Címke: vers

Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

(Baglyosi Leona fordítása)

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

(Baglyosi Leona fordítása)

Rosaria de Castro két versének fordítása

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

 

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

 

 

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Ünnep

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Vendégszobákban kóborolni tétlen,
mint húsban a lélek. A lámpafénynél
mélyebb a lámpatest árnyéka, téli
eső. Egyenlősít az este. Ködben
élek, a dús ködöt észlelem – nemde
ez a világosság? Ezernyi apró
mozgás és ingázás. Amplitúdója
mennyi volt a nyárnak? Tested vázához
mi hasonlít inkább? Minden lélegzet-
tel fogy a szoba oxigéntartalma.
Otthon vagyunk mi minden vendégházban,
beköltözöttek, kilakoltatottak,
mint húsban a lélek. Mi az, mi mozgat
ágat és felleget, szelet és lassú,
nyugodt lélegzetvételt és álmokat
sző a szürke hétköznapba? Mozgatja
az időt, mint Ige a történelmet.
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Átaludni vészterhes végidőnket,
ébredni, mint holtak a kegyelemben,
nézni rád, mint a vadőr a legszebbik
szarvasára. Miért adtál az éjnek,
arcot és szemet, homlokot és ajkat?
Miért esteledik? – Erdő mindenhol.
Miért gyullad lángra a szavak szövét-
nekje, hogyha utána megkövül, mint
a pompeji pergamen. Miért ünnep
e naptalan szak, fénye hogyha gyenge?
Ha mégis átüt kifosztottságunkon?

Marcus Valerius Martialis verseiből

Epigrammai tömörség

„Túl hosszú!” – Velox, epigrammám így kritizálod.
Míg te nem írsz semmit, persze, hogy az rövidebb.

 

 

A sikerről

Verseimet Rómám énekli, dicséri, imádja,
közkézen forog és zsebbe lapul kötetem.
Ez pirul, az sápad, meghökken, utálkozik, ásít –
ezt akarom: dalaim már magam is szeretem.

Quintus, aki ingyenkönyvet akar

Könyvemből, Quintus, példányt követelsz, de nekem nincs.
Menj Tryphon árushoz, megkapod ott, neki van.
Erre te ezzel jössz: „Pénzt adjak ilyen hülyeségért?
Egy csepp józan eszem még van azért.”– Nekem is.

Könyvet soha ne adjunk kölcsön

Mindig, hogyha találkozunk, Lupercus,
szoktad mondani, hogy fiút szalajtasz
hozzám, hogy vele küldjem el legújabb
könyvem: végire érve visszaküldöd.
Hagyd békébe, Lupercus, azt a szolgát.
Elfárad, ha a Körtefáig eljön,
s fönn a harmadikon lakom, tudod jól.
Megkapod közelebb is azt, amit kérsz.
Szoktál járni az Argilétumon: van
átellenben a Caesar fórumával
egy üzlet, mely előtt találsz kitűzve
egy listát, azon ott az összes író.
Jobb, ha ott keresel. De meg se kérdezd
Atrectust (a tulajdonost): az első
polcról fogja levenni, s adja rögtön,
bíborban, finoman csiszolt papíron,
öt dénáriusért a Martialist.
„Hát annyit nem is érsz te” – szólsz. De bölcs vagy.

Erotion halotti verse

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
rátok bízom az én kedves Erotionom,
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
hogyha megért volna még ugyanannyi napot.
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

Erotion halálára

Kicsi lány, édesebb szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
Baetis gyapját s a Rajna szőkeségét is;
az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye: hat telet sem ért még meg
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.”
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.

A hírnévről

Múltkor, Rufusom, egy alak megállít
egyszer csak, s alapos szemügyre véve,
mintha csak meg akarna venni, rámbök
s megszólít: „Maga volna Martialis?
Az, kitől olyan ötletes izéket
szoktak folyton idézni jobb körökben?”
Meghajtom magam egy szerény mosollyal,
s persze nem tagadom le. Erre így szól:
„És mért jár ilyen ócska rossz kabátban?”
Mondom: „Mert csupa ócska verset írok.” –
Hogy ne érje ilyen malőr a költőt,
tüstént küldj neki, Rufus, új felöltőt.

Figyelmeztetés idősebb nőolvasókhoz

Íme, a könyv eddig szólt, tisztelt asszonyom, önnek.
Ön megkérdi: kinek szólhat a többi? Nekem.
Most jön a tornaterem, fürdő, stadion: meneküljön,
hogyha pucéran nem bírja a férfiakat.
Rózsák és bor után a szemérmet félreteszi, s hogy
mit mond, nem tudja Terpszikhoré maga sem:
nem kétértelmű kép jelzi, de nyílt, egyenes szó,
azt, mit a legjobban kedvel a büszke Venus,
azt, mit a gazda a kiskertjét őrizni felállít,
és ha szemérmes szűz látja, befogja szemét.
Ismerem önt: már éppen félre akarta a könyvet
tenni, de most buzgón kezdi lapozni megint.

versek

Halál
Meztelen
Játszom a hóban
Hangtalan
Kékre vigyázva.

Vértelen
Rozsda takarja
az arcom.

Nesztelen
Fekszem a hóban
Bútalan
Szépre vigyázva.

Színtelen
Bőrbe takarva
Elalszom.

