nem józsef attila

 

mert kell egy szív ami

érte kesereg

ígéretet tettem

neki

jó

leszek

neki jó leszek

mert édesanyám

mert édesanyám

lemondott rólam

abortuszra ment

nem tudni hol van

nem tudni hol

van

mert feje felett

jár a lába

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

árva

 

Noé Trans Bútorszállító

(magyar szonett)

„Tel.: 06 30 580 4980”

 

Most, emberek, madarak,

Kígyók, békák, bogarak,

Kutyák, macskák, egerek

Gyíkok, halak, egyebek…

Az tegye fel a kezét,

Az, akinek van lába.

Mondom lába, sajátja.

Hát a szekrény, hát a szék,

Hát az asztal, a mankó?!

Hát ez nagyon nem frankó!

Hagyd el, néhány nyomorék

Művégtaggal, nem számít.

Már nem, eldőlt kit szállít.

Ezeknek itt mind kampó.

 

 

Közhely

 

„Ki gépen száll fölébe, annak”

hajnalban

hajnal van

hajnalban

a város

senkit sem

rejteget

válasz nem

talányos

hajnalban

hajnal van

hajnal

van hát a test

ott viszik

fekete

autóban

ő az est

hajnalban

hajnal van

hajnalban

hát a bűn?

még soha

nem múlott

ennyi a

háborún

 

altató

 

óra óra óra óra

minden óra minden ó?

minden óra óra óra

altatóra altató

altat? ó altat óra?

óra óra már hat ó

már hat óra óra óra

már hat óra álom ó

válj valóra szóra jóra

szívbe markolóra s ó

véged ó véged óra

óra óra óra ó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyen minden péntek, tele rohanni- és intézni-

valóval. Mint a ki nem feslett bimbó, olyan

vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,

mindig mindenhol ott szeretnék lenni. Vigyél kabátot,

hova rohansz, állj meg! Pedig én nem tudok várni,

nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,

szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,

úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Ott is vagyok,

ahol elköszöntem, és már ott is, ahova sietek. Pedig

még néhány kínterhes óra, és nem marad a nagy

ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló, fázom,

mint akit se a tűz, se szolgálólány nem melegít. Hova is…

Mert hova is… Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg,

csúfondárosan. Sarokvas csikordul. Ő már elköszönt

tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.

Várni kell, talán mégiscsak várni kell.

(Milyen törékeny vagy, Jeruzsálem,

oszlopaid mily romlandóak, illatodat,

a nárdust egy legyintés elsodorja…)

Elvették tőlünk a csendet,

mondta egy szerzetes,

amikor bevonultak a kínaiak,

és hangszórókat szereltek a cseresznyefákra.

 

---

Először volt a háború.

Sokakat pusztán a zaja ölt meg,

minket is e zaj emléke kínoz.

Az újkor: zajtörténet csupán.

 

De ha megírnánk a zaj történetét,

csak tovább fokoznánk a zajt,

talán egészen ama némaságig,

a műholdak ama elliptikus csendjéig,

melyben már meghallhatatlan

a kozmosz kiáltása.

 

Maradjanak talán inkább a versek,

a költészet, melyből hiányzik

az „irodalom” és a „költészet”,

ha ki tudnánk nőni fertőzéseinket.

 

Közben szól a rádió, radioul de pe strada ta,

önti fejedre a történelmet,

táncol az utca, a házak, az oszlopok,

Dionüszosz táncol minden állomásban,

nincsen ott művészet, hol minden művészet.

 

Beszéd helyett fosztogatjuk egymást,

tátogunk, mint akváriumi halak,

némák, egymásra tátogó némák.

Vak kezében töltött fegyver

egy zsúfolt metróállomáson:

ilyenek lettek beszélgetéseink.

 

Egy kávé, két szál cigaretta,

ülj le, vegyél mély levegőt,

és ne szólj addig,

míg nem érted hallgatásom.

Tébolyul kohóban

 

Most sem érkezik más, csak a várt harag,

és a forgó elme rögtön ráharap,

remegést parancsol egy pecsétes kéznek,

mindig csak azt látja, amit mások néznek,

aztán bent magában, tébolyult kohóban,

amiben vágy és rend mindig csak mohó van,

ahol a határok szilánkosra törnek,

ahol nyakak nélkül feszülnek az örvek,

mindent, amit látott, látni vélt vagy képzelt,

amit megvetett rég, ami mellett érvelt

izzó egyveleggé gyúr, csavaroz, forral,

bugyborékol benne bűnbánat és bordal,

azután fáradtan, mintha neki járna,

elvonul aludni egy fájdalmas lázba,

míg a megvadult szív, mint egy inga súlya,

koponyám harangját kondulásig zúzza,

hogy végül ha elhal minden zaj, a csöndben

szilárduló ércem fagyott rendbe öntsem.

 

Közel-kelet

 

Szeretnék lassan elaszalódni

a nyílt sivatagban,

a szenvedésben

bűnbocsánatot nyernék,

utána pedig jöhetne

az örökkévalóság, ha muszáj.