeletben vállad
nyakadba csókolok – ó szelíd álmok

jobb volt régebb – hajtogatod
eltitkolod minden vágyad

sólyomként suhannak el mellettünk
értékes percek ahogy tükörben is látod

utólag milyen okos az ember
csöndes lepkebáb-remény fekete

pedig belül az utazókoffer találkozásra készen
szerencse voltunk s lettünk minden más szertartás élén

(Illusztráció: Willson Lau: Poppy Flower)

Mindig jobban… okosabban?

 Okos világban élsz,
órádon EKG-t csinálsz,
s láthatod, mennyi a szaturáció,
okos párnára hajtod le a fejed,
s ha túl magas kerted zöldje,
okos géped boldog önkéntesként
nyeli be a túlkoros füvet.
Van okos porszívód is,
s okos tévé keresi kedvenc
tartalmaid, elég a Magic Motion
távirányítás, máris foglyul ejt
a mikroprocesszoros zsenialitás,
okos izzót kapcsolsz asztalodon,
van okos kályhád és a zárad is okos,
telefonodon csak ujjlenyomat vagy,
nyilvántartásod digitális maszat,
felokosított kütyüidben érzékeny
szenzorok, okos ruhád kapucnijából
a haveroknak SMS-ben megy az üzenet
az elküldéshez használod okos szemüveged,
majd egy kellő pillanatban okos cipzárad
is közli vele az ágyon, mi a tabu, és mi a lehet.
ihatsz tudományosan, ha van okos poharad,
csak kétszáz dollár, s nem veszed észre,
a hülyeségből meddig tart a határ.
Ha fel akarod adni rossz szokásod,
csak egy telefonos app kell
és lobban az okos leszoktató öngyújtó,
mert csak tíz cigarettát engedélyez,
és jön a feloldhatatlan katt…katt….
pironkodnod kell, de mástól tüzet kérhetsz,
nem kell gyengeséged miatt beégned.
Nem utolsó sorban itt az okos táska, benne GPS,
mehetsz a plázába, nincs semmi veszély,
hiába remeg vágytól benned a shopaholic,
nem tudsz a pénzhez hozzáférni,
csak üres bámészkodásból juthat némi.
Ha a hűtődbe nézel és haladsz a korral,
okos tojástartód is van, egy remek Egg Minder

jelzi hol van polcodon a legöregebb, majd
rögtön informál és villog, küldi a riasztást.
S ha még mindez nem elég, kell egy okos
szemetes is, mely röptében nyeli a papír-
galacsint, így megmentsz néhány mozdulatot,
közben vizet is spórolhatsz, nem kell
kezedről lemosni a koszt.
Otthon okosvécé melegítheti üleped,
majd érzékenyítő masszázzsal kényeztet,
s hangulatvilágítással zárja le a fedelet.
S ha majd távoznod kell ebből az okos világból,
programozott időben visz egy okos koporsó.

Csak a mennybéli kapun nem lesz okos zár,
s az égiekkel való együttműködés hiányában
ki kell okoskodnod, mire vagy képes egyedül.
Hiszen aktivitásmérőd ekkorra már teljesen lemerül;
nem tudod kiválasztani Istenhez a helyes utat,
okos rolleredet a pokol felé tereli a huzat.
Ha idelent mégis sikerül egy-két okos dolgoktól
megvédeni magad, még mindig eshetsz
saját hülyeséged csapdájába, ahol már csak
okos fejlámpád végtelenített villogása szóródik
a megvénült, demenciás, értékvesztett éjszakába.

Száműzetésben

 Minden kellék kint
vár a kertben, egy egész
készletet halmoztál fel
naponta a gürcölés műhelyében,
most is folyton készülődsz,
azonosulni kívánsz a feladattal,
büszkén és önérzetesen,
pedig eleged van már a fejedben
zakatoló ajtódörömböléstől,
szabadulni akarsz talajlakó
rögeszméidtől, melyek feltöltik
sejtjeidet, s engedik, hogy egyfolytában
moralizálj egyszemélyes tengeralattjáródban,
amely ott vesztegel a tükörsima
elhallgatás vastagodó iszapjában.

(Illusztráció: John Holcroft: About teenagers on device for long periods)

Szobalány

Krakkó belvárosa, Dudek Szymon: -ha lenne szobalány

 Az ingen érződik még a parfűm,
a menteni vágyott esték hajnali foszlányai.
Maszatos gallérja pedig egy jólsikerült tánc
köszönetét rejti. – Ez rúzs, mondtad, majd arról ábrándoztál,
vajon ki volt méltó arra, hogy ronggyá gyűrje gondosan
vasalt ujjait érte Dudek. – Rég nem Láttad már,
ugyanakkor, ha többet gondolsz rá, azt hiszed egy
röpke pillanatra – nevet a kávéház teraszán –
talán ismét valami abszurd poén, amit mindig is szeretett.

