Címke: vers

prózavers

Regényt kéne írni, nem verset,
a regényben van most az üzlet.
Leszek az új, énekes Para-kovács Imre,
bölcsészlányok buknak majd szövegimre.
Ha könyvemben pop csajok, meg szexus:
Henry Milleres – Hornby-s kontextus.
Jó seggű csaj is kell bele: minimum dark-gothic:
ki fölvágja ereit és roppant haldoklik;
egy fém fatál, aki nagyon fura –
ő lesz a mű központi figura.

de minden mondatban éreztetem
Hogy egységes történet elmesélhetetlen
sok-sok elődnek adózva tisztelettel,
s kellő mennyiségű idézettel
Neoposztmodern keretben
leszek kritikailag veretlen.

S mivel már nagyon sokan veszik
megfilmesítés is lesz itt
s akkor majd semmit sem veszít
az, ki olvasni lusta
de azért célközönség, akár tudta
nélkül is. (Lesz Rendező, valami húzónév,
akihez mindenki vonzódnék
mondjuk: Pálffy György vagy Antal Nimród.
és nem kell többet rímeléssel kínlód
ni.)

Kisváros

az észleltekről haladéktalanul
értesíteni kell a felvonó kezelőjét”

„Tiétek az az üres 389-es?
Akkor hozzátok előre”.
Csöndszag, lombsusogások.
A vámvizsgálaton hamar túlesünk:
egy-két erősebb szívdobbanás,
erősebb fájdalom, hogy fáj most visszalépni itt –
mást nem hozok haza, a többi ott maradt az úton;
két puhadobozos Marlboro még, másnap reggelig.
Hamar elosztogatom.

A kamionossal Belgrád mellett ismerkedtem össze
egy csupahomok éjszakázós-parkolóban, este tíz felé
néhány sör mellett elhülyéskedünk.
Nem kérdeztük meg egymás nevét
(az útlevele tele van egzotikus
határátkelő-helységnevekkel),
de azt mondja, másnap elvisz, az Üllői útig,
kiegyezünk a Népliget-metrómegállomásban.

Állapotok, helyek csupán ezek:
én az érzésekre lennék inkább dühös:
az elvesztett, fakuló jelentésekre,
a bizalom végső utolsó-cseppjein,
mindjobban egyre csak magány.
Olyan nehéz megválni tőlük! mégis ők taszítanak
távolabbra, azonos-azonos töltésűt:
emberek, fogalmak, úsznak el, összegombolódva,
régóta halhatatlan, kipusztíthatatlan, fárasztó szó: haza.
Én őszintén mondhatom neked: kis kényelmetlenséget,
mást semmit nem jelentett ott, ahogy beléptem
kamionok és egyenruhák között –
nyájmeleg, egymás szaga, arcunkban egymás segge van,
kiáltozások és szorongatások, bizonygatás: ki inkább,
ki jobban és kinek kevésbé. Kinek ez, kinek az:
hogyan találkozhatnánk önmagunkkal?
Még nyár volt, délelőtt, sütött a nap, és ez történt meg ott velem.

Dél felől érkezem.
Amit találok: Kistelek. Kisváros,
határátkelő, unalmas fasorok,
zöldek búzamező és napcsobogás, kisszerű
komposztba-hallgatás. Fáj az is, hogy ennyi csak. De mi más lehetne itt?
Nem igazságos vagyok, csak összerendezem.
Újságpapír-foszlányok, üresség, dombok között.
Ezt most a Rózsadomb oldalából írom:
akarjam? nem mond el semmi titkosat,
túl könnyű térkép, néhány szelíd vonal,
egyszerre látkép és szégyenlős takargatás.

Én mégis szeretem, habár csak múltidő,
itt mostanra minden
üres vagy poros vagy megbízhatatlan,
itt nincsen megállás, itt nem tudok megállni
gyerekkor van itt, kötődés, gyűlölet.

Akárhogy is, most érzem az ősz szagát,
nem mintha bajom lenne tőle:
kicsit jobban fel kell majd öltözni,
tanulmányozni hulló leveleket, a felhők rohangászát.
Állapotok, helyek csupán ezek.

Ég veled, Budapest!
Hová tűntek el álomszép lányaid?
És hová lett a rengeteg idő?
Az elpazarolt fényes délutánok? Még nyár volt.
Káprázó, ódon fogalmak keringenek.
Ég veled, Isztambul! [mecsetek, fejkendők,
Galata-híd, kandalló, Taksim, Fatih, Tömer,
tengerek parkok lahmacun,
török nyelv otthon autóstopp!]
Nem igazságos ez, csak összerendezek.
Mindig csak arcképek, tájak és helyek.

