Címke: vers

Delhi; Az ellorai monolit

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Delhi


Bárki bárhogy gyalázza,

szeretem ezt a várost:

felületkínzott-láza

a fürdő nőével határos,

                       

mióta hetven éve megfestette Amrita,

kicserepesedett a háta barnás szigetekben,

mint szikes tómeder, amit szárazra lihegett a síkvidéki hőguta,

tüzet fogott a bőre, izzott testetlen

nyoma a lángoknak, de ez a Fürdő nő csak fürdött.

A zebegényi temető látképe Delhi

múzeumában egy sírgödröt

életemmé lehelni

 

segéljen, Isten! Engem! Úgy:

az eredeti temető mögött a fűben heverek másodmagammal,

szűzen, kora nyáreste van. Alszom. Aludj.

Beszakadok, mint szűzhártya, koporsó, Delhibe —

 

Az ellorai monolit

 

 

Kétszáz év munkájával ásták

elő az Úr kegyelmét kérők

vésői a Dekkán kőrejtekéből

a himalájai Kailászát.

Siva szent piramis-hegye modelljeként

a monolit nagytemplomot.

Azóta a szentély csúcsáról a havat szimbolizáló mészkorona lekopott,

a bazaltvulkán plasztikává művelt belsejét

mutatva gyufafejnyi lyukacsokkal.

A kőbe belehűlt

kristály

kisujjnyi teléreivel.

„Formának egy roncs templomot hiszel?”

„Az űrt?”

A felszíni horzsolások alól

a tömör templommélyi nyersbazalt mozdult felénk

negyedmillió tonna elbányászott törmelék

súlyával rángva, mint tört lábú csataló.

Románia

már vagy kéthete vártunk / egy harmadik emeleti lakásban / kolozsvár gheorgheni nevű negyedében, / mely románul úgy hangzik, mintha / otthon lennénk gyergyóban (gheorgheni), / vártunk, vártunk a fűtésszerelőkre.

 

 

És úgy vártunk mi arra a napra,

ment a játék nem kedvre, nem babra,

üresen állt a hűtő, a kamra,

hajoltunk ki ablakon a szagra,

a szomszédban füstölt már a hagyma-

tokány, a mi konyhánkban a makra-

méknak volt ugyanilyen a szagja.

 

megtudtuk, hogy a gázórát / a raktárból a szerelők fölvették. / úton vannak tehát, vigasztaltuk magunk, / valahol a nagyromán ipari pusztulatban jönnek, / mi vagyunk két szelíd szemű szerelőknek / a szemüknek világa, a szívüknek a csücske.

 

Morzsát hintettünk az útra,

frissen vágott ünő vérével

megjelöltük a kapufélfákat,

zászlókat lengettünk,

könnyet is hullattunk,

– s didergő szívünkben

magunkra maradtunk:

éhes keselyűk nemcsak a morzsát,

a betont is fölszedték utánunk,

ünővér szaglott minden kapufélfán,

forradalmak jöttek,

zászlók vettettek a tűzre,

könnyeinkkel didergő szívünkben

jaj megint,

jaj megint magunkra maradtunk.

 

Szerelők vére, kutyavér,

szertelen szívünkért fagy a bér,

szakadott szvetterünk makulás,

jaj, minnyá itt van a Mikulás,

fűtésünk még sincs beszerelve,

jaj, hogy be vagyunk mi rezelve,

hogy vajon mit rejt a puttonya,

van-e benn’ puliszka, tarhonya,

 

van-e benn’, van-e benn’ GÁZÓRA.

 

és a szerelők aznap sem jöttek meg. / úgy hírlett, egyiküknek szüksége volt egy gázórára, / s éppen a miénket nyúlta le.

 

Áldást mondok-é, vagy átkot,

farkastörvényhozók, rátok:

ne szólhassa soha szátok,

amit szívetekbe zártok,

jaj, szerelők, jó pajtások,

jaj, országos szivatások.

