Emlékszem, kezdetben még nem volt mire,
de volt kire szegezni tekintetünk,
noha, kezdetben még mi sem voltunk,
magunkon kívül vesztegeltünk.

Emlékszem, egyszer csak eszünkbe ötlött
a külvilág, hogy sziporkázik a Nap
sugározva ránk Isten aranyát
a felhők felett s a csillagok alatt.

Emlékszem, a távoli ragyogásra,
az éhségtől kopogó szemekre,
miként sóvárogtak az élet után
az időtlenségbe préselődve.

Emlékszem, egyetlen detonáció,
hirtelen a semmiből valami lett,
s míg testet öltöttünk magunkra
hittel ruháztuk fel lelkeinket

Emlékeznék, de képtelen vagyok,
meddig tartott e csodás stádium?
Hűtlenek lettünk szabadságszédelgők,
mint véráramban a narkotikum.

Emlékeznék, de ellene állok
az idea szédítő vonzásának,
mely tükröt tart ártatlanságunk elé
felfalva maradék méltóságunkat.

Emlékeznék, de ha akad is mire,
nincs már kire hivatkozni e földtekén
magunk maradtunk vétkeinkkel,
mint megkerülhető ellenvélemény.

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: Anticipation)