Észak-európai kalandozásra, (egyelőre elhalasztott) skandináv körutazásra készülve a térség a 9. és a 13. század között élt uralkodóinak névsorát böngésztem nemrég. I. (Szőke) Harald, I. (Véreskardú) Erik, I. (Jóságos) Haakon, II. (Szürkeköpenyes) Harald, III. (Előkelő) Olaf, III. (Csupaszlábú) Magnus, II. (Nagyszájú) Sigurd, I. (Púpos) Inge, VI. (Törvényalkotó) Magnus, II. (Papgyűlölő) Erik, V. (Hosszúlábú) Haakon ült többek között a norvég trónon ebben az időszakban. A dán, majd a svéd királyságba átlépve, s immár csupán a félhivatalos történelmi megnevezéssé vált mellék- és ragadványneveket sorolva Kékfogú, Hegyesszakállú, Nagy, Jó, Felejthetetlen, Bárány, Győztes, Öreg, Rőt, Magas néven megkülönböztetett koronás fők intézték országaik ügyeit, feleltek Isten után az elsőként jó- vagy balsorsért.
Tér és idő fentebbi behatárolása bizonyos szűkítésekkel-tágításokkal kiszabhatja Bánki Éva Fordított idő című regényének kereteit is. Az ő egyébként plasztikusan egyénített alakjai ugyancsak kaphatnának a jellem-alaphangra húrozó „eposzi állandó jelzőket” – vagy inkább balladai megkülönböztetéseket: Kéregevő, Halálraszületett, Nyoszolyaválasztó, Rab, Belenyugvó, Létfakasztó. Míg a jelen írást kezdő történelmi névsor valamennyi tagja férfiút idézett meg, az iménti, jellemzőnek vélt kitalációk részben nőket illetnek, másrészt nem feltétlenül egy személyt, mivel a mérhetetlen ínség miatt a hamar elfogyó kéreg rágcsálása, mások esetében a már születéskor sorsukba kódolt rabság, nem természetes halál kisebb-nagyobb közösségeket követel magának.
Nagyszabású história vízióval van dolgunk, olvasmányok és ismeretek alapján megalkotott szcenikus látvánnyal, a fantázia révén tovább emelt-bontott látomással. Remek regénnyel, a Theatrum Mundi epikai változatával. A középkor fiktív-komprimált szeletének megteremtésével, egyben olyan gyönyörű írásmű-vízjellel, mely gazdag képzettársításainak köszönhetően a jelen lapját is azonosítja. Leginkább talán a hajó ábrájával. Bánki könyve irgalmatlan, pokoli, sötét – de mintha mindig a világosság felé tartaná magát, és a derengő fényben mintha leginkább a „Navigare necesse est, vivere non necesse” (Hajózni szükséges, élni nem) jelmondatának attribútuma, a gálya vagy a vitorlás jelenne meg emblémaként. A címlap – Csilléry Orsolya zöldbe, barnába, vörösbe színezett rajza – is vonalak uralta hajót ábrázol, oromfaragványán asszonyfejjel. Az önmagába hullámzó, forgó, visszatérő végtelen klasszikus vizuális jeleivel a végtelen vízen.
A Fordított idő lebilincselő mű, vetekszik a felnőtteknek és az ifjúságnak szánt legjobb magyar és világirodalmi kalandregényekkel (mert a mesemondás különféle korosztályokat célba vevő vonásai és vonatkozásai sem hiányoznak belőle), mégis a történet a legroppanékonyabb összetevője. Egyszerre túl bonyolult és túl egyszerű. Folyton bővül, sokszor újrakezd, elsietetten is összegez. Hat plusz egy nagyobb egységbe osztott számos (saját címekkel ellátott) alfejezete szintén erre a tördeltségre, füzérességre utal. (Az átfogó szelvények – álljon itt listájuk a szószerkezetek beszédessége kedvéért –: Várva várt és gyűlölt gyerekek; Ahol az ébrenlét véget ér; Normandia, nem felejtelek el; Szerteszét; A jövőre emlékezni; Hazafelé; Ki? Hol? Mikor? – Utószó; s néhány „novella”: Az idő messze van; A szél gyökere a tenger; Szabad vagyok, és mégis meghalok; Többes szám, ismeretlen személy; Örömmel tönkremenni; Az időgép; Allah ezermestere; Látni több, mint meghódítani; Haza, haza).

            A nem feltétlenül üdvös epizodikusság magyarázata tán abban rejlik, hogy a történetmondó egyrészt jóval többet tud – és tud kitalálni –, mint amit elmond. Miközben a főleg a lovagregény mintáit követő és parafrazáló román néha ott is bonyolít eseményein, ahol elkerülhető lenne, hagy olyan narratív tereket, amelyekbe még beférkőzhetett volna. Igaz, több éven át íródott munkáról lévén szó, nem kérhetjük rajta számon (ha két hét alatt keletkezett volna 2015-ben, akkor sem kérhetnénk), hogy például a konfliktusai szempontjából evidens migrációs kérdésekkel nem foglalkozik még intenzívebben. Hiszen a normannoktól a mórokig számos náció lép színre. Észak dél ellen, mert dél észak ellen; észak észak ellen is, és dél persze dél ellen. Szinte minden égtáj ontja csapatait, seregeit, védve és/vagy terjesztve társadalmi eszméit, vallását, kultúráját, a mások szabadságát semmibe véve a saját szabadsága érdekében, érdeke szabadságával. (Részint felesel állításunkkal, hogy a regény utolsó tényleges sorai így hangzanak: „…testvéri szeretettel várjuk országod betelepülni kívánó alattvalóit. // Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője”. Nem elhanyagolgató, hogy Bánki kezén leghatékonyabb prózapoétikai szekvenciák, motívumok egyike, a szigetmotívum az utolsó szószerkezetben is megjelenik, a ,királynő’ kettőzött verbalitása mellett. Ahol hajó, ott sziget; ahol sziget, ott hajó.)
A regény hősnője az ifjú Riolda, bár gyakran el-elhagyjuk őt, hogy másfelé tekintsünk, másokkal ismerkedjünk, a krónikás meditációiba és kommentárjaiba merüljünk. A centrális nőalak tündér és boszorkány, angyal és pária. Tündérboszorkány, angyalpária. Leány létére olyan – a középkorban a ritkábbnál ritkább – kreatúra, aki semmivel sem hátrébb való a korabeli férfiuralmú szocietások (népek, népcsoportok, etnikai és nyelvi szigetek, érdekközösségek, családok) hím egyedeinél. Csoda, hogy életben marad, él; és életet adva el tudja hitetni (már amennyire a Fordított időben bármi hihető és elhihető), hogy az élet: csoda. Bánki Éva lírai tónusoktól sem idegenkedve, néha a bizarrságig merészkedve rétegezi mind teljesebbé a nevében a királynő jelentést hordozó Riolda figuráját. (A névetimológiáról a nem feltétlenül szükséges, kissé terjengős-magyarázkodó Utószó informál. Huszonöt éve a posztmodernek számára csemege volt az ilyesfajta műhelyvallomások fabrikálása, a – Parti Nagy Lajos remek szavával – valódisítványok létrehozása a hamisítványok, hamiskodások, hamukák oldalvizein. Nem biztos, hogy manapság a regény állítólagos/valóságos előzménysora, a Patrick de Mela nevéhez kötött, sehol meg nem lelhető alapmű, az egyetemi hallgatók: Csóka Kata, Orseolo Judit – csakis hölgyek? – által készített és többek közt a neten publikált „fordítás-részletek” különösebben felkavarnának. A regény kicsengése után nélkülözhető lenne az utószóbeli lecsengetés. Viszont nem ártott volna egy-két eligazító szó: Csilléry Orsolya a fejezetcímek mellé illesztett ikonikus bélyegrajzai milyen rend[szer] szerint ismétlődnek, újulnak. Szerkezeti és szövegkapcsok-e?)
A krónikás mozgat egy „belső” krónikást is, (a szintén, de másképp, „tudományosan” beszélő nevű) Illighaent. Ravaszak ezek az ómentől ihletett nómenek, mert Heribert Illig, a „fantomközépkor”, „kitalált középkor” elméletének német tudósa helyett (ha nem postázná a nevét az Utószó) például egyszerűen a ,beteg’ (ill), sőt a ,káros’ sugalma is felébredhetne „illighaenileg”. Mit higgyünk el krónikásunk krónikásának, mit nem? Hiszen a könyv vége felé e derék, bölcs és kortalan ember sorsát illetően arról értesülünk, hogy „Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába” – de ettől még életben is marad, alighanem. A múlt idejű és a jelen idejű előadásmód keverése (akárcsak a tényleges – gondolatjelekkel kezdett – párbeszédek és a dőlt betűvel érzékeltetett dialógusok, hosszabb-rövidebb belső monológok, reflexiók váltogatása, az iróniát ritkán nélkülöző egyéb stílusfogások sokasága, a pompás névadás hálója vagy egy-egy hirtelen vaduló nyers szó) kikezdi a valóságtartalmakat, illetve tartalmat ad a valótlanságoknak. Ebben a konstruált régi-új Európában („milyen örök a régi új”, sóhajtotta elég régen egy verse refrénjét az újabban már nem efféléket sóhajtó költő Tandori), e (nem csak) középkori regénymindenségben a legfőbb bizonyosság az elbizonytalanítás. Százötven oldallal az előbbi idézet előtt bukkanunk eme négy rövid bekezdésre/kérdezz-felelekre: „Illighaen megrántotta a vállát. Ezen a szigeten bármi lehetséges. // – És kik azok a szorgok? Talán valami háziállatok? // – Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem? // Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is”.
A Middle Age, a Mitteralter újrafeltérképezése, a szuverén középkori hősnő életre hívása, a valóságból és álomból tömbösített, masszív, véres és hívogató öreg euro-kontinens nagyközeli és nagytávoli plánja, a lovagregény műfaji megújítása: mind-mind hozadéka, erénye, érdeme a már eddig is „dekameronista” író, a középkor- és trubadúrlíra-tudós Bánki Éva alkotásának. De ki ne felejtődjék a szegénység-szolidaritás, a mélynyomor szociológiája. „Kenyéren és vízen?” Az itt sokak számára sokszor dúskálás lenne.
A könyv cselekménymezejét nem cserkésztük be, és nem is tesszük immár, mert mindez csupán félreértelmezésekhez vezetne. Ami persze nem lenne baj, hiszen a félreértelmezés mint értelmezés fontos szerepet játszik a koncepcióban. A félreértelmezés is az ész erőfeszítése vagy csele (de „kinek az esze” lép működésbe? – ez is megfejtésre vár, mint olvassuk). Hinni kell a hihetetlennek e mű lapjain felgyűlt halmazában, keresni az utat az összetorlódott idősíkok, burjánzó anakronizmusok titkos összefüggéseiben. Vajon a név szerint említett Allah vagy Jézus Krisztus segít ebben? Vagy egyikük sem? Vagy ketten együtt? Vagy valaki más, kollégájuk? Esetleg a közelmúltban tartózkodási helyet váltó Eco…?
Szegény Illighaen, egyszer tényleg előveszi a betegség. Nem kínálkozik más gyógyír, mint a Hákim nevű figura szárított fügéből, gránátalmából, málnaszörpből kotyvasztott piros italát hörpinteni föl egy üvegcséből. Kétszer ismétlődik a sor a varázsszer nevével: „Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne”.

            Csak hinni.

            Mintha ha az olyan könnyű lenne.

 

Tarján Tamás

Bánki Éva: Fordított idő

Jelenkor/Libri Kiadó, 2015

275 oldal, kötve 3490 Ft  

 

(Első megjelenés: Új Egyenlítő)

 

1. Bevezetés

A holokauszt feldolgozásának összetett kritikai vizsgálata a háború utáni angol és amerikai irodalomban és kultúrában csupán az elmúlt két-három évtizedben indult útjára. E kutatások alapjául szolgált az elmúlt hetven év során a túlélők, illetve hozzátartozóik által kiadott számtalan emlékirat, napló, életrajzi kötet, regény és tanúvallomás, amelyek az egyéni és közösségi szinten megélt sorstragédiák mind újabb alkotóelemeivel gazdagították a „vészkorszakról” való ismereteinket. Az elmúlt években születő kutatómunkák fontosságát jelzi, hogy általuk egyrészt eddig ismeretlen szerzők munkái kerülhettek előtérbe, másrészt új megközelítésmódokat és értelmezéseket nyerhettek a háború után írt angol és amerikai regények egyes darabjai. Többek között e kutatások hatására váltak elérhetővé a hetvenes években Angliába kivándorló Arnold Daghani holokauszt-festményei és angol nyelven írt naplója, ezek által vált lehetővé az író és esszéista H. G. Adler regényeinek angol nyelvű fordítása, illetve így kerülhettek olyan szerzők művei a holokauszthoz köthető elemzések homlokterébe, mint Esther Freud, Rachel Seiffert, Martin Amis és Iris Murdoch.

Jelen tanulmány e kutatásokhoz kíván csatlakozni Iris Murdoch egy kevéssé ismert regényének, Az olasz lánynak (1964) elemzésén keresztül. Központi kérdése, hogy a trauma és az emlékezet eszméi milyen elgondolások mentén jelennek meg Murdoch regényvilágában, és hogy a háború utáni zsidó bűntudat milyen módokon lép színre regényének morális terében. Murdoch írásainak érdekessége, hogy a háború után alkotó, nem zsidó angol szerzőként regényeiben és filozófiai írásaiban a holokausztról az emberiség történelmének egyik legnagyobb morális katasztrófájaként szól, s hogy már második, Menekülés a varázslótól (1956) című regényétől kezdődően a hitleri borzalom és a holokauszt megrázkódtatása sötét árnyékként nehezedik szereplőinek morális életére. Tanulmányom érzékeltetni kívánja, hogy a holokauszt-trauma és az emlékezet, a múlttal való számvetés és a túlélés milyen elméleti síkon tűnik elő Murdoch narratívájában, és hogy e fogalmaknak milyen további értelmezésére nyílik lehetőség Az olasz lány esetén.

