protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb

bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt

Az íróasztal kicsit lomos,

grafitporos lapja, tépett

seb a zöld posztó, a sarka

felszakadt, alatta mézgás,

töredezett fa, ujjamhoz

ragad a titkos lenyomat.

A savanyú fiókban megbújó piszok,

porszemét, kiszikkadt favájatok,

mintha a Nílus öntötte volna el,

de oly rég, a földbarázdák nem

szántani valók (eke nem süllyed

ebbe, állat patája nem kophat

rajta), földabrosz ékei, amit

valaha tudtam, mint a tinta

süllyed el a falap eresztékeiben,

szivacs ha szívja le, először így

akartam felejteni.

 ***

A fehér nyírfa törzsén mint

a gyanta, egyetlen eső-

csepp folyik a föld felé, és

lent a többi, fűvizes dolog,

már nem föld, még nem

sár, várja, átlátszó gömbjét

otthagyva keveredjen, alul a seb.

Rózsaarcodon, ráncos szirma

porlik, parfüm vagy könny egyetlen

szilánkja szúr szemen. A halál nem,

csak az öregség vakít.

***

Benézett csak, a kerti

ajtón, elintézetlen dolga

akinek épp akad, kirámolni

belőlem a teret, unott orosz

agár arcán láttam vadászat

után ilyet, a megnyúlt

orrtükör kiszaglássza

flegmán, mellékesen a kisebb

zsákmányt az igazi után, mint

aki nyomott sem fogott, mert a

vad elébejárult – elvitte

mindenem, épp csak benézett, és

nem tudom, mim maradt.

Most még agonizál a tenger.

Hörög, fúj, prüszköl, kapálózik

a mélyben ziháló szív és a fent loholó

hold között. Megvonaglik minden pillanatban.

De azon a napon majd ő is megnyugszik.

Visszaadja a szépen faragott gályákat, és látjuk majd, 

milyen elevenen bugyog a bor és az olaj a lepecsételt

amforákban. Árad a megkönnyebbülés, mint a májusban

támadó szél vagy a hegyekben születő patak.

Mennyi időnk van?

Talán a bátraké lesz a föld.

Mögöttünk Atlantisz mozaikokról visszaverődő

tartóoszlopai. Mert visszaad mindent a tenger:

Rézváros, Ezüstváros, Aranyváros – a falakat,

a kapukat, az ablakok tágra nyílt szemét,

a kutakat, a szégyenlősen sóvár kerteket

megérinti a képzelet, aztán tovalebben.

Pedig minden karavella célhoz ér egyszer.

Végül előlépnek a hősök, és csukott szemmel

elindulnak, hogy a Leviathánt becserkésszék.

A majdanból ezután lesz.