Kérdezzek? Kérdezek.
Ha lett volna esélyem megmaradni itt,
mondd meg, jobb lenne úgy?
Ha még egyszer elmegyek, már ne innen jöjjek el?
Mondd meg: ki vagy te? Kihez beszélek?
Mondd meg: kit kezelsz? Minek?, mondd meg:
mi történt így velem?
Ne csak hallgasd az értesítéseket!
Megint: csak arcok, tájak és helyek.
Mozdíthatatlan függönyök.
Ha jó kezekben tudhatom, az megnyugtatna mégis,
ha elhagytam is valahol csillanó álmaim felőle.
Kezeld a liftet, repíts magasra,
a mozgásban volt a csillanás,
kisváros: így vagy úgy, tiéd marad, talán formálhatod,
tégy belátás szerint: tiéd az ország.

Irgalmasvérnő

Irgalmasvérnő

mert néha vágyból is (kár hogy nem többször!)
de gyakran mint szülő a gyerekével
úgy voltam velük abból az örömből
hogy megadhatom amiért úgy kérlel
szegény beteg (mert nem beteg kívánság
birtokolni a lélek rongy ruháját?)

néha lenézően mert milyen kevés
imádkozás helyett egy szeretkezés
vagy pazarlásból: tudom drága játék
de nálam bőven van ha akarjátok
vagy belefásultan és megadóan
mint tarhásoknak az aluljáróban

menekültem öltöztem zsákruhába
megtértem férjhez mentem mindhiába
hát játszottam magamnak is a vampot
szívtam a vért ha sokszor nem is ízlett
betliztem mint a kártyában: vigyáztam
hogy mindig én húzzam a rövidebbet

csupaszra rágtak nem hagytak csak torzsát
de kaptam tőlük pár transzcendens morzsát
úgy dőltem hanyatt bárkinek az ágyban
mint sárkunyhó a buldózer útjában
ha mást épít mért baj ha engem rombol?
szóval én leginkább csak irgalomból

XX

Hányszor nyíltál már meg a nőgyógyászati székben az orvos előtt, aki úgy kotorászott
benned, mint ki a tárcájában keresi az aprót, s hányszor fogsz ugyanígy kifeküdni előtte?
Mosolyogsz, amikor a mélyedre hatol az ujjaival vagy szörnyű fémszerszámaival, majd
megerőszakolod magad a kenőcsökkel meg a kúpokkal, bár feltör benned az undor
valaki iránt, aki megbetegített, és ugyanúgy fordulsz tisztátalan önmagad ellen.
Irtózattal tölt el a hely, hova bármi bejuthat, mindegy, orvosi néven hogy nevezik meg:
gomba, clamydia, bakteriális fertőzés, mert odalenn egy neve van csak – a szégyen.
S gyűlöletes lesz az a végtelen, az a védtelenül feledett alagút, hol a kínt kitanultad.

Mi lehet védtelenebb egy nő hüvelyénél? Nem a szív, hiszen az erősebb mindennél, ám
odalenn az a mély alagút titkokat őriz, megbúvik a megalázottság a redőkben,
ott a sötétben, a nedvességben, mint mélytengeri, elmenekült szeretők magjából
hajtott erdő, burjánzik a fájdalom emléke: a szerelem nélküli együttlétek
lenyomata, ezer egyedül töltött éjszaka lenyomata, amikor csak magadat simogathattad.

Már úgy érzed, a lábad közt forgalmas aluljáró, hol pénteki csúcs van,
és a szemét meg a szétszórt csikkek, a szenny kiszorítja, mi szent volt, vagy szent lehetett volna.
S a méh, ami életet adhat, hallgat, hallgat, akár a halottak.

A tél közelít

Rosszkedvünk tele jön. Nem melegít a nap,
nincs most bennem erő még gyakorolni sem.
Nem küldök levelet, már nem is olvasok,
önsajnálni ez épp elég.

Fázom, mert nem ölelsz. Vagy vitaminhiány?
Az sem volna csoda, hisz nem eszünk elég
friss zöldséget, amint elközelít az ősz,
s hosszabbodnak az éjszakák.

Karcos bort harapok vagy buja Martinit,
az majd felmelegít, s annyira ellazít,
hogy cédét keresek, szóljon Edit Piaf,
s végignyúlok az ágyamon.

