kert

a fák a kövek a bokrok öle

a magány legmélyebb pontján

a kísértés veresége

a fiúi szeretet mindenen túllépő

önátadása

 

olajfa-liget

a verejtéket felszárító

sűrűsödő szavak

a csend legmélyebb pontján

meghúzódó harsonák

a test összekulcsolt méltósága

mint végső pecsét

 

Gecsemáné

az éberség halhatatlansága

egyedül a haraggal szemben

az eljövendő megtisztulás

előtti percek

 

imádság értük

mikor mind alszanak

 

imádság értünk

mikor mind alszunk

 

mert fáj virrasztani

fáj hallani az Igét

mikor készülődik

a Kegyelem

 

dermedt idő

félelem – halál –

és feltámadás között

Kezdet és Vég

és Kezdet

fokmérője

 

térdig

derékig

könyékig

a feltámadásban

a megsemmisülés áldozata

a mulandó gonosz

megsemmisülése

                                  Bakos Kiss Károlynak

 

dobál az Úristen kezeket lábakat

tüdőket dob tűzre nyelveket eltöröl

szárnyat tör tollfosztó viharokban bujkál

városokat teremt örvénylő középbe

 

utcasarkokból lesz kutyák temetője

véres és üszkös csontok halma: város

inat tép fölsebzi fiának ágyékát

vérével mos le vért elevent ebédel

 

dobál az Úristen körömházakat tép

emberi téglákból épít tornyot:  Bábel

angyalt is megaláz teszi szolgájává

szolga és úr ő ki koldul majd kinevet

 

tetemeken lépdel át a tengereken

legvégső táncokat újra meg újra jár

föltámad szemünkre dobálja halálát

föltámad gyermeki csontból épít házat

 

dobál az Úristen kövekkel megdobál

tetemre hívja az élőt és a holtat

kimetszi belőled képét a halálnak

lábának zsámolyát hátadra szegezi

 

sírjatok egyre és egyre csak sírjatok

míg szétreped dermedt orcátokon a hús

fogakkal tépessék szét a ti testetek

mert dobál az Isten mert megdobál az Úr

/p

Költözködés

 

Üres a szekrény,

Tele van hiánnyal.

Kiköltöztem az életedből.

 

 

Baráti üdvözlettel

 

Szatyorban viszed a szavaid,

Műanyag a múltunk.

Mint ha egy utcasarok közeledne…

Leérnek kezeid, azokon lépsz.

Kifakultunk.

 

 

Emlékrög

 

Mintás, meredt volt a kő,

felette lepedővászonnal takart

fájdalom belepte

a szobát,

s voltál itt, meg odaát.

Tagjaid ma is fehérlenek

minden gyászos ajtónyikordulás

kivitte a házból a lilás

emlékeket.

A Kredon patakon túl

A Gecsemáné kertben

Súlyos a pohár.

Péter, Jakab és János

Is alszik.

Nem imádkoznak.

Abbá!

Jaj, vedd el, Atyám!

 

Júdás csókol,

Papok elé gurul a

Csók ára.

Kötélért nyúl

Az áruló…

A fazekas mezeje

Lett Vérmező,

Harminc ezüst

Az Úr.

 

Péter háromszor

Tagad.

És hosszú az út.

Annástól Kajafáshoz,

Ki annak ipa.

A mirhás bor sem kell.

És ül Pilátus

Gabbatába,

Bűnt nem talál.

A Bárány hallgatag.

Záporoz a kérdés,

Válasz mégis egy:

„Te mondád”.

 

És szabad lett Barabbás…

Csúfondáros bíbor,

Töviskorona.

Egyre kiáltják:

Imé, az Isten

Fia!

 

És göröngyös az út,

Szenvedések útja,

Küréneából jön Simon,

Viszi a keresztfát,

Via Dolorosa.

Koponya-hely,

Golgota,

Ott a három kereszten

Feszül,

Latrok közé számláztatva

Kiállt: „Elói!”

Reng a föld,

Reped a szikla,

Kettéhasad

A kárpit is.

Szentek lelkei

Indulnak útra

Őt megvallani.

Illésre vár a nép,

De a sötétség mindent

Ellepett.

 

Érintetlen gyolcs,

Érintetlen a sír.

Arimátheai József

Elkéri a testet.

Nikodémus hoz kenetet,

Mirha és aloé nedveit.

És ott fekszik Jézus teste,

És bezárul a sziklasír.