Egy kicsit keveset láttam még, 

hogy sokat mondhassak,

de két nyelvtörés

között,

mikor még tartanak az ég póznái,

de már hullnak az angyalszárnyak.

Akkor előjön, mély megkövesedett

érdes bársonyhangján.

S követelőzni fog.

Ő az aki egy kicsit sokat látott már,

de eddig keveset mondott.

Semmit.

Ezt fogja mondani: Én megmondtam.

S mi akik, meg én csak nézek.

Megtörjük a nyelvünk, és mindenkinek jutni fog, még marad is.

A végére rám fogják, hogy én mondtam meg.

Ez igaz.

Ő visszamegy, elő se jön többet.

Élünk.

Az ég ránk szakad.

Megmondtuk ketten is.

Nyelvtörünk újra.

Akinek nem jut kiesett.

Így megy tovább.

A végére te meg én, és ő, én a nyelvdarabom neked adom,

majd meghalsz, s ő és én marad.

Újra kijön semmi érdes bársony.

Kettétöri a nyelvét, az egyiket nekem adja, ki másnak.

Hat órai tea mellett az élet értelme a nyelve hegyén van,

amit ő tud, de nálam van. A nyelve hegye.

Kicsit nézegettük egymást, aztán lefeküdtünk aludni.

Soha többé nem kelt fel a nap.

Mi alszunk.

Ők, akik, meg én.

 

 

*

 

Élet karcokon, homály csönd
sercegés
üres boldog, halovány, kedély, zömök
szenvedés
Szép, mi tavasz, mit nekünk boldog: egy
lélek üres, kátyús tavasz, undormány.
elvetünk.

A szalma szúr. Hiába alszik minden.

Az állatok is mintha belülről legelnének,

nem kérődznek, csak tudják, hol nő

igazi fű. Iszonyú kényelmetlen a szalma. Zizeg

egy bogár is, mintha beszélni akarna, a tej

is vérízű, a hasfájással rokon. Belülről

bántanak a szelek. Ha a feszítés fújni

tudna, felkapná a vihar az ácsgerendát,

repülne tehén, szalma, a gondoskodás

ott lebegne, tornádó óvná, az istálló

felett, hogy megmaradjon

a gyerek.

 

***

 

Menyhértnek hódolni kellene, hiszen ezért

jöttek. Felhólyagosodott a lába, ételt

mióta nem látott már, a sok kincs lehúzta

vállát, meggyöngült a hosszú úton.

Kiönti mind, amije van. Ő megszabadul

örömmel, hiszen azért jött, hogy adózzék,

vékán mérni kincset, kegyelmet, kenyeret.

Már nézi is a piszkos földet, futrinka

ropog a térde alatt. Menyhértnek

hódolni kéne, de csak fázik

boldogan.

 

***

 

Ilyenkor jobb, ha nem tudod, mi

a hideg. A jégszikrázás vakító

fénye hamis csillogás, a tél legmélyén

egy fénynyelő, a tisztán látás visszája

lobog, a legkeményebb önfelismerés, az

arcodba vágott élethazugság

bénítása semmi, ahhoz képest, hogy

nem rövidülhet tovább a nap. A jég

vagy a hó a kerítés lécén nemzedéktelen

virág, nem köt össze két növényt,

nincs porzó, szétszikrázik a felszínen, mint

az élet megcsúfolása. Légy vidám.

Az év de profundis imája érted

szól, aki képtelen vagy gödörből

kérni. Ez a kihangosított, személytelen

fohász az évszakok nadírján, mintha

tavasz, sőt nyár és ősz fénye is beleférne

a mások helyett kért önkéntelenségbe –

az évfolytonosság szövetén egy űr, ahonnan,

ha akarod, ha nem, könyörögnek

érted.

Anya, apa

 

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

 

 

Sorbanállás közben

 

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?  

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

 

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

 

 

Fehérebb a kárminnál

 

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

 a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

 

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.

 

Mocskos csönd

 

Nagyapának odaátra

 

 

Néha előfordult, hogy nem vitt magával.

Ez most pont olyan.

Ilyenkor azt próbáltam kitalálni,

vajon miben ügyködik éppen.

