„…Egy bizonyos: világszerte kevés manapság az a vallásos versszerző, aki Thomashoz (és az egykori vallásos tollforgatókhoz) hasonlóan a deus absconditus, a rejtőzködő, illetve a metaforák csipkebokrába rejtett Isten költőjének vallja magát. A. M. Allchin *Imádság mindenek fölött* című könyvében meggyőzően fejtegeti ennek az elhallgatásokban gazdag képes beszédnek az erejét a hagyományos walesi költészetben, s elsőként éppen R. S. Thomast nevezi meg a legszentebb név ki-nem-mondásával, illetve a szüntelen kételyek és vívódások közepette is a Teremtő létét bizonyító és igenlő alkotók sorában.”
(A fordító, PETRŐCZI ÉVA előszava R. S. THOMAS verseihez)
(Kötetben: R.S. Thomas, Egy pap, népéhez, ford. és előszó: Petrőczi Éva, illusztrálta: Békési
Sándor, Szenci Molnár Albert Egyházművészeti Intézet és Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2007, Bolti ár: 1500 Ft)
A TÁVOLLÉT
(The Abscence)
E jelenlét-szerű
nagy hiány kényszerít,
hogy megszólítsam, a válasz
remény nélkül. Olyan szobába lépek,
amelyből éppen eltávozott
Valaki, fogadócsarnoka ez Annak,
Aki még meg sem érkezett.
Nyirbálgatom a nyelv
ódon ellentmondásait, de ettől
még nem lesz jelenvalóbb. Őt felidézni
a gének és molekulák se kaptak
nagyobb hatalmat, mint a választott nép
oltárairól felszálló tömjén. Minden párhuzamom,
szavam esendő. Erőm ugyan mi másból származhatna,
mint Tőle megfosztott, üres lényemből,
az űrből, amely Benne aligha kelt iszonyatot?
A SZÓ
(The Word)
Egy tollat nyújtott valaki, s így szólt hozzám az Úr:
„Írd le, mit jelent embernek
lenni”. És hosszasan habozott
kezem az üres papír felett,
míg végül, akár egy eltévedt
utas lábnyomai, betűk
jelentek meg a papír
haván, s olvashattam
a szót „magányos”. Mozdult kezem,
hogy kitöröljem; de a lét
ablakában várakozók egy emberként
kiáltották fülembe: „Így igaz.”
FARIZEUS – HUSZADIK SZÁZAD
(Pharisee – Twentieth Century)
Uram, más voltam, mint a többség.
Amíg ők dolgoztak, nyüzsögtek, iddogáltak,
A vadonban tanyáztam én, s a töprangés
A csontomig hatolt. Tollamon átfutott
A szív költészete, miként a vér.
Amíg sokan az autóikban pöffeszkedtek,
Én térdrehulltam, megköszönve
Az ama percre jutó kegyelmet.
Észlelték mindezt, persze. Bivalytüdejük,
Hordómellük és erős testük felém
Sok alig-észlelt tréfát megeresztett.
Megnyúlt arcom, hosszú hajam
Felingerelt őket: röhögtek nagyképűen,
A sír szelében dőzsölő megannyi lélek.
NAGYPÉNTEK
(Good Friday)
Nyugalom volt. Az őrszem ugyan mi
mást kiálthatott, mint hogy a kilencedik
óra ez, s hogy közeleg a vég? Fölszállt a
sötétség lassan, de meg
senki sem világosodott. És ácshoz
méltó módon tette
dolgát az ács: a kereszt mesterből
művésszé emelte őt.
HEGYI KARÁCSONY
(Hill Christmas)
Megérkeztek a havon át, a kenyér
még tisztább havához, hatalmas mancsukkal
meg-megtapogatták, úgy kóstolgatták,
mint az állatok, belenéztek a kehelybe aztán,
ahol felragyogott a bor, úgy érezték,
karcolja nyelvüket, megremegtek, akár
bűnre-emlékezőben és kiéhezett szívük
kevés időre meghallotta a szeretet szavát.
Felállván visszatértek szegényes
hajlékaikba, a sivár decemberi fénytől
leleplezetten. A horizonton felrajzolódott
a kicsiny, kőfal-kerítette mező,
a fával, amelyre a zord idő felszegezte
az e világra könyörgött, megrémült testet.
EGY FALUSI TEMPLOMBAN
(In a Country Church)
Egy szót se szólva térdepelt,
Csak a szél dala húzta még szomorúbbra
Az üvegablak komoly szentjeinek ajkát,
Vagy láthatatlan szárnyak suhogása.
Nem angyalok, csak denevérek, a tető alatt.
Térdepelt hosszan, a csöndre ügyet se vetve,
S meglátta, amint a sötét töviskoronában
Felizzik a szeretet, s a száraz fán
Egy emberi test gyümölcse felaranylik.