SZÁRNYPRÓBA
Csiripelnek, lezuhannak.
Megint dalolnak.
Titkok.
Amiket felnyitottak.
Száj tátogatva, figyeleméh…
Tétova lábak a levegőbe.
Sebtiben tapossák a légüres teret.
Kitartó kapkodás, dühödt igyekezet.
Erőtlen szárnycsapkodás.
Mégis milyen népek?
Kik ezek?
A varjú családoknak ma még privát fa jár.
Sok a gond, sok olyan kell, aki szétkürtöli:
kár.
Elszörnyülködni a híreket a világnak.
Szétfröccsennek a bánatvizek,
félelem-fenyvesek bezárják fent az eget.
Rothadoznak a fák, melyeket madarak laknak.
Nincsenek már: leginkább csak irigyek.
A többi madárnak miért nem jár privát fa?
Talán mert akkor a légüres térben
még a madár se járna
– kelne.
S a fiókák sem próbálnának fel újabb és újabb
szárnyakat,
és nem kapnánk fel a fejünk se,
hallva a huhogó télesti árnyakat…
HÁTÚSZÓ FORDULÓ
Ki kell tapintanunk a falat, már idejekorán,
az ütközés előtt, hogy meg lehessen fordulni.
Gyorsan búcsút inteni, váltani még, a medence falán,
vagy akárhol
Hogy megmaradjon egy talán.
Bármilyen kecsegtető is a távol.
Úgy kell, hogy nem látunk rá a falra, se a fal mögé.
Ki tudja, mit hagyunk ott egy ügyes hátraarccal.
Ha túl későn fordulok vissza,
megtelik az orrom, a tüdőm vízzel.
Félek, félrenyelem az életet.
Elfullaszt a bánat, a tempó hiába hízeleg.
De ha idő előtt, úgy a fallal szemben
valahol a fal és önmagam közt
ügyefogyottan, tétován megrekedek?
Nincs elrugaszkodás, kókadozó lendület.
Ha idejekorán, úgy nem lehet továbblépni.
Mert csak pont jókor lehet.
Nem a faltól falig, hanem a fal előtt kezdődik,
A fallal szemben– hogy ott ki mit kezd magával–
az az igazi menet.
És azt is csak egyetlen egyszer, egyféle ritmusban
lehet.
KÁVÉZACC
Keserű a kávé,
de illatos a hajnal. (hűs Tavasz)
Ne zsörtölődj, mondd csak szépen:
Amivel éppen áltatod magad.
Mondasz valamit valami helyett:
ám az mégsem az.
Bár ideiglenes vigaszod lehet,
valami belül elhavaz.
*
És miközben egyre eltünedeznek a jelek,
a fejcsóváló, fenyegetőző szelek körbe-körbe szaladnak.
Homályos jellegek forrnak össze
a távolban, és annál is messzebb meg
pókhasú etióp gyerekek
kotornak össze pár
porszemeknek tűnő kávészemet.
Egy kislány jósolni szeretne.
Együtt savanyodik már
a kávé meg a tej is,
Letörött fülű bögrében várnak.
S mert őket lesed
te is lassan nekikeseredhetsz.
*
Ám a koszos bögrék alján egyetlen korty
mindig ott ragad,
mert már túl tömény. Vagy mert
rossz a zacc.
És talán valami remény is
megkövül vele.
Hiába, senkit nem vonz annyira,
hogy kávéját fenékig gurítsa le,
hogy a „méregpoharat” ki is igya.
Pedig van, hogy az utolsó korty
az élet sava-borsa
a zaccosabbja,
hiába van a habja
hiába hív a leve.
