Címke: vers

Christmas Wonderland

 
 
 
 
 
 
 
 
 
Christmas Wonderland*
  
„Míg rájöttem, hogy ez a nő szeret,
Szeret, bőven túl az udvariasság
Kényelmes, begyakorolt körein –
Eltelt legalább három teljes év”,
Gondolta Mátrai, alámerülve
Az Astoria embersűrűjébe.
Ez egyszer megengedhető a metró.
„Szeret. Sosem láttam még életemben
A jószándéknak ekkora kudarcát,
Ilyen káprázatos hajótörését,
Mint Fruzsina szerelme. Sose láttam
Az épületes szándéknak ilyen
Csúf megfeneklését egy zátonyon,
Ember formájú zátonyon. Szeret,
A Boldogságos áldja meg nagyon!
Jó, Fruzsina. De milyen Fruzsina?…
Horváth, Kovács, Szabó? Én nem tudom.
Nem csúnya. Nem szép. Némi mozgalom
Ágyéktájon s a sogenannte szívben.
A szívben különben is Blanka van.
És Blanka grófnő. Elsőáldozó
Tekintetű és újhó-tiszta grófnő,
Habár most némiképp besározódott;
Pogány; és kirakat-katolikus;
És két percig volt szerelmes belém;
És bonyolultan imádnivaló.
Erős a hangja, csupa akarat;
Az unokanővérem, ráadásul
Megcsalt Buránnyal vagy Burányt velem…
Szégyen, szégyen, véget kell vetni ennek –
Szünetelünk, két hete nem beszéltünk.
Tilos, tilos. De mi van Fruzsinával?
Jó, járhatnék vele; de nem kívánom.
Vagy nem eléggé; nem hatalmasan!
Nem rafináltan szűzies, nem is
Romlandó szépség; és nem eladó
A New Yorkerből, steppelt dzsekiben,
Vad műkörömmel, festett feketén;
Nem skandináv uborka, nem törökméz;
Mégcsak nem is egy arcra élvezős
Hentai hősnője. Édes Istenem,
Amúgy az őrültekre izgulok.
Az őrültek holtbiztos megtalálnak.
Az én ágyamban vajon mit keresne
Egy bántóan normális Fruzsina?”,
Töpreng Mátrai a Keletinél.
A nagybátyjához indult: inni fognak,
S majd könnyebb lesz osztani és szorozni.
   „Fruzsinácska. Egész jó melle van.
És parlamenti gyorsíró, igen,
Tíz percet ír és tíz percet pihen!
És bajnokságot is nyert gyorsírásban.
Arról a vacsoráról ismerem…
A Mannában várt az a négy fogás,
A teraszon az Alagút fölött.
A konyha sajnos túlhájpolt vacakság.
Jól emlékszem, hogy nem volt ültetésrend?
Az államtitkár névnapján, merészen
Megszólított a pezsgőpult előtt.
Feszes, üde, mosolygós, rezdülékeny.
És azóta is ott van mindenütt,
Találkozunk a Liszten, a Deákon;
A páternoszterben, a folyosón.
Sosem váltunk, csak egy-két kurta szót.
A haja színe? Fakószőke? Barna?
Ha se nem édes, se nem savanyú,
Ha távoli, mint a Dagobah-rendszer,
Én nem tudok vele mit kezdeni.”
A vállak. Táskák, kövér hátizsákok,
Melyekbe bombát képzel Mátrai:
„Ó, túl sok ember, s oly csúf emberek.
S az emberek beszéde zűrzavar,
S az emberek beszéde förtelem.
Hogy boldogulnak a földi pörökben,
A sörház, kórház, hullaház között?
Szerződnek. Bontanak. Ellenszegülnek.
A megfeszített munka megfeszített
Áldozatai. Folyvást versenyezve.
Ki szóra nyitja száját, undorító.
A köszönésük. De a csöndjük is.
Én rettegem a téli szaunákat,
A gőzfürdők sűrű emberszagát;
A metró összes alagútjait,
Dús piacokat, lottóirodákat,
A Kincsem-parkot és a Körutat,
Bacilusgazdák ezer telepét,
A népemet és az emberiséget.
Ha viharvert, ha büszke: rettegem,
Nem az országot, hanem csak lakóit;
Lakói egy részét. Hogy pontosítsak:
Lakói 98 százalékát.
Fáraszt a Harmadik Köztársaság.”
   A fejfájás megint előveszi;
Olyan, mint a kezdődő influenza:
Mátrai nem hall semmit, és nem ért
Egy hangot sem a halkuló morajból;
Minthogyha egy búvárharangban állna,
Üvegburában, tompán, süketen.
A kemény burok, mely körülveszi,
Elszigetel, de nem véd senkitől;
S ő olyan utazópáncélt keres,
Amely érinthetetlenné tehetné.
„Mégis megszoktam ezt a Fruzsinát,
Igen, megszoktam, lényem része lett.
De megszokásból szerelmet? Soha.
Mikorra nyugtáznám, hogy ő se kell,
Már beépült az életembe: késő!…”
Mátrai a zsebébe nyúl. „Ha hírlap
Takarja el a halandók szemét,
Ha nincs ez a vibráló nyugtalanság,
E terméketlen sértettség, e düh,
Mely Budapesten a szemekben izzik,
Minden mélységesen megnyugtató.”
De hát a hírekben is ugyanaz van,
A terméketlen sértettség. Meg az,
Hogy újévkor bemutatóra készül
Egy tenyérbemászó színidirektor.
Azt mondja, vízió. Azt mondja, koncept!
Bármit mondhat Mr. Hiteltelen.
„Ezt kedvem volna fölképelni.” Fölnéz,
A barikád keményebb oldalára.
„Rettenetes a szegények szeme!
És borzasztó a szegények odőrje!
S legborzasztóbb a hercig szánalom!
Oda se nézz! a szolidaritás
