POMPEI
Maradjunk így: állig kőbe metszve,
én az ágyon, te az ablaknál állj,
nincs már idő semmiféle tervre,
a falak között füst és félhomály.
Esőcsepp a homlokodra szórva,
láthatatlan szemed, mint egykoron…
„Így ért véget Pompeiben egy óra!
Szobrok vagyunk, csak kőzet és korom!”
S miként álmodó agyán a szavak,
rózsák úsznak át a tengeren.
Szerelem: semmi. Minden úgy marad
elfelejtve, mint a történelem.
FÉM
Belé szárad az alkony a májba,
egyetlen tűérben lüktet az agy,
a kiáltás, ha hangfekvést találna…
– Ki fekszik benne? – Te vagy!
Mint az ólom, a talpamra szárad
az egész ország – forró, szagos massza;
kiejtem nevét, mint hogyha százas
szög fejét köpném az alkonyatba.
KÉREG
Szabad, kimunkált
tér a ketrec.
Egyetlen mozdulat,
melyet megtalálnod,
mely hogy megtaláljon.
S utána már
semmi sem kimunkált,
semmi sem van,
semmi sem nincs,
és semmi sem lehet.
Nincsen, amiért,
nincsen, amikor.
Csak a kéreg.
A kéreg.
HISZTÉRIA
a kések lárvák
lárvából kenyér
kenyérből hóhér
a hóhérból víz
szíve a vállapján
körmével fészket
a bőrén a szíve
a bőr alatt ránc
lárvából kenyér
kenyérből hóhér
a hóhérból víz
a vágy kórsága
tenyérnyi tűpárna
a részvét egy állat
a részvét a víz
