Tapéta alatti hajszálrepedés,
vakvágány fut, s a megsérült földutak
vágóhidakig, hol nincs már kivégzés…
Árnyékom legfelül, alatta én futok
holtág tükrében, s virágzik a zóna,
én futok legfelül, legalul a nap
fekszik el, miként zsebben a zsebóra.
Csomósodik össze egy pontba a tér.
Befutott távok válnak most valóra
s ömlik az élet, miként a marhavér.
Zajszenny hullámzik, vasporszag és szóda,
zárvány-virágok, szórt porond és fenyér…
Alattuk futok, legfelül a zóna
szívében arcok áznak, szóvirágok,
s kopott érmék a víz aljára szórva…
A talpfák alól benzinszag szivárog.

A kutya ül
Zseblámpa fénye
riadt karsztnál
világít az éjbe

Templomba menve
hajad koszorúba
füzér a kezed
Hogyan hiszed el
Ima helyett
Isten ül melléd
a székre

Váratlanul fiatal
újfent néz rád
s lőn fény
sosem volt világosság

Kérdés helyett
a válasz
Arcra kapod
A múlt is üt
Rebben nagyot

Nem érti a grimaszt
A máz leolvad
s durva karja
mutatja az utat

Te csak kérleled
talán kelet arra van
holnap

De siess
mert itt és most
csak az öregember
marad

MADAGASZKÁR

Elmentem, hogy lássam
a megszámlálhatatlannak hitt
hegyet,
de semmi, semmi sem
maradt
neked belőlem.

Már csak a keret,
az üveg rég kiesett.

Álltam a szürkületi fényben
konokul,
remegett a körvonal,
mit a közeli esőszag után
húzott az ég és a föld közé

Mint minden, most minden
mindennel párhuzamos

Dőltem le, hogy az este
húzódjon alám
én meg
rajta, rajtad.

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.