Hulló fehér hit.
Selyem imák a szélben.
Cseresznyevirág.

*

Könnyű gyöngy-szirmok.
Bús sóhajom sodorja.
Nézem, egyedül.

*

Szirom-menyasszony.
Vörös bogyóvá csókolja
tavaszi napfény.

*

Fehér pettytenger.
Világ-foszlányok zaja
cseresznyelombon át.

* 

Acélos pezsgés.
Pergő pára pattint
Didergő rügyet.

*

Kehelyben hajnal.
Szirmok közt messzi erdő.
Lótusz előttem.

*

Napfényes kedvem
esőszilánkok szórják
szivárvány-szerteszét.

*

Nyári szél lóbál
zöld buzogányokat
Vad gesztenyetánc.

Kilökődés

 

Kilökődtünk a zérusból,

az egy pontba szögezett mindenből,

az édes nem-cselekvés

Isteni színjátékából,

– szerintem ez az ember tragédiája –,

ki tudja, mely hatalom

által reánk akasztott

tehetetlenségünktől sodortatva.

Onnan, ahol a tehervonatok

párhuzamos vonatsíneken

robognak a végtelenségből

az örökkévalóságba

és nem bántják a félreismert

trubadúrokat,

onnan, ahol az Egynek

még a gondolata sem fogant meg

 

 

 

Égi mechanikák

 

A mennyek jószágai mind:

frigyládafája-szárnyas gőzgépek,

villámtekintetű ametisztmobilok,

izzóérclábú szárdiuszlovagok,

ekkor megszűntek munkálkodni

és letérdelt a Zafírtrónus előtt

minden lelkes állat

az egekben,

a föld színén,

a vizekben,

és lőn csendesség a mennyben

mintegy harmadfertályóráig.

    Ekkor szólott valaki amazok közül

szelíd hangon: “Ki méltó rá, hogy

köntösére sorsot vessenek?”

Majd látám, hogy az egek jószágai mind:

az ark-pterixek, kerekes kérubok,

szeráfszekerek, nefilimek,

az apokalipszis mérnökeinek gondolatjába

robbanó- és egyéb motorok ideáit lehelik,

és ekkor nagyobbá

lőn a

kék.

 

 

 

Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre,

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.

EGY TÜNDÉRRE

 

Szép tündérke, szeretnék végre veled lefeküdni,

Ám mielőtt buja fertőnek titulálod a vágyam,

Jó, ha tudod, hogy nem csak a szex számít, de a lelked

Ráérek kívánni, ha majd elporlad a tested.

 

 

 

ÓDA, MELYET BŰNBÁNATÁBAN ÍRT

 

Ó, Dionűszosz, bor nemes istene, félve könyörgök!

  Néked imádkozok, és csak neked áldozok én!

Téged kérlek négykézlábra felállva, ne büntess!

  Vedd figyelembe bajos, kínos helyzetemet!

Pallasz Athéné úrnőm, Démétér, s Hephaisztosz

  Papjai nem tudnak mást áldozni neked,

Csak tablettás bort. Ám tudd, első poharunkat

  Néked ürítjük, míg második Aphroditét

Illeti. Harmadik Árésznak kedvez, negyediknek,

  És ez után, népünk békéjére iszunk.

Ámde ne félj! Akad oly, ki valódi nedűvel imádhat,

  Kit papnak Hermész és Hádész sem akar!