Címke: vers
Nuno Fernandez Torneol: Vigo-i tenger habja
Nuno Fernandes Torneol: Cantares d’amigo
Dal egy barátnak
Hajók jönnek, anyám
Ott hozza a dagály:
Megöl a szerelem
Anyám, láttam őket,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem
Megnéztem a bárkám,
Mit hozott a dagály:
Megöl a szerelem
Végigjártam mindet,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem
Megnéztem a flottám
Őt vitte a dagály:
Megölt a szerelem
Hegedüs Márta fordítása
Meendinho: Sedia-m’ eu na ermidade San Simion…
Üldögélek Szent Simon kolostorában…
Üldögélek Szent Simon kolostorában
Körülöttem tornyosulnak a hullámok
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Ülök az oltár előtt a kolostorban
Körülöttem óriásiak a hullámok
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Körülöttem tornyosulnak a hullámok
Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Körülöttem óriási hullámok
Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Reményem itt múlik el most a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
S a reményem is elmúlik a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Hegedüs Márta fordítása
Vigo-i tenger habja…
Vigo-i tenger habja,
A barátom ki látta?
Istenem, ki láthatta?
Habzó tenger hulláma,
A barátom, ki látta?
Istenem, ki láthatta?
A barátom, ki látta?
A szívem őt siratta.
Istenem, ki láthatta?
A barátom, ki látta?
Bánatom nagy miatta.
Istenem, ki láthatta?
Hegedüs Márta fordítása
Szárnypróba; Hátúszó forduló; Kávézacc (versek)
SZÁRNYPRÓBA
Csiripelnek, lezuhannak.
Megint dalolnak.
Titkok.
Amiket felnyitottak.
Száj tátogatva, figyeleméh…
Tétova lábak a levegőbe.
Sebtiben tapossák a légüres teret.
Kitartó kapkodás, dühödt igyekezet.
Erőtlen szárnycsapkodás.
Mégis milyen népek?
Kik ezek?
A varjú családoknak ma még privát fa jár.
Sok a gond, sok olyan kell, aki szétkürtöli:
kár.
Elszörnyülködni a híreket a világnak.
Szétfröccsennek a bánatvizek,
félelem-fenyvesek bezárják fent az eget.
Rothadoznak a fák, melyeket madarak laknak.
Nincsenek már: leginkább csak irigyek.
A többi madárnak miért nem jár privát fa?
Talán mert akkor a légüres térben
még a madár se járna
– kelne.
S a fiókák sem próbálnának fel újabb és újabb
szárnyakat,
és nem kapnánk fel a fejünk se,
hallva a huhogó télesti árnyakat…
HÁTÚSZÓ FORDULÓ
Ki kell tapintanunk a falat, már idejekorán,
az ütközés előtt, hogy meg lehessen fordulni.
Gyorsan búcsút inteni, váltani még, a medence falán,
vagy akárhol
Hogy megmaradjon egy talán.
Bármilyen kecsegtető is a távol.
Úgy kell, hogy nem látunk rá a falra, se a fal mögé.
Ki tudja, mit hagyunk ott egy ügyes hátraarccal.
Ha túl későn fordulok vissza,
megtelik az orrom, a tüdőm vízzel.
Félek, félrenyelem az életet.
Elfullaszt a bánat, a tempó hiába hízeleg.
De ha idő előtt, úgy a fallal szemben
valahol a fal és önmagam közt
ügyefogyottan, tétován megrekedek?
Nincs elrugaszkodás, kókadozó lendület.
Ha idejekorán, úgy nem lehet továbblépni.
Mert csak pont jókor lehet.
Nem a faltól falig, hanem a fal előtt kezdődik,
A fallal szemben– hogy ott ki mit kezd magával–
az az igazi menet.
És azt is csak egyetlen egyszer, egyféle ritmusban
lehet.
KÁVÉZACC
Keserű a kávé,
de illatos a hajnal. (hűs Tavasz)
Ne zsörtölődj, mondd csak szépen:
Amivel éppen áltatod magad.
Mondasz valamit valami helyett:
ám az mégsem az.
Bár ideiglenes vigaszod lehet,
valami belül elhavaz.
*
És miközben egyre eltünedeznek a jelek,
a fejcsóváló, fenyegetőző szelek körbe-körbe szaladnak.
Homályos jellegek forrnak össze
a távolban, és annál is messzebb meg
pókhasú etióp gyerekek
kotornak össze pár
porszemeknek tűnő kávészemet.
Egy kislány jósolni szeretne.
Együtt savanyodik már
a kávé meg a tej is,
Letörött fülű bögrében várnak.
S mert őket lesed
te is lassan nekikeseredhetsz.
*
Ám a koszos bögrék alján egyetlen korty
mindig ott ragad,
mert már túl tömény. Vagy mert
rossz a zacc.
És talán valami remény is
megkövül vele.
Hiába, senkit nem vonz annyira,
hogy kávéját fenékig gurítsa le,
hogy a „méregpoharat” ki is igya.
