Tisztán ragyogó
Naniva nádasának
halk susogása
lágyan suttogó hangod:
idők végéig
szeretni fogsz, mondtad, és
tiszta tükörként
csiszolt finom lelkemet
neked adtam én.
Attól a naptól fogva
mint hullámokkal
ide-oda imbolygó
hínár, szívemben
nem is gondoltam másra.
Mint erős bárkára
bíztam akkor rád magam,
de tán gigászi
istenek akarata,
vagy evilági
emberek műve okán,
ki eddig jöttél,
most már nem is látogatsz,
leveled hozó
hírvivőd sem látom már.
És mert így történt,
ugyan mit tehetnék?
Most koromsötét,
hosszú éjnek idején,
aranyban úszó
reggeltől napszálltáig
kesergek, mégis
hiábavaló, tudom.
Ám ellenszerét
sehogyan sem lelhetem,
és a gyönge lány
épp rám valló név talán,
most mint kisgyerek
hangosan csak zokogok,
tévelygek folyvást,
és hírvivődet
mindig várom még talán.
Ellenvers:
Hogyha kezdettől
nem mondod, hogy örökké,
és nem hiszek neked,
tán ilyen nagy szenvedés
lelkemet nem sújtaná.
(Negyedik kötet: versváltások, 619.)