2. A „kétfajta” zsidó Az olasz lányban 

Iris Murdoch Az olasz lány című regényét a kritikusok az írónő kevésbé sikerült alkotásai közé sorolják. Peter J. Conradi, Murdoch életrajzírója szerint e regény tanúbizonysága Murdoch részéről egyazon képlet regényről regényre való felmondásának, illetve annak a törekvésnek, hogy az írónő platonizmusát, többek között a jóságról, a szerelemről, a vágyról alkotott nézeteit, illetve a művészet etikai szerepéről való álláspontját egy, a szélesebb olvasóközönség számára is befogadható retorikává alakítsa át (Conradi 2001, 459). Kritikusainak jelentős része Murdoch szemére veti, hogy a 60-as években képtelen volt kilépni a maga által teremtett ismétlődések rendszeréből, amelynek eredményeként több regény az előzőek állandó utójátékaként olvasható. Ennek eredményeként Az olasz lányt sokan, többek között Deborah Johnson (1987) és Bran Nicol (2004) egy korábbi Murdoch-regény, A levágott fej (1961) gyenge utánzataként látták. Az összehasonlítás nem alaptalan, amennyiben mindkét művet, a bennük rejlő szerelmi bonyodalmakkal és házasságtörő kapcsolatokkal együtt, a restaurációs komédia XX. századi képviselőiként olvassuk, illetve amennyiben tekintetbe vesszük a művekben szimbólumok szintjén megnyilvánuló freudi Ödipusz-mítoszt és a Medúza-legendát. Azonban, jegyzi meg Bran Nicol, amíg ezek a freudi motívumok A levágott fejben egy pontosan kidolgozott filozófiai probléma alappilléreiként szolgáltak, addig Az olasz lányban ezek csupán a korábbi regény szimbólumainak erőtlen visszhangjaiként tekintendők (Nicol, 132). Továbbá, mondja ki Nicol, míg az előző regény a cselekményvezetés és a karakterformálás által sikeresen ötvözi a Murdoch filozófiájában uralkodó bonyolult kérdéseket, többek között a világ esetlegességének kérdéskörét, illetve a jóságra való törekvés és vágy elméleteit, addig Az olasz lányban e kérdések csupán a narráció és a szereplők kijelentéseinek felszínén ragadnak meg (Nicol, 132).
Ugyan kidolgozottságát tekintve Az olasz lány mindenképpen elmarad Murdoch többi regényétől, a Murdoch-életművet tekintve jelentős nyitánya az írónő későbbi alkotásainak. Egyrészt e regény jelentős mértékben szakít azzal a könnyedséggel, amely az írónő ötvenes években alkotott munkáit jellemezte. Másrészt e regényben jelenik meg először a korábbi művekhez képest legcélzottabban az identitás, ezen belül a zsidó kisebbségi identitás kérdése. Ennek alapján sokkal szerencsésebb Murdoch e regényét nem csupán önmagában szemlélni, hanem az életmű egy fontos állomásaként, amelyben a korábbi alkotásokhoz képest sötétebb tónusban jelenik meg a múlt felett érzett gyász és bűntudat, valamint az identitás keresése egy atomjaira hullott, moralitását vesztett, isten nélküli világban.[1]
A regény a halál, a gyász és a hazatérés melankolikus leírásával indul, és az utazás képével záródik. Hosszas távollét után Edmund Narraway, a regény hőse és egyes szám első személyű narrátora anyja halálát követően hazatér gyermekkora helyszínére. Akárcsak Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya () című regényében, Az olasz lány nyitójelenetében ábrázolt, holdfényben kirajzolódó titokzatos ház és az azt körbefogó kert ugyanúgy a főhős identitásválságának gótikus szimbólumait alkotják, ahogyan a halott anya is. Mi több, csakúgy, ahogyan A Manderley-ház asszonya esetében, Az olasz lányban is a halott nő a hős elfojtott félelmeiben, az anyai szeretet keltette fojtogató szorongásban és nyugtalanságban kel életre (Nicol, 131). Ezeket az elfojtott pszichológiai tüneteket szemlélteti a regény első fejezetének jelenetsora, amelyben a freudi „kísértetiest” idéző módon az anya holtteste a hazatérő Edmund számára valósággal megelevenedik. Anyja holttesténél állva Edmundot ugyanaz a hátborzongató érzés keríti hatalmába, ahogyan A Manderley-ház asszonya hősnőjét, nevezetesen hogy az általa halottként érzékelt alak élő-e vagy élettelen, van-e benne lélek vagy sem. Ezt a szorongással telt kétkedést érzékelteti a holttest szinte életszerű leírása: Lydia, a halott anya haja Edmund számára „még mindig élettel telinek tűnt, mintha a borzasztó hírek még nem érintették volna. Kicsit mintha meg is mozdult volna beléptemre, meglehet, az ajtóból jövő enyhe huzatban” (Murdoch, 15)[2]. Freud „kísérteties” nőiségről alkotott elgondolása azonban abban az egész művet átszövő lélektani mozzanatban is benne rejlik, amelynek értelmében a halott nő a traumatikus múlt ártó szellemeként uralja a regény szereplőinek életét és egymáshoz fűződő viszonyait. Ebből a szempontból Murdoch tökéletesen alkalmazza Freud elméletét, hiszen Freudhoz hasonlóan egy olyan világ kórképét tárja fel a pszichoanalízis és a gótikus regény stílusrendszerének segítségével, amelyben a háború okozta sokk alapjaiban változtatja meg a szereplők halálról alkotott nézeteit, ahol a szexuális- és énösztönök bináris ellentétjét az élet- és halálösztön váltja fel, és amelyben a múlt sötét szellemként kísérti a regény szinte valamennyi szereplőjét.

A múltnak ez az állandó jelenléte ugyanakkor párhuzamba állítható a hazatérés olyan szimbolikus reprezentációjával, amely a gótikus regényeknek egy különös sajátsága. A kert és a ház által képviselt hazatérés, amely egyúttal a múlt szellemével való szembenézést, illetve a múlt elől való reménytelen menekülést is kifejezi, Az olasz lányban két szinten érzékelhető. Egyrészt megjelenik a főhős, Edmund ellentmondásos vágyaiban, az anyához, pontosabban a freudi értelemben vett anyai méhbe való visszatérés vágyában, amely rokonítható az elveszett ártatlanság visszaszerzésének vágyával, illetve a domináns anyától és az általa képviselt múlttól való szorongó menekülés vágyában. Másrészt, a hontalanság, a hazakeresés és a hazatérés vágya ölt testet a regény két orosz zsidó emigráns figurájában, David és Elsa Levkinben. A hazájától elszakadt, a holokauszt és a hitleri irtózat által traumatizált, egyben a közép-kelet-európai, illetve eurázsiai misztikumot magában hordozó kisebbség alakja gyakorta visszatér Murdoch életművében. E szereplők általában olyan mágusszerű figurák, akik démoni erővel képesek alkalmazni a regények hősein a maguk által traumatikus módon megtapasztalt szenvedést és hatalmi kényszert, tehetetlen bábokként irányítva minden tettüket és egymáshoz való viszonyaikat. Az olasz lány orosz testvérpárjával kapcsolatban jegyzi meg Murdoch W.K. Rose-zal készített 1968-as beszélgetésében:

“Az ember akár úgy is tekinthet rájuk mint valamiféle démoni gyermekekre. A démoni gyermek elképzelése mindig is izgatott – egy olyan váltott gyermek, amelyik hirtelen előtűnik és megváltoztatja a körülötte élők sorsát. De nem gondolom, hogy ez ebben az esetben olyan szorosan összetartozott volna. Valamiféle kívülállókra volt itt szükség, és ők ketten kínálták magukat. Ugyanakkor sokat gondolkodom, még most is sokat gondolok Oroszországra – valamilyen formában úgy beszélni a hontalan orosz emigránsokról, mint a jelenetek legtöbbségében mélyen gyökerező otthonosság ellenerőiről. Ez a történet az otthonról, az anyáról, az anyához való visszatérésről, az anyával való letelepedésről, illetve még sok minden egyébről szól, és ezek az otthontalan emberek egyszer csak keresztülhaladnak a regényen egészen addig a pontig, amikor hirtelen valami tragikus történik: ők nem igazán gyermekek, és ez nem az ő otthonuk, ezért sorsuk a száműzetés” (Dooley, 24)[3].

Murdoch e kijelentése arra a feltevésre enged következtetni, hogy a regényekben, különösen Az olasz lányban ábrázolt kisebbségi zsidó szereplők nem minden valóságalapot nélkülöző figurák, hanem az írói életrajzból kiragadott személyek irodalmi tükörképei. E szereplők ugyanakkor tágabb történelmi távlatból vizsgálva egy olyan közösség jelképei, amelynek tagjai a háború és a holokauszt poklából remélt új hazára lelni Angliában. Ahogy a Marbacher Magazin 1998-as számában olvassuk, 1933 és 1948 között több közép-európai zsidó értelmiségi menekült Angliába, s ezeknek csupán töredéke volt képes politikai emigráns helyzetük megerősítésére (Atze, 17). E menekültek egy jelentős hányada művész és egyetemi oktató volt, akiknek helyzetét jelentősen megnehezítették az angol kormány szigorú törvénykezései. S bár helyzetük 1940-re az állami támogatás, illetve a különféle segélyszervezetek közreműködésének következtében jelentős mértékben fejlődött, sokan közülük a biztos álláslehetőség reménye nélkül, az angol jóléti rendszernek alárendelve tengették napjaikat (Atze, 17). E zsidó értelmiségiek fellegvárai London és Oxford voltak, s általuk a brit és a zsidó kultúra különös keveredése figyelhető meg a filozófia, a pszichológia, az irodalom és a művészet terén (Atze, 12-17). Ilyen többek között a pszichoanalízis újhulláma az angol regényben az ötvenes évektől, a német irodalom és kultúra beékelődése a háború utáni angol drámába (Brecht), illetve a német költészet (Rilke, Hölderlin) átörökítése az angol regényirodalomba.
Ahogyan az Murdoch életrajzából felsejlik, az írónő oxfordi diákévei, illetve később, az ENSZ Segélyezési és Rehabilitációs Hivatalában eltöltött évei alatt több közép-európai menekülttel került szakmai és személyes kapcsolatba. Ismeretségei közül a Murdoch-kutatás kiemelt figyelmet szentel az írónő Franz Baermann Steiner antropológus költővel és Elias Canetti esszéistával való szerelmi viszonyának, akik mindketten nagy hatással bírtak Murdoch prózájára, és számos regény közép-európai kívülálló alakjának ihletőiként szolgáltak. Steiner és Canetti jellegzetes megtestesítői voltak annak a különös közép-európai zsidó lelkületnek és létélménynek, amelyet Murdoch Az olasz lányban a „kétfajta zsidó” megnevezéssel lát el. Csehországból és Bulgáriából származó művészekként és akadémikusokként mindketten tagjai voltak annak a londoni költői körnek, amely ihletét a hitleri terror megélt tapasztalatából merítette. Barátságuk a háború előtt, Bécsben kezdődött, majd az emigráció évei alatt, Londonban és Oxfordban folytatódott. Szervezetlen, könyvtárakban és Canetti lakásán tartott baráti dialógusaik során, amely dialógusok Canetti 1961-es Tömeg és hatalom (2014) című esszégyűjteményének alapjaiként szolgáltak, bonyolult és olykor egymásnak ellentmondó formán törekedtek válaszolni a korszak társadalmi és politikai problémáira.
Hazájuktól elszakadt zsidó értelmiségiekként Canetti és Steiner a kisebbségi lét olyan szegmensét képviselték, amelynek lényeges eleme volt a hontalanság nyomasztó érzete, az új hazával szembeni ellenérzés és a hazatérés iránti olthatatlan vágy. Canettihez írt levelében Steiner panaszt emel az angol értelmiségi körök elitizmusával és fennhéjázásával szemben, egy bizonyos „morális elmebajnak” és „szekularizált puritanizmusnak” nevezve azt, amely „megöl mindenféle eszmét, kivéve azokat, amelyek ’jobbak’ és ’morálisabbak’ az összes többinél” (Conradi, 324)[4]. Canetti számára hasonlóképpen, ahogyan azt Iris Murdochról írt emlékezései tanúsítják, Oxford és általánosságban Anglia teljességgel elszigetelt világot jelentett, amely saját elkülönült voltából adódóan képtelen igaz képet nyújtani a mindenkori általános emberi állapotról (Conradi, 583-585).
A holokauszt mint létélmény mindkettőjüket eltérő módon, mi több, egymással szöges ellentétben érintette. Steiner számára a holokauszt együtt járt azzal a traumatikus tapasztalással, amely szüleinek a treblinkai haláltáborban való elvesztéséhez köthető. A fájdalom, a bűntudat és a szenvedés felvállalása a múltra való folytonos visszatekintés által képezi fő motívumát az 1947-ben írt, Gebet im Garten. Am Geburtstag meines Vaters dem ersten Oktober 1947 című versciklusnak, amelyben Steiner egyúttal a költészet úttalanságáról és a túlélés képtelenségéről beszél. Ezzel ellentétben Canetti számára a holokauszt jelensége alkalmat biztosított arra, hogy az ember és a társadalom, a nép és a különféle hatalmi rendszerek hierarchikus viszonyairól. Tömeg és hatalom című írásában Canetti a hitleri hatalom előre törését az 1920-as hiperinflációhoz köti, s bár a holokausztot ez írásában nem említi, művét mégis valamiféle, a huszadik századi történelem e morális katasztrófájáról adott feleletként kell tekintenünk. Egyrészt, számára a náci hatalom egy olyan tömegpszichózis eredménye, amely szerint a tömeg egy adott történelmi helyzetben készséggel válik az őt elnyomó zsarnoki rendszer akaratlagos rabszolgájává (Canetti, 315-316). Másrészt, túlélésről alkotott elméletében Canetti hangsúlyt helyez a mindent és mindenkit túlélő zsarnok bűntudatot nélkülöző győzelmére (Canetti, 231-234). Csupán a zsarnok lelkületével rendelkező hatalmi figurák képesek mások áldozathozatala által sértetlenek maradni, s az emlékezés kényszere nélkül győzelmet aratni a világ felett. Ekképp válik a túlélés a hatalom eszközévé, és ez által értelmeződik a holokauszt egy olyan társadalmi folyamat eredményeként, amely során a tömeg önszántából hajtja végre az uralkodó hatalom parancsait.
Amennyiben összevetjük egymással Steiner, Canetti és Murdoch írásait, több átfedést is fellelhetünk a holokausztra adott válaszaikra és a túlélés elméletére vonatkozóan. Steiner háború utáni rövid életét végig kísérte a túlélő bűntudata, a szülei halála felett érzett állandó gyász. A stressz és a szegénység hatására egészsége leromlott, és egy idegösszeroppanást és koszorúér-trombózist követően, 1952-ben, 43 évesen szívinfarktus következtében hunyt el. Sue Summersszel készített 1988-as beszélgetésében Murdoch „Hitler egyik áldozataként” utal Steinerre, halálát a háború és a holokauszt okozta traumatikus élménynek tulajdonítva (Summers 1988: 20). Ahogy arról költeményei tanúskodnak, Steiner számára a túlélés együtt jár azzal a tehetetlenséggel és a bűntudattal, amely a túlélőt az áldozattal rokonítja. Ezzel szemben, jegyzi meg dolgozatában Pamela Osborn, Canetti túléléshez köthető aggálya „abban a megalomániában összpontosul, amelyet az ősi, törzsi viselkedést vizsgáló esettanulmányai alapján a hatalomból származtatható túlélés következményeként ír le” (Osborn, 109)[5]. Murdoch regényei e két nézet bonyolult ötvözetét adják, hiszen mind a hatalomtól megrészegült zsarnok, mind pedig a túlélés traumájának fájdalmában őrlődő áldozat magját alkotják a regényekben megjelenő morálfilozófiai problémának. Ennek megfelelően, bár Osborn figyelemreméltó magyarázatot ad arról, hogy regényeiben Murdoch miként teljesíti ki a Canetti elméletében található hézagokat, így a túléléshez kapcsolódó bűntudat elméletét, amelyet műveiben Canetti teljes mértékben figyelmen kívül hagy, Steiner Murdochra gyakorolt hatását, a Steiner tükörképeiként szolgáló traumatizált figurákat és az alakok mögött rejlő filozófiai hátteret dolgozatában sehol nem említi. Holott már második, Menekülés a varázslótól című regényének alakjaiban, a zsidó múltat kutató haldokló tudós Peter Saward és a rejtélyes, Cipolla-szerű mágus Mischa Fox figurájában fellelhetők Steiner és Canetti árnyai, ugyanúgy, ahogyan a regényben központi szerepet kapó, a zsarnokok sebezhetőségéről szóló elmélkedésben is.
E két karaktertípus, a háború által traumatizált hős és a hatalmat képviselő varázsló elvont mintái Murdoch azon elméletének, amely szerint a túlélés sem a túlélő-bűntudat, sem pedig a zsarnokság meghatározásain keresztül nem írható le kizárólagosan, hanem valójában a kettő ötvözeteként. Ennek értelmében, írja Osborn, míg Canettinél a túlélés egy olyan hatalmi forma, amely mások áldozathozatalát követeli, Murdoch számára a túlélés mind a hatalom kényszeres megerősítését és a traumatikus múlt megtagadását, mind pedig a túlélő bűntudat nemzedékekre való átörökítését magában foglalja (Osborn, 114). Ez a felfogás különös jelentőséggel ölt testet Az olasz lány testvérpárjában, akik egyúttal folytatják a Steiner és Canetti által ihletett alakok sorát. Miután ráeszmél Otto és Elsa titkos viszonyára, Edmund David által szembesül a „kétféle zsidó” fogalmával, amely szerint „vannak zsidók, akik szenvednek, és vannak, akik győzedelmeskednek, a sötét zsidók és a világos zsidók. A húgom sötét zsidó. Én világos zsidó vagyok” (Murdoch, 68)[6]. David számára ez a fajta kettősség annak az elméletnek bizonyságául szolgál, amelynek értelmében a túlélés csak azok számára biztosított, akik a túlélő bűntudat hiányában, az emlékezés kényszere nélkül képesek a fény világában lebegni, a múlt felett érzett gyászt azok számára továbbítva, akik az átélt terrornak nem voltak közvetlen megtapasztalói. Ennek ellenpólusaként jelenik meg a regényben az Elsa által képviselt elesett túlélő alakja, aki ennek az átörökített bűntudatnak fogságában vergődve „idézi vissza azokra az emlékeket, amelyek nem az övéi” (Murdoch, 68)[7], aki saját létéből fakadóan képtelen beilleszkedni a társadalomba, és akinek sorsa a szenvedés és a korai halál.
Mindennek alapján a túlélésnek és az emlékezetnek két alternatívája jelenik meg Az olasz lányban. Egyrészt e regényben a holokauszthoz kötődő emlékezet nem elsősorban a feldolgozás folyamatának egy támaszpontjaként, sokkal inkább egy bizonyos traumatizált létezésként értelmeződik. Ennek során a túlélő, közvetetten vagy közvetlenül, ugyanúgy áldozatnak nyilvánítható, egy morálisan felfordult világ áldozatának, amely felett a nietzschei istennélküliség uralkodik. Ez a fajta szemlélet tükröződik Edmund Elsáról alkotott leírásában: „Felidéztem azt a viaszos arcot és azokat a meredt szemeket. Igen, talán egy picit bolond. Egy gonosz világ újabb áldozata” (Murdoch, 68)[8]. Elsa személyiségrajzában egyúttal Franz Steiner, a hitleri világ „másik áldozatának” alakja figyelhető meg, aki számára az emlékezet és a trauma egymástól szétválaszthatatlan fogalmak voltak. Ugyanakkor a hatalmat képviselő bűntelen túlélő kritikája szintén kiemelt hangsúlyt kap Murdoch regényében, amelynek értelmében a zsarnok saját hatalmi kényszerének áldozataként határozandó meg. Így válik David túlélése annak az élethazugságnak függvényévé, amely az emlékek megtagadásával együtt a túlélő bűntudat Elsára való örökítésével következhet be. És bár a regény elején David a saját kisebbségi létével járó bűntudatot oroszországi gyökereinek megtagadásával igyekszik ellensúlyozni („… én éppúgy brit vagyok, ahogyan maga”[9]), hazugsága csupán Elsa halálával lepleződik le. Ahogy a regény végén vallja:

