Címke: vers

Hetedik nap; Patmoszi jelenés

Hetedik nap

 

Ha szorosan az

asztallába mögé bújok,

majd Hozzád simulok,

Istenem.

Vagy a lábtörlő alá,

még nem tudom.

Csak azt, hogy

átlátsz minden

apró kulcslyukon.

Látod az epében,

vesében a követ,

a meszet az érfalon,

látod, ahogyan nő

a rák az agyban,

vagy asszonyméhben

a gyermek.

Hát nincs miért

Előled bújni,

csak Veled.

De, ha elfáradnál a

nagy munkában,

majd karomban ringatlak,

pihenj meg Istenem.

 

 

 

Patmoszi jelenés

 

Varjúkárogás az élet.

Fekete zeneszó.

Jézus herceg kegyelme

halvány.

Elmúlt minden.

 

Tengerpart.

Olajfolton sellőtetem.

A vak jövőbelátók

megírtak mindent.

Nostradamus Jánossal

sétál,

A beteljesedett jelenésekről

beszélnek.

A Teremtő a teremtés

koronáját vigasztalja,

vegyszeres bort isznak.

 

Felgyúl a maradék

megírott szó.

Nem lapozzák az

Élet könyvét.

 

Száznegyvennégyezer

temetés.

 

 

Szigethy Rebeka Sára haikui

Hulló fehér hit.
Selyem imák a szélben.
Cseresznyevirág.

*

Könnyű gyöngy-szirmok.
Bús sóhajom sodorja.
Nézem, egyedül.

*

Szirom-menyasszony.
Vörös bogyóvá csókolja
tavaszi napfény.

*

Fehér pettytenger.
Világ-foszlányok zaja
cseresznyelombon át.

Acélos pezsgés.
Pergő pára pattint
Didergő rügyet.

*

Kehelyben hajnal.
Szirmok közt messzi erdő.
Lótusz előttem.

*

Napfényes kedvem
esőszilánkok szórják
szivárvány-szerteszét.

*

Nyári szél lóbál
zöld buzogányokat
Vad gesztenyetánc.

Szárnyalás

Amálka vénséges vénkisasszony,

szürke szirmú húsevő virág,

kígyónyelvével legyeket,

bogarakat fal fel – mesélik,

s a szeme kéklő gyertyaláng,

puha léptekkel indul reggelente

végig a nagyutcán, a városon,

utcaseprők látták, hogy a téren,

mint egy macska átoson,

aztán szökell, tovakúszik,

végigfut a háztetőkön,

kontya árnya sikló ábra

a száradó lepedőkön,

nyomában szél süvít, sokára

ülepszik csak le a homok újra,

a távolban még kivehető

széllel bélelt ruhaujja, lám

már a folyó fölött száll,

a hídkorláton ül, tekinget,

tollászkodik, lendül újra,

élvezi, hogy repülhet,

köröz még kettőt, hármat,

ott landol az udvarunkon,

bucskázik a fűben párat,

s elsurran a kerti úton.

Kilökődés; Égi mechanikák

Kilökődés

 

Kilökődtünk a zérusból,

az egy pontba szögezett mindenből,

az édes nem-cselekvés

Isteni színjátékából,

– szerintem ez az ember tragédiája –,

ki tudja, mely hatalom

által reánk akasztott

tehetetlenségünktől sodortatva.

Onnan, ahol a tehervonatok

párhuzamos vonatsíneken

robognak a végtelenségből

az örökkévalóságba

és nem bántják a félreismert

trubadúrokat,

onnan, ahol az Egynek

még a gondolata sem fogant meg

 

 

 

Égi mechanikák

 

A mennyek jószágai mind:

frigyládafája-szárnyas gőzgépek,

villámtekintetű ametisztmobilok,

izzóérclábú szárdiuszlovagok,

ekkor megszűntek munkálkodni

és letérdelt a Zafírtrónus előtt

minden lelkes állat

az egekben,

a föld színén,

a vizekben,

és lőn csendesség a mennyben

mintegy harmadfertályóráig.

    Ekkor szólott valaki amazok közül

szelíd hangon: “Ki méltó rá, hogy

köntösére sorsot vessenek?”

Majd látám, hogy az egek jószágai mind:

az ark-pterixek, kerekes kérubok,

szeráfszekerek, nefilimek,

az apokalipszis mérnökeinek gondolatjába

robbanó- és egyéb motorok ideáit lehelik,

és ekkor nagyobbá

lőn a

kék.

 



 

 


Zsilip

Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre,

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.

Edward Lear: A Töpszli-Pöpszli Béb udvarlása

Koromandel partvidéke
       töknövesztő partvidék:
               ott a sűrű fák között
       élt a Töpszli-Pöpszli Béb.
Csorba csupra, ócska széke
volt a háza minden éke,
               mással nem rendelközött
               ott a sűrű fák között,
               mással nem rendelközött
       ő, a Töpszli-Pöpszli Béb,
       ő, a Töpszli-Pöpszli Béb.

Piszkancsfáknak erdejében,
       hol a tök nő szerteszét,
               hol az ösvény dombra visz,
       járt a Töpszli-Pöpszli Béb.
S lámcsak, ott a domb tövében
négy fehér kis tyúk körében
               ült az Édi Lédi Szmissz.
               “Hol az ösvény dombra visz,
               ott ül Édi Lédi Szmissz!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

“Édi Lédi! Édi Lédi!
       Hadd kérjem meg a kezét!
               Lenne-é a hitvesem?” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.
“Nem jó itt magányban élni,
s úgy szeretném kicserélni
               bús, unalmas életem.
               Lenne-é a hitvesem?
               Beragyogná életem!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

“Koromandel partvidéke
       halnövesztő partvidék,
               s vízitorma is terem” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.
“Öné házam minden éke,
csorba csupra, ócska széke,
               mert szerelmem végtelen
               (s vízitorma is terem),
               mint a tenger, végtelen!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.