Magunkhoz vettük az italt, majd ágyba bújtunk.
Ahogy a számban a csónak vitorlát bont, az ujjaim,
akár a zátonynak, nekisodródnak a tüsi hajadhoz.
És az apró csónak ide-oda siklik –
parthoz ér szemeid tengerszorosán.
A tetőtéri homályban ráakadtam minden kacatodra,
a késekre – egy korábbi kiruccanás emlékeként,
a méreggel teli gyökérszívóra – Isten tudja honnan.
És azokra a lopott holmikra, melyek szerencsétlenséget
hoznak rád – hát persze, valahonnan idekerültek,
és a szavakra, melyeket soha nem használtál,
a sodronykötél, mely a rothadó csuklóra feszül.
Érj csak hozzám, a csónak és a város úgy ég,
akár a fenékig ledöntött whiskey. Vagy ahogy a mi
kis szerelmes bájcsevejünk, végtelenül barokkos.
Nagypál István fordítása