Pedig van, hogy az utolsó korty
az élet sava-borsa
a zaccosabbja,
hiába van a habja
hiába hív a leve.
Születésnapomra
A harminckettő még messze van,
s már nem lepem meg önmagam:
csecs se,
becs se.
Hozott anyagból dogozom
s olyat hozott ez alkalom
mint a
minta;
a dinnyehéj a felszínen…
nem is kéne más most nekem
elem-
elem
VALAMI GYŰLIK, NAPJAINK VISSZÁJA, SZÓL A VÉGTELENHEZ (Versek)
VALAMI GYŰLIK
Valami gyűlik,
mint nyelv alatti méreg,
papír- és nyálrost, sorköz-üledék,
valami gyűlik,
időnk maradéka,
mondhatatlan vagy terményfölösleg,
valami gyűlik,
épen a nyelv alatt,
titokzatos, mint szerelmi érintés,
valami gyűlik,
fény a kéreg alatt,
aligha nem más, mint maga a hiány,
valami gyűlik,
szónak a némaság
nem ellentéte, pusztán egy fokozat,
valami gyűlik,
tested és testem közt
fölszámolhatatlan, sűrű-sötét űr van,
valami gyűlik,
ne mond meg, mi az,
ne mond meg, mi az, talán a szerelem,
valami gyűlik,
áttöri a szót és
fölmutatja az arcát a világnak,
valami gyűlik,
ami soha nem fogy,
szerelmi űr az, szótlan, buja hiány.
NAPJAINK VISSZÁJA
Mint hogyha lassan fölemelné arcát
az őrület, kifordult tenger,
napjaid visszája,
Közelítesz a végső intelemhez,
mélyzöldek, ím, a reménység
kútjai,
Eső utáni kert egy kórház mögött,
mélyzölden sötétlik
a vesződségek kertje,
És mintha, Uram!, arcodat fonná be,
rajta régi rúnák,
a borostyán illata,
Tüzet fog, és mint lángot nyelt madár,
koppanva esik a betonra
egy lélek,
Itt vagyunk. Előkerül egy könyv még
és a nevek, neveid, s a régebbi
tiltások,
Elfordulok, takarva arcomat s az arcod,
kifordult tenger, mag között
vad csíra,
Őrület, a tenger mély gödre látszik csak,
napjaid s napjaim
visszája összeér.
SZÓL A VÉGTELENHEZ
Ki tudja, hány választás marad el,
Miközben szól a vers a végtelenhez?
Kiürülnek a szó monstranciái,
Elmaradnak, míg kitartasz a csöndben.
Papír és pohár, tűnyi karcolások,
Akárhány mondat hiába adódik?
Végül is kinek, honnan, hová, miért
Adódik szó vagy vers a végtelenhez?
Egy ember fekszik, áll vagy járkál, boldog,
Tehetetlen, de harcát végigírja.
Lehetne annyi mondat, szó vagy írás,
Ahány lefolyik napján egy végtelennek.
Ha élni akar, megbocsátod neki
Üres időd, ha csöndben végigírja?
S úgy kerülnek eléd még e szavak,
Madártoll száll, hol ablaknak verődik.
Kívülről könnyű látni éjeinkbe,
S könnyű látni innen magasságod?
Alszom-e, mikor, ki tudja, hogy – szólok?
S szólás ha rémlik, szó a végtelenhez?
Alkonyodik, nem rosszabb ez annak,
Ki a sötétséggel harcát végigmondja,
Kifordítja arcát a sötétnek,
S úgy néz az éjbe, mintha tükör volna.
Hová is lenne az út?
Innen el, harmadik Kafka/Tandori inspiráció
Lovak tetemeit vezetik
kantárszáron a szenesek,
mint Égi teher alatt,
reszketnek, fújtatnak
a kérges tenyerű óriások.
Hátuk mögött az istállók
összedőltek,
előlük a Föld kitért.
Fejük a haragos Égre szögezve.
Hová is lenne az út?
A ritkuló fűzes után bokrok,
és ferdén földbevert rudak
szegélyezik a vágóhíd téglasorát.
A légszomjas mező fölött
varjúkiáltás csattog, mintha
láthatatlan kéz taszigálná
a madarakat repülés közben.
Rozsdás kacat-halom fojtogatja
a deszkakerítéseket; a korhadt
fa párnáiban gomba tenyészik.
Esni kezd,
hullámalakban elsötétül —
Hová is lenne az út?
Az ügyetlen sorba rendeződő
paták alól – mintegy fölszólításra –,
kipörög az út porából
a kő és a kavics.
Hová is lenne az út?
Mielőtt végleg nyoma veszne,
a forróságtól reszketeg
városszéli házsorok közt
odatömörül még
az almásderes lovak
emléke
a drótfonatú pincetorkokhoz.
Ahová többé nem döntik
be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén,
se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is,
nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik
fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne innen el az út?