Címke: vers

Borbély András négy verse

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

POMPEI

 

Maradjunk így: állig kőbe metszve,

én az ágyon, te az ablaknál állj,

nincs már idő semmiféle tervre,

a falak között füst és félhomály.

 

Esőcsepp a homlokodra szórva,

láthatatlan szemed, mint egykoron…

„Így ért véget Pompeiben egy óra!

Szobrok vagyunk, csak kőzet és korom!”

 

S miként álmodó agyán a szavak,

rózsák úsznak át a tengeren.

Szerelem: semmi. Minden úgy marad

elfelejtve, mint a történelem.

 

 

FÉM

 

Belé szárad az alkony a májba,

egyetlen tűérben lüktet az agy,

a kiáltás, ha hangfekvést találna…

– Ki fekszik benne? – Te vagy!

 

Mint az ólom, a talpamra szárad

az egész ország – forró, szagos massza;

kiejtem nevét, mint hogyha százas

szög fejét köpném az alkonyatba.

 

 

KÉREG

 

Szabad, kimunkált

tér a ketrec.

 

Egyetlen mozdulat,

melyet megtalálnod,

mely hogy megtaláljon.

 

S utána már

semmi sem kimunkált,

semmi sem van,

semmi sem nincs,

és semmi sem lehet.

 

Nincsen, amiért,

nincsen, amikor.

 

Csak a kéreg.

A kéreg.

 

 

HISZTÉRIA

 

a kések lárvák

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

szíve a vállapján

körmével fészket

a bőrén a szíve

a bőr alatt ránc

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

a vágy kórsága

tenyérnyi tűpárna

a részvét egy állat

 

a részvét a víz

 

 

 

Máté István versei

nem józsef attila

 

mert kell egy szív ami

érte kesereg

ígéretet tettem

neki

leszek

neki jó leszek

mert édesanyám

mert édesanyám

lemondott rólam

abortuszra ment

nem tudni hol van

nem tudni hol

van

mert feje felett

jár a lába

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

árva

 

Noé Trans Bútorszállító

(magyar szonett)

„Tel.: 06 30 580 4980”

 

Most, emberek, madarak,

Kígyók, békák, bogarak,

Kutyák, macskák, egerek

Gyíkok, halak, egyebek…

Az tegye fel a kezét,

Az, akinek van lába.

Mondom lába, sajátja.

Hát a szekrény, hát a szék,

Hát az asztal, a mankó?!

Hát ez nagyon nem frankó!

Hagyd el, néhány nyomorék

Művégtaggal, nem számít.

Már nem, eldőlt kit szállít.

Ezeknek itt mind kampó.

 

 

Közhely

 

„Ki gépen száll fölébe, annak”

hajnalban

hajnal van

hajnalban

a város

senkit sem

rejteget

válasz nem

talányos

hajnalban

hajnal van

hajnal

van hát a test

ott viszik

fekete

autóban

ő az est

hajnalban

hajnal van

hajnalban

hát a bűn?

még soha

nem múlott

ennyi a

háborún

 

altató

 

óra óra óra óra

minden óra minden ó?

minden óra óra óra

altatóra altató

altat? ó altat óra?

óra óra már hat ó

már hat óra óra óra

már hat óra álom ó

válj valóra szóra jóra

szívbe markolóra s ó

véged ó véged óra

óra óra óra ó

 

Christian Morgenstern három versének fordítása

 

Palmström

 

Palmström a tóparton állva

egy nagy piros zsebkendőt széthajtogat:

ezen egy stilizált tölgyfaábra

látható, alatta olvasó alak.

 

Palmström beletüsszenteni nem mer,

lévén az a fajta ember,

kit a Szépség mindenütt

borzongatva szíven üt.

 

Gyöngéd kézzel hajtja össze,

mit alig bontott ki épp.

Érző szív pálcát nem tör fölötte,

hogy tüsszenetlen tovalép.

 

 

 

Az előaludt gyógyalvás

 

Palmström tizenkét szakértő előtt

híres „Éjfélelőtti Álmot” alszik,

szemléltetvén a benne rejlő gyógyerőt.

 

Mire éjfélkor fölébred, nos, addig

a tizenkettő teljesen kifárad. –

Ő friss, akár egy növendék vadállat!