Öngyilkosság”, gondolja Mátrai.
„Ha nincsen Pest, csupán az esti hírlap
Bolhabetűktől nyüzsgő oldala,
S ha nyomtatásban él csupán a botrány:
Minden mélységesen megnyugtató.”
Az Örs felé kattogva fölneszel:
„Figyeld az életed szekvenciáit:
Ezer kecses fioritura közt
Hol a refrén, kacéran visszacsengő?
Melyik a tűzpiros vezérfonal?
Mely hang zengőbb? Melyik a legkirályibb?
Mit is kívánnék? Strausstól az Elektrát.
Az Elektra most jót tenne nekem.
Az ágyúzás-szerű kódát szeretném:
Mint egy kivégzés sorozattüze!…
Az iPod mindig villámgyors vigasz.
Mi van, ha Blanka? És ha Fruzsina?
Kitérve bármely démonod elől,
Kicsúfolnád a saját életed.”
  A nép ritkul. Stadionok megálló.
„Na szóval, a Mannában vacsoráztunk,
S olyan pocsék volt mindegyik fogás,
Hogy tényleg elmondhatatlan. Kivéve
Talán a levest. Finom szürkemarha-
Esszencia. Viszont a papardelle!…
Brrrr! Ragadt tőle az ínye, az ínyem,
A szarvasgomba sem mentette meg.
Nem baj… Mikor Felliniről beszéltem,
Azt hiszem, unta. Metróépítők
Nyomában fut a kamera. Világít
A fúrófej mögött a tarka freskó.
A katakombák!… Bárhol régiség,
Gazdag város telérrel teli földje,
Mindig ráakadnak valamire:
Mithrász-szentélyre vagy hajtűre, mindegy…
Láttam, az arca lassanként fölenged.
Fruzsina, ő boldog volt aznap este,
Ott a Mannában, ott a pamlagon;
Figyelt vagy nem figyelt, de ragyogott:
»Most minden pillanat luxusöröm.«
Új kört rendelt. Fehérbor énekelt
Az ereiben. »Ha ilyen heves vagy,
A végén még elalszom«, ásított.
   Uramisten, micsoda képtelenség,
Hogy én meg ő. Bármilyen Fruzsina.
Gesztusaiban jelentéktelen,
De tüzel a szemében az önérzet.
És most azon kapom magam, na min?
Ajándékot szeretnék venni – hoppá!
Egy meglepetést, pont őneki – jé!
Nem csacskaságot: valami neki
Valót, valami személyre szabottat,
Valami Fruzsina-szerűt, ez az,
Valami igazán Fruzsihoz illőt.
A Pillangó s az Örs vezér között
Azon kapom magam, hogy érdekel.
Úgy képzelem, valahol a Blahánál
Egy ajtó most csukódik rá. Na jó éjt.
És úgy ragad el lassanként a hit,
Mint egy járvány. Próbálok ellenállni.
És nem megy, nem és nem. SILENCIO!
Az Örsre föl. Arany tapasztalat,
Hogy nem én merítem ki ezt a várost,
Hanem a város, ez a bizonyos,
Épp ez merít ki engem teljesen.
Nem akarom, hát hogyan is akarnám
Kicsúfolni a saját életem?
Ha őt kínálja tálcán Ganümédész,
Ha őt kínálja: el fogom fogadni.
El én, el ezt az üde Fruzsinát.
Most mit csinál? Valószínűleg alszik.
És altató nélkül. Vagy egy pohár
Bacardi után? Az kizárt. De alszik.
Negyed tíz. Jó kislány, nem ment bulizni.
Ilyenkor nyilván ágyban a helye.
Paplanján tiszta csillagrendszerek,
A párnáján mosolygó kifli-hold.”
   A városi, tegnapelőtti hó,
Akár a bőrző tejbegríz, olyan:
Elnézte résztvevően Mátrai,
Ahogy a déli naptól fölpuhult,
S estére pöttyös páncéllá szilárdult;
Szemléli most is, és trolira száll.
A karácsony előtti szerda este
A nagybátyjánál, Zuglóban találja:
„Yeah, Arany Ősz Nyugdíjas Otthon!, ez van,
Ilyen nevet ötölt ki valaki
Felelőssége teljes tudatában.
Naná, panel. Átriumos panel.
Középen a hatalmas műfenyő,
Boákkal, girlandokkal; sok lilába,
A bűnbánat színébe csomagolt
Díszdoboz lapul masnistól alatta;
Pompás égőit bekapcsolva hagyták.
A parkett laminált csíkjaira
Vetül a fényük. Hát csak hadd vetüljön.”
Most nincs zsivaj. Lefelé fordított
Kártyalapok az egyik asztalon.
Régebben gyakran járt itt Mátrai:
Végignézett a szépkorúakon,
Szemlét tartott a demensek fölött,
Mint egészséges, leendő demens;
Volt közöttük egy krumpliorrú nő,
Akinek égővörös volt a haja, itt-ott
Kacér gyöngysorok voltak belefűzve.
Volt napirendjük, otthagyták a tévét,
S négytől hétig elszántan pókereztek;
A krumpliorrú is verte a blattot.
Emlékszik rá, szigorú szomorúság
Ült a szemében. „Nem tudta megállni,
S beleszólt a szomszéd beszélgetésbe.
Kötelessége kekeckednie,
Látszott az arcán.” Azt mondta: „Fiam,
Te még egy pajkos gondolat se voltál,
Mikor én már Abbáziába jártam.”
   Kihaltak a folyosók. Itt lakik
Az anyja bátyja, Gerdesits tanár úr,
Mióta Pestre visszaköltözött.
„A Blanka apja… bár közük alig van
Egymáshoz, kívül s legfőként belül.
Blankával tíz éve elhidegültek,
Valami apróság volt az oka,
Valami apró mindenség.” A bácsi
Ágostonnal volt jóban, kezdetektől,
S a könyvtárát ő vette át. Megőrzi,
