Címke: vers

Bejegyzések

Részlet a Varjú-ciklusból; Alkalmi vers

Hozzászólás most!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Részlet a Varjú-ciklusból
 
Igen, ő az. Vibrálóan fekete.
Varjú a novemberi, elektromos
esőben. Téged figyel, de még a csőrét

 

sem fordítja el. Ez az ő földje.
Az ő esője. Az ő novembere.
Te meg a hibája. Nem félsz,
Anna? Ő elrepül, te meg ittmaradsz.
 
Alkalmi vers
 
Ez a vers,
ez a kis vers
még nem látott sértődött embert.
Fehérbe mártott tollal írták.
Egy fehér reggel, a nyolcadik napon,
éppen ébredés után.
Él, amikor először kézbe veszed.
A szárnya csak kicsi távolságot
bír el. De még szerencse, hogy nem vagy
nagyon messze. A földszinten ücsörögsz,
tizennégy lépésre tőlem.
Manapság dominák írják a verseket:
az egyik kezükben korbács, a másikban
a nemtudommilyen összes, valami
nagyon bátor, nagyon fejbevágó dolog.
Hát nézd el nekem,
hogy én ilyen óvatos vagyok.
Bejegyzések

Ha Wass Albertről írnál; Rettentő szomorú vers

Hozzászólás most!

HA WASS ALBERTRŐL ÍRNÁL
(A funtinelli boszorkány rajongóinak)

Szerteszét fürtök, kallódó, szanaszét
nyáj. Az ifjú gróf boldogan kutató
keze. Schubert-fuvallat a szél helyén.
Hol a nyájad, lánykám? Avarillatú,
sokszoknyás táj: Magyarország,
annyira boldog – annyira-annyira
belehalni… Pedig a pásztorlányok
nippek között élnek, mért legeltetne ma
egy jó kis csaj nyájakat? És ki kér manapság
egy ifjú grófot? Édes Erdély… édes, édes,
a hegyháton Fidesz-koszorús vendégházak,
hát lásd, a grófok ma nem aktuálisak.
De belehalni… belehalni lehet még.

Ha vannak másféle szavak.

 

RETTENTŐ SZOMORÚ VERS

Ki hitte volna, hogy beteg?
Hogy óvni kéne? Védeni és félteni?

Boldog és büszke volt.

Ha támadott, összetett mondatokkal
támadott, vagy – ellenség híján – csak motyogott
magában, mondat-csordákat terelgetve az Akadémiai
Könyvtár folyosóin. A sok reflex, a sok komplex,
az izék, az ezek és az azok úgy veszik körül,
mint kezes, hű ebek a jó pásztort.

És aztán… ki hitte volna? Szegény kollégából
semmi sem maradt. Egy éjjel véresre
marcangolták az éjszakára a cselédszobába
megláncolt szavak. Gyenge volt? Játszott velük?
Hergelte őket? Meggondolatlan lett volna?
Ki tudhatná…? Tragikus hirtelenséggel – a lapok így írták.

A beteg, éhes ebek ma az akadémia környékén
kóborolnak, és komplex mondatokban a pásztort
dicsérik. A felejthetetlen pásztort, a jó kollégát.

A büfésnő olykor vet nekik valamit.

Bejegyzések

A félbehagyott költő dala

Hozzászólás most!

 

máriavers

 

Pont olyan, mint egy

üreges szobor semmitmondása

vagy mások világfájdalma

valami mellékszereplő a nem tudom miben

idegen kamaszok szerelme

 

máriavers

 

Pont olyan, mint egy

üreges szobor semmitmondása

vagy mások világfájdalma

valami mellékszereplő a nem tudom miben

idegen kamaszok szerelme

 

Mária, az Isten édesanyja…

 

de amikor Isten neve előtt ott a névelő

akkor is el kell mondani

valamit, amit nő nem érthet

és férfinak mesélni szégyen

 

 

A félbehagyott költő dala

 

a töltött káposztáról lehetne írni

egy meglepően mély allegóriát,

de nem tudom magam ma szóra bírni,

s levert is vagyok, mint egykor Góliát

 

a rímek valahogy kifogynak belőlem,

mint húsgolyók tűnnek el a tálból,

és arra gondolok igencsak erősen,

nekem az írás t.képpen nem áll jól

 

én törtem magam hetvenhét percet,

hogy valami legyen, apró dal csupán;

és bármi is lett, sehogy se tetszett,

mint éles kődarab, úgy vágott kupán

 

nem megy nekem ez a káposztás dolog;

Isten valahogy ebből is kiszállt,

– legalábbis én erre gondolok –

én az vagyok, Ő dettó enervált…

Bejegyzések

Fúga

Hozzászólás most!

 

FÚGA
 
Csak magánhangzók lehetünk mi.
törpülünk, de egyre nagyobb Ókat markolj, kérlek.
Mellek.
 