„’Miért is hazudtam? Nos, miért kellett volna elmondanom az igazat, egy afféle igazságot, bárkinek, aki megkérdez? Miért kellene folyton valamiféle történetet a vállamon cipelnem, és egyfajta valakiként élnem a világ számára? És, igen, voltak rosszabb dolgok is, sokkal rosszabbak, mint amiket a húgom elmondott. Nem akartam tragikus lenni, a szenvedő ember. Világos akartam lenni, valami új, szabad…’” (Murdoch, 150)[10]

A hazatérés allegóriája Az olasz lányban így egyeztethető össze a kisebbségi identitással járó gyökértelenséggel és a szabadság, a szolipszista öncsalás elvetésével és a világ megismerésének vágyával. David küzdelme ez által állítható párhuzamba Edmundéval: egyrészt mindketten kétségbeesetten próbálnak elmenekülni a múlt kísértete elől, ugyanakkor folytonos felidézések útján igyekeznek kapaszkodni abba. David számára a kisebbégi léttel járó marginalitás élménye egyrészt magában foglalja saját zsidóságának és a zsidó kisebbségi léthez kötődő traumatikus létélménynek megtagadását, másrészt a domináns kultúrába való beilleszkedés képtelenségét, a saját zsidóságához való mélységes ragaszkodást. Ez az ambivalencia oldódik fel a regény végére az utazás képével, amely Edmund esetében az anyát helyettesítő „olasz lánnyal”, az idősebb és bölcsebb Maggie-vel való új életet, David részéről pedig a gyökerekhez való végső visszatérést jelenti. David számára a múlttal való számvetés saját kisebbségi identitásának elismerésével és ezzel együtt a gyász, a fájdalom és a bűntudat felvállalásával párosul, amely esetben ez a hontalansággal való leszámolásban és az anyaországba való visszatérésben mutatkozik meg. A freudi értelemben vett anyához, az anyai méhbe való visszatérés tehát a kisebbségi létsors végpontjaként is felfogható. Ekképp az anyaföld egy olyan anorganikus állapotba való visszatérést jelöl, amely az élet és a halál bináris ellentétjét a nemlét feszültségmentes állapotába való eljutással hatálytalanítja, és amely ugyanakkor a múlttal való szembesülés által a zsidó kisebbségi létformával együtt járó hontalanságot és a múlt traumáját oldja fel.
Murdoch regényében a holokauszthoz fűződő trauma és emlékezet, illetve a túlélés ösztöne a zsidó kisebbségi lét dilemmájával, a múlthoz és a gyökerekhez való ragaszkodással, ugyanakkor a múlt árnyaitól való menekülési kényszerrel párosul egy morális zűrzavar uralta isten nélküli világban. Az olasz lány érdeme, hogy a művet átszövő gyász és a túlélő bűntudat, illetve az ezek ellen való reménytelen küzdelem érzékletes leírásával egy olyan század pszichotikus zavarát mutatja be, amelyet erőteljesen befolyásolt a hitleri hatalom és a háború okozta sokk. Murdoch figyelemreméltó kritikáját adja e háború utáni korszaknak „Szárazság ellen” (1992) című filozófiai tanulmányában, amelyben a háború utáni világról egy tudományos és metafizika-ellenes korszakként beszél, „ahol a dogmák, szerepek és vallásos előírások már nagyrészt elvesztették erejüket” (Murdoch 1992, 705). Ebben a morális válságban szenvedő világban újraértelmeződnek az emberről mint morális lényről, az identitásról és a kisebbség és többség viszonyairól alkotott fogalmak. És bár Murdoch regényeiben a holokauszt elsősorban a háború utáni általános emberi állapot megragadásának egy eszközéül szolgál, művei – köztük Az olasz lány – jelentőségét az adja, hogy a holokausztról mint történelmi traumáról való beszéd mellett törnek bástyát. Murdochnak ez a törekvése egyezésbe hozható az írónő felfogásával, amely szerint az irodalom és a művészet nevelő erővel bírnak, és amely szerint az irodalom feladata, hogy a múltról való beszéd által az embert a maga teremtette morális káoszból kimenekítve a mindenkori emberi helyzetről adjon valós képet. E szerint válik a beszéd általi emlékezet Murdoch későbbi regényeiben, így az Üzenet a bolygóra (1989) című regényben és a Jackson dilemmájában (1995) az irodalom számára nélkülözhetetlen elemmé, amely a holokauszt traumatikus élményét a műalkotás irányító ereje és a szavak felelős használata által semlegesíti.

3. Konklúzió 

A dolgozat célja volt tárgyalni a holokauszthoz köthető trauma és emlékezet megjelenítését Iris Murdoch Az olasz lány című regényében. E munka elemezni kívánta, hogy a háború utáni túlélő bűntudat milyen pontokon jelenik meg Murdoch narratívájában, és hogy ez milyen módon egyeztethető össze a Murdoch életrajzában és regényeiben fellelhető zsidó értelmiségi kisebbség léttapasztalatával.
Murdoch korábbi regényeihez viszonyítva Az olasz lányban problematizálódik legirányzottabb módon a holokauszthoz kapcsolódó kisebbségi identitás, illetve az ezzel járó traumatikus létélmény a két zsidó szereplő, David és Elsa Levkin alakján keresztül. E tanulmány szemléltetni kívánta, hogy az írói életrajzban fellelhető valós személyek (Steiner, Canetti), kisebbségi létük, illetve az általuk megfogalmazott, túléléssel és emlékezettel kapcsolatos nézetek miképpen öltenek testet Murdoch regényének kisebbségi szereplőiben, és hogy mi módon realizálódik a kisebbségi identitás felvállalásának, illetve megtagadásának dilemmája e karaktereken keresztül. E megközelítésben Az olasz lány központi motívuma a hazatérés, amely magában hordozza a kisebbégi identitás felvállalását, valamint ezzel együtt a traumatikus múlttal való szembenézést és az ezzel járó fájdalmat és bűntudatot, és amely ugyanakkor az emlékezés és a múlttal való számvetés által magában hordozza a múltbéli trauma feldolgozásának lehetőségét. S bár Az olasz lány kivitelezését tekintve elmarad Murdoch többi regényétől, Az angyalok ideje (1966), a Bruno álma (1969) és a Jackson dilemmája (1995) című regények előfutárának tekinthető, amelyekben a gótikus hagyomány egy olyan háború sújtotta nietzschei világ ábrázolására szolgál, ahol a múlt szelleme kísérti a szereplők jellemét és tetteit.
Ennek alapján Murdoch művei szorosan csatlakoznak a holokauszt tragédiája által inspirált irodalomelméleti és filozófiai diskurzushoz, hiszen egy olyan háború utáni állapotról adnak hű képet, amelyben a háború okozta megrázkódtatás erőteljesen átformálta a morálról és az identitásról alkotott képet. E dolgozat folytatása ennek megfelelően egy olyan összehasonlító kutatás lenne, amely Murdoch regényeit a háború alatt Angliában megtelepedő zsidó értelmiségi kisebbség (Franz Steiner, Elias Canetti és H.G. Adler) írásaival, az e művekben megjelenő, túléléssel, gyásszal és traumával kapcsolatos elméletekkel vetné össze. Munkámmal ugyanakkor csatlakozni kívánok, azokhoz a kutatásokhoz, amelyek a háború utáni angol irodalmat a posztholokauszt-elméletek mentén vizsgálják.

4. Hivatkozott művek

 Atze, Marcel. 1998. Ortlose Botschaft. H.G. Adler, Elias Canetti, Franz Baermann Steiner: Ein Freundeskreis im englischen Exil. Marbach: Marbacher Magazin 84.

Canetti, Elias. 1973. Crowds and Power. New York: Continuum.

Conradi, Peter J. 2001. Iris Murdoch, A Life. London: HarperCollins.

Du Maurier, Daphne. 1986. A Manderley-ház asszonya. Budapest: Európa.

Johnson, Deborah. 1987. Iris Murdoch. Brighton: The Harvester Press.

Murdoch, Iris. 1966. The Time of the Angels. St. Albans: Triad Panther.

Murdoch, Iris. 1968. The Italian Girl. Harmondsworth: Penguin.

Murdoch, Iris. 1969. Bruno’s Dream. St. Albans: Triad Panther.

Murdoch, Iris. 1989. The Message to the Planet. Harmondsworth: Penguin.

Murdoch, Iris. 1992. „Szárazság ellen.” Világosság 8-9: 705-710.

Murdoch, Iris. 1995. Jackson’s Dilemma. Harmondsworth: Penguin.

Murdoch, Iris. 2000. The Flight from the Enchanter. London: Vintage.

Murdoch, Iris. 2001. A Severed Head. London: Vintage.

Nicol, Bran. 2004. Iris Murdoch, The Retrospective Fiction. Basingstoke: Palgrave MacMillan.

Osborn, Pamela. 2013. Another country: bereavement, mourning and survival in the novels of Iris Murdoch. Kiadatlan doktori disszertáció. Kingston: Kingston University.

Rose, W.K. „Iris Murdoch, Informally.” In Gillian Dooley, ed. From a Tiny Corner in the House of Fiction: Conversations with Iris Murdoch. Columbia: University of South Carolina Press.

Steiner, Franz Baermann. 2000. Am stürzenden Pfad : gesammelte Gedichte. Göttingen: Wallstein.

Summer, Sue. 1988. „The Lost Loves of Iris Murdoch.” Mail on Sunday, 5 June.

[1] Ennek alapján Murdoch morális látomását sokan Nietzsche egy bizonyos kritikájaként értelmezik. Murdochról szóló tanulmányában Peter J. Conradi írja: „Murdoch ellenfelei Nietzsche, Heidegger, Derrida, illetve az a kollektív vízkígyó fejű szörnyszülött, amelyet a „strukturalizmus” nevével illet – mind a transzcendencia ellenségei” (Conradi 2001, 356). Saját fordítás. Eredeti szöveg: „Her foes are Nietzsche, Heidegger, Derrida and a collective hydra-headed monster she terms „structuralism”, all hostile to „transcendence”.

[2] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „But her long her which had been bronze once, seemed vital still, as if the terrible news had not yet come to it.”

[3] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „One could look on them as sort of demon children. The notion of the  demon child is one that interests me – the sort of changeling that suddenly appears and alters the destiny of the people round about. But I don’t think there’s anything quite close-knit there. I needed some kind of outsiders, and these two presented themselves. I was thinking about, well, I’m always thinking about Russia – but I mean something to do with the homeless emigré Russian, the counterforce to the very deep-rooted hominessof the rest of the scene. It is a story about home and mother, coming back to mother and settling down with mother and so on, and these homeless people passing through, and then something tragic happening: they are not really children and this is not their home, and they are banished.”

[4] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „… [their] mixture of moral insanity and secularised puritanism, killing any ideas, but’better’, ’more moral’ than anyone else.”

[5] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „Canetti’s concern centres on the megalomania he perceives as a consequence of power derived from survival which he examines through case studies of, often ancient, tribal behaviour.”

[6] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „There are the Jews that suffer and the Jews that succeed, the dark Jews and the light Jews. She is a dark Jew. I am a light Jew.”

[7] Saját fordítás. Eredeti szöveg: She is all memory – she remembers so much, she remembers the memories that are not hers.”

[8] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „I recalled the waxen face and the staring eyes. Yes, a little mad perhaps. Another victim of a wicked world.”

[9] Murdoch, 67. Saját fordítás. Eredeti szöveg: „… for I am as British as you are…”

[10] Saját fordítás. Eredeti szöveg: „’Why did I lie. Well, why should I tell the truth, such a truth, to anyone who asks? Why should I wear such a story always round my neck and be such a figure of the world? And oh, there were worse things, worse than she said. I did not want to be a tragic man, to be the suffering one. I wanted to be light, to be new, to be fee –’”

Bánki Éva: Fordított idő – a mély tenger névtelenjei. Jelenkor Ki­adó,
Bu­da­pest, 2015. 280 ol­­dal, 3490 Ft

INTERJÚK

Tiszatáj: http://tiszatajonline.hu/?p=91750

Librarius: http://librarius.hu/2015/11/09/banki-eva-a-lanyom-tanitott-meg-magikus-lenyeknek-tekinteni-az-allatokat/?utm_source=dlvr.it&utm_medium=facebook

Art7: http://art7.hu/irodalom/idocsapdak/

A szem: http://aszem.info/2015/12/vele-vagy-ellene-azt-gondolom-a-nyugati-keresztenyseg-egyik-meghatarozo-kerdese-ez/

 

KRITIKÁK A FORDÍTOTT IDŐRŐL:

 

Szabó Imre:

http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/szabo-imre–idegenek–es-megis-ismerosek.html

Bene Zoltán:

http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/papir-vaszon-deszka/a-mitosz-mint-egyeduli-valosag-banki-eva-regenyeben/4018/

L. Kovács  Laura

http://www.irodalmiszemle.bici.sk/eber/2508-forditott-nk-forditott-idk

Botár Attila:

http://www.prae.hu/prae/portfolio.php?uid=4999&fid=7055&type=1

 

Draskovics Edit:

http://holdkatlan.hu/index.php/bemutato/recenzio/3631-draskovics-edit-versekbol-kirakott-jovo

Rajnavölgyi Géza cikke a jan. 15-ei Élet és Irodalom 9. oldalán (nem linkelhető) Cím: “A jövőre emlékezik”

 

Fekete  J. József

http://www.irodalmijelen.hu/2016-jan-4-1830/kitalalt-kozepkor-vagy-mai-migracio-regenye

Zoltán Nádor http://lenolaj.hu/2015/12/22/onmagunk-fele-banki-eva-forditott-ido/

Rieger Zoltán:

http://www.magyarszo.com/hu/2907/Velemeny_Olvasolampa/136701/Ford%C3%ADtott-j%C3%B6v%C5%91-%E2%80%93-ford%C3%ADtott-k%C3%B6z%C3%A9pkor.htm

Szekeres Nóra: “Mese, mítosz, történelem”

a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában
2016. I. 30. 14. old. (nem linkelhető)

 

Hutvágner Éva:  A Nyugati szél szigetének királynője (Bánki Éva: Fordított idő)

az Apokrif 2015. 4. számában (megjelenés 2015. II. 2.)
(egyelőre nem linkelhető)

 

Keresztes Krisztina a “szem”-ben: Rév(ület)be érés?