Megőrzi, úgymond, a nagybátyja művét.
Életében klasszika-filológus,
És tetszhalálában mákosan őszül;
Egykor diszkrét, csinos formára nyírt,
Mára bozóttá vadult körszakállal.
Az „ápolt kórushangzás” nagy barátja.
Időnként elered az orra vére,
S újabban nem mer hangversenyre járni.
„Édes fehéret kellett vele innom,
Amikor Szentendrén meglátogattuk
Apával… Az anyám sem szereti:
A Gerdesits-lányok egyként utálják.”
Takaréklángon él; mindig jegyezget!
A borítékokat kettészeli,
S a hátsó oldalukra jegyzetel,
Még beszélgetés közben is jegyez…
„Kedvence volt Aiszkhülosztól a Perzsák.
Sehol a perzsák, s nálam Aiszkhülosz.”
   A szertartásos „Szerrrvusz”. „Laci bácsi!”
Mátrai megpuszilja. „Ilyenek
A tág pórusai, közelről. Ennyi
Maradt belőle. Emberzúzalék.
És akárhogy is, de élni akar,
S közölni. Megremeg a szája széle.”
Nem látta vagy féléve Mátrai
A tanár urat. Hallgatja. Olyan
Furcsa a szava, mintha a saját
Elcsúszott szinkronhangja volna… „Röntgen…?”
Nincs összhang szó és szájmozgás között.
„Hogy mondod, Laci bácsi?” Mátrai
Lassan megérti: „Foltot látnak… árnyék.”
A tanár úr jegyez, megint jegyez.
Elszíneződés a hörgőinél…
„Tükrözni fognak, nem túl kellemes.”
Mátrait mindig megviseli a
Beszéd, a test komor titkairól.
Ő ezt az embert kicsit szereti;
Ezt az embert nem tudja fölemelni,
Ezt a nagybácsit itt kell hagynia
A parizeres zsömlék, bögre kávék,
A keresztrejtvények kupacai,
S a félig horgolt sapkácskák között,
E nyomott, fojtó, kénes levegőben,
A lopakodó ammóniaszagban,
E pókerező matuzsálemek közt
– „Lopnak vajon? és oda-vissza lopnak?” –;
Itt elvan. Még nem mozgásképtelen;
Pusztul, színes pokrócba bugyolálva.
„Mikor jön Blanka?” „Ha jön, holnap este.”
„Tudott-e: rólunk?” – fürkészi a bácsi
Arcát. „Iszonyú perverz, hülye helyzet.”
Mátrai eszmél: hozott egy palackot.
Tokaji furmint. Kibontják. Alig
Isznak. Ő menekülne. „Máris indulsz?”
És kifelé a krumpliorrú nő
Jön szembe, a mosdóból. És köszön.
Mi az, hogy: „Kellemes ünnepeket?”
Micsoda iszonyú szó: kellemes.
Éppencsak eléri a metrót Mátrai.
Egy kórus ápolt hangja a fülében.
És éjjel nagy hószakadás a szívre.
   Hószakadás, szünet. Hó és szünet.
Csütörtök: találkoznak Fruzsinával!
Száz év után fölhívta Mátrai
A parlament gyorsíró bajnokát,
S magában egész nap dédelgeti
Az este tervét. „Nincs az iWiWen,
Ez jó ízlésre vall. Fogom szeretni?
Fogom szeretni az önérzetéért,
A tíz perc munka-tíz perc pihenőért.”
Most ajándékért szalad a Mammutba.
„Az ékszer sok és a parfüm kevés.
Díszalbum, nem jó. Ez karcsú ilyenkor.
Rénszarvas-mécs?… Nem az ő stílusa.”
   És most itt áll előtte. „Little girl…”
Fruzsina barna, vékony, mégse vézna;
Fiús-rövidre nyírva a haja.
Madárcsontú, japánosan törékeny,
S ma nagy nő. Lovaglócsizmát visel,
És fehér, mintás harisnyát alatta.
Elnézi kemény combját Mátrai;
A csizmaszár s a szoknya közti sávon
Pihen a szeme. Átmelegedik,
Úgy áll a farka, hogy belépirul,
És kalapál a szíve hevesen.
„Facér?… Kívánatos, zavarba ejtő,
Még a bőre is nipponi fehér;
Nem vad, de mégis: vadóc manga-lány most.”
Besétálnak a Vörösmarty térre,
Hogy meghallgassák a toronyzenét.
„Mátrai Ágoston, tudod te, hogy
A Gerbeaud-ház nemes homlokzatán
Egy ablak délután ötkor kinyílik?
Elzsongító aláfestés, komoly
Kürtszó és fényjáték kíséretében
Kinyit az ádventi kalendárium
Aznapi ablaka. S mögötte kép van…”
Számos tünemény lent a téren is,
Melynek középpontját kijelöli
A költő szobra, fölfújt fóliában.
Fából faragott betlehemi jászol,
S karéjban elrendezve körülötte
Mind az úgynevezett vásárfiák:
Szűrrátétes, cserép, festett üveg.
Vad bábjáték. „Figyeld, a színpadon
Épp Vitéz László püföl egy gazembert,
Nagy péklapáttal, könyörtelenül!”
De őket már a pult érdekli. Korty
Pálinka? Kísértések: körte, alma,
Cseresznye? Egy falat kürtőskalács vagy
A „töki pompos” jó szalonnaíze?…
A pecsenyésnél illatorgia,
Amely a korzó széléig szivárog.
„Uram, akkor legjobb a hús, ha enyhén
Savanykás almalével van leöntve”,
Dörzsölgeti nagy tenyerét a mester.
„Vagy mégis inkább lángos, Fruzsina?”
„Részemről bögre forralt bort, lehet?”
Szereti, már ezért a „lehet”-ért.
Az erkélyen, fönt a harmadikon,
Akkor szólal meg az a büszke fanfár,
Mely bárcsak új napok nyitánya volna.
És majdnem az; de követi a túlzás:
Harangjáték, negédes szószban úszó.