 

és mi túl voltunk már akkor a mi lelkünkben / minden tűrés-, ország- és kontinens-határon, / feledtük jóanyánk intéseit, / haza akartunk, hazajutni végül,

 

Túl voltunk azon, hogy:

 

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben…

 

Túl voltunk azon, hogy

 

Harangoznak Monostoron.

Isten, kegyelmes ostorom…

 

És túl azon, hogy

 

Tebenned bíztunk eleinkből fogyva…

 

És azon is túl, hogy:

 

A mosógép a lepedőt

lágyan zúgva csak mossa, mossa… 

 

elkékült szánkból, mint a jégcsákány, / kezdett kimeredezni a „meg-nem-gondolt-gondolat”. / az erősekre gondoltunk: oidipuszra, dantéra, / balassira, berzsenyire, adyra például. / s hogy szavunkat ne felejtsük, / minden általunk ismert európai nyelven / hangosan énekelni kezdtünk / fent a harmadik emeleten, / a györgyfalvi negyedben:

 

hogy te iubesc România,

hogy je t’aime Roumanie,

hogy Ich liebe Dich,

hogy I love you,

hogy szeretünk téged,

Édes Románia.

 

Nincs hogy védekezni (Romantika Zuglóban)

 

 

A monarchia minden maradéka kikopott

már innen: a vörös és szürke grófok,

az operettszínésznők és más kávéházi

méltóságok – egy városszéli hírhedt zug,

egy omladozó fogadó ad helyet

a gyerekkórháznak.

De ne félj!

Mindenkit számon tartanak.

Ám mit kezdene egy vetélésből lábadozó

régi színésznő a fel-alá rohanó,

zoknis-pizsamás gyereksereggel?

És mi ez a zaj, ez a gépies

robogás a Herminamezőn? Valaha még fák voltak itt,

ösvények, kutak, bokrok,

ősz és tavasz között lebegő kertek.

Pedig jó hely ez ma is.

Kigyógyulsz a hörghurutból,

Elbánnak a depresszióval,

és van gyógyszer az allergiádra.

Ám azért sok a homályos ügy: fertőző félelem,

rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások.

Hát nézze, asszonyom, mondják a szülőnek.

Ne tessék aggódni,

ha a panaszok többé nem jelentkeznek…

És nem is jelentkeznek…

Ötven-hatvan év múlva egy idegen városban

majd abba az idegen szúrásba halsz bele.

Cserbenhagy a ráció, mint éjfélkor a Hungária körúton

zakatoló villamos. A zaj lebeg a sínek fölött,

aztán lassan szertefoszlik, végül elillan, mint egy ködfelhő.

Van itt egy gyerek, nagyon gonosz,

csip-csup ügyekkel visszajár ide

(rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások),

egyesek szerint el sem megy innen, itt lakik,

mióta az anyja, egy szobalány

kilencvenöt éve elrejtette.

 Nem volt irgalom: kitört a háború, és minden,

kelet, nyugat, dél, észak, de még a

 Hermina-mező is omladozni kezdett.

Ő annyira fél

– látszik a szemén –

hogy nem tud meghalni sem.

Berzsenyi-arcmás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

G. István Lászlónak

Romok – talán csak angyalok vigyázzák,
mint láthatatlan kőre írt jelet,
virágkehelynyi tájba szórt talányok
maradnak megfejtetlen, mint a Szfinksz,
s a felgyűlt szóknak pánikviharában,
mintha rejtett félgömbjét a holdnak,
örök trükkök és metaforák rejtik
arcod valódi mását, vélt korod.

 

A szó feledte régi tartományát,
űrbe kong, mint elhangolt harang,
s már semmit nem jelent, de mégis hangzik
idők sebzette, fals elégiád,
episztoláid félbe-szerbe hagytad,
mint lázadó, ha túlhevül korán,
és nem lakhatva jól magát emésztve,
fogával tépi szét a könyveket.