Kissé illumimált és csöpögős vagyok,
mint egy békebeli francia sanzonest,
s addig dúdolok egy régi melódiát,
míg szétolvad a nyelvemen.

Így már semmi se fáj, átmos a kábulat,
hétköznap divatos hallucináció
szépnek hinni a mát, míg a halál belép,
s megcsókolja a homlokunk.

 

 

Istenek

Istenek zavarják délutáni álmom
Kopognak ablakom kétszer-semmi üvegén
Roppantsák be! Hadd látom!
Csendre vágynánk inkább – te meg én

Az Istenek hada kinn most pipára gyújtott
Bodor füstje száll gomolygón az égbe
Szenderegsz lassan én is melléd nyúlok
Pergő langy esőtől gyorsul szived verése

Még mindig kinn várnak
Türelmük mint az élet – végtelen
Szerelmünk fogata némán égbe vágtat
Pihenjünk együtt pihenj énvelem

Figyelik szeretsz-e
S futnak az igazság hevétől ijedten
Karomat karodra fektetem keresztbe
Füleid peremét csókokkal kikezdem

Kint a tengerpart kihalt ma
A homokban lábnyomok – a szél még porral integet
Hová küldött miden pipást szerelmünk hatalma
Óh Istenek!

Két variáció

Újra

 

“mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig”
Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése

Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen
gépies nem lehet, ennyire pimaszul,
szemtelenül és megmagyarázhatatlanul
monoton nem lehet minden, ilyen
megmásíthatatlanul zakatakoló ez
a körforgásos őrület, hogy csak
kezdődjön minden valahonnan
elölről, hogy nőjön, hogy föl-
növekedjék, hogy fölépüljön,
hogy fölemelkedjék, hogy aztán

majd visszazuhanjon, eltűnjön,
elszáradjon, tönkremenjen
magától, a semmivel egyenlővé
váljon, s hogy így menjen ez
szakadatlanul, hogy aztán
kezdődjön megint elölről
megállíthatatlanul, lefoghatat-
lanul, visszatarthatatlanul,
recsegve-ropogva emelkedjék
újból az épület, ami a semmivel

volt még egyenlő nemrég, hogy
kihajtson a semmiből, hogy
újra növekedjék, újra rügyet
bontson, virágozzék a fa, a növény,
s hogy elhervadjon újra, s hogy meg-
szülessünk és elpuszutuljunk
s hogy újra világra jöjjünk s
elpusztuljunk újra, újra és
újra ismét.

 

 

 

Mért nő…

Mert nem lehet ilyen jéghideg,
gépies, ennyire monoton nem lehet
úgyszólván minden, nem lehet ilyen
ez a körforgásos őrület,

hogy így menjen szakadatlanul,
hogy fölépüljön, fölemelkedjék,
majd semmivé váljon hirtelen,
mint egy darabjaira hulló nyakék,

és kezdődjék megint ugyanonnan
újra, míg recsegve-ropogva kinő
az elszáradt sásból az idő,

s vizébe halkan belecsobbanj…
születés, pusztulás ott a habban,
újra csak újra, soha meg nem szűnő.

Szomorú nagyon

a szemüvegtokot elvitték a macskák
szegény szemüveg hajlék nélkül maradt
kegyetlen macskák, nem is sejtitek
mily hideg az éjjel plafonég alatt

szegény szemüveg, vigasztalták sokan
szegény szemüveg, mi majd utánajárunk
kinyomozzuk az ügyet, ismerjük akit kell
ameddig hallják, hallatjuk szavunk

nagy felfordulás volt, ám fél hónap se telt
és eltünedeztek mind a jótevők
szegény szemüveg, kevéske pénzt kapott
s egy tükrösre törött kagylóhéjba dőlt

elvitték a macskák a szemüvegtokot
isten nem botoz, de piszkosul szeret
felfénylik az ég, és elhomályosul
szegény szemüveg, mi lehet veled

*

a macskák elvitték a szemüvegtokot
felváltva hordták Szent Mihály-napig
egy szép temetőnél megálltak pihenni
és megállapították: korán sötétedik

szerették az őszt, e rabló állatok
míg fel nem fedték titkukat a fák
az égen, a csillagokra néztek
s szörnyű terhüket nem bírták tovább

vízbe rejtették a szemüvegtokot
sodorta a Lajta, lankás tájakig
a macskák elmentek Magdeburgba
egyikük ma is a dómtetőn lakik

így telt az ősz, a keskeny ég alatt
a tavat ma már dér borzolta át
s a François Villon-sort is belepték
a rigócsípkedte naspolyák