   A földalatti nyugodt, mintha két
Síház közt közlekedne: ingajárat,
Finom néppel megtöltve hét felé.
„Egy jó apa nyerítő hintalóval
Kedveskedik a csemetéinek,
Csomagjából kilóg a pej nyaka:
Hozzájuk képzelendő egy nagy este,
Mely irigylendő, a fenébe is.”
Az Oktogonon szállnak le. A fényár
Beférkőzik a kis zugokba is,
Csóvákkal, betlehemi csillagokkal;
És pillantásukat magára vonzza
Egy retrócsíkos kávéház, a Menza,
Hol pezsgő pukkan, mécset gyújt az advent;
Két szisszenő poén közt omlatag csend.
Fruzsina kibontja a csomagot.
„Micsoda óra, édes Istenem…”
Tényleg Swarowski… Úgy érzi magát,
Mint akire lázasan licitálnak.
„Akárki ülhetne a helyemen.”
„Nem, Fruzsina, minden nagyon komoly.”
„Elsőre karcosnak találtalak,
Mohónak aztán, s gyöngédnek közelről.
Biztos meghalt valamelyik szülőd.”
„Igen, az apám. Autóbalesetben.
Tizenkét éves voltam, rajta csüggtem.”
„Nagyon szeretted?” „Őt aztán nagyon.
Főkertész volt, és mindig balszerencsés.”
Az élet: fém csöngése, surrogás,
Ahogyan megterítenek nekik,
S ahogy kirázzák az abroszt utánuk.
„Istentelenül szerelmes vagyok.”
„Nem vagy szerelmes, csak istentelen.”
„Hozzám vagy hozzád?…” „Mindenki haza.
Kissé gyors volna így, nem gondolod?
„Vicceltem. Dehogyis letámadás…”
„Hívsz egy taxit nekem?” „Nekünk.” „De kettőt.”
„Tényleg? Én itt most kosarat kapok?
Teneked kosárfonó műhelyed van?
Te kosárból szereztél diplomát?”
„Nanana… Monsieur, köszönöm az estét.”
„Megvan a számom.” „Megvan; és ha megvan?…
Az egész estémet bearanyoztad.
Ez arany fejleménynek épp elég.”
   Ó, tombol már a téli főszezon,
És izgató sítábor-hangulat van!
Karácsony mindenütt és mindenáron.
S akad minden estére sűrű program;
Vernisszázs, hol a túlhabzó közönség
Takarja csinos testével a képet;
S hangverseny, amelyen a zenekar
A közönségétől nem látható.
„De Bach ronggyá játszott Magnificatja
Azért még 1001-edjére is szép…
A fúvósok, vonósok, s öt komoly hang!
Irgalmas szívem!”, töpreng Mátrai,
Egyik reggel fölhívná Laci bácsit;
Kirobbantaná a tanár urat
Az elfekvő poklából egy estére.
„Csak egy estére? De ugyanoda,
Összkomfortos és halálpatinájú
Vackára kéne visszatérnie.
Nem jobb, ha többé nem is lát világot?”
Itt kurtán káromkodik Mátrai.
Doktor Donnerrel megy el a MüPába.
Kakasülőre kapnak csak jegyet,
De mit se számít, mert a szólamokba
Belezendül az egész nagyterem.
A földszinten Karányit veszik észre:
„Ez egy hivatásos műélvező.
Barbár cipőjével üti a taktust.
Egyik kezével a karfán dobol;
Az öklével támasztja súlyos állát,
S hosszú mutatóujja fölszalad
A járomcsontjáig; ájuldozik,
Mindig túlozva, grimaszolva élvez!…
Ő közelebb hatolt Bach centrumáig,
Mint akármelyikünk – ezt üzeni
Cipővel, könyökkel.” Így Mátrai.
„Szólítsuk meg?” „Dehogy! Összezavarnánk.”
A nagyszünetben tesznek egy komoly kört,
S a nőket nézik két pezsgő között.
„Ötkor kelek!”, döbben rá Mátrai.
   Rádler, a templomjáró javasolta
Az „angyalos misét” a Pasaréten.
Perverzióból, vagy ki tudja: heccből?,
Másnap hajnalban rórátéra mennek
A dúlt, kialvatlan Mátraival.
Micsoda ötlet, magyar, mazochista:
Bemelegítés a csodára, hatkor!
Hadd szóljon: „Harmatozzatok, Egek,
Onnét fölülről”, hintse szét a szószék
Ádvent végső hetének harmatát.
A náluk buzgóbb hívekkel vegyülve
Mormoljanak Úrangyala-imát;
Vagy bóbiskoljanak hűvös homályban,
Ha túl sok volt egymásból és az évből!…
„Fruzsi megkínált az illúzióval.
Így volt jó, épp csak érintettük egymást.
Naná, hogy nem adja olcsón magát!
Még sohasem láttam a tárgyait,
A címét sem tudom, szokásait sem,
De ismerősebb minden rokonomnál.
Még nem adom föl”, mormolja magában
A kaktuszember. „Valamicske távlat…”
A nap végén átfutja telefonját,
S a híváslistát törli Mátrai.
   Szenteste, ahogy minden év utóján,
Az édesanyjához hivatalos.
Verocska nagydarab, vitális, önző
Nő, szép a maga módján. Mert amúgy
Egy valóságos energiavámpír;
Jellemszínésznő a Nemzetiben.
A Szent István parkból jön Mátrai.
A kódot tudja. Fönt megáll az ajtó
Ismerős kajütablaka előtt.
Ádventi koszorú a rácsra kötve,
Kis csöngettyűvel, tűzvörös szalaggal;
Derűs az antré, mert a fal mögött
Egy tűzvörösben izzó asszony él.
Túl sok cukor. És túl sok szavalat.
Csönget – nincs kulcsa, évek óta nincs –,
Aztán: „Ágoston…”, és „Szia, anya”,
És: „I’ll be Home for Christmas”, odasúgja,
