kilép a hajós a fényre
éber alkonyat
idegen elemben folyik
klónozott tavasz
ezüst paplan a folyó
hol élni érdemes
azt mondja gyilkolt s hogy újra
gyilkol majd lehet
hogy mindez így történik
hihetetlen s igaz
belépsz az alkonyi fénybe
kipreparál a tavasz
felhőszamurájok jönnek
szíved foltos kis kő
erdőtűz van vagy egy város
alkony s a fakó tetők
semmire nincsen szükség
a gyökérkút ragyog
s mintha szél lenne libeg
egy intenzív horog
kis életút-ikonok
1.
víztükörben örvény arca
hullámok közé esett kés
arcomon májfoltok rajza
kenyerek karéján penész
szárazság űz termésnek vész
árnyékká lett téli pernye
lélegzek és ez sem kevés
élek mintha sokra telne
kihullt parázs a szőnyegen
sötét izzás kemény egen
2.
mert csak laboda virágzik
hiába vársz sokkal többet
ami sarjad rothad ázik
nedves nyelvet nyújt a rögnek
apró pityókák röhögnek
a föld alatt ki érleli
zsákok szájába tömődnek
ha nincs is több elég ennyi
keréknyomban fűzág ropog
szekéragyból kihull a fog
3.
szelek holdak napok felhők
villámrúdra tűzött zászlók
hosszú toll mely földtől elnőtt
s most firkál az égre pár szót
széthasogatottan zászlók
kék ég bomlik mint az elme
nem találja zsákját száz folt
vizeit hová terelje
köpköd káromkodik párat
zöld nap üldöz gömbvillámot
4.
és a Bernád utca ázik
holdak lakják felhők árnyak
zöld víz sípol fuvolázik
hangjuk szívedre nő ágnak
arca nő a Batrinának
házakat szűk utcákat lát
mintha vénségén sírnának
patakok zúgnak csatornák
s mint angyalok az Úr előtt
ma meghajolnak háztetők
5.
csak gyalog jár vagy vonattal
zsákutcákon ballag apám
együtt lépeget a nappal
vaspor csillog száraz nyakán
halkan ballag haza apám
kezével szorít egy szákot
koboldkórus hangol haján
zsebeiben zabkalászok
nem is tudja épp hol járkál
hányféle ég alatt hált már
6.
Kirké Kirké kiért zokogsz
szűk kalitkában zugmadár
hegedűd tengert ostoroz
hangot bont nagy fehér halál
törött orsó szakadt fonál
megállt veled minden óra
rég volt tulipánt árultál
s holdtölte jött virradóra
mögötted két kerub állt őrt
míg két halott ikred felnőtt
7.
kardvirág és tűzliliom
lett sírkertedben bélyeged
kő és agyag kóró limlom
hol lépésed nyommá meredt
öregasszony hát ég veled
ha már senki nem ismer föl
tenyeredre emlékezek
krumplit hámoz és földet tör
nem állok föl nem térdelek
mint egy szolga meggörbedek
8.
tengerpart erkély és oltár
szemed mint a tél lenn délen
csontjaim fölött is őrt áll
mint egy folyton forgó érem
nem kérek hogy ne ígérjen
fény rágcsáljon nedves kérget
arcod hold a téli égen
forgok forogj mint a végzet
testüregembe ástalak
hogy ne láthass ne lássalak
recordatio
Igen, aznap is fölkeltem talán,
s ha fölkeltem, egészen biztosan
a csaphideg víz alá nyomtam a
fejem. Akartam hallani a sercegést
és érezni a zsibbadást, ahogy
az erek megfeszülnek a fejemben.
Igen, aznap találkoztam azzal a lánnyal,
aki akkor is veled volt, mikor
megismertük egymást.
Igen, aznap még nem sejtettem semmit
belőled. Nem következtettem ennyi
maradandó, eljövendő időre.
Igen, aznap írtam le azt a dolgot,
ami miatt utálsz vagy egy hete –
merthogy hogy is voltam képes ilyet leírni.
Igen, aznap gyulladt ki az az autó,
amelynek nyomait később veled
néztük, viselve azt a bűzt,
ami még hetekkel utána is
terjengett alattomosan.
Igen, azon a napon délután
történt, hogy házunk főbejáratánál
a lakók körbevették azt a halott férfit,
valamelyik szomszédunk édesapját,
és összesúgtak a hátam mögött –
merthogy szótlanul mentem fölfelé,
s hogy meg sem álltam, rá se néztem.
Igen, aznap nem bírtam volna elviselni
az izgalmat, ha halott van közel.
A teste által vetett árnyékot,
mi egyre súlyosabb, mondhatni nyers.
A nyirkos konyhánkban egyedül ettem,
amit anyám a tűzhelyen hagyott.
Nem sejtettem, hogy majd az is zavarhat,
ha bármi oknál fogva nem vagy ott.
Így aztán fel se tűnt, hogy nem te jössz meg.
Ültem. Minden körülmény elhaladt.
