Címke: vers

Szolgálati járat; Ez a délelőtt; Megfogott; Árnyjáték

Szolgálati járat

 

Utasokat nem szállítok.

Fényesre koptatott, gödrösre

mélyített járatokon az út pora

egymásra rakódva kövesedik.

Én még ma is látom az É betűt

a táblán a számok mögé rejtve,

emlékszem felednivaló történetekre,

nekem fáj a vonaljegy megtöretett teste,

az érvényesség áldozathozatalt követel.

 

Kérlek vigyázz, ezek az ajtók

sohasem nyílnak ki, az ablakokra

zsíros gőz borít homály-

réteget, a körút – természeténél fogva –

véget nem érhet. Leszegett fejjel cirkáló

szolgálati járatot hajtok,

utasokat elvből nem szállítok.

 

Látod, itt karcoltad nevét a megálló üvegébe,

aztán lassan kikopott, vagy felülírták a felismerhetetlenségig,

a név hulladék, beborít minden felületet az idő söpredéke.

 

Itt várakoztál órákat, gyanúsan

hallgatag szövetkabátok gyűltek köréd,

sóvárogva méregették a padot,

amire ráfolyt taknyod, nyálad, könnyed.

 

Itt aztán megfogadtad, hogy erre a járatra

se le, se föl, soha, véletlenül sem. Pedig nem

ez számít, ezt már akkor is tudtad, minden

megálló mögött ajtók nyílnak, de leginkább

záródnak, nem kell ahhoz jármű,

nem kell ahhoz bérlet. Látod, kiraktam, hogy garázsmenet,

túl nagy itt már a tömeg, nevekkel zsúfolt,

szürkére mesélt történetek, a zajban könnyen megszokja

a fülem a figyelmeztető jelzést.

A csend ritka, ünnepi vendég.

 

Valahol itt vesztetted el a szüzességed.

Már kezdett hűlni a levegő, de a vérzés még sokáig

nem akart elállni. Nem értetted, mitől kéne erre

majd mindig emlékezned, annyi minden történik

egy ilyen forgalmas útvonal erőterében. Megszokások,

mint ahogy felbőg egy motor, vagy fájdalmasan felcseng

az ajtók záródását jósló hang, a következő megállót

nem mindig mondhatom be hangosan, tudod,

utasokat én  csak mikor muszáj.

 

A szégyen tudathasadás. Ez már egy másik megálló

ismert köztere, a vérzés itt is hasonlóan kitartó,

a fájdalom személyre szólóbb és pontosabban megrajzolt.

Másnap kiderült, az a gyerek benned már egy hete nem mozdult.

 

Te most leszállsz, én valameddig

elszámolok és gázt adok.

Mögöttem majd kisimul az út,

de utasokat egy darabig még nem szállítok.

 

 

Tóth Kinga versei

 

nem érinti tabu a válla lóg ki

ma nem mutatja meg a nyakán

kiütés megmarta a macska

előzőleg ebben az ágyban aludtak

allergiás rá nyikorog farostlemezekből

van körbeszögelve vagy kalapálva

végig keretes mint egy franciaágy méretű

koporsó közel a plafon is deszkát sem

vesznek bele forgolódik mindkettő

a kanapé alul lesz a megoldás de akkor

nem marad hely még ennyi sem hova

teszik a ruhát száradni asztal van

kettő azt nem használja egyikük sem

hova teszik a ruhát pedig nagy

helyen van pont ideális de sosem használtak

a kollégiumban is az ágyon tanultak meg

ott is ettek ahogy a macskák

az alomban mindent el lehet intézni

 

 

emlékszik az ingára spanyol inkvizítor

lengette egy bűnös fölött                                                     

bűnre született az inga felhasít

a szívből kifröccsen a felesleg

mindenképp üdvözül  ezt olvasta

emlékszik sok mesekönyve van 

 

 

előre tudja.

unja, kérdi lemegy-e a szex

vagy egyszer beszélünk kipattant

a billentyűzet le kell faragni a csavarokból

azt mondja attól még működni fog

ha elhiszi várnia kell mire ír

ezt nem engedheti meg

mennek a napok csőtörés van ömlik

a szar a beszélgetések alatt nézi

a leveleket a másikkal kellene

aludni

Bölcs Alfonz cantigája

Miképpen cselekedte Szűz Mária, hogy háromszáz esztendőn át hallgassa a madárdalt valamely szerzetes, ki őt igen kérlelte, mutatná meg néki, miféle jóban van részük a mennyek országában lakóknak

 

Ki a Szűz igaz szolgája,

a mennyek országa várja.

 

Íme hadd beszélem el a Szent Szűz csodatételét,

melyet egy jámbor baráttal tett, ki egyre kérlelé,

hahogy néki megmutatná, milyen a mennyek országa,

 

és hogy szabad légyen azt még életében látnia.

Mit tett, lássátok tehát, a kegyelmes Szűz Mária:

kertbe helyheztette őt, hol azelőtt gyakorta jára,

 

ám azon nap azt találta, hogy igen szép kút fakadt

ama helyen, tiszta vizű; leült hát a kút alatt.

Kezeit megmosta szépen, s szólt: „Kegyes Szűzanya, bárha

 

láthatnék a mennyországból, melyre gyakran kértelek,

egy kevéskét, mielőtt még eme kertből elmegyek,

s megtudnám, miféle jó vár ottan az emberfiára!”

 

S ím alighogy befejezte beszédét ez a barát,

legott egy kicsiny madárnak hallá csodaszép dalát,

önfeledt gyönyörködésre gyújtván annak hallgatása.