És meg is hajol szertartásosan;
Alázattal, miként is máshogyan.
„Színésznő vagy, de mekkora színésznő?”
„Csak óriásit tudnál elviselni.”
„Csak óriásit nem”, így Mátrai.
Ebben a házban az öccse a kedvenc.
Az informatikus, Balázs, a csöndes.
Szétnéz a nappaliban Mátrai.
Húsz év. Itt nőtt fel. Megvan a szobája.
Az íróasztala. A perzsaszőnyeg.
Lüszteres, zöldarany Tiffany-kelyhek.
És semmihez többé semmi köze,
Csak apja fényképéhez a keretben,
S a gyászszalaghoz. Látta, évről évre
Hogy ellepték a premierfotók,
A színikritikusok díjai:
„Minden idők legjobb Atáliája…”,
Fakó vagy harsány színházi plakátok
Az okkersárgára mázolt falat.
Kis asztalon az apja szegmensíves,
Tömörréz levélnehezéke; meg
A papírvágó kése: ismerősen
Csukódik össze. Ennyi megmaradt.
„A fát szokás szerint túlméretezted,
Balázskám, most is több húsz centivel,
A csúcs megint a plafont bökdösi?”
De nem. Idén jó, egész takarékos,
A talpba pontosan beléfaragva,
És élő, és ezüst. Vera pakolgat.
A vikszelt padlóra lehuppan egy
Szegfűszeggel teleszurkált narancs.
„Laci bátyádnál jártál?” „Hogyne, jártam.”
„És jól van?” „Na… Ne bolondozz velem.
Azért szurkolsz, hogy pocsékul legyen.”
„Te nem vagy normális.” „Az is lehet.”
Most végigveszik a rokonokat,
Anekdotázva. Néhány névre csak
Ümmög. Blanka nevére összerezzen.
„Anyám nem tudhat semmit, evidens”,
Gondolja idegesen Mátrai
A damasztszalvétán végigsimítva.
Blankát fölhívni nem szabad, tilos.
Ők tegnapi pár. Egymás mérlegén
Immár észbontóan idegenek;
Olyanok, akiket szenteste s -éjjel
Egy röpke csilingelés sem köt össze,
Akik közt ötbetűs jelszó se fut.
És nincs karácsonyi kibékülés,
Hiába exek. Hiába család.
   Kortyonként nehezül el Mátrai,
És lassan szimatol a levegőbe.
Az illatlámpában fahéjolaj
Párolog. „Javítja zilált kedélyünk.
Ne feledd: afrodiziákum is!”
„Na ja, világi nő vagy, mindig aktív.”
Ádventi kényszer, téli kötelesség!:
Minden ajándék telibe talál,
A csecsebecsék s a nagy tételek:
A szivargyújtó. Szájfény. Karkötő.
A krómacél szalvétagyűrű-szett.
Az USB-lemezjátszó, Balázsnak…
Bevált megint a termékcsere-program,
Mindenki abszolút elégedett.
És majdnem szálkamentes a halászlé,
S jó a rumos-gesztenyés pulyka is,
Aszalt szilvával töltve, mint tavaly;
Az összetartozás paródiája.
A pianínóhoz lép Mátrai;
Unt billentyűket simogat keze,
Aztán a telefonja gombjait;
Jön a karácsonyi körkapcsolás,
De egyik próba sem hoz friss gyümölcsöt:
Donner foglalt; kikapcsolva Karányi;
Novák kedvetlenül dünnyög bele
A kagylóba; Rádler nem veszi föl;
Hallgat Diótörő s Egérkirály;
Sehol Mr. Scrooge, bár a levegőben
A régi karácsonyok szelleme.
Föladja vágyát, hogy kommunikáljon,
S fotel mélyére süpped Mátrai.
   Elindul új családjához az öccse
(A gyerekekkel holnap jönnek át);
Az anyja elbóbiskol – szája nyitva –,
S ő beléfeledkezik az adásba:
Éjféli misét közvetítenek
A kónyapusztai birkahodályból:
Igazi bús, nagy, hortobágyi éjjel.
Az atya szépen üti meg a hangot.
„Azokban az arénákban, ahol
Régen nemes versenyek folytak, akkor
Gladiátorok vívtak életre-halálra.
Az erkölcsében megroggyant, cudar
Nép emberek és jámbor állatok
Kiomló vérében gyönyörködött.”
És újratölt, s még rátölt Mátrai.
„…Mert Jézus nemcsak tanítást adott,
Hanem fölemelte a szívet is,
Annak befogadására, hogy Isten
Minden helyzetben határtalanul
Szeret minket…” Így van, nyilvánvalóan.
„Szeret téged, szeret téged az Isten.”
Kétségtelenül így van, legalábbis
Éjfélkor, amikor az ember immár
Egy szép palack óborral súlyosabban,
És behímezve öltönyét a jólét
Skófiumával, pár órára boldog.
   Mocorgás. Látja, Verocska fölébredt.
„Nem ettél bejglit.” „Bocs. És köszönöm.”
„A lényeg a dúsgazdag töltelék!,
A tészta csak jelzés”, így Mátrai.
A látványától is émelyedik,
De mégis zsebre vág egy bejglivéget.
Háromnegyed kettőkor ér haza.
Postája: csupa karácsonyi spam
Között egy váratlan, rövid levél.
„Hiányzol.” Blanka, persze, régi Blanka.
O Come All Ye Faithful – baráti ének
Zúg át a házon, s megtapad fülében.
„Na és mi lesz, Jégcsap királyfi, fölhívsz?…”,
Ezt firtatja ez a bájos levél,
A megbocsátás téli szellemében.
Most örüljön vagy sírjon Mátrai?
Csak udvariasság, mit visszaír.
Talonban Blanka; közel Fruzsina.
„A fiad vagyok, boldogtalan ország.
Bocsásd meg: nem vagyok boldogtalan.”
 