Smseket akarok írni neked.
Ma kellek. Úgy, hogy mindegyik
 
az egész éjjelt döfje át, ékezeteivel
s az elektron sugárzással, amit
 
kibocsát.
Tudom, nem bolondulhatok meg,
 
már rég bolond vagyok, tudod.
És a mennybemenetelem közben is
 
a pokol invitált.
A telefon kezemben lemerült.
 
Én pedig ígyis smseket akarok írni,
Neked.
 
A halott billentyűkön, direkt hiába
koptatni fogom ujjbegyeimet
 
s amputálhatjátok a lelkem utána.
Kereskedjetek vele, Smseket írni rád, akkor is
 
addig nyomom a gombot amíg át.
Átfúródunk, ezen az egész (kibaszott)
 
éjjelen át.
 
 
CIGARETTA PAPÍR
 
Ahogyan a
cigarettapapírt
megnyalod,
már tudom.
Tedd,
nem érdekelsz.
Elegem lettél.
Elegem vagy.
Tűnj el, szűnj szét.
Lehetsz bárki, vagy:
bárki vagy
sose szerettél.
Puszta nemiség az
szent neved és oly
mindegy, hogy nagy.
Légy bárkié csak-
tőlem szakadhat minden
egyes inad
– az enyém
soha ne legyél.
 
 
SZÉT(H)
 
 
Szemmozsdatás ez, habár a könny.
Helyett szemedbe mostanra rozsda.
Szúrok, eddig futotta lomha.
Empátiádból tekintetembe.
 
Csellóhang cseng alig szinte néma.
Üres teret szel ketté hiába szárnyas.
Halként amíg eloxidál az.
Enyém hiánya, de téged ez
 
nem, a húrok téged sosem, te általad.
Tudom, mert szövegeid helyett már túl.
Régóta súglak, téged, sajátom helyett.
Kiállak, besúgok, kiáltalak neked.
 
 
*
 
Megkésett ónoseső:
A „késő bánat” túl korán deres haja
hullámokban zubog rám.
Az összerázódott idő súlyával nyakában rám hanyatlik.
Egy férfi. Város a táj.
 
Pesti magukat kitagadva széjjelesett.
Koraestek szépre sápadt zúzmarát és rozsdamarást.
Ígértek. A villamoson időtlenül zötykölődő,
pesti magukat és szerelem megmaradást.
 
Bejegyzések

A nagy magány

Hozzászólás most!
A nagy magány mosott szennyesét
szívemben teregeti, nyitott húsomon
szárítsa a nap, a hold, és a csillagok.
Mostanában kissé egyedül vagyok.

 

Eltűnik a hely, el a levegő.
Nehéz a dolgokat megölelnem.
Napról napra fogy rólam a hús,
a piacnak is meg kell felelnem.
Azt álmodom, hogy királylány
leszel, meg híres színésznő,
mosolyodért odaadom kajlán
fele királyságom. De nincs mosoly.
Nincs királyság. A nagy magány
mosott ruháját szívemben teregeti,
s mire megszárad, kihűlnek az erek,
a halál piros szemeit meresztgeti.

 

Bejegyzések

Város, nélküled

Hozzászólás most!
 
 
 
 
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Hasonló megszokott vonzás, akár
az elmúlt tíz évben bármikor.
Mint betonfalból sarjadó akác,
felnőni kéne – s azt is tudni, hol.
Városunk egyszerű, mégis nehéz.
A kirakatok véznák, üresek.
A Jászain gyakorló térzenész
játékából már csak a szünetet
hallom. Cégtáblák és neonterek
gyűlnek körém, akár a rácsok.
Szokatlan az, hogy mindent ismerek.
Nem mondhatnám, hogy megigézve állok.
Hisz nincs felkattintva sehol a város,
az ismerős falak is összefolynak –
és elbizonytalanodom. Irányok
változnak meg; löknek el és sodornak;
egy rozsdás állványszerkezet alatt
emberek kartondobozokban élnek.
A híd túloldalán sínen ragadt,
grafitszínű árnyék rohan a HÉV-nek.
Előttem teljes némaság borítja
az eget; festi szürkére, sivárra.
Átellenben egy laza körre hívna
egy önmagát eladni kész leányka.
Az éjszakai érkezik, megáll.
Most más megy el vele – én meg csak állok.
A forgóórán fél kettőre jár.
A körúton lakatlanok a sávok.
Megüresedett utak párolognak
vonagló és nyújtózkodó ütemben,
és minden ház megroggyan és szorong, vagy
saját árnyékától félve remeg fenn.
Látom, a város semmit sem akar
(miközben tudom, te máshol időzöl),
s én inkább ettől félek, mintsem a
magát ismét feltaláló időtől.