Tölgy
Ős, öreg fa áll a házam ablakát takarva
– tízszer annyi éve már, hogy ott benéz,
mint ki őt figyelve benn a házban él –,
S minden évben újra izmosítja görcseit.

Évszakokkal összebújva körbe-körbe jár az élet:
Bundaként a nyári fényben
üldögél a sok levél a gallyakon, de
mind lehull a nyárutón a rengeteg,
és a tölgyfa minden ága meztelen,
míg a vad hideg s a fagy az ablakon dobol.

Mire jó emlék
Hervadt kertben múló illat
égő virágát nézem.
Előbb ordítva-csapkodva,
majd csak merengve
csordul rajta a vérem.
Míg lassan, lassan
a csepp a földhöz ér,
halk léptekkel ólálkodva
apró keret kúszik a kert köré,
és egészben behúzza
a feledni kéne és a jaj, de jó közé,
csak hogy legyen mihez nyúlni,
ha a múltról kérdeznek,
és legyen hová bújni,
ha elmennék.

Ma
ma öttől hétig szerettelek
és ez most túl soknak tűnik
naponta két órát szeretlek
igaz, akkor nagyon
harminc év múlva
ezt írják síromra:
boldog volt
két és fél évig
kevésnek tűnik

Magamról
Mindenbe beleharapok, mint a láng
Ó, mért vagyok ily falánk
Gyorsan túljutok mindenen
Lassan felégetem mindenem.

Mint
Mint fájdalomban a nevetés
Kiszáradt tóban a vetés
Mint gyermek ajkán a festék
Hangtalan búban vidám esték
Mint a habon a vér
Úgy nézek ki a föld egén

almadalma
zöld almadalma,
kétszerkétperc
kiskezében
meglakoló
leisútfelisút

sárga almadalma,
háromtucat
nagykomolyság
szigorrából áramló
ejnyebejnye

piros almadalma,
négyéktelen
hangferkóval
mögmegköszönt
fejrekoppintás

és akkor aztán nincs tovább

Idő
megkínzott mozdulat állt meg
talán csak elképzelt pillanatra
a fodrozódó levegőben
és sápadt merengéssel
girbe-gurba miérteket
szórt szét
de máris indult tovább
újra nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
mert véres csíkot húzott
hátára az idő
a szorongató idő

Nagy csoda
Csúszkálva az éj jegén
Az öreg Hold néz felém
Tányérja úgy mosolyog
Jaj, a szívem hogy dobog.

Szárnyaimmal röppenek
Felhők fölé szökkenek
Nagy csoda az ily dolog
Ma nagyon boldog vagyok!

Mackóversek

A magát megajándékozó Mackó verse

Legyek nagyon meglepett,

Mindjárt jön a meglepet`.

Holnapra már nyoma sincs,

Pocakomban lesz a kincs.

Az is lehet, hamarabb,

Mézből sohasem marad!

* * *

* * *

Mackó lábfájós verse

Bam, bam, bam,

Fáj a lá-

bam.

Bom, bom, bom,

Fáj a lá-

bom!

* * *

* * *

Mackó süteményt sütő verse

Keverem és kavarom,

Nem kímélem a karom.

zitty-zutty

pitty-putty

Máris kész a sütemény,

Barátimnak sütöm én!

* * *

* * *

Mackó barátváró verse

Tom, tom, tom,

Gyere bará-

Tom.

Tim, tim, tim,

Jönnek a bará-

tim!

* * *

* * *

Szörnyes vers Malackával

Mikó István felordított,

Mert Karinthy így fordított:

– Jaj, Malacka, kis barátom,

Hová tűntél, már nem látom

Csíkjaidat s fura színed,

Hol dobbanhat a kis szíved?

– Az arcodat én sem látom,

Két szemem egy bundás háton,

Megijedtem nagyon, szörnyen,

Szőrös bőr egy rémes szörnyen?

– Menekülj a szörnytől, féltlek,

Ilyenek csak régen éltek!

Éppen ezért éhes lehet,

Malachúsért mit megtehet!

Ne hagyd magad kis barátom,

Két szemed a bundás háton,

Malachúsból szörny nem ehet,

Megmentelek, amint lehet!

Fordul Mackó sebbel-lobbal,

Körbecsapkod ballal-jobbal,

Kis barátja reszket ottan,

Micimackó ökle koppan

Malac fölött ajtófélfán,

Ettől még a szörny is fél tán!

– Elfutott a szörnyű rém,

Jaj, pedig hogy nézett rám!

Úgy fordultál, oly nagy hössel,

Nem küzdhet egy ily nagy hőssel!

Nézett Mackóra Malacka,

Mackóbőrös hős alakra,

S mert a szörnynek híre-hamva,

S Malacka mögött a kamra

Ajtót nyitva látták állni,

Elindultak vacsorálni.

* * *

* * *

Mackó verse Mónika hajáról

Jaj, a hajad, Mónika,

Mint a szőr a pónika

Nyakán lobog serényen,

Ámulok a sörényen!

* * *

* * *

Mackó verse születése körülményeiről

Virágzott a málna,

Mikor írt a Milne,

Méhek szálltak a virágra,

Így jöttem én a világra.

* * *

* * *

Mackó verse a Méhek Fájánál

Az odúba bedugom

Háromszor is az ujjom.

Kihúzom a lépesmézből,

Jót nyalok a mackókézről!