Címke: vers

Hová is lenne az út?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Innen el, harmadik Kafka/Tandori inspiráció

 

Lovak tetemeit vezetik
kantárszáron a szenesek,

mint Égi teher alatt,

reszketnek, fújtatnak
a kérges tenyerű óriások.
Hátuk mögött az istállók
összedőltek,
előlük a Föld kitért.
Fejük a haragos Égre szögezve.
Hová is lenne az út?

A ritkuló fűzes után bokrok,
és ferdén földbevert rudak
szegélyezik a vágóhíd téglasorát.
A légszomjas mező fölött
varjúkiáltás csattog, mintha
láthatatlan kéz taszigálná
a madarakat repülés közben.
Rozsdás kacat-halom fojtogatja
a deszkakerítéseket; a korhadt
fa párnáiban gomba tenyészik.
Esni kezd,
hullámalakban elsötétül —
Hová is lenne az út?

Az ügyetlen sorba rendeződő
paták alól – mintegy fölszólításra –,
kipörög az út porából
a kő és a kavics.
Hová is lenne az út?

Mielőtt végleg nyoma veszne,
a forróságtól reszketeg
városszéli házsorok közt
odatömörül még
az almásderes lovak
emléke
a drótfonatú pincetorkokhoz.

Ahová többé nem döntik
be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén,
se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is,
nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik
fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne
innen el
az út?

J. L. Borges: A PILLANAT

El Instante
 
Dónde estarán los siglos, dónde el sueño
de espadas que los tártaros soñaron,
dónde los fuertes muros que allanaron,
dónde el Árbol de Adán y el otro Leño?
El presente está solo. La memoria
erige el tiempo. Sucesión y engaño
es la rutina del reloj. El año
no es menos vano que la vana historia.
Entre el alba y la noche hay un abismo
de agonías, de luces, de cuidados;
el rostro que se mira en los gastados
espejos de la noche no es el mismo.
El hoy fugaz es tenue y es eterno;
otro Cielo no esperes, ni otro Infierno.
 
A Pillanat
Hová lesznek a századok, hova
a kard, amit tatárok álma álmodott,
hová az összerontott falú városok,
hol van Ádám fája s a másik – az a Fa?
Csak a jelen van. Csakis az emlékezet
önámítása az idő. Illúzió
az egymásutániság. Hiábavaló
a történelem: és sehova nem vezet.
A hajnal és az éj közötti tartomány
a kínok, fények, gondok pusztasága;
s az éj kimerült tükreibe látva
már más arcot takar ki a homály.
Csak a mulandó ma örök; nincs más, csak ez;
ne várj másik Eget; másik Pokol se lesz.

 

Horváth Viktor fordítása

Vágóhíd, végállomás

 

 

 

 

 

Tapéta alatti hajszálrepedés,
vakvágány fut, s a megsérült földutak
vágóhidakig, hol nincs már kivégzés…
Árnyékom legfelül, alatta én futok
holtág tükrében, s virágzik a zóna,
én futok legfelül, legalul a nap
fekszik el, miként zsebben a zsebóra.
Csomósodik össze egy pontba a tér.
Befutott távok válnak most valóra
s ömlik az élet, miként a marhavér.
Zajszenny hullámzik, vasporszag és szóda,
zárvány-virágok, szórt porond és fenyér…
Alattuk futok, legfelül a zóna
szívében arcok áznak, szóvirágok,
s kopott érmék a víz aljára szórva…
A talpfák alól benzinszag szivárog.

Nuno Fernandes Torneol: Eszmélj, kedvesem

Eszmélj, kedvesem, hűvös hajnalt űz bűvös reggel,
szerte e földön gerlice búg telve szerelemmel.
            Boldogságom ez.
Eszmélj, kedvesem, hűvös hajnalt űz bűvös reggel,
szerte e földön gerlice zsong telve szerelemmel.
            Boldogságom ez.
Szerte e földön gerlice zsong telve szerelemmel,
csacsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
            Boldogságom ez.
Szerte e földön gerlice zsong telve szerelemmel,
locsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
            Boldogságom ez.
Csacsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
Rügyező vesszeikről miattad rebbentek el.
            Boldogságom ez.
Locsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
Virágzó kertünkből miattad rebbentek el
            Boldogságom ez.
Rügyező vesszeikről miattad rebbentek el,
s csőrük nem meri többé a tiszta víztükröt.
            Boldogságom ez.
Virágzó kertünkből miattad rebbentek el,
s forrásból nem szereznek több üdvöt.
Boldogságom ez.
                                                                                              Kalugyar Roland fordítása

A legjobb szándék


A kutya ül
Zseblámpa fénye
riadt karsztnál
világít az éjbe

Templomba menve
hajad koszorúba
füzér a kezed
Hogyan hiszed el
Ima helyett
Isten ül melléd
a székre

Váratlanul fiatal
újfent néz rád
s lőn fény
sosem volt világosság

Kérdés helyett
a válasz
Arcra kapod
A múlt is üt
Rebben nagyot

Nem érti a grimaszt
A máz leolvad
s durva karja
mutatja az utat

Te csak kérleled
talán kelet arra van
holnap

De siess
mert itt és most
csak az öregember
marad

 

MADAGASZKÁR

 

Elmentem, hogy lássam
a megszámlálhatatlannak hitt
hegyet,
de semmi, semmi sem
maradt
neked belőlem.

Már csak a keret,
az üveg rég kiesett.

Álltam a szürkületi fényben
konokul,
remegett a körvonal,
mit a közeli esőszag után
húzott az ég és a föld közé

Mint minden, most minden
mindennel párhuzamos

Dőltem le, hogy az este
húzódjon alám
én meg
rajta, rajtad.

Folyó Görögországban; A gyógyíthatatlan; Ünnepi vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.