A harminckettő még messze van,
s már nem lepem meg önmagam:
csecs se,
becs se.

Hozott anyagból dogozom
s olyat hozott ez alkalom
mint a
minta;

a dinnyehéj a felszínen…
nem is kéne más most nekem
elem-
elem

VALAMI GYŰLIK

Valami gyűlik,

mint nyelv alatti méreg,

papír- és nyálrost, sorköz-üledék,

valami gyűlik,

időnk maradéka,

mondhatatlan vagy terményfölösleg,

valami gyűlik,

épen a nyelv alatt,

titokzatos, mint szerelmi érintés,

valami gyűlik,

fény a kéreg alatt,

aligha nem más, mint maga a hiány,

valami gyűlik,

szónak a némaság

nem ellentéte, pusztán egy fokozat,

valami gyűlik,

tested és testem közt

fölszámolhatatlan, sűrű-sötét űr van,

valami gyűlik,

ne mond meg, mi az,

ne mond meg, mi az, talán a szerelem,

valami gyűlik,

áttöri a szót és

fölmutatja az arcát a világnak,

valami gyűlik,

ami soha nem fogy,

szerelmi űr az, szótlan, buja hiány.

NAPJAINK VISSZÁJA

Mint hogyha lassan fölemelné arcát

az őrület, kifordult tenger,

napjaid visszája,

Közelítesz a végső intelemhez,

mélyzöldek, ím, a reménység

kútjai,

Eső utáni kert egy kórház mögött,

mélyzölden sötétlik

a vesződségek kertje,

És mintha, Uram!, arcodat fonná be,

rajta régi rúnák,

a borostyán illata,

Tüzet fog, és mint lángot nyelt madár,

koppanva esik a betonra

egy lélek,

Itt vagyunk. Előkerül egy könyv még

és a nevek, neveid, s a régebbi

tiltások,

Elfordulok, takarva arcomat s az arcod,

kifordult tenger, mag között

vad csíra,

Őrület, a tenger mély gödre látszik csak,

napjaid s napjaim

visszája összeér.

SZÓL A VÉGTELENHEZ

Ki tudja, hány választás marad el,

Miközben szól a vers a végtelenhez?

Kiürülnek a szó monstranciái,

Elmaradnak, míg kitartasz a csöndben.

Papír és pohár, tűnyi karcolások,

Akárhány mondat hiába adódik?

Végül is kinek, honnan, hová, miért

Adódik szó vagy vers a végtelenhez?

Egy ember fekszik, áll vagy járkál, boldog,

Tehetetlen, de harcát végigírja.

Lehetne annyi mondat, szó vagy írás,

Ahány lefolyik napján egy végtelennek.

Ha élni akar, megbocsátod neki

Üres időd, ha csöndben végigírja?

S úgy kerülnek eléd még e szavak,

Madártoll száll, hol ablaknak verődik.

Kívülről könnyű látni éjeinkbe,

S könnyű látni innen magasságod?

Alszom-e, mikor, ki tudja, hogy – szólok?

S szólás ha rémlik, szó a végtelenhez?

Alkonyodik, nem rosszabb ez annak,

Ki a sötétséggel harcát végigmondja,

Kifordítja arcát a sötétnek,

S úgy néz az éjbe, mintha tükör volna.

Innen el, harmadik Kafka/Tandori inspiráció

Lovak tetemeit vezetik
kantárszáron a szenesek,

mint Égi teher alatt,

reszketnek, fújtatnak
a kérges tenyerű óriások.
Hátuk mögött az istállók
összedőltek,
előlük a Föld kitért.
Fejük a haragos Égre szögezve.
Hová is lenne az út?

A ritkuló fűzes után bokrok,
és ferdén földbevert rudak
szegélyezik a vágóhíd téglasorát.
A légszomjas mező fölött
varjúkiáltás csattog, mintha
láthatatlan kéz taszigálná
a madarakat repülés közben.
Rozsdás kacat-halom fojtogatja
a deszkakerítéseket; a korhadt
fa párnáiban gomba tenyészik.
Esni kezd,
hullámalakban elsötétül —
Hová is lenne az út?

Az ügyetlen sorba rendeződő
paták alól – mintegy fölszólításra –,
kipörög az út porából
a kő és a kavics.
Hová is lenne az út?

Mielőtt végleg nyoma veszne,
a forróságtól reszketeg
városszéli házsorok közt
odatömörül még
az almásderes lovak
emléke
a drótfonatú pincetorkokhoz.

Ahová többé nem döntik
be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén,
se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is,
nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik
fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne innen el az út?