 

S oly fölötte nagy örömmel hallgatá az éneket,

hogy eltöltött háromszáz vagy annál is több éveket,

azt hívén, hogy nem sokáig időz így, amint szokása

 

volt az év némely szakában ama szerzetesnek ott.

S ím elröppent a madár, és igen megszomorodott,

s szólt: „Megyek, mert bizonyára összegyűlt már vacsorára

 

a kolostor.” Rögtön úgy is tett, de odaérve, lám,

ismeretlen nagy kaput lelt, s így szólott: „Szent Szűzanyám!

Ez egy idegen kolostor, mi lesz hát ennekutána?”

 

Azzal a templomba lépett, s lőn a barátok között

nagy ijedség, mire végül a prior is odajött,

kérdvén tőle: „Mondd, barátom, ki vagy, s mi hozott e házba?”

 

S szólt: „Apáturam keresném, kit az imént hagytam el,

a priort, a sok barátot, kiktől nemrég váltam el,

midőn ama kertbe mentem; őket egyiktek se látta?”

 

Hallván az apát a dolgot, bolondnak tartá csupán,

a kolostor nemkülönben; ám végtére miután

megtudták, miképp esett, így szóltak: „Ilyen nagy csodára,

 

melyet ezzel tett az Isten, bizony nem volt példa még,

kérésére Szűz Anyjának, kinek áldjuk szent nevét,

s annakokáért dicsérjük; hisz van-é, ki nem imádja

 

őt hívebben mindeneknél? Mert e kegy fölötte nagy:

ha mit kérünk, hitünk szerint Szent Fia mindent megad

általa, és megmutatja, mit fog adni nemsokára.”

 

                                                                                                            Havasi Attila fordítása

A vátesz és a remete

Egy kicsit keveset láttam még, 

hogy sokat mondhassak,

de két nyelvtörés

között,

mikor még tartanak az ég póznái,

de már hullnak az angyalszárnyak.

Akkor előjön, mély megkövesedett

érdes bársonyhangján.

S követelőzni fog.

Ő az aki egy kicsit sokat látott már,

de eddig keveset mondott.

Semmit.

Ezt fogja mondani: Én megmondtam.

S mi akik, meg én csak nézek.

Megtörjük a nyelvünk, és mindenkinek jutni fog, még marad is.

A végére rám fogják, hogy én mondtam meg.

Ez igaz.

Ő visszamegy, elő se jön többet.

Élünk.

Az ég ránk szakad.

Megmondtuk ketten is.

Nyelvtörünk újra.

Akinek nem jut kiesett.

Így megy tovább.

A végére te meg én, és ő, én a nyelvdarabom neked adom,

majd meghalsz, s ő és én marad.

Újra kijön semmi érdes bársony.

Kettétöri a nyelvét, az egyiket nekem adja, ki másnak.

Hat órai tea mellett az élet értelme a nyelve hegyén van,

amit ő tud, de nálam van. A nyelve hegye.

Kicsit nézegettük egymást, aztán lefeküdtünk aludni.

Soha többé nem kelt fel a nap.

Mi alszunk.

Ők, akik, meg én.

 

 

*

 

Élet karcokon, homály csönd
sercegés
üres boldog, halovány, kedély, zömök
szenvedés
Szép, mi tavasz, mit nekünk boldog: egy
lélek üres, kátyús tavasz, undormány.
elvetünk.

Karácsonyi oltár

A szalma szúr. Hiába alszik minden.

Az állatok is mintha belülről legelnének,

nem kérődznek, csak tudják, hol nő

igazi fű. Iszonyú kényelmetlen a szalma. Zizeg

egy bogár is, mintha beszélni akarna, a tej

is vérízű, a hasfájással rokon. Belülről

bántanak a szelek. Ha a feszítés fújni

tudna, felkapná a vihar az ácsgerendát,

repülne tehén, szalma, a gondoskodás

ott lebegne, tornádó óvná, az istálló

felett, hogy megmaradjon

a gyerek.

 

***

 

Menyhértnek hódolni kellene, hiszen ezért

jöttek. Felhólyagosodott a lába, ételt

mióta nem látott már, a sok kincs lehúzta

vállát, meggyöngült a hosszú úton.

Kiönti mind, amije van. Ő megszabadul

örömmel, hiszen azért jött, hogy adózzék,

vékán mérni kincset, kegyelmet, kenyeret.

Már nézi is a piszkos földet, futrinka

ropog a térde alatt. Menyhértnek

hódolni kéne, de csak fázik

boldogan.

 

***

 

Ilyenkor jobb, ha nem tudod, mi

a hideg. A jégszikrázás vakító

fénye hamis csillogás, a tél legmélyén

egy fénynyelő, a tisztán látás visszája

lobog, a legkeményebb önfelismerés, az

arcodba vágott élethazugság

bénítása semmi, ahhoz képest, hogy

nem rövidülhet tovább a nap. A jég

vagy a hó a kerítés lécén nemzedéktelen

virág, nem köt össze két növényt,

nincs porzó, szétszikrázik a felszínen, mint

az élet megcsúfolása. Légy vidám.

Az év de profundis imája érted

szól, aki képtelen vagy gödörből

kérni. Ez a kihangosított, személytelen

fohász az évszakok nadírján, mintha

tavasz, sőt nyár és ősz fénye is beleférne

a mások helyett kért önkéntelenségbe –

az évfolytonosság szövetén egy űr, ahonnan,

ha akarod, ha nem, könyörögnek

érted.

Anya, apa; Sorbanállás közben; Fehérebb a kárminnál

Anya, apa

 

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

 

 

Sorbanállás közben

 

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?  

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

 

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

 

 

Fehérebb a kárminnál

 

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

 a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

 

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.