Valamit betesz az autóba,

valamit kivesz az autóból, 

meglesi, mit lőtt a vadász,

kigombolja ingét a nyári forróságban,

bekap egy fröccsöt,

elcserél egy körfűrészlapot két liter pálinkáért,

süteményt visz a kurvájának,

lefizeti a rendőrt,

félrecsapja műbőr kalapját,

leparkol a kocsma előtt,

megcirógatja a korosodó pultos asszonyt,

kikér egy kört a fiúknak,

majd megérkezik, kicsit részeg,

nagyit megcsókolja, viccesen fenekébe csíp,

egyúttal a lába közé nyúl,

mindketten nevetnek és én velük nevetek.

 

Aztán felül a biciklire és elhajt,

visszafelé már tolja, majd lehajítja az udvar közepén,

káromkodik, tajtékzó részeg,

nagyi is rohadt rondán beszél,

itt pofon vágja, ott visszaüt,

nagyi sír egy kicsit nekem,

miközben ő a lugas alá tántorog hörögve,

és nagy hasával, nyitott ingével az asztalra fekszik,

egyszerre énekel és bőg, ahogy a torkán kifér,

az alvilágnak nincs romantikája, az alvilágban nincsen szerelem,

majd bugyborékolva elalszik a szúnyogzendülésben,

nagyi az ablakhoz hív, szeme még könnyes,

de hangja már kuncog, ahogy fülembe súgja,

nézd, olyan aranyos.

 

 

Lazúr

 

A mogyorófa mesét terem,

a gyerekek zsebükbe rejtik,

kabátjuk steppelt orkán.

 

Mókus itt nem él meg,

minden kuka csordultig tele,

közepén egy-egy szív kalimpál.

                                                                         

A lépcsőn két mécses ég,

szanaszét üres üvegek,

megint meghaltak semmiért.

 

Milyen hónapot írunk, uram,

kérdezi valaki a trafiknál,

és arca elé teszi a kezét.

 

 

 

Mélyriport

 

Amikor a szibériai fogságból hazatértem,

sokáig nem ettem rendesen,

attól féltem, belehalok.

Többször láttam olyat, aki kénytelen volt

ujjaival kipiszkálni ürülékét.

 

Szerencsés voltam,

családom nem feledett el és visszavárt.

Viszonylag hamar sikerült újra beilleszkednem,

éjszakáim álomtalanná szelídültek.

Modorom száraz maradt és nyers,

tekintetem konok és türelmetlen.

 

Sógorom partizánnak nevezett a hátam mögött,

kicsi unokájának íját bal térdemen törtem ketté.

Ajándékaim cukorka és földre hullott körte voltak.

Sohasem szerettek a gyerekek,

és fellélegeztek, akik eltemettek.

 

                                                            (7.)

                                                            fides

 

Először nem értettem azt a hangot.

Merev volt, idegen és szinte néma.

Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,

amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja –

és van, hogy tovább is hatol; reped,

törik a tompa váz, a láb, az alkar.

 

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit

mondott, hogy menjek és vigyem magammal.

 

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.

Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.

Szokatlanul ködös reggel terült el

a síkon. Úgy ült ott, akár egy angyal.

A fiú nem hallotta. És a szolgák

sem értették, hogy mért vagyok feszült.

Egy óra út után homokvihar

terült szét mindenütt. Vörös magányban

ültünk, fülünket, szánkat is betömve,

amíg a rajzás el nem ült.

Három napig tartott az út a hegyhez.

Alig beszéltünk – nem is volt miről.

Amíg én oltárt építettem, a fiú

csak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem.

Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.

A vékony csukló egyenes maradt.

A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.

Mezítelen testéből csak az arc világított ki,

mely csontos, mint az anyjáé, kemény

és széles is, akárha kőből

faragta volna ki egy ember.

Szelíd nyugalma mintha évszakokon át

ívelt volna. Szeme, akár a tenger.

 

Aztán ráemeltem a kést. Csukott

szemhéjaim falán kirajzolódott,

hogy választás nem is volt, és nem is lesz.

Öröktől fogva vannak így a dolgok.

Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.

Nem emberi nyelv volt, amin beszélt, de

hangjának tónusa metszően ismerős

könnyedséggel simított meg, akár a szél,

akár a víz – hűvös és tiszta volt.

Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,

hogy visszaadja, kit el sem rabolt.