VALAMI GYŰLIK
Valami gyűlik,
mint nyelv alatti méreg,
papír- és nyálrost, sorköz-üledék,
valami gyűlik,
időnk maradéka,
mondhatatlan vagy terményfölösleg,
valami gyűlik,
épen a nyelv alatt,
titokzatos, mint szerelmi érintés,
valami gyűlik,
fény a kéreg alatt,
aligha nem más, mint maga a hiány,
valami gyűlik,
szónak a némaság
nem ellentéte, pusztán egy fokozat,
valami gyűlik,
tested és testem közt
fölszámolhatatlan, sűrű-sötét űr van,
valami gyűlik,
ne mond meg, mi az,
ne mond meg, mi az, talán a szerelem,
valami gyűlik,
áttöri a szót és
fölmutatja az arcát a világnak,
valami gyűlik,
ami soha nem fogy,
szerelmi űr az, szótlan, buja hiány.
NAPJAINK VISSZÁJA
Mint hogyha lassan fölemelné arcát
az őrület, kifordult tenger,
napjaid visszája,
Közelítesz a végső intelemhez,
mélyzöldek, ím, a reménység
kútjai,
Eső utáni kert egy kórház mögött,
mélyzölden sötétlik
a vesződségek kertje,
És mintha, Uram!, arcodat fonná be,
rajta régi rúnák,
a borostyán illata,
Tüzet fog, és mint lángot nyelt madár,
koppanva esik a betonra
egy lélek,
Itt vagyunk. Előkerül egy könyv még
és a nevek, neveid, s a régebbi
tiltások,
Elfordulok, takarva arcomat s az arcod,
kifordult tenger, mag között
vad csíra,
Őrület, a tenger mély gödre látszik csak,
napjaid s napjaim
visszája összeér.
SZÓL A VÉGTELENHEZ
Ki tudja, hány választás marad el,
Miközben szól a vers a végtelenhez?
Kiürülnek a szó monstranciái,
Elmaradnak, míg kitartasz a csöndben.
Papír és pohár, tűnyi karcolások,
Akárhány mondat hiába adódik?
Végül is kinek, honnan, hová, miért
Adódik szó vagy vers a végtelenhez?
Egy ember fekszik, áll vagy járkál, boldog,
Tehetetlen, de harcát végigírja.
Lehetne annyi mondat, szó vagy írás,
Ahány lefolyik napján egy végtelennek.
Ha élni akar, megbocsátod neki
Üres időd, ha csöndben végigírja?
S úgy kerülnek eléd még e szavak,
Madártoll száll, hol ablaknak verődik.
Kívülről könnyű látni éjeinkbe,
S könnyű látni innen magasságod?
Alszom-e, mikor, ki tudja, hogy – szólok?
S szólás ha rémlik, szó a végtelenhez?
Alkonyodik, nem rosszabb ez annak,
Ki a sötétséggel harcát végigmondja,
Kifordítja arcát a sötétnek,
S úgy néz az éjbe, mintha tükör volna.
