borzadj el, amíg lehet. pontos terv szerint.
csábítsd délután, aki vissza sose jönne.
forró levesedben fuldokló légy kering.
ellep a gyorshalál, mielőtt kiköpne.
hústükör csobban ismeretlen arccal.
terjeng a sültszag, magad vagy a pincér.
sárgállik az abrosz, kezdjünk tiszta lappal.
ne kérj másik menüt, reklamáljunk ingyér’.
meztelenül a ház oldala mentén,
reggel 8, szezámmagolajat kenek
szét a testemen, Jézusom, idáig
jutottam?
valaha sötét sikátorokban harcoltam, hogy
nevessek.
most nem nevetek.
fröcskölöm magam olajjal és tűnődöm,
hogy hány évet akarsz még?
hány napot?
a vérem mocskos és egy sötét
angyal trónol az agyamon.
a dolgok valamiből vannak és
a semmibe tartanak.
én megértem a városok bukását, a
nemzetekét.
egy kis repülő elhúz felettem.
felnézek, mintha lenne értelme, hogy
felnézzek.
és igaz, az ég elrothadt:
senkinek sem tart már
soká.
Farkas Kristóf Liliom fordítása
Ó cseresznyefák, túl fehérek vagytok szívemnek,
pusztulásotokkal minden föld kifehéredik,
gallyaitok egészen a folyóig nyújtózkodik el,
minden cseppje szívemből hullik alá.
Az igazság a csillogószemű angyal képében jön el,
azt mondja majd „Állj, ne tovább!” és átnyújt egy gallyat.
Egy szakállas angyal, négy folttal, őszintén, akár egy
kecske, kérődzve bólogat, és lassan rágni kezd a havon.
Éppen itt kell állnod, kecske?
Még mindig itt állsz?
Vagy úgy, mindig itt fogsz állni,
ellenállva hitednek és ártatlanságodnak?
Nagypál István fordítása
s végül itt marad, ki zuhanni vágyik
számba fullad a durva mélység
nem jut tovább, épp odáig,
hogy hallgatását csak félig értsék
és estébe tágul a néma délután
estébe tágul a Minden végül
csak nézek bambán és bután
bánatom mélysötétbe kékül
felmásznak rá a csillagok
s mászik mind, ki zuhanni vágyik
mélységük zokogva felragyog
a legsötétebb éjszakáig
mert itt marad, ki zuhanni vágyik
s minden délután néma lesz végül
és én nem jutok tovább, csak épp odáig,
hogy bánatom éjszakába kékül
OTT A SZORÍTÁS
Innen el – második Kafka/Tandori-inspiráció
A szűkös, szénporos átjárókból
Kitörő korom napnyugtára
Szétmosódott a városfalon
Kívül. A határtalan mezők
A girbegurba földút szélén
Botladoztak, csikorgó szélben,
Szennyes köpennyel, kémlelve a
Varjakat, egyéb madarakat.
Ázott, szürke visszfény tapadt az
Ekevastól fényes szántóra.
Egy reggelen változott minden.
A varjak, bukó madarak
Szép röpte mozdulatlanná lett.
A vidéken halotti csönd honolt
A sok megpróbáltatástól.
Bizonyosan attól. Szállásra
Itt már nem gondolhatott senki,
Még ha lépésnyi ereje se
Maradt irdatlan útját folytatni.
Amúgy se volna biztonságos.
Kevéssel előbb, virradatkor
Egy illető járt itt; nem helybelinek
Nézték, közeledni se közeledtek hozzá.
Se a varjak, se más szemlélők.
Hamarosan nyomát is vesztették
Csizmája magas szárának.
A pajták körül a földeken
Épp megsűrűsödött a levegő.
Mindennek torkán ott a szorítás
A csillagok pályájáig.
HOVÁ IS LENNE AZ ÚT?
Harmadik Kafka/Tandori inspiráció
Lovak tetemeit vezetik
kantárszáron a szenesek,
mint Égi teher alatt,
reszketnek, fújtatnak
a kérges tenyerű óriások.
Hátuk mögött az istállók
összedőltek,
előlük a Föld kitért.
Fejük a haragos Égre szögezve.
Hová is lenne az út?
A ritkuló füzes után bokrok,
és ferdén földbe-vert rudak
szegélyezik a vágóhíd téglasorát.
A légszomjas mező fölött
varjúkiáltás csattog, mintha
láthatatlan kéz taszigálná
a madarakat repülés közben.
Rozsdás kacat-halom fojtogatja
a deszkakerítéseket; a korhadt
fa párnáiban gomba tenyészik.
Esni kezd,
hullámalakban elsötétül —
Hová is lenne az út?
Az ügyetlen sorba rendeződő
paták alól – mintegy fölszólításra –,
kipörög az út porából
a kő és a kavics.
Hová is lenne az út?
Mielőtt végleg nyoma veszne,
a forróságtól reszketeg
városszéli házsorok közt
az almásderes lovak
emléke
a drótfonatú pincetorkokhoz
tömörül még.
Ahová többé nem döntik
be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén,
se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is,
nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik
fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne innen el az út?
Parancsom ne félje nép sem ember,
tisztelgés nem kell, sem győzelmi ünnep.
Legyek, ahogy fenyőn gyanta dermed.
Nem vagyok cár, más család nevelt fel.
Adatott pohár bürök s fenékig,
a korty süketít és bénítja ajkam.
Nem fed szolga-gönc, vagyok magamban
s egyőtök, kinek jövője érik.
Húsotokból vagyok hús. Tolulván
magasság vagyok, tengermélyhez mérce.
Mint kagylót eltölt a világ egésze,
s a semmi harsog olimpia múltán.
(Botár Attila fordítása)