Rév(ület)be érés?

 

Nyeste Zsolt: Hullámok hátán a hajó
NAPÚT 2016/IV. (nincs még online)

Nádor Zoltán: A  másság és identitás politikai következményei a fantasykben és a történelmi regényekben – Bánki Éva új regénye, a Fordított idő kapcsán – Irodalmi Szemle. 2016. június. 44-47.
(Nincs még online)

Polgár Anikó: Kígyózó köldökzsinór, szélnek eresztett nevek
(Kalligram, 2016. jún.)

Takács László: Virtuális világok (Art/7)

Virtuális világok

Steinmacher Kornélia: „Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen” (Bánki Éva: Fordított idő)
Új forrás. 2017. Január

Fittler Áron: Emberi és transzcendens határán: Bánki Éva Fordított idő című regényének főhősnőjéről. In: Opus. 2016. VIIII. évf. 5. szám(52-55.)

 

 

 

FORDÍTÁSOK

Angolul egy részlet Lippard Batu fordításában: https://www.facebook.com/groups/274745055072/?pnref=story

 

A könyv rajongói oldala a

Bánki Éva: Fordított idő, Patrick de Mela: Fordított – fejezetek

név alatt található a facebookon:

https://www.facebook.com/B%C3%A1nki-%C3%89va-Ford%C3%ADtott-id%C5%91-Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek-679002518841709/?fref=ts

———————-

ELSODORT IDŐ (INTERJÚK, KRITIKÁK)

INTERJÚK:

https://www.magyarszo.rs/hu/3524/mellekletek_kilato/174136/K%C3%B6z%C3%A9pkori-t%C3%BCkr%C3%B6n-%C3%A1t-l%C3%A1tni-vil%C3%A1gunkat.htm

http://hangtar.radio.hu/share-1-20171014_223000?fbclid=IwAR0oubMihmYNqsnHofDeajp39t2uF-dEaG8vwgqPbf2CWnuHCAiWSY0HtKI#!#2017-10-14

http://lenolaj.hu/2017/09/26/mar-es-meg-kozott-elsodort-ido-beszelgetes-banki-evaval/?fbclid=IwAR37_AYnEWWUL4E7lnCEGgy3jqhQlD02GejHwHxtJNiHkJfjw5g7oMIVGEY

http://www.kultura.hu/elsodort-ido?fbclid=IwAR3Us8JoYIdxK4pfDgVFchXq1C7i6Dik7n5GpUlnrRmWC568XMJdGweKnm0

— https://dunszt.sk/2018/10/22/a-kizokkent-ido-nyomaban/

— http://www.ambroozia.hu/index.php/2018-3/142-2018-3-kritika/592-szollosi-matyas-banki-eva-elsodort-ido-cimu-regenyerol

http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/benes-krisztina–az-ido–hatalom.html?fbclid=IwAR3SOZtnO129MGAgcSsl7jgfSmfzeG9sivphGDk_fyKuqwjPJJ7MkFDSUiQ

— http://lenolaj.hu/2018/04/04/szabadsag-es-vagy-rend-banki-eva-elsodort-ido-rieger-zoltan-kritikaja/?fbclid=IwAR3HgRMV6WoMmK9glWayMqfbEuLD8oQ5kiFW59Q4oqm3NSQeXyLTg-aSb2Q

— https://aszem.info/2018/01/az-ido-halojaban-banki-eva-elsodort-ido/?fbclid=IwAR3nuw0TY4soJ1ICRYc19oSPSTC-JNAYa4ApxcJK_tocPg4OeBmkCGt66yQ

— Fekete J. https://www.magyarszo.rs/hu/3526/Velemeny_Olvasolampa/174292/Europa-Minor.htm?fbclid=IwAR3NclhAgUv21KTDPVyOVGCRRBwoaaOuyOYqFxNELv124-UbyEXsovK9JTc

— http://www.naputonline.hu/2017/10/07/draskovics-edit-az-ido-illuzioja/?fbclid=IwAR0f1MGLUCiJMOfpnPFTw4IzJ4e0uWvFqoCXDVJJsFl7pbk4qvKEfhGlGuU

— http://tiszatajonline.hu/?p=117028&fbclid=IwAR35C1azb6mFoZPS1ytYKMKCYC0TTXo1ukiUL75_LfHcQdMp0pB1vTY3dDg

— https://www.es.hu/cikk/2018-03-29/hutvagner-eva/empatia-nelkul.html?fbclid=IwAR28gt5rFwvxd3RZUKTW1NGTLUNx5iGiEqjsCP7Wne8ywVmKxJjHZ4wz3MI

— http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2017-5/75/papir-vaszon-deszka/elsodort-ido-br-banki-eva-elsodort-ido-cimu-koteterol/4559/?fbclid=IwAR3BEpYPppghrQ8iLH1QJujBc4RHj30uSobqMLAoQclwXaMWcgFAhtlmZGY

— http://art7.hu/irodalom/banki-eva-elsodort-ido-2/?fbclid=IwAR0xHTGxhIJTgly4olRQPel2ioOQ412vCgrZsen9LVUjqjzC7to2JETKfro

— http://media.rtv.rs/sr_lat/szempont/38088?fbclid=IwAR1JfnczQdwdgEtF09G5QcPoqtY846CiTj6tZLXDpxRhx79taqr8H5PDVJs

https://www.magyarszo.rs/hu/3775/mellekletek_uveggolyo/189266/Elsodr%C3%B3-t%C3%B6rt%C3%A9netek.htm

— http://www.esolap.hu/archive/81/1968.html?fbclid=IwAR0_6jTNb9htBFZBvw25AQz1J3ymZBreVLObyb4ErSWw1e0C9LV3x6J_J1c

— Botár Attila a Pannon Tükörben: http://pannontukor.hu/2018/04/08/lapszamajanlo-20182-tanulmanyok-kritikak/?fbclid=IwAR0O2Ewr3gUr-Qp90bzCJRkiLpM-YPFwDNFB8Wg-wYKrs7XjZcgN5Hz8OAU

Csavargás egy regény közepében és a Nagy Lepényen

Kis szigetről indult, amolyan szelekkel és tengerrel benőtt földdarabról Bánki Éva regénytrilógiája. Tavalyi megjelenésű a Fordított idő címet viselő első darabja vállalkozásának. (Jelenkor Kiadó). Az idővel már régen kísérletezik az elbeszélő próza, s nyugvópontra nem tud jutni, lévén a kezdet kezdeténél, a teremtés gondolatában is ott állt az idő. Hogy mi lesz a sorsa a művészet, az irodalom, inkluzíve az epika kezén, azt nehéz előre látni. Még az is megeshet, hogy a regény fölfalja az időt. A térből már keveset hagyott. Vajon jól láttuk-e, hogy a teremtés az idővel, kezdetben (εν αρχή) történt? És hogy a teremtésen kívül nincs képzelet. Emlékezhetünk-e a képzeletünkre? Képzelhetünk-e vajon felejtést? És emlékezést képzelhetünk-e? (Ennyi kérdést! Bele lehet veszni…)
1.
A képzelet az emlékezésre támaszkodik és onnan rugaszkodik el.
Micsoda paradoxon! Még egy kockadobásnak is számosabb az esélye, mint a fönti állítás igenlésének vagy cáfolásának.
Az emléknyomokkal úgy állunk, hogy a sajátjainkon kívül a nagy közös „itatóhely” hozamát is igénybe vesszük. Nincs bizonyítva, de nem a fantáziánk gyümölcse kizárólag, hogy ez különböztet meg bennünket más élőlényektől. Riolda királynő engramjai is a nagy antropológiai tárolóhelyről származnak Bánki Éva regényében, amelynek most második folytatása látott napvilágot. (Bánki Éva: Elsodort idő. Bp., 2017, Jelenkor Kiadó.) Lehet ezer és egy éjszakán keresztül mesénkkel fogva tartani a halált, az esztendő mifelénk mégis három napból áll, ahogy a Bánki-regény is hármas tagolású.
2.
Élünk a gyanúperrel, hogy az író nem pusztán regénytrilógiát szándékozott elénk tenni, inkább az egykori nagyregény kompozícióját élesztgetné. Mondjuk, ez formai kérdés, talán magánügy is. Magánügy? Ami ebben a – képzelt – védekezésben akadály lehet, az az írás, a beszédmód vallomás jellege. Mert mi egyebet tesz az író, mint kérve kéretlenül szüntelen vallomást. A konfesszió tetten érhető az elbeszélés különböző szintjein. Hanna és az özvegy zsidóasszony Narbonne-beli élete előzménye valódi találkozásuknak, melyre a Tökéletes Városban kerül sor. Riolda még a Nyugati szél szigetének egyik könyvtári füzetében találkozik Hanna és leánya, Lea szomorú történetével, és ugyancsak könyvtárban – más időben, más helyszínen – pillantják meg egymást a regénycselekmény során. Elismerve, törvényesítve a képzelet valós megidéző, -termékenyítő erejét. Az értesítés / értesülés (narráció) a maga helyére úgy illeszkedik, mint történet a történetbe. Az elbeszélés vezetésének arabeszk-szerűsége is narratív elem, miként a fejezetcímek időpontjai is két-három históriai és koholt kultúrkör kronológiájára utalnak. („május nónáján, a levelibéka napján” 151. p.). Valami történt az idővel, tudatja már a regénytrilógia első könyve is. „Romlott.” „Összeomlott.”, „Beteg.” Válogathatunk a jelzők, minősítések közül. Az idő amolyan Hamlet utáni lett. A gravitációs hullámok által mostanában megnyílt idő-titkok, idő-redők is mintha ebből a regényből léptek volna elénk. Már-már fölösleges is valamely holnapi, holnaputáni recenzióban, irodalomelméletben idősíkokról beszélni. Nem sík. Bánki Éva gyakran mozdítja elő a regény cselekményét kérdőmondatokkal. Akár ilyen egyszerűvel: „És ha egyszer túl sokan leszünk?…” (12. p.) Ám vallomás jellegű és nem csupán retorikai / költői a következő kérdés: „Mi történik veled, ha megszabadítanak a szabadságodtól” (124. p.) De a következő felvetés is konfesszionális tépelődés, nem is minden máig ható érvény nélküli a kérdés: „És sokszor eltöprengett, hogy nem lehetne-e az emberi párosodást is ugyanilyen szakértő előrelátással megtervezni, megkímélve a lelkeket a lehangoló várakozás kínjaitól.” (128. p.) A kérdések között egész csokor rohamoz bennünket, amelyek egy korszak „levegőjében vannak”, de – valamelyes változtatásokkal – nem csak az európai középkor alapkérdései: „Igaz-e, amit az angolszászok rebesgetnek? Hogy a tökéletes nyelvet már feltalálták Sevillában? Hogy a normannok a Brit-szigetek lerohanására készülnek? Hogy a győzelemtől megittasodott frankok vissza akarják állítani a Római Birodalmat? Igaz-e, hogy egy isteni eredetű dinasztia, az Abásszídák győztek Afrikában, és a kalifájuk nem fáradtságosan, bányákból nyeri az aranyat, hanem fekete bőrű, muszlim angyalok hozzák neki Indiából?” (72-73. p.) Az idővel való játszadozás a hozzá kapcsolódó tér sérülésével jár. És sérülés nincs szenvedés nélkül. És szenvedés nincs változás nélkül. Szembe lehet ugyan állítani a történelmet, amely fejlődést, a mítoszt, amely változást, metamorfózist idéz elő, de az ilyen szembeállítások értelmüket vesztik a vallomásosság mozzanatában. Márpedig az újabb regény lapjai és talán az újabb valóság talaja a vallomás nélkül üres és terméketlen. A 19. századi svájci tudós, J. J. Bachofen figyelmeztet is, hogy „A mítosz és történelem elválasztásának […] az emberi fejlődés folyamatosságával kapcsolatban semmiféle jelentősége és létjogosultsága nincs.”*
3.
Riolda születésének, sorsának, kalandjainak, megrendültségének, azaz életének első másfél évtizedét (Fordított idő) szűkebb terjedelmű könyvben meséli el, mint ezt az egyetlen „feketerigós” évet, amit szigetétől, királyságától, családjától távol tölt, s ami most Elsodort idő címen hív a vén Európa térségein és kuszált idejében új kalandokra. Talán a dolgok letisztulásának lehetünk tanúi, vagy még szövevényesebbé, gubancosabbá válik a parányi sziget királynője körül a kontinens históriája, kérdezhetjük. Ha arra a lepényre gondolunk, ami földrészünk az első krisztusi évezred vége előtt és felé – jókora része nyers, másrészt elégett, kilyukadt, odakozmált, forró, elhűlt – fel kell, hogy tűnjön, micsoda formális egybeesések, időbeli koincidenciák, „ritmikus hasonlóságok” vannak Európa mai állapotával. Riolda bolyongásai révén fontos és kiemelt, amire rámutat Bánki Éva: az utópiák féktelen küzdelme. Utópiák helykeresése a földrész – csupán geológiailag! – szilárd talaján. Hispániától Dániáig, a brit szigetvilágig: Northumbriáig. (U-tópia: hely, ami nem hely, de igazi európai – és filmes! – fogalom lett immár Ázsiától Dél-Amerikáig!) Hol van Cádiz? És hol Réiens? Térképet is szerkeszthetett volna az író az idő valódi és hely nélküli helyeiről a könyvébe. A regény plaszticitásának erősítése ennek nem látná bizonyára kárát, de a világ szétregényesítése fölötti irónia is kibukkanhat az ilyen térképek alól. (Lásd William Faulkner képzeletbeli kantonjának, megyéjének [Yoknapatawpha County] mappáját az Absolon, Absolon! kötetből.) Illighaen, a normann krónikás jövendölése az első könyvben, hogy a kereszténység nem éri meg a következő éveket, elhamarkodott volt. Ahogy elhamarkodott az a mostanság lábra kapott kijelentés is, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy pedig nem lesz. (Európa legfeljebb kereszténynek hazudja magát, s erről nem csak az elmúlt évszázad tanúskodik.) De az üdvtörténet nem ilyen kijelentések alapján zajlik. Garaboly példát lehetne a regényből mutatni arra, hogy Riolda életútjának leágazásai milyen választási lehetőségeket kínáltak. A regény igen találóan, színesen teríti elénk, hogy a szereplői mennyire állnak össze sorsból, illetve mennyire személyiségek. Az előbbiek egyedek, egyének, mint Hildi hercegasszony, akinek a históriában eljátszott szerepe adja meg súlyát (érzékelhetjük, láthatjuk: súlytalanságát). Egyén a gyerekkereskedelemmel foglalkozó Moises bácsi, de az általa felnevelt, később sorsokat és neveket és mániát változtató Benjamin is. Külön említést érdemel Hildi három elveszett gyermeke, akik itt (valamint a trilógia első könyvében!), az Odillon szerint „katolikus” rengeteget járva kísértenek, s adott időpillanatban maga Odillon apát is fehérruhás kísértetként bukkan eléjük. Sorsából kilépett, (becsvágyat, érdekközösséget, boldogulást, illúziókat, vallásokat maga mögött hagyó) hősnő viszont Riolda, aki személyiséggé tisztul, levetve magáról a kezdeti, sorsa – különbözősége – által rámért, sodródást, sodortatást.
4.
Az elveszett zsidó törzsek keresése, Ethelred király rajongó (és dilettáns) hitbuzgalma, a Tökéletes Város, amely munkafunkcióra korlátozott (korabeli „piszivel”: tökéletesített) emberpéldányokat állít elő, a normann hercegnő gátlástalan hataloméhsége, a pogány harcosból lett keresztény apát, Odillon szakrális építészetben megnyilvánuló vallási akarnoksága, a hamis ereklyéket keresztény templomoknak kínálgató Benjamin mind-mind akár egy eddig ismeretlen Sterne-regényből léptek volna elő. Még a rabszolgából a kalifa nagyvezérévé felkapaszkodott Al-Zadzsr is komoly birodalom alapításán, a világ mohamedánjainak egyesítésén töri a fejét. A mániák változó intenzitású gyűjteménye teszi oly feszültté, ellentmondásossá és fordulatossá Rioldának a királyságán kívül töltött esztendejét, egyben a regényt is. Ám ebben a történetben minden képzelet szülte akarnokság, szenvedély, téboly (mánia görög fogalom, egyik értelme: megszállottság) a jövő birtoklására irányul. Minden szenvedést a jövővel való összemérés (jövőbe vetettség?) mint lehetséges (kalkulált), elképzelt pozitív hozam igazol. A cél, más kifejezéssel élve: hagyományt kényszeríteni a jövőre. Stratégia és önfeledt játék (például olvasás) pontjai között. Így jutunk, ilyen gyanútlanul az esztétikumon túl a politika értelmezési tartományába.
5.
De minden politikai megoldásnak útját állja, hogy ez a jövő egy szigeten, kódexlapokba zárva várakozik olvasójára.
—-
* Bachofen: Mítosz és az ősi társadalom. Bp., 1978, Gondolat K. 104. p.