Szóvár indul romlásnak, torz remek
düledékein, korok határán,
hitek palánkján áttört mellkasokkal
bagózunk mélán: hős utódaid;
lila ködben, felszántott rommezőkön
dalol s botorkál sok szibéri váz,
festett talányban vélt korod kutatják,
mint láthatatlan kőre írt jelet.

A tízedik menyasszony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tízedik menyasszony*

Gyarmati Ágnes-Melindának

I.

Radnót és Iernut között a műút egyik szélén, hermetikusan zárt, párás fürdőkabin áll. (Síkos, torlódó páfránylevelek), egy vetkőző lány, ruhátlan férfi; utóbbinak kilátszik a foga fehérje.

 

Az ajkait szétnyitva figyel; a lány szájában a várakozás szaga, húsa, fogidegig futó kísértés. [Radnót és Iernut között a sejthető élek mentén, domborodik és meglassul, a mattbarna földből a rohanás, szinte érzed a tág görbületeket a hátcsigolyákon.] Már rég eltelt az évszak, a várakozás szaga, húsa besűrűsödik, de nem érintik egymást.

II.

A fürdőkabin párás, gomolygó káddá összpontosul. Az egyik szöglet méregzöld testápoló, afféle mocsár, ketyegő ebihalak – mint fekete zsebórák – nyüzsögnek benne. A másik szeglet hordónyi esővíz, házak cserép- és csatornaleve (mondjuk). Elszabadul a zselatinos puha falióra is. A víz, az élő szövet. Legalább memóriában légy fegyelmezett, riad a lány (rég nincs ruha rajta) és kiszáll; a bal melle kibuggyan a törülközőből, úgy ver a szíve.

A szív alatti tárna zuhog.

III.

Radnót és Iernut között évszakok óta azon az egy sávon süvít a kamion, kávégép őröl, torkaszakadt szivar. A sofőr talpát, testét panírozza az érdes, édes füstdög. A műút szélén, hermetikusan zárt fürdőkabin, benne egy férfi; és egy nő, amint tenyerében tart, kiválaszt, archivál egy percet,

(legyen gömb alakú, vagy golyó – s ha elgurul?)

még nem szűz,

férjhez megy benned.


[függelék

                                              a Tízedik menyasszonyhoz

*

kioldod a mályva-ízt a nyelvizomból.

néhány lágyszárúból a sziromgrimaszt.

esetleg sziromficamot. nyelveken szólsz még?

lehetséges ez?

*

füstös, tüdőformájú. kihűlt helyek

a fényképkeretben. igaz a februári cserepes,

zúzott szánnyom, s a madárcsontú váz,

a bodzáé, most tűnik újnak.

*Sz. G. A tízedik vőlegény című verse mellé.

Részlet a Varjú-ciklusból; Alkalmi vers

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Részlet a Varjú-ciklusból
 
Igen, ő az. Vibrálóan fekete.
Varjú a novemberi, elektromos
esőben. Téged figyel, de még a csőrét

 

sem fordítja el. Ez az ő földje.
Az ő esője. Az ő novembere.
Te meg a hibája. Nem félsz,
Anna? Ő elrepül, te meg ittmaradsz.
 
Alkalmi vers
 
Ez a vers,
ez a kis vers
még nem látott sértődött embert.
Fehérbe mártott tollal írták.
Egy fehér reggel, a nyolcadik napon,
éppen ébredés után.
Él, amikor először kézbe veszed.
A szárnya csak kicsi távolságot
bír el. De még szerencse, hogy nem vagy
nagyon messze. A földszinten ücsörögsz,
tizennégy lépésre tőlem.
Manapság dominák írják a verseket:
az egyik kezükben korbács, a másikban
a nemtudommilyen összes, valami
nagyon bátor, nagyon fejbevágó dolog.
Hát nézd el nekem,
hogy én ilyen óvatos vagyok.