Sejtetted, éber őröd erőtlen, al-
vó tsígolyáid közt se nyugodhat. Is-
tennel mindig hajnalban ittad
kí hüvös éjjelek édes, ében

ragyógású méregpoharát. Vörös
hullámokat ringat fekete trombi-
ta hang. Meákulpázni késő.
Eltsalogattad imádatos pun-

czikat tsaló, nyúgodt lakomába, el-
vesztéd hüvös gipsz stukkok alatt iste-
ni voltodat. Tsikland kaczagvás
serczenö szárnya: „Hazudsz.” – sugallá.

Eső Apátnő klastromának
falán egy rés nyílt a minap,
kemény gránittömbbe harap
azóta minden jó lovag,
és nekimegy az élő fának.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő ott kukucskál,
a résen ki-be jár a nap,
a sok lovag meg ott ragad,
a fal mögött, el nem szalad,
a nyeregben olykor feláll.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő földön térdel,
fogdossa a klastromfalat,
s ha meglát egy lovagnyakat
a nyílásban, könnye fakad:
– Jó lovag, ne felejtsen el!
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

szerelem szorgos kisvasút
reménytelen játékvonat
bekeríti a körbeút
a kattogásnyi bokrokat

mintha csak volna hazaút
tenyérnyi domb alá a völgybe
ahol fekete alagút
nyelné magába mindörökre

de újra csak röpíti folyton
a senkiföldje tájakon
hogy új földekre folytatódjon
a mozdonyhúzta fájdalom

s nem érdekli hogy mindig úgy
pont úgy kanyarodnak a sínek
hol nincsen más csak körbeút
sűrű terepasztal a szíved

tavak mozdulnak fák hegyek
tornyosulnak és múlnak el
mellette áll egy kisgyerek
és szótlanul figyel

(a vers megjelent a Holmi 2007/9. számában)

— Torzszülött — mondták rájuk,
amikor levetkőztek a körzeti orvosnál, és a kopott ruha alól
előbújtak a hófehér tollakkal borított, óriás, büszke szárnyak,
amelyek, kiterjesztve,
nemhogy az orvost, de még a pecsétes köpenyű, orrát piszkáló
asszisztensnőt is betakarták volna (pedig ő aztán nem volt kis darab).
— Beilleszkedésre alkalmatlan.
Így nem házasodhat, nem kaphat munkát — mondták.
— Kezeltesse magát.

Ők egytől egyig aláírták a papírt.

Fénylő arcuk fájdalmas, örök grimaszba torzult.
Lassan, kínlódva, sántikálva járnak.
Két véres csonk csillog a válluk fölött.

Én előre szólok:

bámulhattok
mutogathattok
köpködhettek

gúnyolhatjátok
ügyetlen totyogásomat a földön,
karanténba zárhattok
madárinfluenza gyanújával,
vadászhattok rám
hálóval és ezüstgolyókkal —

Én nem adom nektek a szárnyaimat.

Ki vízbe gázol,
fölhasítja a folyó medrét,
dereka köré csavarja a
felszín terítőjét,
magára veszi az
Égbolt lepedőjét —

Langyos ár mossa nyomát,
rosszabb esetben
poshadt szemét —

Folyóvíz tükrén a
végződő világ —