suffocatio
Nyúzottak és szánalmasan
elesettek voltunk, akár a fegyver,
amit használtak, és amivel öltek.
Így indultam neki az éjszakának.
Dühösen, de inkább kedvetlenül
ereszkedtem alá a félhomályban,
elhagyva szavakat, végül indulatot
söpörve el magam elől egy mozdulattal.
A lépcsőházban még visszhangra vártam,
sarokba szorított alakra,
aki megmenthető –
de csak a küszködő sötét. Egy fulladás,
ami ott bent szilárdan megkötött.
Az utcán azonban már émelyített
a busz-göngyölte aszfalt dupla csíkja,
a korlátokról pattogzó zománc
csöndje, s hogy a város túlérett gyümölcsként
csak (t)ehetetlenül rohad tovább.
A járműben egy gombnyomásra nyílik
az ajtó. A fehér fénytől meg csak izzadok,
akárha vallatás volna az út,
ahol minden tekintet fojtott indulat,
és minden indulat belül
létfontosságú szerveket emészt.
A két mutató pont most egyesül.
A tegnap úgy bomlik, akár a mész.
A táj cserélődik, arcok soha.
Az éjjel is korhad, hogy újra reggel
legyen, s a körforgás sem újraéleszt;
hanem örvényként szív le, visz magába,
és minden pislog, reszket, mintha fájna –
pedig nem.
discidium
A kutyák csaholása megzavart,
amikor kimondta, hogy vége van,
hogy nincs tovább, hogy ennyi már elég.
Egy nő arcára néztél éppen akkor –
aki halk léptekkel szivárgott,
akár a gáz, mintha vakon tekergett
volna a járdaszélen, mint az inda,
ösztönszerűen futva szét a térben –,
majd újra rá. Mozgott az ajka,
akárha hívott volna, hogy legyél közel,
s a csönd utána szinte égi jel,
mivel nem mozdul többet már a száj.
Elindulsz úgy, hogy itt maradni minden.
A betonkockák is izzadni látszanak, ahogy
a táj nyomban homályos félelemmel
mutatja arcát – ilyenkor éberebben
különül minden tárgy, és minden ember.
Öreg arcok merev tekintetében
gyanú, hogy tőlük is csak elveszel
talán, űznek tovább, nem is kell szólniuk,
hogy értsd; itt minden puszta vád.
Erősödő zajok, nyomaszt a tér.
Egybemosódó formák szélei
égetnek billogot beléd a sarkokon,
miközben te már mész és messze jársz
s leülsz ott, ahol semmi irgalom.
perceptio
Mert egyszer minden eljön, mire vágyunk,
legfeljebb mégsem úgy és mégsem akkor,
ahogyan a lepergett film vagy álom
mutatta éjféltájt, esetleg pirkadatkor.
Mert egyszer minden eljön. Néha többször
is. Egyértelműen vagy észrevétlen.
A húgyszagú reggelek monoton
vihogása néha pokol, máskor meg éden.
Mert egyszer minden eljön. Bárhogy is
osztják meg vagy kötik le figyelmed.
Csoda, ha csak egy dolog mozdulatlan
és nem lejmol és nem oszt szét kegyelmet.
Mert egyszer minden eljön. Úgyis, akkor.
És roppant nagyra nő a félelem,
ahogy kirajzolódik lencsén át a napfolt –
s mindennek vége hirtelen.
Mert egyszer minden eljön.
A bánat is.
Amikor azt hiszed, valaki meghalt.
És előre tudod, hogy búcsúzáskor
unja a prédikációt a pap majd.
Mert egyszer minden eljön.
Az öröm is.
Öröme egy önálló mozdulatnak.
Amikor nem néznek, nem méregetnek.
Csak jönnek, aztán elhaladnak.
desperatio
Csak ritkán állok meg, mert nincs időm.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem
a hegyet, mely előttem tornyosul,
talán csak azt mondanám: szigorú.
De egyetlen szó, azt hiszem, kevés,
főleg ahhoz, hogy megértsék, megértsem.
A hegy lábánál még növények is
akadnak, zöldek és erősek, érzem
az illatuk. Mindig valahogy akkor
érek vissza, amikor virágoznak éppen.
Fölöttük már csak puszta kőtömeg
terül szét hosszan, semmi zöld sehol.
Lakatlan és üres a táj, akárcsak én,
akár a föld, akár a nap, akár a hold.
Aztán az indulás, emelkedés,
a szolgaság a tonnás kő mögött
végtelen izzadással önti el
a testem, majd a hőtől fáj a bőr
és megreped, mint hajnaltájt az ég.
Mindegy, hogy nyár van-e vagy tél talán,
bizonyos magasság fölött a légzés
olyan, akárha kötéllel szorítanák
a torkom – és a tüdő tágulása
csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.
Órákig tart egy mozdulat. Az alkony
ezernyi fénye szinte hívogat magához,
és eljön az a pillanat, mikor
a látóhatár összeszűkül, ég
a testem, és a szikla is lazul.
Elengedem. Vagy ő enged el engem.
És én csak nézem, ahogy visszahull.