— Polgár Anikó az Elsodort időről az októberi
Irodalmi szemlében:

http://irodalmiszemle.sk/…/pluricentrizmus-az-irodalmi-sz…/…

Időcsapdák és a múlt felszabdalt csontvázai
POLGÁR Anikó

 

 

 

 

 

 

 

Louis Althusser

Étienne Balibar, Roger Establet, Pierre Macheray, Jacques Rancière

Olvasni A Tőkét

ÚJ, ÁTVIZSGÁLT KIADÁS

(Lire Le Capital, Nouvelle édition revue, Quadrige/PUF, Paris, 2008.)

 

BEMUTATÁS

 Az Olvasni A Tőkét kollektív munka, melynek itt új kiadását adjuk közre, több éve elfogyott és föllelhetetlen. De továbbra is iránymutatóként szolgál, és hivatkozási alap azokban a vitákban és kutatásokban, melyek helyt adnak a marxi gondolkodás értelmezésének (túl a »marxizmus« különféle áramlatain), vagy az episztemológia tárgyaként és alapszabályaként (az »internalista« és az »externalista« modell között fogva fel), vagy politikafilozófiai és történelemelméleti kérdésként, mely kihívta az »alany« kategória kritikáját, amelynek a később felidézendő bizonytalanságok ellenére a strukturalizmus képzete mutatja időszerűségét.
E három elméleti kontextus tipikus az 1960-as évek intellektuális mozgalmában, effektusai ma is folyamatosan érezhetők. Együttállásuk különösen jellemző az Olvasni A Tőkét kötetben. Valójában különböző tervek találkozási (és kölcsönös feszültségi) pontján helyezkedik el, melyeket minduntalan egymásba fonódva találunk az itt következő szövegekben, melyek egyes szerzői a maguk tisztázását és hangsúlyait igyekeznek érvényesíteni. A legelső Marx tudományos munkásságának a kritikai újraolvasása és fogalmainak mozgósítása a humán tudományok területén. A második a dialektika kategóriáinak és alakzatainak az átdolgozása egy »strukturális kauzalitás« eszméjének fényében. Ez utóbbi pedig elválaszthatatlan a freudi pszichoanalízis fogalmainak jelentőségéről való gondolkozásról, ezen túl a tulajdonképpeni klinika határairól, és egy arra tett filozófiai kísérletről, hogy az egész ismeretelméletet (vagyis alapját és ismérvait) helyettesítsük a szövegek, a »teoretikus gyakorlat« és a »tudati effektusoknak« a »szimptomális olvasatával«. Ez utóbbi terv, amely legalábbis az összes többit vezérelte, kommunista politikai, spinozista (vagy, mikétnebben az időszakban szintén Althusser megfogalmazta, »elméleti antuhumanista«) ihletettségű kutatás, amit inkább mint a szabadság szükségszerű kibontakozásának gondolt, mintsem mint »kilépést a szükségszerűség uralmából (Marx híres hegeli megfogalmazása szerint a Tőke III. könyvében, amit Engels az Anti-Dühringben megismétel).              Mindezek miatt, és úgy, hogy mindig vitát vagy polémiát szült, az Olvasni A Tőkét sokak szemében, Franciaországban és külföldön, végül klasszikussá vált. Bár eredendően nem volt szó másról, csak egy szeminárium átiratáról, amely az École normale supérieure-ön folyt az 1964-1965-ös tanévben, Louis Althusser irányításával, aki ebben a »korrepetáló tanár« és az irodalmi tagozat titkárának a szerepét látta el.[1] Röviden emlékeztetünk e körülményekre, mielőtt a szükséges útmutatásokat megadnánk a jelen kiadás létrejöttéről, valamint arról, hogy miben különbözik a megelőző kiadásoktól.
Az a szeminárium, amelyből az Olvasni A Tőkét ered, az oktatók javaslatára vagy a hallgatók kérésére (és a leggyakrabban ezek megbeszélése után) az École-on szervezett kutatás során szervezett tevékenységek keretén belül szerepelt.  Elvben e tevékenységek egy meghatározott tagozat diákjainak szóltak (esetlegesen filozófia szakosoknak), de nyitva állt más (természettudományos, irodalmi tagozatosok előtt), és egy többé vagy kevésbé tanult hallgatóságnak, valamint intézményen kívüli résztvevőknek. A megelőző években Althusser által szervezett szemináriumok egyenként  a következőkre vonatkoztak: A fiatal Marx (1961-1962), A strukturalizmus kezdetei (1962-1963), Lacan és a pszichoanalízis (1963-1964). A marxi A Tőke újraolvasásának és és az ő általános filozófiai felfogásának szentelt 1964-1965-ös szeminárium ismeretek bizonyos mértékű összefoglalását és ismételt körüljárását képezte.
E munkálatok folytonosságát a rejtett vagy nyílt (de nem kizárólagos) hivatkozás biztosította Althusser első elméleti kísérleteire (később ezek összegyűjtve jelentek meg, Marxért [Pour Marx], Librairie François Maspero, 1965,[2] és Álláspontok [Positions], Éditions Sociales, 1976),[3] valamint a hivatkozás a tartós együttműködésre néhány normalistával (az École normale munkatársa – a ford.) 1958-ban és a következő években, akik, bár nem alkottak tulajdonképpeni értelemben vett csoportot, osztoztak bizonyos érdeklődési körökben és elkötelezettségekben. Miután az előző év végén eltervezték, A Tőke szemináriumot készítette elő Althusserl, Etienne Balibar, Yves Duroux és Jacques Rancière (tehát az 5. év diákjai az ENS-ben). Előzetesen Yves Duroux és Jean-Claude Milner elkészítette Marx szövegének, »A tőkés termelési módot megelőző formák«,[4] (kiadatlan) fordítását. Robert Linhart, miután algériai tanulmányútjáról visszatért, bekapcsolódott az előzetes vitákba. Az École-t  már  elvégzett Pierre Macheray visszatért, hogy részt vegyen az üléseken. Roger Establet, ő is régi filozófus-tanítvány, utólagosan visszaidéző közreműködésével lehetővé tette a kötet lezárását.
A nem intézményesített, de támasztékot adó eszmék körforgásában természetesen benne voltak más elméleti kapcsolódások is. Mindenekelőtt említsük meg Georges Canguilhem szemináriumát a párizsi egyetem Tudománytörténeti Intézetében, amelyen évről évre egyre több Althusser-tanítvány volt jelen,[5] mint ahogy Jacques Lacanén is, aki 1964 januárjától átment az École normale supérierure-re.[6] De, hogy itt azokra a témákra szorítkozzunk, amelyeket az Olvasni a Tőkét felelevenít, az eszmék vagy a kérdések alakulásainak is voltak kapcsolatai más csoportokkal. Példaként jelezzük, hogy amikor megjelent a La Pensée sauvage (1962), Claude Lévi-Strauss eljoett vitézni az ENS-be a dialektika és a toerténelem sartre-i felfogásának kritikájáról, éppenséggel Lucien Goldmann és Lucien Sebag jelenlétében. Említsük meg még Charles Bettelheim Szemináriumát is a szocialista tervezés elméleti problémáiról az École Pratique des Hautes Études-oen (VI. tagozat), és a G. Balandier által az EPHE-n vezetett Afrikai Tanulmányi Koezpontban Claude Meillassoux munkáit.[7]
A szeminárium A Tőkéről az ENS Salle des Actes-jában folyt (rue d’Ulm) mintegy tíz ülésben 1965 január vége és április eleje között, a megszokott ülésekhez viszonyítva bővebb hallgatóság jelenlétében, ám számuk nem haladta túl a körülbelül harminc főt. Althusser megnyitója után az első előadást Maurice Godelier tartotta, aki visszatért arra a három tanulmányra, melyeket néhány évvel korábban az Économie et politique folyóiratban koezoelt.[8] Őt követte sorrendben Rancière, majd Macheray, majd ismét Rancière, hogy előadását befejezze, majd maga Althusser, végül Balibar, az előadásokat minden alkalommal vita követte a hallgatóság részvételével.[9]
A szeminárium végén Altusser arra kérte a résztvevőket (Maurice Godelier kivételével), hogy szerkesszék meg és nézzék át felszólalásaikat. Folyó júniusában ő maga néhány nap alatt megírta az Előszót A »Tőkéről« Marx filozófiájában. Roger Establet, aki távolról követte a szemináriumot, elküldte A »Tőke« tervének bemutatása című tanulmányát. Az így összeállt két kötet mihamar megjelent, egyszersmind a Pour Marx [Marx szerint] gyűjteménye is, az Althusser irányításával kiadott »Théorie« [Elmélet] új sorozatban a François Maspero Kiadónál. Ezekből jött létre a II. és III. kötet, és jelent meg 1965 novemberében.[10]
Az első, két koetetben megjelent kiadás (I. köt.: Louis Althusser, Jacques Rancière, Pierre Macheray; II. köt.: Louis Althusser, Étienne Balibar, Roger Establet) Althusser Előszava után a következő FIGYELMEZTETÉSt tartalmazza (I. köt., 91-92. p.):

 

FIGYELMEZTETÉS

Az itt olvasható előadások abban a sorrendben szerepelnek, ahogyan elhangzottak. Egy kivétel: P. Macheray tanulmánya, amely J. Rancière előadása után szerepel, ez utóbbi előadásának első és második része közé illeszkedett be.
Mint az Előszó (az I. köt. első fejezete), R. Establet szövege is utólag íródott.
Paradoxálisnak tűnhet, hogy a Tőkének szentelt munkálat második kötetének végére vetve szerepel egy sor megjegyzés Marx művének tervéről. Két okból határoztunk így: először is azért, mert maga a Tőke terve csak azzal a feltétellel válhat reflexió tárgyává, ha a mű kritikai olvasása során felismert problémák gyanújelének tekintjük; azután azért, mert a terv egy »helyes olvasata« e kritikai olvasat összegzéseként a lehető legjobb bevezető a marxi szöveggel való közvetlen érintkezésbe.
Az olvasó nálunk jobban meg tudja ítélni találkozóinkat, előadásaink egyeztetéseit, vagy széttartásait. Amikor mi – ki-ki a maga módján – utat vágtunk Marx szövegében, bármekkora is volt szabadságunk vagy elszántságunk, teljesen természetes módon mérhettük hozzá a korábbi nyomjelzéseket a miénkhez, és amikor nem kereszteztük ezeket, támpontokként szolgáltak számunkra. Ugyanígy támpontokat jelentettek számunkra bizonyos fontos, más körülmények között kidolgozott fogalmak, és ezek jelen vannak e szövegekben: például a »metonímikus kauzalitás« fogalma köré csoportosított képzetek. E fogalmat J.-A. Milner definiálta egy megelőző szemináriumon, amely J. Lacan Freud-olvasatára épült.        A Tőkét az Édition Sociales fordításában idézzük (8 köt.). A római számok a koetet számozását jelölik; az arab számok az oldalt. Tőke, IV, 105 így olvasandó: A Tőke, Éditions Sociales, IV. kt., 105. p.[11]         A Théories sur la plus-value-t [Elméletek az értéktöbblettről] (Theorien über den Mehrwert) franciára Molitor fordította (Costes kiadó) ezzel a címmel: Histoire des doctrines économiques [A közgazdasági tanok története], 8 kötetben. Mi ugyanazt a hivatkozási módot használjuk, mint A Tőke esetében.[12]                Gyakran megtörtént, hogy kiigazítottuk az utalt francia fordításokat, beleértve a Tőke Első Könyvének Roy-féle fordítását is, hogy bizonyos különösen tömény vagy elméleti szempontból igen megterhelt szövegrészeket közelebb vigyünk a német szöveghez. Olvasatunkban igen sokszor hivatkoztunk a Dietz kiadó (Berlin) német szövegére, melyben A Tőke és az Elméletek az értéktöbbletről három-három kötetet tesz ki.[13]

L. A.

1968 elején (a május-júniusi »események« előtt, de a kínai kulturális Forradalom és a franciaországi maoista szervezetek létrejötte után, mely utóbbiak tekintetében  az Olvasni A Tőkét társszerzői különböző álláspontot foglaltak el), mialatt az első kiadás elfogyott, noha több utánnyomás volt ismeretes, felvetődött egy »zsebkönyv« formátumú újabb kiadás kérdése, amely lehetővé tenné szélesebb terjesztés biztosítását. A kiadó François Maspero válogatott kétkötetes kiadást javasolt. Althusser indítványára e két kötet végül a saját és Étienne Balibar közreműködésére korlátozódott (I. köt.: L. Althusser: Előszó: A Tőkétől Marx filozófiájáig; L. Althusser: A Tőke tárgya, I-V. fejezet; II. köt.: L. Althusser: A Tőke tárgya (folytatás), VI-IX. fejezet, Függelék; É. Balibar: A történelmi materializmus alapfogalmairól). Ez alkalomból szövegeiket újra átvizsgálták, javították és több ponton módosították, melyek részletezése megtalálható itt, a kötet végén. Ez a »teljesen átdolgozott« kiadás (ahogy a cím alatti szöveg fogalmaz) 1968 végén jelent meg. Alapjául szolgált az idegen nyelvű fordításoknak is, melyek közül az első az olasz kiadás volt (Feltrinelli, 1968), ezt követte később a spanyol (Siglo XXI, 1969) és az angol kiadás (New Left Books, 1970).[14]

                Ennek az új kiadásnak az I. kötete a következő Figyelmeztetést tartalmazza (»Petite Collection Maspero«, 5-6. p.):

 

1. Az Olvasni a Tőkét e kiadása több tekintetben különbözik az első kiadástól.

Egyfelől ez egy válogatott kiadás, azért, hogy kisebb formátumú kiadvány legyen, több fontos hozzájárulást elhagytunk (Rancière, Macheray és Establet előadásait).
Másfelől ez egy átnézett és javított kiadás, ennél fogva részben új: több oldal, nevezetesen Balibar szövegében, franciául kiadatlan.
Ugyanakkor a helyesbítések (törlések és betoldások), melyeket az eredeti szövegen érvényesítettünk, nem vonatkoznak sem a terminológiára, sem a használt kategóriákra és fogalmakra, sem ezek belső oesszefüggéseire, következésképp a Marx művéről általunk adott értelmezésre sem.
Az elsőtől eltérően az Olvasni a Tőkét e kiadása válogatott és javított, szigorúan megőrzi és megjeleníti az eredeti szöveg elméleti álláspontjait.

