fehér folt

nézte az önmagába omló havat,
az esésben magukat vesztő tárgyakat,
ám bemérhetetlenek maradtak a formák,
nem csillapodott semmiféle kényszer,
mert ez a zuhanás halálosan csendes,
üveget éget az arcra, nemérzést, fehér
lassúságot, hogy már fogni se tudjon,
de nyúljon, nézni se merjen, de lásson,
mégse értse meg, miért lehet,
hogy mínusz huszonöt fokon a szem
nem jegesedik el végleg

félremozgás

miért pont most?, kérdezte
kis unokám felsírva, gyökeret
eresztett repedt csempés nappaliba,
figyelte, hogy kékül el mamája,
kisfiam nyugtatni próbálta, közben
mentősök csatoltak drótokra, szirénázva
mentünk a kórházba, CT után kiraktak a
folyosóra, fiacskám az orvosnak elmondta,
hogy elestem már egyszer pár napja,
most is hirtelen szédültem fotelba, a
doktor a reflexeket vizsgálta, de hiába
kérte, hogy sarkammal érintsem a
térdem, hiába nyúltam érte, a mozgása
meg lelassult már régen, évek óta a rutin
dolgokra sem sikerül magát rávenni, a…
folytatta fiam, de nem tudta, hogy írja le
szebben a körülöttem tátongó szakadékot,
amiből elvenni sem lehetne már semmit,
gondolta, mintha nem is lennék, csak az
ő tekintetében, de hallgatásától
megeredt a szemem