Barátném, szégyenem
Hová is rejthetem?
Foltok, foltok…
Jaj, Kata, szégyenem
Én el nem rejthetem.
Foltok, foltok…
Hová is rejthetem
Tavaszi estelem?
Foltok, foltok…
Én el nem rejthetem
Tegnapi estelem.
Foltok, foltok…
Tavaszi estelen,
Lepedőn esztelen,
Csókba fojtott.
Tegnapi estelen,
Lepedőn meztelen,
Csókba fojtott.
Lepedőn esztelen,
Rúzsomat elkentem.
Piros foltok.
Lepedőn meztelen,
Véremet rákentem.
Foltok, foltok…
Sz.J.-nek
Éppen dal már,
miként a végezetig hallgatsz:
egy óriási fül
lámpafénynél faggat,
a nyárikonyhád velem menekül,
tudod a hazám
rámgyújtott halmaz…
Míg több versünk is
eljön értünk,
mi valaha
bennünket állított
addig alám
csupán tér gyűrődik,
föléd lányod
kamillával hajol.
Calderón de la Barca üvegszeme
Hátsó ajtón lépni egy szobába
Madrid látom a Pokol előtere
Kristályarcú lovai a kába
Város halottas-kocsijai előtt
Mintha hátulról lépnél a világba
Elérve még a napi déli verőt
Figyel vakon Calderón de la Barca
Nekem vagy másnak – Madrid lám elárul –
Mintha hátulról lépnél egy szobába
Calderón üres tere figyel hátul
Egy rózsát nyújt át tudja bár hiába
Mert Madrid lám a Pokol erőtere
Calderón szeme cserélt teret vele
Amit kimondanál, az menten rád szakad,
kifreccsenő szavad, mint hattyúszar tapad
a köldököd köré. Míg én, a hallgatag,
a bús, setét Magány, elhagyám hazád,
kies Onániát, s az éjszakák szagát
magamba gyűjtöm én!
S a kussolásom lesz olyan tömény,
mint egy ősi törzsi költemény!
Sejtetted, éber őröd erőtlen, al-
vó tsígolyáid közt se nyugodhat. Is-
tennel mindig hajnalban ittad
kí hüvös éjjelek édes, ében
ragyógású méregpoharát. Vörös
hullámokat ringat fekete trombi-
ta hang. Meákulpázni késő.
Eltsalogattad imádatos pun-
czikat tsaló, nyúgodt lakomába, el-
vesztéd hüvös gipsz stukkok alatt iste-
ni voltodat. Tsikland kaczagvás
serczenö szárnya: „Hazudsz.” – sugallá.