2. Ez utóbbi pontosítás szükséges volt. Valóban, az olvasó iránti tiszteletből és egyszerű illendőségből ragaszkodtunk a terminológia és a filozófiai álláspontok hiánytalan megoltalmazásához, most mégis úgy tűnik, két ponton elkerülhetetlen helyesbítenünk.
Azon óvintézkedések ellenére, hogy megkülönböztessük magunkat a »strukturalista« ideológiától (nagyon egyértelműen elmondtuk, hogy annak a »kombinációnak«, ami Marxnál megtalálható, »semmi köze a kombinatórikushoz«), a »strukturalizmustól« idegen kategóriák döntő beléptetése ellenére (meghatározottság a végső instancia szintjén, túldetermináció, termelési processzus, stb.), az általunk használt terminológia túlságosan közel állt a »strukturalista« terminológiához ahhoz, hogy kétértelműség álljon elő. Ha néhány ritka kivételtől eltekintünk (néhány éles látású helyesen tett különbséget), a mi Marx-értelmezésünket az aktuális divatnak hódolva »strukturalistaként« ítélték meg és ismerték el.
Úgy gondoljuk, szövegünk mélyáramlata a terminológia kétértelműségei ellenére sem kapcsolódik a »strukturalista« ideológiához. Reméljük, hogy az olvasó emlékszik majd erre a kijelentésre, igaznak találja és aláírja.
Ellenben most számos okból úgy gondoljuk, hogy hogy az egyik tézis, amellyel én álltam elő, a filozófia természetéről, minden adva lévő elővigyázatosság ellenére, bizonyos »teoricista« irányultságot fejez ki. Még pontosabban, (megadva a Marx szerint kötetben és megismételve az Olvasni a Tőkét kötet előszavában) a filozófia definíciója mint elméleti gyakorlat egyoldalú és így pontatlan. Ebben az esetben nem egyszerű terminológiai kétértelműségről van szó, hanem egy tévedésről magában a felfogásban. A filozófia egyoldalú definiálása az Elméleti Gyakorlat Elméleteként (következésképp a gyakorlatok különbözőségének elméleteként) olyan megfogalmazás, amely nem teheti meg, hogy ne hívja ki akár a »spekulatív«, akár a »pozitivista« elméleti és politikai visszhangok következményeit.
A filozófia definícióját illető eme tévedés következményei felismerhetők és néhány ponton jól behatárolhatók az Olvasni a Tőkét Előszavában. De néhány apró részletet leszámítva ezek a következmények azt az elemzést, amelyet a Tőkéről adtunk (»A Tőke tárgya«, valamint Balibar előadása), nem szeplősíti be.
Alkalmunk lesz helyesbíteni a terminológiát és javítani a filozófia definícióját egy tanulmánysorozatban a közeljövőben.

1. ALTHUSSER

 1973-ban Althusser és François Maspero ki kívánta egészíteni ezt a két kötetet oly módon, hogy visszaállítják a kiinduló szöveg teljességét. Jacques Rancière ekkor azt kérte, hogy a saját részének újraközlését előzze meg egy Felhasználási útmutató elnevezésű Elő-Szó. Miután a kiadó az összes részvevő egyetértésének hiányában ezt elutasította, e szöveg a Les Temps modernes folyóirat 328. számában jelent meg 1973 novemberében. Következésképp J. Rancière része módosítás nélkül képezi az Olvasni a Tőkét III. kötetét a »Petite Collection Maspero«-ban. A IV. kötet Pierre Macheray része (átnézve és javítva: lásd alább Az első kiadás változatai) és Roger Establet (változtatás nélkül). Az Olvasni a Tőkét »Második kiadás«-a így négy kötetben vált teljessé (1968 és 1973) és több utánnyomása ismeretes. A III. és IV. kötetet megelőzi az így megfogalmazott A Kiadó Jegyzete:
Az Olvasni a Tőkét a »Petite Collection Maspero«-ban megjelent első két kötetének olvasói gyakran megfogalmazott óhajára válaszként úgy döntöttünk, hogy kiadjuk ezt a két új kötetet, Olvasni a Tőkét III. és Olvasni a Tőkét IV. Így a »Théorie« sorozatban Louis Althusser vezetésével 1965-ben megjelent kiadás a maga egészében helyreállt.

A KIADÓ.

 A jelen kiadás – amely valójában az Olvasni a Tőkét Harmadik kiadását képezi – (az élő társszerzőknek és L. Althusser örököseinek egyetértésével a következő elvek alapján készült: a fotomechanikus úton rögzített és reprodukált szöveg a második kiadás szövege (következésképp esetlegesen magában foglalja a szerzők hozzáadott módosításait, az errata javításai nélkül; ellenben a részeket átrendezi az első kiadás sorrendjébe, így helyreállítja az eredeti könyv tervét, és a szemináriumét, amelyből a könyvterv eredt.
 A módosításait, beleértve a 2. kiadás törléseit és betoldásait is, a kötet végén tüntetjük fel, és a lapszélen kapcsos zárójelben [ ] az utalást ezekre arab számokkal adjuk meg, stb. Az utaló jel az egyes módosítások kezdete mellett szerepel. A számozás független az egyes vonatkozó részekről (Althusser I. és II., Macheray, Balibar).
Odébb található a legfontosabb errata listája, melyeket az újraolvasás tárt fel, vagy átkerültek az 1-ső kiadásból a 2.-ba, vagy a 2.-ba lopóztak be.[15]
E harmadik kiadást Etienne Balibar és Pierre Bravo Gala szerkesztette Yves Doroux közreműködésével.

A KIADÓK.

»London, 1872 március 18.

                Maurice La Châtre polgártársnak

Kedves Polgártárs!

Helyeslem azt az ötletét, hogy a Das Kapital fordítása időszakosan megjelenő füzetek formájában jelenjen meg. Ebben a formában a mű megközelíthetőbb lesz a munkásosztály számára, és ez a szempont szerintem mindennél fontosabb.
Íme az érmünk szép oldala, de itt a visszája is: az elemzésnek az a módszere, amelyet használtam, és amelyet eddig nem alkalmaztak gazdasági témákra, eléggé megnehezíti az első fejezetek olvasását, és félő, hogy a francia közönség, amely türelmetlenül várja a végső következtetést és mohón vágyik megismerni az általános elvek összefüggését az őt közvetlenül érdeklő kérdésekkel, elkedvetlenedik, mert nem kapja meg mindjárt a folytatást.

Ez hátrány, amely ellen nem tehetek egyebet, mint hogy előre figyelmeztetem és előkészítem rá az igazságot kereső olvasókat. A tudományhoz nem visz széles országút, s csak reméletik, hogy napsütötte ormait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmászása fáradságos.
Fogadja, kedves polgártárs, nagyrabecsülésem kifejezését.

Karl Marx.«

LOUIS ALTHUSSER 

»A Tőkétől« Marx filozófiájáig

 

Ezek az előadások A Tőkének szentelt kutatószemináriumon hangzottak el az École Normale-on 1965 első hónapjaiban. Magukon viselik ezeknek a körülményeknek a jegyét: nem csak kompozíciójukban, ritmusukban, didaktikus kitérőjű vagy élőszóbeli kifejezésükben, hanem és főleg a vizsgálódás ismétlései, a tétovázások és megkockáztatások különneműségeiben. Persze tetszésünk szerint visszatérhettünk volna ezekre, kiigazíthattuk volna egymást, csökkenthettük volna a változatok terét, összhangba hozhattuk volna terminológiájukat, hipotéziseiket és következtetéseiket, egyetlen beszéd szisztematikus rendjében tárhattuk volna elő anyagukat, egyszóval megpróbálhattunk volna befejezett munkát szerkeszteni belőlük. Mivel erre nem tartottunk igényt, úgy adjuk ezeket, ahogy vannak: éppenséggel befejezetlen szövegekként, egy olvasat egyszerű kezdeteiként.

1.

 Persze, valamennyien olvastuk, olvassuk A Tőkét. Hamarosan közel egy évszázada olvashatjuk, minden nap, láthatjuk történelmünk drámáiban és álmaiban, ami pedig egyetlen reményünk, a munkásmozgalom vitáiban és konfliktusaiban, kudarcaiban és győzelmeiben. Amióta »a világra jöttünk«, nem hagytunk fel A Tőke olvasásával mindazoknak az írásaiban és beszédeiben, akik jól vagy rosszul, értünk olvasták, holtak és elevenek, Engels, Kautsky, Plehanov, Lenin, Rosa Luxemburg, Trockij, Sztálin, Gramsci, a munkásszervezetek vezetői, élharcosai vagy ellenfelei: filozófusok, közgazdászok, politikusok. Ezekből olvastunk töredékeket, »darabokat«, melyeket a körülmények összejátszása »kiszemelgetett« számunkra. Mi magunk többé-kevésbé elolvastuk az Első Könyvet az »árutól« a »kisajátítók kisajátításáig«.              Mégis, egy napon el kell olvasni A Tőkét, szóról szóra. Olvasni magát a szöveget, teljes egészében, sort sor után, tízszer visszatérve az első fejezetekre, az egyszerű újratermelés és a bővített újratermelés sémáira, mielőtt kijutnánk a Második Könyv sivár és tar fennsíkjaira, a profit, az kamat és a járadék beígért földjeire. Még inkább: A Tőkét nem csak a francia fordításban kell  olvasni (ami az I. könyvet illeti, Roy fordítását, Marx nem annyira átnézte, inkább: átírta), de legalább az alapvető elméleti fejezeteket és minden olyan szövegrészt, melyekben Marx kulcsfogalmai felbukkannak, a német szövegben.
Így esett, hogy megegyeztünk A Tőke olvasásában. Az e tervből származó előadások csak ennek az olvasásnak változó személyi jegyzőkönyvei: ki-ki a maga módján vágta ki rézsútos útját a Könyv hatalmas rengetegében. És amikor ezeket a maguk azonnali formájában, javítás nélkül közreadjuk, azért tesszük, hogy megmutassuk e kaland minden kockázatát és előnyét; azért, hogy az olvasó megszületése pillanatában találja meg egy olvasás tapasztalatát; és hogy ennek az első olvasásnak a sodra tovább fog vinni egy másodikba, amely messzebbre fog vezetni.

2.

 Minthogy azonban nincsen ártatlan olvasat, mondjuk el, miféle olvasatban vagyunk vétkesek!
Valamennyien filozófusok lennénk. A Tőkét nem közgaszdászokként, történészekként vagy irodalmárokként olvastuk. Nem kérdeztünk rá A Tőkében sem a gazdasági és történelmi tartalmára, sem egyszerű belső »logikájára«. Mi A Tőkét filozófusokként olvastuk, más kérdést tettünk fel neki. Hogy egyenesen a lényegre térjünk, bevalljuk: mi a tárgyához való viszonyára kérdeztünk rá; így egyúttal tárgya sajátosságára; és az e tárgyhoz való viszonyának a sajátosságára; és a feldolgozás beszédtípusának a kérdésére, arra, ahogyan e tárgyat tárgyalja, a tudományos beszéd kérdésére. És miután a definíció mindig különbség, a Tőkének feltettük a differencia specifica kérdését, mind a tárgya, mind beszédmódja tekintetében, – olvasásunk minden egyes lépésénél rákérdeztünk arra, hogy a Tőke tárgya miben különbözik nem csupán a klasszikus (sőt a modern) gazdaságtan tárgyától, hanem Marx Ifjúkori Munkáinak tárgyától, különös tekintettel az 1844-es Kéziratra; és így arra, hogy miben különbözik a Tőke nem csupán a klasszikus gazdaságtan beszédmódjától, hanem a Fiatal Marx filozófiai (ideológiai) beszédmódjától is.
Olvasni A Tőkét közgazdászként olyan olvasást jelent, amelyben elemzéseinek és sémáinak gazdaságtani értéke és tartalma vetül föl kérdésként, vagyis beszédmódjának összevetését jelenti egy már rajta kívülivel definiált tárggyal, anélkül, hogy e tárgy kérdéses lenne. Olvasni A Tőkét történészként olyan olvasást jelent, amelyben történeti elemzéseinek és egy már rajta kívülivel definiált történeti tárggyal való viszony kérdése vetődik fel, anélkül, hogy e tárgy kérdéses lenne. Olvasni a Tőkét logikatudósként olyan olvasást jelent, amely a kifejtés és bizonyítás módszereinek kérdését veti fel, de elvonatkoztatottan, ezúttal sem téve kérdésessé a tárgyat, amelyre e beszéd módszerei vonatkoznak.
Olvasni A Tőkét éppenséggel nem más, mint kérdéssé tenni egy sajátos beszéd sajátos tárgyát, valamint e beszéd sajátos viszonyát a tárgyához, vagyis rákérdezni a tárgy-beszéd egységének episztemológiai jogcímeire, amelyek megkülönböztetik ezt a világos egységet a tárgy-beszéd egységének más formáitól. Egyedül ez az olvasat döntheti el a kérdésre adandó választ, amely arra a helyre irányul, amit A Tőke elfoglal a tudás történetében. E kérdés így csomózható össze: Vajon A Tőke egy egyszerű ideológiai termék a többi között, a klasszikus gazdaságtan hegeli formába öntése, az Ifjúkori Művekben definiált antropológiai kategóriák rákényszerítése a gazdasági valóság területére, a Zsidókérdés és a 44-es Kéziratok idealista törekvéseinek »megvalósítása«? Vajon A Tőke egyszerű folytatása és befejezése a klasszikus politikai gazdaságtannak, amiből Marx mind a tárgyát, mind a fogalmait örökölte? Vajon A Tőke tehát nem a tárgyánál fogva különül el a klasszikus gazdaságtantól, hanem csupán a módszerével, a Hegeltől átvett dialektikával? Vagy épp ellenkezőleg, tárgyában, elméletében és módszerében A Tőke igazi episztemológiai mutációt alkot? A Tőke működésében ábrázolja egy új tudományág megalapítását, működésében egy új tudomány megalapítását, – és így igazi esemény, elméleti forradalom, amely egyszerre utasítja el a klasszikus politikai gazdaságtant és a hegeli és feuerbachi ideológiákat a maga előtörténetében, – egy tudomány történetének abszolút kezdete? És ha ez az új tudomány a történelem elmélete, ennek fejében nem teszi-e lehetővé saját előtörténetének a megismerését, – tehát a tisztánlátást mind a klasszikus gazdaságtanban, mind a Fiatal Marx filozófiai munkáiban? Ilyenek A Tőkében felmerült episztemológiai kérdés implikációi a filozófiai olvasatán keresztül.
Így a Tőke filozófiai olvasata teljesen ellentétes egy ártatlan olvasattal. Bűnös olvasat ez, de bevallott vétke nem menti fel. Ellenkezőleg, de vétkét mint »jó vétket« visszaköveteli, és védelmezi, kimutatva szükségességét. Kivételes olvasat ez, amely magát olvasatként igazolja, felvetve minden bűnös olvasatnak ugyanazt a kérdését, amely elmaszkírozza ártatlanságát, ártatlansága egyszerű kérdését: mit tesz olvasni?

3.