 
*Részlet a Protokoll című verses elbeszélésből

Metapillanat (2.)

 

Metapillanat (2)
 
 
– eltiltott, veterán játékosok és stadionok emlékére –
 
2.
egy korlát-sort, libegő transzparenst,
– melyet már töröltek az állományból –
most tapintatos fegyelemmel felismer.
minden sípszó, fütty után újraindul a rendszer
(tudja, bár régen járt itt) és könnyen
kielemezhető: halmaz például a pálya,
amit a tudat utasít a szörnyű geometriára,
sok irányított szakasz, vonal, félkör között
elvész, hogy a csatár dugóban koccant, ütközött
reggel, hogy a kapus brazil és még éppen nőtlen,
hogy a lelátó élő organizmus:
félig állat, félig egy tetovált öreg isten
műve, és hetenként cserélődik, mint a pálya
talajába ágyazott fűtábla. — félig állat, félig növény,
megindul a halk szivárgás a gyepből,
az edzőközpont üres, és hiányzik,
mert nincs ez a költemény.
2.
észrevetted? megváltozik a pálya
identitása (mint az iránytű egy
kitartott szerpentinre érve)
negyvenöt perc alatt az ellentétére
fordul épp, minden térfélcsere, kaució során.
mást látsz, más a korábban azonosított irány,
a pálya másik fele, nemcsak
bizonytalan zóna, puszta tükrözés.
két kör nyílik lassú szirmokat bontva
a középkezdés után, két komfortos centrum.
te tudod melyikben vagy és melyik a másik?
lelátón ül a technikai stáb, magyarázó öreg nácik,
egymás szavába vág lebegő sorfal és kapus.
újra megpróbálnád. érzed már. lendül a láb,
levegőt hasít a lövés, a combon lecsúszott, a talpon át.
aztán haza mész – itt sem voltál – átaludni a délutánt.

 

Születés-triptichon

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A felemelkedés iszonyú, mászni
létra nélkül, két térd között éget
a törzs bőrhorzsoló szorítása. Új ágak
V-je, sokszorozódó, fordított anyaöl, belőlük
fölfelé születni, hátha. Síkos moha,
csúszik a kéz, a zöld szeméremszőrzet
nyirkos penész, a gyanta magzatmáz, ragad.
Mászni ég felé, mintha lenne fölérni
bárminek koronája. Nem lehet gyümölcsöt
lopni, nincs virágzó lomb, elbújni
gally-sátor, nem nyílik fészek. Csak a zöld
villódzáson át a kék, inkább taszító
(mennyi kapaszkodó mozdulat marad őseim
karjában elfelejtve, mennyi kínzó izomemlék,
menekülni, élni, aludni, mászva),
csak a zöldön át a kék inkább taszító,
karcos hívása.
***
Fürdés után leengedem a fürdővizet.
A fürdőszobapadlón kicsit égeti a kő
a talpam. A kád fölé hajolok, derekam,
mint egy derékszögben letört gally,
terméketlenül fáj, az idegek elágazó
fájása mintha a csempék fugájában folytatódna.
A villámvonal a falon legalább kisimul,
derékszögű. Bal tenyeremben dörzsi van, zöld
smirglis felére fehér kádtisztító port
szórok, át kell venni a jobba, közben a vim
pereg, mint a krétaporzás vagy az az
emlék, amire görcsösen nem emlékezem.
A kád ellipszisén a koszcsík örvényes
spirál, jobb kezemmel körözök a fehér
felszínen. Mennyi surlófény szabdalja
össze az űrt, ahogy a bolygók oldják
és kötik a Napot kényszeresen. Mennyi
űrszemét áll össze élő vagy holt
anyagból. Kering a tenyerem.

***
Csak egy tyúkot figyelj meg egyszer.
Ahogy rárebben a kéjre, vagy szúrós,
fekáliaszagú szárnyait felrántja
repülésképtelen. A tojásrakás
nehézkedése, a gubbasztó elhelyezkedés,
ahogy a szárnyra hirtelen telepszik
öregség, a kloáka tágul, a fehér
csontos szorítás fordított kúp –
táguló, csöndre zárt világ, egyetlen tojás.
Mintha kőben kellene megszületnünk,
sziklából hasítva teret, fejünk nem
húsredők közül, táguló alagútból
keresne levegő-glóriát, hanem fal
feszülne életadó és élet között –
csak egy tyúkot figyelj, a szemét,
csak egyszer, s ha meglátod, ami
bent van, ami még egyszer
életre hív, befalazhatod.

 

