Istenek zavarják délutáni álmom
Kopognak ablakom kétszer-semmi üvegén
Roppantsák be! Hadd látom!
Csendre vágynánk inkább – te meg én

Az Istenek hada kinn most pipára gyújtott
Bodor füstje száll gomolygón az égbe
Szenderegsz lassan én is melléd nyúlok
Pergő langy esőtől gyorsul szived verése

Még mindig kinn várnak
Türelmük mint az élet – végtelen
Szerelmünk fogata némán égbe vágtat
Pihenjünk együtt pihenj énvelem

Figyelik szeretsz-e
S futnak az igazság hevétől ijedten
Karomat karodra fektetem keresztbe
Füleid peremét csókokkal kikezdem

Kint a tengerpart kihalt ma
A homokban lábnyomok – a szél még porral integet
Hová küldött miden pipást szerelmünk hatalma
Óh Istenek!

a szemüvegtokot elvitték a macskák
szegény szemüveg hajlék nélkül maradt
kegyetlen macskák, nem is sejtitek
mily hideg az éjjel plafonég alatt

szegény szemüveg, vigasztalták sokan
szegény szemüveg, mi majd utánajárunk
kinyomozzuk az ügyet, ismerjük akit kell
ameddig hallják, hallatjuk szavunk

nagy felfordulás volt, ám fél hónap se telt
és eltünedeztek mind a jótevők
szegény szemüveg, kevéske pénzt kapott
s egy tükrösre törött kagylóhéjba dőlt

elvitték a macskák a szemüvegtokot
isten nem botoz, de piszkosul szeret
felfénylik az ég, és elhomályosul
szegény szemüveg, mi lehet veled

*

a macskák elvitték a szemüvegtokot
felváltva hordták Szent Mihály-napig
egy szép temetőnél megálltak pihenni
és megállapították: korán sötétedik

szerették az őszt, e rabló állatok
míg fel nem fedték titkukat a fák
az égen, a csillagokra néztek
s szörnyű terhüket nem bírták tovább

vízbe rejtették a szemüvegtokot
sodorta a Lajta, lankás tájakig
a macskák elmentek Magdeburgba
egyikük ma is a dómtetőn lakik

így telt az ősz, a keskeny ég alatt
a tavat ma már dér borzolta át
s a François Villon-sort is belepték
a rigócsípkedte naspolyák

“Introibo ad altare Dei!”

Movonozov elvtárs,
üvegszagú a múlt.
Ma van az a nap?
Csak nyugalom, kimúlt
már a tűz
Hát ez az. Hamúsavanyú
a szám. Mert ember vagy,
elvtárs! S az emlékek?
Ó harcostárs, a vétek…
Az emlékeket – elföldelik,
A múltunkat – a Dunába lövik.
Felejt és van. Ezt nekik.
Movonozov elvtárs
Ma van az a nap?
Drága barátom, melyik?

2006. Bloomsday

Úgy mentem Poitiers-ba, mint dzsungellakó a civilizációba.
Az út Keletről Nyugatra csupa izgalom: a párizsi pályaudvaron
a pénztáros, a moziban a jegyszedő mind Madame meg Monsieur.
A koldusok – nincs gennyedző sebhely, félláb, szutykos csecsemő –
a metrókocsiban peckesen kiállva szavalnak – jól értik a retorikát:
amilyen a beszéd, olyan a díjazás. A bliccelőt falra függesztett
hirdetmény fenyíti. (Csupa körmönfont udvariassági formula, mintha
kitüntetés átvételére utasítana.) A megállók neveit bámulom –
íme, a föld alatt él tovább a francia irodalom.

Vonattal megyek tovább Poitiers-ba, jó előre felkészültem az útra.
(Európát itt mentette meg Martel Károly, s itt született Guillaume,
az első trubadúr.) St. Hilaire templomából név szerint ismertem
a szobrokat.
A külváros felé az Hotel de Ville-nél buszra szállok. A Clain folyót
elhagyva időnként megállunk: börtön az első állomás, a vastag falak
tetején szögesdrót, majd hipermarketek, közöttük hatalmas, sivár
temető. Aztán temetkezési kellékek egymás után: kirakatokban művirág,
aranyozott, szintetikus szemfedő, márványlapocskák, “sajnálom” rajta
a felirat (- mind sírra tehető). Majd műláb-bolt: rafinált wc-kagyló, tolószék,
különböző színű láb és kéz, (körömlakkal festhetők az ujjak). Később e
boltok előtt megbűvölten órákat időzök. Nem értesít senki róla, apám
haldoklik napok óta.

A kollégiumnál kiszállok.

Talán itt is a kisvárost kerestem a zalai provinciáról, egy jobbat, mely
a török rohamnak mégis ellenállt. Hatalmasabbakat a sétakert fáinál,
szebben öregedő kertes házakat, egy még zöldebb temetőt gyerekdűlővel,
még fiatalabb suhancok első világháborús sírjait. Színházba, koncertre
ünnepélyesen igyekvő iskolai tanárnőket, vonzóbb Kovácsnét és még
szebb Horváthnékat, (köztük odahaza egy se volt Madame), festett
hajukban lágyabb dauert, szájukon szelídebb rúzst, divatosabb dzsörzé
estélyit. Talán az úttörőházban tartott francia órát kerestem, ahol a tanárnő
nemcsak áhítattal, de helyesen is ejti a szavakat, a gimnáziumból egy igazi
Julien Sorelt, a még ízesebb Jean Valjean-vicceket, a mackónadrágos
szomszédot, aki vasárnap káromkodva nem az öreg Wartburggal piszmog,
hanem csak örül, ha Bonjourral köszönhet.

Ott már nem találtam őket, se az igazit, se a tökéletlent, – s mire hazatértem,
itt is nyoma veszett mindnek.

A fűzős cipő és a gang
nyikorgós, fáradt-régi hang.
Jön és sántít, fölötte ég:
hol szürke, füstös, hol cserép.

Tűnik, az arca fél, lecsüng,
bőröndje után nyúl: megyünk?
Mindennap indulna, s marad
szétroncsolt szárnyú madarad.