Kőre épül, betűből összeáll
a könyv, hiába kő, nem oltár.
Lapja nincs, kegyelme,
mint a test, súlyában él.

Ha felveszem, levenni
nincs idő, ha hordom,
súlyát magamra venni –
csak annyit ér.

Egy próbafülke egész világokat nyel el(,)
a füllesztő várakozásban(,) nem tudhatod,
ki lép majd ki az ajtó mögül.
Mindig a múlt. Az a fránya szerkentyű a
fejemben mindig visszalapoz.
És már emlékezni sincs kedvem,
egy-két emlék hurcol, majd visszahoz.
Ha előrenéznék, a buzgó pályatárs
panaszba kezd: a párja sosem olvas
tőle semmit, azt mondja épp elég, hogy
mossa a zokniját, gatyáját, tűri
a horkolását hajnaltájt, mikor épp
legszebb álmai kezdődnek, mint apró
töredezett tekercsek a vetítő
magányában, hogy már ő is hadovál.
A műélvezettől minden elveszi
a kedvét, könnyű az olvasóknak,
nekik már csak a szép lelke marad a
finoman gyűrött lapokon cizellált
szavak tanújaként.
Elhagyott telkeken pimpolyog a
hajnali fény, zacskó és csikk araszol
a kopott tűzfalak között, újságba
merülök, ne is lássam, távoli
tájakra zsibbad a szemem, a képen
egy nyomortelep kavargó, színes
piaca.
Estére várnak, de kedvem bezuhant
két mondat, két használt zsebkendő, és
két összeforrt arc emléke közé.
Kit sértsek meg, hogy nem vagyok ott
s ki veszi észre, hogy nem ott vagyok,
lesz-e, ki elhűlt helyemre ül,
vagy otthagyja hiányom emlékéül?
Kit sértek meg, hogy nem vagyok ott,
feltűnik bárkinek is, hogy máshol vagyok?
Talán jobb, ha itthon maradok…
Nézem a falat, a napot, sok apró csillagot.
Mindig a múlt, fránya gépek, holnapok…

Az utca ma is megvan, tán csak a
neve más, hol apám kalapja
végigtáncolt az őszi szélben, sápadt
napfény csillant olykor a karimán, s
a fuldokló kacajjal, ahogy a
nemes főfödőt kergette jól indult
a reggel.
A kalap eltűnt az idő és a tér
selyemtengelyében, én pedig nem
hordok kalapot. Kalapban én nem
én vagyok. De apám sem lehetek.

I.

Virradt.
Nagyon nehezen állok
az ostromlott tetők alatt,
s a lomha csorda inga-árnya
után repülő madarat
figyelem.

Akárhogy is gondolom, s bár, érteni vélem;
nem egyértelmű ez a természet-terem,
a feldöntött tél disszonánsan félre
exponálja most minden képzetem.

Először képek. Barlang-torokba lépő
törött füstök szétbomló kuszasága,
s fent a tájra feszített félelem-terítő
közt szétfutó ösvény harmóniája

szétszórja, bontogatja nyugtalan,
beszédszerű völgy-testamentumát,
ez még a nyelvnek is leírhatatlan –
mert csak a szarvasok és vadlibák.

Lebúgó hangok érthetetlen ízét
morzsolgatom szám legbelsőbb zugában.
És mindig felvetem és kérdezem: mért?
itt mit reméljek, ahol elmúlás van?

II.

A reggel káprázattalan törmeléke,
mint megszokott higanyszál – hűvösséggel elhull.
Hisz nincs mi felhevülve indulatra érne;
a néma gém is éggel gyürkőzik, ha még elindul.

Komoly-sötét strázsál a partvidéken
a fás-gömbölyded Malom-hegy fölött –
a némaság erői cirkálnak az égen,
hol alvilági nádasokat lélek öntözött.

Mégsem csodálkozom, hogy ott lelem. –
Egyszer a parti ködben ébren állva,
mintha feleltél volna tavasz-éberen:
„Itt, hallgatásom barlangjában várlak…”

Nagy csordamennyiségszerű szekér az égen,
völgy-hegyormok éteri parkja hossza.
Egy borjúképet látok még tükör-mesében,
így állok egyhelyben – és mégis botladozva.

Mint avas magot forgat
odvas fogak közé a nyelv,
szikkadt héjában őrizni
íze helyett ígéretét,
lesz még föld termő, lesz még
kikelni zöld vetés, forgasson
bármi szájba elrendelés.
Eleven íze, mint a rosszkor
tett eskü után a bűn
szava. Benned nem érkezik
ősz, nincs kalásza, otthona. A te
tavaszodra Démétérnek el kell
indulnia. Hádésznak volt ilyen sötét
az állkapcsa, mondják, úgy őröltek
ott, hogy gabonaszembe pergett vissza
a liszt, és földbe bújt a kalász,
akár sírokba a víz. Ott nem lett
senkinek fia.