 E szó bármilyen paradoxálisnak tűnhet, megelőlegezetjük, hogy az emberi kultúra történetében korunk abban a veszélyben forog, hogy egy napon a legdrámaibb és legfáradságosabb próba jegyeként jelenik meg az exisztencia »legegyszerűbb« gesztusainak a felfedezése és kiismerése: látni, hallani, beszélni, olvasni, – e gesztusok, melyek az embert viszonyba állítják műveivel, és ezek a torkában visszafordult művek lesznek a »műhiányai«. És a minden, még uralkodoo látszat ellenére nem a fogalmuk hiányára épült pszichológián múlnak ezek a megrázó ismeretek, – hanem néhány emberen: Marx, Nietzsche és Freud. Freud óta kezdünk gyanakodni arra, hogy a hallás, ily módon a beszélés (és a hallgatás) kimondani akar; hogy a beszélésnek és a meghallgatásnak ez a »kimondani-akarása« a beszélés és a meghallgatás ártatlansága mögött felfed egy második, egy teljesen más, felidézhető mélységű beszédet, a tudalatti beszédét.[16] Bátorkodom támogatni, hogy nekünk Marx óta kell gyanakodnunk arra, hogy olvasás és írás kimondani akar. Bizonyosan nem véletlen, ha minden ideológiai törekvésre, amely messze uralja a 44-es Kéziratot, és még alattomosan gyötri a Tőke historicista visszacsúszó kísérleteit is, redukáljuk egy olvasat nyílt ártatlanságában. A fiatal Marx szerint megismerni a dolgok lényegét, az emberi történelmi világ, a gazdasági, politikai, esztétikai és vallási termékek lényegét, – szép és jó olvasni (lesen, herauslesen) az »elvont« lényeg jelenlétét »konkrét« létezése transzparenciájában. Az exisztenciában lévő lényeg közvetlen olvasása kinyilvánítja a hegeli Abszolút Tudás mintáját, ami a Történelem Vége, amikor a fogalom végül látható a nyílt égen, személyesen van jelen közöttünk, érzéki exisztenciájában megfoghatóan, – amikor ez a kenyér, ez az arc és ez az ember maga a Szellem: íme, ráléptünk annak a megértésének az útjára, hogy a nyitott könyv, a Galilei-féle »A Világ Nagy Könyve« olvasása utáni sóvárgás régebbi, mint minden tudomány, amely még süketen kérődzik az epifánia és a parúzia vallási ködképzetein, és a Szentírás igéző mítosza, amelyben szavakba öltözve, az igazság test szerint a Könyv: a Biblia. Íme, ami minket gyanakvásra késztet, az, hogy a természetnek vagy a valónak Könyvként tárgyalásához – ahol is Galilei szerint a természet néma beszédet beszél egy »négyszögekből, háromszögekből és körökből álló” nyelven – rendelkezni kell az olvasás bizonyos eszméjével, amivel egy írott beszéd megadja az igaz és a való közvetlen transzparenciáját egyetlen hang beszédjében.
Az, aki valaha elsőként vetette fel az olvasás problémáját, és ennek következtében az írásét, egyben a világon elsőként tett egyszerre javaslatot egy történelemelméletre és a közvetítetlenség átlátszatlanságának egy elméletére; elsőként a világon egy ember összekapcsolta az olvasás lényegét és az írás lényegét a képzelt és a való közötti különbség elméletével, – ez megérteti velünk, hogy szükséges okként Marx csak úgy válhatott Marxszá, hogy megalapozott egy történelemelméletet, valamint az ideológia és a tudomány közötti különbség egy filozófiáját, és végeredményben ez az alapítás az olvasás vallási mítoszának a szétoszlatásában tetőződött. Amikor a 44-es Kézirat fiatal Marxa olvasott, akkor nyitott könyvként, közvetlenül az emberi lényeget olvasta az elidegenedésének valóval, beírva a struktúrájába, úgy, hogy ezek a effektusaikat olvashatatlanná teszik, és a közvetlen olvasat illúziója a végső és túlcsorduló effektust kelti: a fetisizmust. A történelemhez azért kellett eljutni ahhoz, hogy az olvasás mítosza visszavonulásra kényszerüljön, mert a történelem az, ami vallási kultuszokat és filozófiákat adott, melyeket az emberek kivetítettek a természetre, hogy ne pusztuljanak bele a megismerés vakmerő tervébe. Csak a gondolkodás története, a történelem elmélete az, ami értelmet adathat az olvasás történelmi vallásának: felfedezve, hogy az emberek története, amely benne van a Könyvekben, mégsem egy Könyv papírlapjaira írt szöveg; felfedezve, hogy a történelem igazsága nem olvassa magát beszéd-kiáltványában, mert a történelem szövege nem egy olyan szöveg, ahol egy hang beszél (a Logosz), hanem egy struktúra struktúrájának nem hallható és nem olvasható jegyzése. Meggyőződhetni róla, követve e kifejtéseinket, hogy itt messze nem metaforikus beszédről van szó, betű szerint veszem az általam használt terminusokat. Összetörni az olvasás vallási mítoszát: ez az elméleti  szükségesség Marxnál a szakítás alakjában jelent meg az egész mint »spirituális« totalitás, egészen pontosan mint kifejező  totalitás hegeli felfogásával. Nem véletlen, hogy az olvasás elméletének vékony levelét felemelve, alatta felfedezzük a kifejezés egy elméletét, és ha felfedezzük a kifejező totalitásnak ezt az elméletét (amelyben minden rész pars totalis, az egész közvetlen kifejezője, amely benne él) mint olyan elméletet, amelyben legutoljára és a történelem területén Hegelnél, összegyűlik a beszélő hang (a Logosz), az összes kiegészítő vallási mítosz egy beszédsorozatban; – és a fül, amely hallja, vagy a szem, amely olvassa e beszédet, felfedezi benne (ha tiszták) az Igazság szavát, ami ott lakozik személyesen e Szavak mindegyikében. Hozzá kell-e tenni, hogy amikor egyszerre bomlik fel a Logosz és a Lét között létesült vallási cinkosság; az eme Nagy Könyv, amely a maga létében a Világ volt, és a világ megismeréséről való beszéd között; a dolgok lényege és olvasása között; – amikor egyszerre bomlanak fel azok a hallgatólagos paktumok, amelyekkel a még törékeny időkben az emberek felvértezték magukat a történelem bizonytalansága és vakmerészségük reszketegsége ellen, – hozzá kell-e tenni, hogy amikor e kötelékek szétfoszlanak, végül lehetővé válik a beszéd egy új felfogása?

4.

 Térjünk vissza Marxhoz, hogy jelezzük, mit akarunk pontosan megragadni benne, nem csak abban, amit mond, de abban is, amit tesz, sőt az átmenetet egy kezdeti eszmétől és olvasási gyakorlattól az olvasás új gyakorlatára, és a történelem olyan elméletére, amely az olvasás új elméletét képes nyújtani számunkra.
Amikor Marxot olvasunk, egyszerre egy olvasó előtt vagyunk, aki előttünk, és fennhangon, olvas. Hogy Marx rendkívüli olvasó volt, sokkal kevésbé érdekes számunkra, mint az, hogy érezte annak szükségét, hogy hangosan olvassa szövegét, nem csak az idézetek okozta öröm vagy a hivatkozások keltette kétely miatt (e ponton mániákusan precíz volt, ellenfeleiknek a saját kárukon kellett ezt megtanulniuk), de felfedező munkájának elméleti feltételeiben gyökerező mély okokból is. Tehát Marx olvas, mielőttünk, hangosan, nem csak Az Értéktöbblet Elméleteiben,[17] olvas Quisnay-t, olvas Smith-t, olvas Ricardót, stb. Úgy olvassa, hogy ez tökéletesen áttetszőnek tűnik: hogy támaszkodhasson arra, amit helyesen mondtak, és hogy bírálhassa azt, amit tévesen, – egyszóval, hogy elhelyezhesse magát a Politikai Gazdaságtan ismert mestereihez viszonyítva. Ugyanakkor az az olvasat, amellyel Smith-t és Ricardót olvassa, csak ennek az olvasatnak egy bizonyos olvasatában áttetsző: egy közvetlen olvasásban, amely nem faggatja azt, amit olvas, hanem készpénznek veszi az olvasott szöveg nyilvánvalóságait. Valójában az az olvasat, amelyet Marx tesz Smith-Ricardóval (itt őket veszem példaként), közelről nézve, meglehetősen különleges. Kettős olvasat ez – vagy inkább egy olyan olvasat, amely két különböző olvasási elvet használ fel.
Egy első olvasatban elődje (például Smith) beszédmódját Marx a saját beszédmódján keresztül olvassa. E rostély mögül folyó olvasás eredménye, amikor Smith szövege Marx szövegén keresztül látszik, ez utóbbi rávetíti a maga mércéjét, tehát az eredmény nem más, mint megegyezések és különbözőségek lajstroma, beszámoló arról, amit Smith felfedezett és amit elhibázott, érdemeinek és gyengeségeinek, meglévőségeinek és hiányainak a listája. Voltaképpen ez az olvasat egy visszatekintő elméleti olvasat arra, amit Smith csak radikális hiányként láthatott és érthetett meg. Bizonyos hiányok rámutatnak más hiányokra, és ez utóbbiak egy elsődleges hiányra, – de ez a redukció benne van a meglévők és a hiányzók konstatálásában. Ami magukat a hiányokat illeti, ez az olvasat nem adja meg az okát, mert a konstatálásuk semmisnek nyilvánítja ezeket: Marx beszédmódjának folytonossága az, ami megmutatja Smith beszédmódjában a (Smith szerint) láthatatlan hézagokat beszédének látszólagos folytonossága mögött. E hiányokat, Marx igen gyakran figyelmetlenséggel magyarázza, Smith szórakozottságának tulajdonképpeni értelmében: nem látta meg, ami mégis a szeme előtt volt, nem ragadta meg azt, ami mégis a keze ügyében volt. »Félrelátások«, valamennyi többé vagy kevésbé az állandó tőke és a változó tőke összekeveréséhez kapcsolódik, ami az egész klasszikus gazdaságtan »hihetetlen« tévelygését uralja. Ennél fogva minden gyengeség a megismerés során használt fogalmak rendszerében visszavezetendő a »látás« pszichológiai gyengeségére. És hogy ezek a látás hiányai, ami e félrelátások oka, ez egy és ugyanazon szükségszerűség, a »látás« jelenléte és élessége, nézetek: minden felismert ismeret oka.
A félrelátásoknak és a nézeteknek ez az egyetlen oka feltárja előttünk, hogy: a megismerés felfogásának logikája az, amikor elvben a megismerés egész munkája az egyszerű viszonyra korlátozódik a látvánnyal; amikor tárgyának egész természete az adott egyszerű feltételére korlátozódik. Azt, hogy Smith a látás gyengesége miatt nem látott, Marx látta: amit Smith nem látott, szépen és jól látható volt, és mert látható volt, amit Smith nem volt képes látni, azt Marx megláthatta. A keréknél vagyunk: visszaesni az ismeret egy adott tárgy látványaként tükröződő mítoszába, vagy egy kimondott szöveghez, amely mindig csak az átláthatóság volt, – miként a vakság vétke, úgy a tisztánlátás erénye is teljes joggal tartozik a látáshoz, – az ember szemében. De amiként mindig is csak a tárgyalásmódot tárgyaljuk, amikor másokat tárgyalunk, íme, Marx redukálja Smith-t, legalábbis a rövidlátásra, – , íme, a semmire redukálja azt a gigantikus munkát, melynek révén Marx elszakadt Smith állítlagos rövidlátásától; redukálja a látás egy egyszerű különbségére, arra a napra, amikor már nem minden tehén fekete; a semmire redukálja azt a történelmi távolságot és nézőszögeltolódást, amikor Marx arra az elméleti különbségre gondol, amely mégis örökre elválasztja Smith-től. És mi végül meg vagyunk győzve a látvány ugyanazon rendeltetéséről, – torlaszt építünk, hogy Marxban azt lássuk, amit ő látott. 

5.

 Ugyanakkor Marxban van egy második és egészen más olvasás, melynek az előbbivel közös mércéje nincs. Az előbbi csak a meglévők és a hiányzók, a meglátások és a félrelátások kettős és egyesített listája, mely egy különös félrelátásban vétkes: nem látja, hogy a meglátások és a félrelátásokások kombinált létezése felvet egy problémát, a kombináció problémáját. Ez az olvasat nem látja e problémát, épp azért, mert csak annyira láthat, amennyire láthatatlan, mivel a probléma teljesen más dologra vonatkozik, mint az adott tárgyak, melyek látásához elegendő a tiszta szem: egy láthatatlan kapcsolat szükséges a látható mezője és a láthatatlan mezője között, egy kapcsolat, amely definiálja a láthatatlan sötét mezőjét mint a látható mező struktúrájának effektusát.
Ám, hogy jobban érthető legyen az, amit ezen keresztül közölni akarok, ideiglenesen függőben hagyom ezt a szakadékos problémaállapotot, hogy visszatérjünk az olvasat második fajtájának elemzéséhez, és előveszem azt, amit Marxban találunk. Csak egyetlen példát kívánok adni: A Tőke csodálatos XIX. fejezetét a munkabérről (II. kötet, 206 p. és folyt), a háttérben gondolva Engels rejtelmes elméleti megjegyzéseire a Második Könyv előszavában (IV. kötet, 2-24. p.).
Tehát idézem Marxot, a klasszikus közgazdászok olvasóját:

»A klasszikus politikai gazdaságtan minden további bírálat nélkül átvette a mindennapi életből a »munka ára« kategóriát, hogy aztán utólag megkérdezze, hogy mi határozza meg ezt az »árat«, a klasszikus politikai gazdaságtan megkésve gondolkodott el azon, hogy mi határozza meg ezt az árat. Csakhamar felismerte, hogy a kereslet és a kínálat viszonyának változása a munka ára tekintetében, mint minden más áru tekintetében, semmit sem magyaráz meg, kivéve a változását, azaz a piaci árak ingadozását egy bizonyos nagyság alatt vagy felett. Ha a kereslet és a kínálat fedik egymást, akkor, különben változatlan körülmények között, az áringadozás megszűnik, de ekkor megszűnik a kereslet és a kínálat minden effektusa is. Ezek egyensúlyi állapotában a munkabér már nem függ a működésüktől, és úgy kell a munkabért meghatározni, mintha ezek nem is léteznének. Ez a bér, a piaci árnak ez a gravitácioos központja ekkor úgy jelenik meg, mint a tudományos elemzés igazi tárgya.                Ugyanerre az eredményre jutottak még, amikor több éves időszakot vettek figyelembe, és kiszámolták, hogy a hullámhegyek és hullámvölgyek a folyamatos kiegyenlítődések révén közepes átlagnagyságokra redukálódnak. Így rátalálnak az átlagos bérre, a többé-kevésbé állandó nagyságrendekre, amelyek a piaci árak ingadozásaiban megnyilvánulnak. Tehát e középár, a fiziokraták »szükséges ára«, – Adam Smith-nél a »természetes ár«, – a munka számára ugyanúgy, mint minden más áru számára csak a pénzben kifejezett értéke lehet. „Az áru”, mondja Smith, éppen „annyiért kel el, amennyit ér.”
A politikai gazdaságtan azt hitte, hogy ilyen módon a munka véletlen árain át a valóságos értékéig juthat el. Ezt az értéket aztán, mint a többi árunál, a temelési költségek által határozták meg tovább. Tudtán kívül így megváltoztatta e terepet is, az értéket helyettesítve a munkával, míg kutatásainak látszólagos tárgya, a munkaerő értéke, erő, amely csak a munkás személyiségében létezik, és elkülönül funkciójától, ahogyan egy gép különül el műveleteitől. Az elemzés menete nem csak a munka piaci áraitól vezetett erőszakosan a szükséges áráig és értékéig, de az úgynevezett munkaértéket is feloldotta a munkaerő értékében, úgy, hogy az előbbit ne kelljen ezentúl az utóbbi fenomenális alakjaként tárgyalni. Az eredmény, amelyre az elemzés így jutott, nem a kiindulópontban megjelent probléma megoldása, hanem a kifejezések teljes felcserélése.
A klasszikus gazdaságtan soha nem jutott el oda, hogy észrevegye ezt a quiproquót, kizárólag azzal foglalkozott, hogy különbséget tegyen a munka folyó ára és az értéke között, az áruértékkel, a profitrátával stb. való kapcsolatával. Minél jobban belemélyedt az érték elemzésébe általában, az úgynevezett munkaérték annál inkább kimondhatatlan ellentmondásokba bonyolódott…« (II, 208-209).[18]

