Monkswell

Nincsen itt se tiszta víz, se

gyerek, se kislány, itt egerek

vannak, pajtában, kamrában,

eső esett és a kolostor oldalába

az ár ormánya a földet túrja,

szerzetesek között, fent a

könyvtárban írom levelem

Demiánnak, citromos vízzel,

hogy ne lássa senki sem,

ahogy kétségbeesem a múlt

időn, nem tudok jelenben

beszélni, kihazudva azt,

amit Demián tett, kódexeket

másolt, én iniciálét, ő meg

miniatúrát festett, sokszor

szörnyet, vizit, helyette féltem.

Ahogy elfelejtek minden szót,

egy marad majd meg: Demián,

aztán a szerzetesek kútjába

dobom a leveleket, ijedelemből.

Ballada Demiánról

Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak

a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.

Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart 
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,

megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.

Az üvegfal mögött van egy tó, 
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok

egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.

Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.

Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött 
üres a tó és üres az isten.

protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb

bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt

Az íróasztal kicsit lomos,

grafitporos lapja, tépett

seb a zöld posztó, a sarka

felszakadt, alatta mézgás,

töredezett fa, ujjamhoz

ragad a titkos lenyomat.

A savanyú fiókban megbújó piszok,

porszemét, kiszikkadt favájatok,

mintha a Nílus öntötte volna el,

de oly rég, a földbarázdák nem

szántani valók (eke nem süllyed

ebbe, állat patája nem kophat

rajta), földabrosz ékei, amit

valaha tudtam, mint a tinta

süllyed el a falap eresztékeiben,

szivacs ha szívja le, először így

akartam felejteni.

 ***

A fehér nyírfa törzsén mint

a gyanta, egyetlen eső-

csepp folyik a föld felé, és

lent a többi, fűvizes dolog,

már nem föld, még nem

sár, várja, átlátszó gömbjét

otthagyva keveredjen, alul a seb.

Rózsaarcodon, ráncos szirma

porlik, parfüm vagy könny egyetlen

szilánkja szúr szemen. A halál nem,

csak az öregség vakít.

***

Benézett csak, a kerti

ajtón, elintézetlen dolga

akinek épp akad, kirámolni

belőlem a teret, unott orosz

agár arcán láttam vadászat

után ilyet, a megnyúlt

orrtükör kiszaglássza

flegmán, mellékesen a kisebb

zsákmányt az igazi után, mint

aki nyomott sem fogott, mert a

vad elébejárult – elvitte

mindenem, épp csak benézett, és

nem tudom, mim maradt.