A kérdező

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Hol van az ihlet mostanában?
Füvet nyír kockás klottgatyában?
Vagy koporsót kísér érintetlen
huszonhat éve meg-nem-írt versben?
Hol van az ihlet mostanában?
Olvasatlan könyvek porában?
A földre szegzett tekintetben?
De hát élhetne sokkal szebben!
Hol van az ihlet mostanában?
Százéves madárban: nagyanyámban?
Pohárban ázó fogsorában?
A reménytelenség-altatásban?
Hogy úgy várakozik: itt a vége?,
s körbe angyal-űr lengi égve?
Vagy abban, ahogy megöregszünk?,
s iszonyodva nézzük, mivé lettünk?
Hol van az ihlet mostanában?
Keresztanyám daganatában?
A beléből kivágott halálban?
Az idő-moccanatlanságban?
Hol van az ihlet mostanában?
Az omlani kész szülői házban?
Hogy kéményei elröpülnek?,
és romjaira csöndek ülnek?
– nézi a fiú, nézi és várja,
mély semmiből Kassák szamovárja
átlobogjon zúgva a múlt fölött,
de nem lát, csak virágzó lódögöt.
Hol van az ihlet mostanában?
Újrahullt nővérem hajában?
Vagy húgaim ahogy útra kelnek,
s hol egykor én, most ők énekelnek?
Hol van az ihlet mostanában?
Gerincem csigolyasorában?,
min nem találsz tiszta dallamot,
mert billentyűje elkopott?,
talán mert mindig rossz helyen álltam?:
ihletűzők szúrós magányában?,
oda ültem, hol nem ült senki,
pitypang bolyhaiként elperegni?,
oly sikerrel, hogy már nem is látszom?
– tanítani kéne elbukásom
a test téli hadjáratában.
Hol van az ihlet mostanában?
Vasamban?, magas koleszterinben?,
puffadt májban?, roncs idegeimben?,
virágokra vak szaglásomban?,
térdem csavarjában is ott van?
A tűzfal-szemű utcagyerekben?:
mint a régi szódásló, csak verten
engedelmes… dehogy az, csak hallgat,
s belül már szövi a forradalmat…
forradalmat?, dehogy, csak a káoszt,
mit deprimált kora unottan ráoszt,
és mikor hősnek képzeli magát,
bedobja egy költő ablakát…
Hol van az ihlet mostanában?
Hogy nem jártam 56 havában?
De Attilával illan vérem
a Nyár utcai fülkefényben?,
testébe fúrt töltényből virágzom
egy semmiből rakott barikádon?,
hogy a jegeces történelemben
csak sóvár magammal állok szemben?,
hogy árulók közt botladozom,
s ködükbe csupán verseim hozom?
Hol van az ihlet mostanában?
A robbantás öngyilkosában?
Vagy abban, aki fölgyújtja magát?
– kiitta volna a Niagarát,
de szomját nem oltotta senki
nyákos bűntudatunk elviselni…
pokolgép-tetemnél bomló anya,
akit gyermeke rángatna haza
nyüszítve, sírva, mit sem értve –
perzsel a kínjuk, s nem veszed észre!
Hol van az ihlet mostanában?
Megláttam egyszer egy barna lányban?
Akit azóta is elkísérek
mindenhová, bárhogy is éget?
Vagy ahogy látott felnőni hozzá,
míg távolodott ritkuló ponttá?,
hogy egy pont-csillag-robbanásban
újra szétossza magát másban?
Vagy ahogy engem szeret, szabadon?
Hiszen hűségét is tagadom!
Fölfalna inkább vacsorára:
ne a férje legyek, csak az álma.
Próbálom őt én is így szeretni:
hogy amíg fogyatkozom – teremni:
gyümölcsöt hullató könnyű ágként
gyönyörű szemében elkápráznék…,
majd lenni eső, arcát mosdató,
míg alá-ring hűsen mind a tó,
hogy életét falevél-csónakon
röptesse a szárnyas irgalom.
Hol van az ihlet mostanában?
Mesterem izzó Rómájában?
Vagy Gí ezer-lencséjű szemében,
szétszórva varázsát Velencében?:
hogy Zanipolo kútja tövében
lányom, Anna ül s olvas éppen,
tán az én verseim: s épp megérti,
amiért érdemes volt elégni?…
vagy az Önarcképben Muranóval?:
ajtó túl-felén anyám is ott van,
s mert kíváncsi rám, hát lefényképez,
mint jutok el lassan lényegéhez?
Ahogy vízre kitolt széken sziú
fényben ül, sír egy félhomály-fiú,
múltból sejlő, nyolcéves indián:
nem angyal már – de emberhiány?
Hol van az ihlet mostanában?
Miért nem ott még, ahol láttam?
Az aranyesők illatában?
Illatokba csomagolt anyámban?
Miért csak a nyirkos föld sarában?
A füvet nyíró klottgatyában?
A koporsó-árny nem-levésben?
Amit elhagysz, amit lekéstem?
Miért mindig a túlparti tűzben?,
melybe vonat-fény-szálat fűztem
annyiszor még gyerekkoromban…
angyal-szakadás: tolla lobban;
s te ott állsz két űr közt: a mostban,
az ihletig lemosakodottban,
az istenig kifésülködöttben…
a bedűlt Gőz utca 15-ben..
Hol van az ihlet mostanában?
A legyilkolt iskolatársban?
Hogy ráköszönök, mert még látom?,
„ki az, apa?” – kérdezi lányom?
Vagy barátom apja temetésén?,
min összegyűlt az osztály, mélyén
a soha-meg-nem-alkuvásnak…
ó, dehogy: mélyén a tántorgásnak,
hogy megmosolyog minket, ha lát:
szemünkben lerombolt Ararát;
könnyebb már, akit földbe eresztünk,
nézzük egymást, milyenek lettünk:
őszülő kamasz, s csak a szája jár,
holnap botra dőlő fogatlan betyár…,
s üres a délután, semmilyen;
mivégre jöttünk hát ennyien?,
csak a szél zúg bennünk s a szégyen…
komolykodunk halálra ítélten.
Hol van az ihlet mostanában?
Az elégetett percek havában?
Gyerekben sír?, részegben oldalog?
Hogy tudom, meghalsz, s tudod, meghalok?
Hol van az ihlet mostanában?
Szétizzott József Attilában?
Netán eklogába vésték Bornál?
Elillant A földvári mólónál?
Nagy Lászlóban biceg a Holdon?,
fát metszve az égi porondon?,
csikót táncoltat szívünk hegyéig,
de szárnyait sajnos el nem érik?
Hol van az ihlet mostanában?
Hallgat a yorick-koponyákban?
Vagy falat épít Gilgamesben
az élhetetlen Budapesten?
Vagy Noah-noah lett Gauguin-ben?
Vagy még mindig követ fejt Recsken?
Hol van az ihlet mostanában?
Lelőtt emlék csöndjébe zártan?
Vagy a szú-percegés-szóközökben?
Ahogy fordulsz, s ahogy visszajöttem?…
Harsonaszóig írom a versem:
hogy míg rá nem találok, keressem!
Hogy amíg ő nem leszek: kutassam!
Adja mind vissza, amit od’adtam!
Hisz kifogytam alóla, mint a part,
a lábnyomunkból kipergő homok.
De Ulysses szomja űz, láza hajt.
Szemem tatján Columbus ácsorog.

Centrál; A vándorlegény és a vadkan

CENTRÁL
Az idő se törődik egy folyócska
Hullámzásaival, ha szép a forrás,
Hát engem se zavar, ha rossz leventék
Tartják törzshelyemet szelíd fakarddal
S divatok puha pástja lesz a Centrál.
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.

