Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.
Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.
és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat
Barátném, szégyenem
Hová is rejthetem?
Foltok, foltok…
Jaj, Kata, szégyenem
Én el nem rejthetem.
Foltok, foltok…
Hová is rejthetem
Tavaszi estelem?
Foltok, foltok…
Én el nem rejthetem
Tegnapi estelem.
Foltok, foltok…
Tavaszi estelen,
Lepedőn esztelen,
Csókba fojtott.
Tegnapi estelen,
Lepedőn meztelen,
Csókba fojtott.
Lepedőn esztelen,
Rúzsomat elkentem.
Piros foltok.
Lepedőn meztelen,
Véremet rákentem.
Foltok, foltok…
Sz.J.-nek
Éppen dal már,
miként a végezetig hallgatsz:
egy óriási fül
lámpafénynél faggat,
a nyárikonyhád velem menekül,
tudod a hazám
rámgyújtott halmaz…
Míg több versünk is
eljön értünk,
mi valaha
bennünket állított
addig alám
csupán tér gyűrődik,
föléd lányod
kamillával hajol.
Calderón de la Barca üvegszeme
Hátsó ajtón lépni egy szobába
Madrid látom a Pokol előtere
Kristályarcú lovai a kába
Város halottas-kocsijai előtt
Mintha hátulról lépnél a világba
Elérve még a napi déli verőt
Figyel vakon Calderón de la Barca
Nekem vagy másnak – Madrid lám elárul –
Mintha hátulról lépnél egy szobába
Calderón üres tere figyel hátul
Egy rózsát nyújt át tudja bár hiába
Mert Madrid lám a Pokol erőtere
Calderón szeme cserélt teret vele
Amit kimondanál, az menten rád szakad,
kifreccsenő szavad, mint hattyúszar tapad
a köldököd köré. Míg én, a hallgatag,
a bús, setét Magány, elhagyám hazád,
kies Onániát, s az éjszakák szagát
magamba gyűjtöm én!
S a kussolásom lesz olyan tömény,
mint egy ősi törzsi költemény!