 

 

 

Zajvédelem

 

Palmström szeret zajba burkolózni,

részint oltalomként más zajoktól,

részint hogy ne hallja harmadik fül.

 

Így tehát köröskörül falára

számos szörtyögő csapot szereltet,

és ekképpen védve, gyakran elkezd

 

órahosszat szónokolni, óra-

hosszat szónokolni, mint a tengert

túlüvöltő bölcs athéni hajdan,

 

mint Démoszthenész a parti sziklán.

Fekete Anna: Húsvéti vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyen minden péntek, tele rohanni- és intézni-

valóval. Mint a ki nem feslett bimbó, olyan

vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,

mindig mindenhol ott szeretnék lenni. Vigyél kabátot,

hova rohansz, állj meg! Pedig én nem tudok várni,

nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,

szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,

úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Ott is vagyok,

ahol elköszöntem, és már ott is, ahova sietek. Pedig

még néhány kínterhes óra, és nem marad a nagy

ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló, fázom,

mint akit se a tűz, se szolgálólány nem melegít. Hova is…

Mert hova is… Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg,

csúfondárosan. Sarokvas csikordul. Ő már elköszönt

tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.

Várni kell, talán mégiscsak várni kell.

(Milyen törékeny vagy, Jeruzsálem,

oszlopaid mily romlandóak, illatodat,

a nárdust egy legyintés elsodorja…)

Zene

Elvették tőlünk a csendet,

mondta egy szerzetes,

amikor bevonultak a kínaiak,

és hangszórókat szereltek a cseresznyefákra.

 


Először volt a háború.

Sokakat pusztán a zaja ölt meg,

minket is e zaj emléke kínoz.

Az újkor: zajtörténet csupán.

 

De ha megírnánk a zaj történetét,

csak tovább fokoznánk a zajt,

talán egészen ama némaságig,

a műholdak ama elliptikus csendjéig,

melyben már meghallhatatlan

a kozmosz kiáltása.

 

Maradjanak talán inkább a versek,

a költészet, melyből hiányzik

az „irodalom” és a „költészet”,

ha ki tudnánk nőni fertőzéseinket.

 

Közben szól a rádió, radioul de pe strada ta,

önti fejedre a történelmet,

táncol az utca, a házak, az oszlopok,

Dionüszosz táncol minden állomásban,

nincsen ott művészet, hol minden művészet.

 

Beszéd helyett fosztogatjuk egymást,

tátogunk, mint akváriumi halak,

némák, egymásra tátogó némák.

Vak kezében töltött fegyver

egy zsúfolt metróállomáson:

ilyenek lettek beszélgetéseink.

 

Egy kávé, két szál cigaretta,

ülj le, vegyél mély levegőt,

és ne szólj addig,

míg nem érted hallgatásom.

Bölcs Alfonz: Nom me posso pagar tanto

NEM SZERETEM

 

Nem szeretem a madár

dalát,

nem tetszik a hangja sem,

nem kell becsvágy, szerelem,

nem szeretem a csatát,

halált

súg nekem a félelem –

mint gálya a tengeren,

mi elhagyva e földet,

megment engem, elszöktet

a skorpió-fertelem

elől, hisz a szívemen

ejtett sebek megölnek.

 

Nem fedi vállam palást,

szakállt

sem viselek, szerelem,

harc, mindkettőt megvetem,

napjaim úgy szövik át,

a gyászt oltva belém, életem

könnybe fojtják, megteszem

magam kereskedőnek,

lisztjét, borát e földnek

és szívem messze viszem,

mert a skorpió-sebem felett

gyógyír nem győzhet.

 

A bajvívást, Istenem,

sosem

szerettem, nem kívánok

kopját törni, s nem vágyok

őrködni fegyveresen,

nekem a tenger ad új álmot,

hagyom a lovagságot,

mert míg tengerész voltam,

oly boldogan hajóztam,

most csak skorpiót látok,

s hogy meg ne mérgezzen az átok,

lennék ismét, mi voltam.

 

Nem szól bűnről énekem,

nekem

nem mondhat hazugságot

a bűn, és álnokságot

fegyverekről senki sem

(hiszen

fegyvert én nem használok),

inkább, mint a kalmárok,

hajómmal a habokban

szállnék, hogy a távolban

találjak egy világot,

hol skorpiót nem látok,

s nem bukom porba holtan.

 

 

M. József Karcsa fordítása