Az utca ma is megvan, tán csak a
neve más, hol apám kalapja
végigtáncolt az őszi szélben, sápadt
napfény csillant olykor a karimán, s
a fuldokló kacajjal, ahogy a
nemes főfödőt kergette jól indult
a reggel.
A kalap eltűnt az idő és a tér
selyemtengelyében, én pedig nem
hordok kalapot. Kalapban én nem
én vagyok. De apám sem lehetek.

I.

Virradt.
Nagyon nehezen állok
az ostromlott tetők alatt,
s a lomha csorda inga-árnya
után repülő madarat
figyelem.

Akárhogy is gondolom, s bár, érteni vélem;
nem egyértelmű ez a természet-terem,
a feldöntött tél disszonánsan félre
exponálja most minden képzetem.

Először képek. Barlang-torokba lépő
törött füstök szétbomló kuszasága,
s fent a tájra feszített félelem-terítő
közt szétfutó ösvény harmóniája

szétszórja, bontogatja nyugtalan,
beszédszerű völgy-testamentumát,
ez még a nyelvnek is leírhatatlan –
mert csak a szarvasok és vadlibák.

Lebúgó hangok érthetetlen ízét
morzsolgatom szám legbelsőbb zugában.
És mindig felvetem és kérdezem: mért?
itt mit reméljek, ahol elmúlás van?

II.

A reggel káprázattalan törmeléke,
mint megszokott higanyszál – hűvösséggel elhull.
Hisz nincs mi felhevülve indulatra érne;
a néma gém is éggel gyürkőzik, ha még elindul.

Komoly-sötét strázsál a partvidéken
a fás-gömbölyded Malom-hegy fölött –
a némaság erői cirkálnak az égen,
hol alvilági nádasokat lélek öntözött.

Mégsem csodálkozom, hogy ott lelem. –
Egyszer a parti ködben ébren állva,
mintha feleltél volna tavasz-éberen:
„Itt, hallgatásom barlangjában várlak…”

Nagy csordamennyiségszerű szekér az égen,
völgy-hegyormok éteri parkja hossza.
Egy borjúképet látok még tükör-mesében,
így állok egyhelyben – és mégis botladozva.

Mint avas magot forgat
odvas fogak közé a nyelv,
szikkadt héjában őrizni
íze helyett ígéretét,
lesz még föld termő, lesz még
kikelni zöld vetés, forgasson
bármi szájba elrendelés.
Eleven íze, mint a rosszkor
tett eskü után a bűn
szava. Benned nem érkezik
ősz, nincs kalásza, otthona. A te
tavaszodra Démétérnek el kell
indulnia. Hádésznak volt ilyen sötét
az állkapcsa, mondják, úgy őröltek
ott, hogy gabonaszembe pergett vissza
a liszt, és földbe bújt a kalász,
akár sírokba a víz. Ott nem lett
senkinek fia.

A harang már ütött.
Délelőtt kilenc óra van.
Elhagyott tsz istállók között
álldogál nyomtalan
a semmi.

Keresztben egy nádtetős, óriás ól sarkán
kedvesen vigyorog a szél,
mint egy képtelen kazalban tarkán
komposztálódó levél;
a semmi

Koplaló legyek keresnek helyet
izgágán pattogva a falon;
érezni kell ezt, látni nem lehet,
hogyan tornyosul, ott egy kőhalom,
a semmi

A diófa ágán sugarával hintázik
a butácska, reggeli nyár,
s a nyár mellett kötélen lengő másik
alakban hűl a halál,
a semmi

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
közel a kőgörgető sziklához. Lassú volt odáig az út:
előbb az öreg, málladozó sírkert, majd
az új temető következett,
oda ma is temetnek —
aztán a meredek, döngölt-agyagos kaptató,
ott véget értek a domboldalban guggoló házak —
sötétben egyre nehezebb terep.
A buszmegálló, kivágott kicsinyke szelet
a partkaréjban, még lentebb
a terméskőből rakott fal alatt a Templomnál,
ahol terecskét vájtak ki az összefutó utak a görbe
házsorok közt. Romantikus helyszín Budapest
hontalan vándorának;
akkortájt aludni jártam ide, Budáról,
a “közigazgatási határon” túlra.

Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat
annyiszor a Körtéren várva — vacogva a szocializmus korszakában –, hogy végül idillivé lett a vérszegény térben a piros negyvenes.
Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem. Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt; tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este. Fekete ősz;
az októberi eget az elégikus érzés is megfestette.
Meg – mit tagadnám –, a parcellanézés a hidaktól keletre, az elhanyagolt temetőrészben,
mások egész tekintetétől követve;
talán még fénykép is készült rólam,
az ijedtséget már kiheverve gondoltam
ezt jöttömben onnan, elvegyülve másokkal,
kik tán nem gondoltak aznap jeltelen sírokkal.
Létezett a szocializmus,
lustán hömpölygött magában,
ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornában.
Hagytam aztán, hadd vesszek el az érzésben,
részben, ha nem is egészen,
ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt,
hol fény és árnyék gyűlt egybe:
rozoga testek szellemképe mögül kivillant a Gellérthegy igéző teste.

A gyéren világított lámpaoszlop előtt befáslizott
alak hajolt a földnek. Én voltam, mentemben
hazafelé, a kihalt úton. A hirtelen szuroksötétből
Hrabal Bohumil árnya merült föl,
ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkaland-ból:
“A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: — Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: — Na és aztán?”.
A mellékhelyiségben hallottam, ahogy a derítő visszhangzott alattam. Megmagyarázhatatlan zavar fogott el. Aztán kávét főztem; lecsavartam a gép fémsisakját, és láttam, hogy a tömítésgumi beleégett a körperembe. Betöltöttem a vizet, gyűrűt vágtam az aznapi Magyar Nemzetből, és óvatosan a fémrészek közé illesztettem. Kinyitottam a csapot és meggyújtottam a gázt.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem a körláng kékes-sárga szirmait. Izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, és a lefolyó kondenzvíztől megpörkölődött a bádoggyűjtő fala.
Cigarettáért nyúltam, és körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Október huszonharmadika volt, hinnéd-e,
csillagtalan este. Kint a Kádár-éra pangott
(a festék róla azért — mint koporsóról a lakk –, itt-ott már lepattogzott),
bent felettes énem helyettem szorongott.
1956, születésem éve.
Éltem már akkor, sírtam már akkor,
néhány barátom számára az ifjúság ért
véget aznap, mondták utólag,
ma is beszéltem eggyel:
átjöttünk a Margit-hídon gyalog, aztán visszamentünk egyszer.

Fölnéztem az ablakból az égre;
mi mást tehettem volna, behúztam a sötétítőket.