Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
rátok bízom az én kedves Erotionom,
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
hogyha megért volna még ugyanannyi napot.
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.
Havasi Attila fordítása
Gond és széna zizzen itt,
s foroghatok szépen
– mint jászlában Jézusunk –
magam rosszkedvében.
Minden ártatlan barom
mélán átnéz rajtam,
s rág, emészt, kigőzölög
hiánya a vanban.
Három bölcs is letagad,
így menthet meg engem.
Hogyha volt is csillag fönt
Elhalt Betlehemben.
Mogorva gazda a Rend,
hely kell szamarának.
Sosem leszek oly becses,
mint egy haszonállat.
Úgy összement a házad,
Bele férsz még,
Istenem?
Vagy Téged is
Kiszorít a sok
Ruha?
Hogy bírod a parfümök
Illatát, Uram?
Nem tudom, hogy laksz-e
Még házadban,
De én, nem ott kereslek.
Nem zörgetek az ajtódon,
Hogy megnyittassék.
Felhívlak,
Küldök ímélt Neked,
Mindenható,
mindig-onlájn
Isten.
Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor.
Térey János fordítása
Konyhaablakon függöny, a köldökömig
ér. Meztelenül várlak, cifra kis magány.
Nem, nem Ez a tíz perc. Tán, most végtelenné törik.
Hazudtad, hogy jössz. Átsétálok a szobán,
eszembe jut, ahogy a padlószőnyegen,
meg az utcán súgtad: ne kínozz, de foglalkozz velem.
Cső zúg a falban, fürdik a felső szomszéd,
zuhanyrózsányi vér, erős lökéssel ont szét
újabb áramot bennem.
Ha eljönnél is, hozzám nem érhetsz soha,
csak ráz az idegek furcsa impulzusa.
Fullaszt, s remegtet kart, térdet.
Szeretni indultál, de már okát sem érted.
Folyosón csorognak autók fényei,
tapéta csikordul. Lámpa. Kiéghet. Indul. Megáll.
Döccen az ablak. Nekiütődik a szemem. Partjainál
várva csakis a járdát, ernyőd terpeszét lesem.
Tudom, hogy hamar, hogy megáll végérvényesen
mind, ami csobog, csattan, lüktet a falon át,
ismerem tested viharos ritmusát.
Érkezel. Máris. Elvillansz a fényben.
Lecsatolom az órám, nincs mit számon kérnem.
Ringatsz majd! Ringatlak, mint szörnyet a tenger,
levegőért, egymás után kapnunk sem kell.
Megharap a mottó, ahogy kinyitom a könyvet. Most már vérző
ujjakkal töröm magam előre, de közben rám tekeredik a Nagy Elmélet,
haragos, összetett mondatok nyálkás szövevénye. Háború van, érzem.
Egy eltévedt repülő bombákat szór a fejemre. Úgy lebegnek a víz színén
az idéző- és gondolatjelek, mint a fentről ledobott mentőkötelek. De ki az,
aki Tekintély nélkül háborúzni kezd? Egy büszke szkúner, egy aranybetűs,
megdöglött hajóroncs billeg a mélyben. Halak cikáznak, kattog az eső
fent, puffog a kartácstűz, a lélegzet megakad, és egy pillanatra még
– Ave Maria, gratia plena! – a dagály is rémülten hátrahőköl.
Úgy érzem magam, mint a tenger, amit Xerxész végigkorbácsolt
rosszkedvében. De nem, százszor is nem! Egy régimódi hadvezér
nem restellte a valóságos tenger partjára vezényelni apró katonáit.
Ám ma arcátlan a harc, vagy arctalan. Tekintély harcol tekintéllyel.
Vassal, tűzzel, távirányítóval, (gondolat)jelekkel. Én nem várok tovább.
Kinyitom az ablakot, és megengedem a szélnek, hogy áradjon:
tegye, amit tenne – nélkülem, szabadon. És ahogy magamra maradok,
a mély, hírvivők nélküli csendben elmélkedni kezd a hold.
Csák Erzsébet fordítása