Úgy emlékszem, soká néztem anyámat,
ahogy a lábán egy ér lassan megdagad.
febris
Várok, mint mindenki. De nem látni hová
tart a várakozás, merre irányul.
Aki eltávozott, az nem szeret.
És ha szeret is, kivár. Elmúlik, aláhull.
A fegyelem még mindig nem elég
a felejtéshez, túl szigorú és hideg.
Kihűlt szemedről levált a szemem. Még
nincs megfelelő szavam szólni senkihez.
Hiába mosolygok, hogyha utána
az első mozdulat merev, kimért.
Az arcod mérges illat, félelem, melyet
az emlékezet, vagy csupán egy reflex,
a meg nem szűnő virrasztásban tetten ér.
És hát a szád. Puha, piros köpeny,
az arcon hagyott lassú szakadás,
amit már letörölni nem lehet,
s amelyben formát bont az eddig néma vád.
A lázban minden éles és töretlen.
Egy képről arcod kerek köve üt meg,
akár a száraz, majdnem-fény neon,
amelyben kapcsolástól kapcsolásig
meztelen-fehér jelenléted lüktet.
Mondám
Mondám az éjjel: Fény legyen!
De nem lett egy fikarcnyi sem.
Mondám: Legyen bor víz helyett!
De bor, az sem keletkezett.
Mondám: Kelj fel és menj odébb!
De nem mozdult a nyomorék.
Így a hülyének sem vitás:
nem én vagyok a Messiás.
Panasz
Akkor szíved térdére ül
valami súlyos állat.
Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.
Slussz a bohóckodásnak.
A szíved térdét bámulod.
A szíved térde véres.
Ez már nem vicc. Ez túl erős.
Sok a jóból. Elég lesz.
Emelni próbálja a szív
a földről azt a térdet.
A súlyos állat túl nehéz.
Ezentúl így kell élned.
Testem hét ízben
A testem kis gyámoltalan,
jó, hogy vagyok neki.
Van, aki felruházza őt,
s naponta eteti.
A testemet jól tartom én,
van bora, kenyere.
Ezekből sokat követel,
és sosincs elege.
A testem önző, azt teszi,
mit nekem nem szabad.
Engem a vers, a kép, zene,
őt más test vonzza csak.
A testem slampos, ellepi
az izzadság, a szőr.
Én mosom, nyírom, pucolom
mind hátul, mind elöl.
A testem balga módon él,
lustán, buján, mohón.
Minden nap egyre rozogább,
hát én gyógyítgatom.
A testem kapzsi, szemtelen,
és néha fáj nekem.
Mégis kirándulok vele
s utazni is viszem.
A testem morcos, nem szeret.
Utál még szólni is.
Rámegy az egész életem.
Lassacskán sírba visz.
Gyermek születik
Midőn az asszony a sötét
éjben megszülte gyermekét,
két jámbor jószág látta csak,
kik jászolánál álltanak.
Ökör, Szamárka nézte meg,
szánván a csöppnyi Kisdedet,
hisz védtelen volt mindenütt,
s fázós szülői közt feküdt.
Szólt az Ökör: „Vedd szarvamat.
Legalább elöl védd magad.”
Szólt a Szamár: „Farkam tiéd,
hogy hátulról fedezve légy.”
Köszönte anyja, így kapott
kis szarvat itt, kis farkat ott.
Egy Eb vonítva ráfelelt –
az Ördög a világra kelt.
Havasi Attila fordításai
Az illusztráció Gernhardt “Goethe Hölderlint olvas” című munkája.
Dsida
Angyalbeszéd a szád
Örök „ifjú poéta”
Napeső se kell
Puha séta
Tavak lapja se már
Csak a
Zsoltárok
Psalmusok
Isten-vágya reszket…
Mint szőlőgerezdet
Isznak visznek
Bár utódaid
A szépbeszéden élők
Mert ládd-e a szónkat
A rongy idő kimarja
A tájból
Utána bárhol
Nincstelen a
Lélek
Kell hát a bátor
A nem-akármi ének
Nem-akármi mámor…
Mint szőlőgerezdet
Isznak visznek
Már utódaid
A szépbeszéden élők
Bár honnod már
Az érdemelt
Öröklét
Bár élő bokraink
Ágait letörték
Te túlvilági nyelven
Súgod a világba
Azt hogy soha
De sohasem hiába…
Útlevél
(vers vendégszöveggel)
Az útlevélben nem lakom
A kép se rajt’ nem én vagyok
Ha visszahoz mi el se hajt
A sorompó se végtagom
A pult mögött nem áll az őr
Nem kérdi merre mért megyek
És nem vigyázza puskacsőr
Sem ide-oda léptemet
A négyzetek betétlapok
Aggálya engem nem kerít
Kitölti bár a megszabott
Időhatárt a létem itt
Hogy meddig szól a vízumom
Azt halandó nem éri át
Csak önmagamnak mormolom
Te bolond hány hét a világ
S ahány a hét hát annyi táj
Akár ha el sem mozdulok
Mert szól a szív és szól a száj
De az útlevél nem én vagyok