Cipői most is a szék alatt, összekötött fűzővel, akár
azon emberek, akik még pihenés közben dolgukra gondolnak.
S így, hogy nincsen nyoma a mozdulatnak, azt hinnénk rab cipője,
aki esténként megszökik, mert van egy titkos szeretője. – s te,
a hibátlanságában is még megigazítva őket, azonosulsz a rejtelemmel.

A kabát az ágyon hever, széttárt szövet karjai mintha arra várnának,
hogy egy kapualjban az elköszönés bújjon hozzá, s átölelve
most magadat látod. – Sietve lépkednél el, mondván dolgod megannyi
holnap és nem érsz rá többet maradni – majd rájössz, azon percek
kulcsát szorongatod, amelyekbe lépni neked sohasem szabad.

Mire feleszmélsz ismét, a mindennapi lemondásból, elkezded összeszedni
egy vágyott ember darabjait. Rend van, ahogy lennie kell, s csak az nyugtat,
hogy számára, ha nem is, de te jelenleg általa létezel.

Füstös, mint a macskavég

Etetsz-e majd vénségemben, s hordozol-e helyről helyre?
Lev Tolsztoj: A holló és a hollófiak

Belemarkolt nekünk a hétre szívünkbe az élet.
Gyuri megdöglött… meghalt, a macska.
Egyszer félig leszakadt farokkal érkezett haza,
szájában egértetemmel. Olyan volt, mint Dumnezeu,
a csávási hegedűs, egyik héten jobb, másik
héten a bal lábát amputálták, s aggódva hívott,
vajon hogy ér el így hozzánk muzsikálni.

Azóta rekedtes hangon irányítja kis családja életét,
akik mint mezőszéli egerek, futkároznak.
Vénségében támogatják a prímást, helyről-helyre.
Napról-napra, s egyre csak füstösebb lesz a hangja,
mint a kemencében talált, felpuffadt macska test.

(Illusztráció: Ann Blockley: Teasels by the Pond)

Kártya

Türelemmel várom most is a lapot,
erezett borítékba csomagolva, mint mindig –
talán nekem szól, feladó nincs, csak címem rajta,
finom umslágban, mint egy hártya, távoli helyeken ered,
kőzetlemez időtlen korból, belőle nemcsak események,
de előzmények, hatások is kiolvashatók –
háromszáz napot vártam csendben egy ölelésre,
erkélyen állok, cigarettázom és oratóriumot hallgatok,
lent félig fagyott ágak, törött csillagok –
nekem ilyenkor minden fa karácsony, üszkösen
himbálóznak a levelek, rezgő szaloncukrok a szélben,
talán csilingelnek majd, koccannak, így szoktak,
hét ágra süt a hold, december van, huszonkettő, és hideg;
hamarosan megérkezik.

Esély

Fagyott erek a szilánkok alatt,
belül hibernált áram, belvizek mögé hányva
metszett ágak és gátak, tükörnyi tavon csúszkáló
gyerekcipő, játék, díszek, füzetlap –
mindenből épp annyi, hogy látható legyen a szükség,
mérhető a tér, hogy kezelhessük a fájdalmat –
ínység alatt új fogalom, tekercsekben mágnesmező,
kígyó, fémlemez, drótköteg –
bálamadzaggal kötözzük a tavalyi sonkát,
kifőzzük a vörös vonalakat is a lassan fortyogó rostból,
a pufferzónákban pokrócot terítünk, ez önmagában
is újabb casus belli, aztán mélyen átalusszuk
a kölcsönös meg nem támadás utolsó lehetőségeit –
amerre növekszünk, mindig újabb és újabb
árnyakat idézünk meg egy meszelt
kőfal fehérjén.

Alkony egy csészében

A vetés szikár szálai: gabonakörök tűpárnája.
Felhőlepkék hasát karcolja, a szárny elsiklik, egy test
a terepasztal megvilágított vitrinjébe hull.
A vasárnapi kávéban emlék kavarog.
Paul Celan verseit olvasom, fekete vérré ázott
cserjék között porcelánrózsa nyílik.
Az örvény szélén a mangrovék léggyökeret eresztenek,
dagálykor ne érje őket álmukban a fulladás.
Sebeimet napfonalak kötözik, halálom lehetnél,
de tartalak, míg szemérmed hull.
Folyókat látok, hol a hálókban nehéz álmok gyűlnek.
Varjak érkeznek, dolmányuk világít, most minden mozog –
szemhéjunk alatt lassú erdő sarjad, csendes őszi hírek.
Szótlanul állunk, nem tudok hozzád esteledni.

(Illusztráció: James Christopher Hill: River Moon)