 

Itt mérődik a tiszta jog s kamatláb,
Mielőtt kikerül s dühöng az utcán;
Itt vesz mély szövetébe tűt az eszme,
Innen indul erőtlenül, beszegve,
S addig látszik erénye és a szándék,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nem rossz játszani mint a hely bohóca
Sztárok s érdemesült nagyok közt,
Festetten vigyorogni, mintha csak csodálnám
Jobb- s baltollnokok életunt keresztjét;
Kávét máshogy ihatnak itt, s ez éltet,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Centrál! Mennyi erőm veszett szerelmünk
Hullámvölgyeiben, s a zöld alapszín
Mennyi távlatot állított a falhoz!
Az egész fiatalkoromat lefogtad;
Ez a fátum: egyéb utat ne lássak,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
Merthogy mennyi divat kínált magával
Szorzódó anyagot, s kiket neveltek
(Az én orrom előtt!) ezen a pénzen!
És hogy’ híznak az én halott jövőmből,
S látszik: isteni könnyű most a rossznak,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nézd, mindaz, mivel egykoron becsaltál,
Hogy’ porlik darabokra, épp előttünk!
S bár nem kel porainkon új legenda,
Hét év testi szerelme ezt kibírja.
Már nem lesz tüzesebb – de tart az őrláng,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
A VÁNDORLEGÉNY ÉS A VADKAN
 
Hazatévedt vándorlegény
vert sátrat a hon peremén
papírból, hogy irkafirka
vándorútját versbe írja.
A sátrától messze nem ment,
de egyedül lenni sem mert,
s hívására ködalakban
megjelent a hegyi vadkan.
1.
   VÁNDORLEGÉNY
Adjonisten, híres állat,
mégse vittem többre nálad,
én is csak köd vagyok, s talán
nem ülök meg a hegy fokán,
lecsúszhatok felerészben,
s a csatári völgyben végzem
a hajnali harmatokban,
mert idegen vizet hoztam.
   VADKAN 
Fogadjisten, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
két hon között horgonya van,
s aki horgonyt dob, hontalan,
földi, mégis addig bátor,
amíg áll a papírsátor
a csatári hegyközségben –
ezért hívtál, hogy azt védjem?
  VÁNDORLEGÉNY        
Hívtalak, hogy elmeséljem
vándorútnyi tévedésem,
s hol szorítja a rá mért öv,
oldozd fel a hazatérőt.
Hívtalak, hogy védd a váram,
mert te többre vitted nálam:
azért, ami neked megvan,
én tíz évet vándoroltam.
2.
   VADKAN 
Nem leszel több, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
attól, ha most eljátszhatod
idegenből hozott dalod.
Nem kaptam én arra hallást,
tőlem nem nyersz feloldozást.
A sátradban, ott keressed,
amíg még áll, írd a versed.
   VÁNDORLEGÉNY
A versemhez béke kell és
hátország és déli fekvés,
bonthatatlan köd a tájra,
melyben vadkan áll, a strázsa,
hosszú erdők réme, őröm,
csillag alatt fészkelődjön,
s legyen dühös, ha toll gyanánt
ködbe mártom az agyarát.
3.
   VADKAN 
Nagyot tévedsz, vándorlegény,
csak téma kell neked, nem én;
a természet termékenyít?
Hogy az neked való, ne hidd:
a természet öntudatlan,
s te nem vagy az ködalakban,
álmaidon dicstelenül
idegenek hóbortja ül.
   VÁNDORLEGÉNY        
A természet mégis neszez
versemben, s jó otthona lesz!
Még neked is lesz ott helyed,
morgásoddal jelölheted,
s ami végre megszületik,
száz bajomnál is igazibb,
otthoni táj és természet
együtt ad ki csodaszépet.
   VADKAN 
Nem kell ahhoz hazajönni,
írd az elsőt, s jön a többi,
hiába szól hidegebben,
megáll úgy is idegenben,
utad előtt sosem írtál,
ha baj ért, csak félresírtál,
más vidéken tanultad ki
a bajodat eldalolni.
4.
   VÁNDORLEGÉNY        
Ha költőként nem térhetek
haza, fogadj el, mint gyerek,
itt nőttem föl, ismer Csatár,
tava mellett még házam áll,
honnan tudtam volna, vadkan,
hogy hívhatlak ködalakban?
Adom magam, csak találj rám,
hazajött egy tarka bárány.
   VADKAN             
Bárány voltál, birka lettél,
tarkaságod bőrre sem fér,
bizalmatlan a jó gazda,
más portába folyt a haszna,
aztán – nem a bölcsőd szava:
tehetséged hozott haza,
az meg, mivel máshol termett,
itt csak papírágyba rendelt.
5.
   VÁNDORLEGÉNY        
Egyet kérek, híres állat,
egy-vigaszom itt van, nálad:
mellkasomat feléd tartom,
hagyj jöttmentként itt meghalnom,
szórd szét merész papírsátram,
köd előttem, köd utánam,
s leljem végső nyugalmamat
a hazai csillag alatt.
   VADKAN             
Testedre, te nyughatatlan,
hosszú éltet mér a vadkan,
mindig más és más hatalom
jelzáloga ül házadon,
álmos ködben legelőket
láss, de tudd, hogy másnak nőnek,
körülötted nőjön honod,
sírodon se találj gyomot.
 
 

Nuno Fernandez Torneol: Vigo-i tenger habja

Nuno Fernandes Torneol: Cantares d’amigo

Dal egy barátnak

Hajók jönnek, anyám
Ott hozza a dagály:
Megöl a szerelem

Anyám, láttam őket,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a bárkám,
Mit hozott a dagály:
Megöl a szerelem

Végigjártam mindet,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a flottám
Őt  vitte a dagály:
Megölt a szerelem

Hegedüs Márta fordítása



Meendinho: Sedia-m’ eu na ermidade San Simion…

Üldögélek Szent Simon kolostorában…

Üldögélek Szent Simon kolostorában  
Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Ülök az oltár előtt a kolostorban         
Körülöttem óriásiak a hullámok           
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem óriási hullámok     
Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Reményem itt múlik el most a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
S a reményem is elmúlik a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Hegedüs Márta fordítása



Vigo-i tenger habja…                                                         

Vigo-i tenger habja,                                                   
A barátom ki látta?
Istenem, ki láthatta?

Habzó tenger hulláma,
A barátom, ki látta?
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
A szívem őt siratta.
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
Bánatom nagy miatta.
Istenem, ki láthatta?

Hegedüs Márta fordítása