protézis
egy képről, egy szöveg margójáról,
valahonnan emlékszik, egy újságból,
a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés
képem ismeri, már rám keresett iwiwen,
de nem talált, csak ma a kiállítótérben,
felismert, a vonásaiban volt valami
ismerős kábultság, a távolság súlya,
ami egy szinten túl magába rántja
a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány
sem rögzül bennünk, mikor magunkra
hagynak az eséstől berezgő tócsák
felett, egy eldugott kastélyi erkélyen
egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról
a nem történésbe, majd lesétálunk
a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,
itt vagyunk egymáshoz képest,
ahol csak a korom omlik mögém,
a testét fedő vászon alá nyúlok,
jó neki ekcémától érdes tenyerem,
én rántanám magammal végleg, de
túl gyengén ölel a mellemen, ujjain
rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim
csontra feszülnek, még nem tudja,
hogy bal lábszáramon az ínszalagok
platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,
majd máskor azt mondom, hogy
luxuskocsi ára bennem, de a most
még ettől is értékesebb
bőrre húzódás
csak érkezés előtt ébredek, tudatomba
lámpahunyások karcolnak éleket,
lassulással mondat omlik a hangszóróból,
a változás, hozzá ez az út vezet,
kirakatként követi a mozgó ablaküveget,
észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom
a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,
de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,
fáj neki, ahogy tizenkét éves testem
kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,
ugyanannyit éltem azóta, de még látja,
ahogy ínszalagjaim közé világítanak
hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,
bennem fájnak tovább apja hasára vágott
vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,
lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült
emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról
mostanra lekoptak a hegek, a vesék,
a tüdők, már csak csukott
gerince van, foszló ruha alatt