                E csodálatos szöveget annak veszem, ami; a klasszikus gazdaságtan olvasásának jegyzőkönyve Marxtool. Itt még az olvasás felfogásának azt a rögzített moodját próbálja elhitetni velünk, amely meglátásokat és félrelátásokat vesz számba. A klasszikus politikai gazdaságtan jól látta, hogy…, de nem látta, hogy…, »soha nem jutott el oda«, hogy lássa… Itt még, úgy tűnik, e felbontás meglátásokra és félrelátásokra, a marxi meglévők által feltárt klasszikus hiányokra, rostély mögül megy végbe. Mégis van egy apró, egy egészen apró különbség, az, hogy – azonnal figyelmeztetem rá az olvasót – nekünk egyáltalán nem áll szándékunkban nem látni! Íme: amit a klasszikus politikai gazdaságtan nem lát, az nem az, amit nem lát, ez az, amit lát; ez nem az, amit hiányzik belőle, ellenkezőleg, az, ami nem hiányzik belőle; ez nem az, amiben hibázik, ellenkezőleg, az, amiben nem hibázik. Tehát félrelátás nem látni azt, amit látunk, a félrelátás már nem a tárgyra nehezedik, hanem magára a nézetre. A félrelátás olyan félrelátás, amely a látásra vonatkozik: a nem látás tehát belül van a látáson, a látás egy formája, így szükségszerű vonatkozásban áll a látással.
Érintjük problémánkat, amely benne létezik, általa vetődik fel, a nem látás a látásban cselekvő organikus zavarában. Jobban mondva, a nem látás vagy a félrelátás e konstatálásában már nem a klasszikus gazdaságtan egy olvasatával van dolgunk kizárólag Marx rostélya mögül, nem a klasszikus elmélet és a mércéül szolgáló marxi elmélet összehasonlításával, – hiszen mindig csak azt hasonlítjuk össze, amit a klasszikus elmélet önmagával, a nem látását a látásával. Nekünk a mi problémánkkal van dolgunk tiszta állapotában, egyetlen területen meghatározva, visszamenőleges elhárítás nélkül a végtelenségig. Megérteni a nem látás és a látás e szükségszerű és paradoxális azonosságát a látásban magában annyi, mint igen pontosan vetni fel problémánkat (ama szükségszerű kapcsolat problémáját, amely egyesíti a láthatót és a nem láthatót), és ezt felvetni annyi, mint esélyt adni a feloldásra.

6.

 Miként lehetséges a nem látásnak és a látásnak ez az azonossága a látásban? Olvassuk el újra figyelmesen szöveguenket! A kérdések alakulásában, melyeket a klasszikus gazdaságtan vetett fel a »munkaérték« tárgyában, történt valami egészen különös dolog. A klasszikus politikai gazdaságtan »előállított« (Engels azt mondja majd a II. Könyv Előszavában, hogy amiként a flogisztikus kémia »előállítja« az oxigént és  a klasszikus közgazdaságtan »előállítja az értéktöbbletet) egy helyes választ: a »munka« értéke egyenlő a »munka« újratermeléséhez szükséges létfenntartás értékével. Egy helyes válasz az egy helyes válasz. Az »első reagálású« olvasók első menetben jópontot adnak Smith-nek és Ricardónak, más ténymegállapításoknak, és mennek tovább. Marx nem. Oe rendelkezik azzal, amit úgy nevezünk, hogy a kérdésre sajátos tulajdonsággal felcsillanó szem: ez egy helyes válasz egy olyan kérdésre, amely megjeleníti e hibát, nem volt feltéve.
A kezdeti kérdés, ahogyan a klasszikus gazdaságtan megfogalmazza, ez volt: mi a munka értéke? Leszűkítve szigorúan megvédendő szoros tartalmára, a válasz a következőképpen írható fel: »A munka (…) értéke egyenlő a munka (…) fenntartásához és újratermeléséhez szükséges létfenntartás értékével.« Van két fehér folt, két kihagyás a válasz szövegében. Marx az, aki a fehér foltokkal így láttat velünk a klasszikus gazdaságtan szövegében: de ezzel csak azt láttatja meg velünk, amit a klasszikus szöveg mond úgy, hogy nem mondja, nem mondja úgy, hogy mondja. Tehát nem Marx az, aki azt mondja, hogy a klasszikus szöveg nem mondja, így nem Marx az, aki beavatkozik, hogy kívűlről rákényszerítse a szövegre a maga némaságát feltáró beszédet, – maga a klasszikus szöveg mondja azt, amit elhallgat: a csöndje nem más, mint a saját szavai. Tényleg, ha töröljük a kihagyásos pontozásokat, mindig ugyanazt a beszédet kapjuk, látszólag ugyanazt a »teljes« mondatot: »A munka értéke egyenlő a munka fenntartásához és újratermeléséhez szükséges létfenntartás értékével«. De ez a mondat nem jelent semmit: mi a »munka« fenntartása? mi a »munka« újratermelése? Elképzelhető, hogy elegendő felcserélni egy szót a válasz végén: a »munkát« a »munkással«, – és a kérdés rendeződik. »A munka értéke egyenlő a munkás fenntartásához és újratermeléséhez szükséges létfenntartás értékével.« De miután a munkás nem a munka, a mondat végi terminus nem illik az elejének a terminusához: ezeknek nem ugyanaz a tartalmuk, és egyenlő értékük nem írható le, mivel nem a munkás az, aki kivásárolja a bért, hanem a »munkája«. És ez az első, a munka helyezhető el a második terminusban: a munkásban? Tehát a mondat kijelentésében, egészen pontosan a »munka« terminus szintjén, a válasz elején és a válasz végén van valami, ami hiányzik, és e hiány szigorúan megjelölt a terminusok működésében a teljes mondaton belül. A kipontozásainkat – a fehér részeinket – kitörölve csak helyreállítunk egy mondatot, a szó szoros értelmében véve, maga kijelöli önmagán belül ezeket az üres helyeket, visszaállítja ezeket a kipontozásokat, egy hiány székhelyét állítva elő magán a »teljes« kijelentésen belül.
Ez a válaszban a válasz által helyhez kötött hiány, közvetlenül a »munka« szó közvetlen szomszédságában, mint kérdése hiányának a jelenléte a válaszban, az, ami a kérdéséből hiányzik. Mivel a feltett kérdés látható módon nem tartalmazza magában e hiány helyhez kötését. A »Mi a munka értéke?« egy fogalommal azonos mondat, egy mondat-fogalom, amely beéri a »munka értéke« kifejezés kijelentésével, egy mondat-kijelentés, amely nem jelöl meg magán belül hiányt, legalábbis maga nincs fogalomként teljes egészében jelen, egy hiányzó kérdés, egy hiányzó fogalom, egy fogalom hiánya. A válasz az, amely felel, a kérdés beéri a »munka« fogalmának hézagával, amit a válasz a hiány helyeként jelöl meg. E válasz az, amely azt mondja nekünk, hogy a kérdés nem más, mint a saját hiánya maga, és semmi más.
Ha a hiányaiba belefoglalt válasz igaz, és ha a kérdése nem más, mint fogalmának a hiánya, ez annyit tesz, hogy a válasz válasz egy másik kérdésre, ami megjeleníti a kipontozott nem kijelentettnek a sajátosságát, éppenséggel saját válaszának kipontozásában. Ez az, amiért Marx ezt írhatta:
»Az eredmény, amelyre az elemzés így jutott, nem a kiindulpontban megjelent probléma megoldása, hanem a kifejezések teljes felcserélése.«     Marx ezért vetheti föl a nem kijelentett kérdést, egész egyszerűen kijelentve a jelenlévő fogalmat egy nem kijelentett alakban a válasz űrjeiben, a válaszban jelenlévőként állítja elő és jelenteti meg magukban ezekben az űrökben, mint egy jelenlét űrjeiben. Marx visszaállítja a kijeletés folytonosságát, azzal, hogy bevezeti-helyreállítja a kijelentésben a munkaerő fogalmát, mint ami jelen van a klasszikus politikai gazdaságtan válaszának kijelentésében, űrökként, – és miközben a válasz folytonosságát bevezeti-helyreállítja a munkaerő fogalmának kijelentésével, egyúttal előállítja az ezideig föl nem tett kérdést, amelyre ezideig a válasz kérdés nélkül felel.
Tehát a válasz így szól: »A munkaerő értéke egyenlő a munkaerő fenntartásához és újratermeléséhez szükséges létfenntartás értékével«, – és ennek kérdését a következő alakban állítja elő: »mi a munkaerő értéke?«
Egy űrt hordozó kijelentés ilyetén helyreállításából kiindulva, és a maga kérdésének ilyetén helyreállítása a válaszból kiindulva lehetséges napvilágra hozni azokat az érveket, amelyek számolnak a klasszikus gazdaságtan vakságával ott, ahol mégis lát, tehát a nem látással a maga látásán belül. Még inkább, feltűnik, hogy az a mechanizmus, melyen keresztül Marx láthatja azt, amit a klasszikus gazdaságtan a látás közben nem lát, azonos azzal a mechanizmussal, amely révén Marx látja, amit a klasszikus gazdaságtan nem lát, – és egyben, legalábbis elvben, azonos azzal a mechanizmussal is, amely révén mi éppen most reflektálunk a látott nem látásának látási műveletére, miközben egy Marx-szöveget olvasunk, amely maga nem más, mint a klasszikus gazdaságtan szövegének egy olvasata.

7.

Ténylegesen ez az a pont, ahová meg kell érkeznünk, hogy e helyről fölfedezzük e félrelátás okát, amely egy nézeten alapszik: teljesen át kell dolgozni azt az eszmét, ami a megismerésben működik, fel kell hagyni a látvány közvetlen tükör- és a közvetlen olvasat mítoszával, és a megismerést mint előállítást kell felfogni.
Ami lehetővé teszi a politikai gazdaságtan tévedését, voltaképpen a félrelátása tárgyának az átalakítását érinti. Amit a politikai gazdaságtan nem lát, az nem egy előzetesen létező tárgy, amit lehetett volna látni, és nem láttak, – de olyan tárgy, amely magát a megismerés műveletében állítja elő, és amely a számára előzetesen nem létezett: éppen ez az előállítás azonos ezzel a tárggyal. Amit a politikai gazdaságtan nem lát, az nem más, mint amit tesz: egy kérdés nélküli új válasz előállítása, és egyúttal egy lappangó új kérdés előállítása ennek az új válasznak a mélyén. Új válasza hézagos kifejezésein keresztül a politikai gazdaságtan előállított egy új kérdést, de »tudtán kívül«. »Tökéletesen kicserélte a kezdeti probléma terminusait«, így állítva elő egy új problémát, de anélkül, hogy tudná. Távol ennek a tudásától meg volt győződve arról, hogy a régi probléma területén maradt, jóllehet »tudtán kívül« »területet váltott«. Vaksága, »félrelátása« ebből a félreértésből ered, a között, amit előállít és a között, amit lát, e »quiproquo«-ból ered, amit más helyeken Marx »szójátéknak« (Wortspiel) nevez, és áthatolhatatlan az, amit kimond.
A politikai gazdaságtan miért szükségszerűen vak arra, amit előállít, és előállítási munkájára? Mert a régi kérdésére szegezett tekintetét őrzi, és mert régi kérdésére továbbra is új válaszát vonatkoztatja; mert belül marad a régi »horizonton« (Tőke, II, 210. p.), amelyen az új probléma »nem látható« (ibid.). A metaforák, amelyekben Marx ezt a szükségszerű »quiproquo«-t elgondolja, a területváltás mellett a vele korreláló horizontváltást is javasolja. Ezek alapvető észrevételeket sugallnak, melyek fölmentenek minket a »félrelátás« vagy a »tudtán kívül« pszichológiai redukciója alól. A tudtán kívül az új válasz által hordozott új probléma előállításában szerepet játszik, az nem egy új pontos tárgy, amely a már azonosított egyéb tárgyak között bukkan föl, mint amikor egy váratlan látogató toppan be a családi összejövetelbe: épp ellenkezőleg, ami lejátszódik, az a teljes egész területnek és teljes egész horizontjának szóba hozott átalakítása, amelynek alapján ez az új probléma előállt. Ennek a kritikus új problémának a felbukkanása nem más, mint annak pontos mutatója, hogy egy kritikus átalakítás, egy lappangó mutáció lehetséges, amelyek a teljes kiterjedésében, egészen »horizontja« szélső határaiig felfogott terület valóságát érintik. Hogy egy már általam használt nyelven fejezzem ki,[19] e kritikus jelzővel ellátott (abban az értelemben, ahogyan egy kritikus helyzetről beszélünk) új probléma nem más, mint egy új elméleti problematika lehetséges előállásának bizonytalan mutatója, melyben e probléma csak tünetszerű módozat. Engels világosan mondja A Tőke Második Könyvének Előszavában: az oxigén egyszerű »előállítása« a flogisztikus kémiában, vagy az értéktöbbleté a klasszikus gazdaságtanban magában foglalja nem csak azt, amiben a régi elmélet egyik pontját módosítjuk, hanem amit teljes egészében »fölforgat« a kémia vagy a gazdaságtan (IV, 21). Az, ami ebben a helyi megjelenésű bizonytalan eseményben ingatag, az a régi elmélet lehetséges forradalma, tehát a régi problematika forradalma a maga teljességében. Ennél fogva ama tény előtt állunk, ami a tudomány létezésének a sajátja: csak egy meghatározott elméleti stuktúra területén és horizontján vethet föl problémát, a problematikáját, amely a meghatározott abszolút lehetőség feltételét képezi, és így a teljes problémaállapot formáinak abszolút meghatározottsága a tudomány egy tekintetbe vett pillanatban.[20]  Ennél fogva eljutunk a látható mint látható, a láthatatlan mint láthatatlan   meghatározottságának megértéséhez, és az organikus kapcsolat megértéséhez, amely a láthatót a láthatatlannal oesszekapcsolja. Látható minden tárgy vagy probléma, amely a Földön és a horizonton helyezkedik el, vagyis egy adott elméleti tudományág elméleti problematikája meghatározottan strukturált mezőjén. Ezeket a szavakat betű szerint kell vennünk. A nézet már nem egy a »látás« képességével rendelkező individuális alany ténye, aki vagy figyelemmel, vagy szórakozottan gyakorolja; a nézet a strukturális feltételeinek a ténye, a problematika mezőjén immanens reflexió[21] a tárgyaira és a problémáira. A látvány tehát elveszíti a szentolvasmány előjogait: már csak az immanens szükségesség reflexiója, amely újraolvassa a tárgyat vagy a problémát a létfeltételei mentén, melyek előállásának feltételei. Betű szerint már nem a szem (a szellem szeme) látja azt, ami az elméleti problematika által meghatározott mezőben létezik: ez az a mező, amely önmagát látja az így meghatározott tárgyakban és problémákban, – miután a nézet csak a mező szükséges reflexiója a tárgyaira. (Amin keresztül minden bizonnyal megérthető a látvány klasszikus filozfusainak »quiproquo«-ja, akik jól összekuszálták a kötelező kijelentést azzal, hogy a látás fénye egyszerre a szemből és a tárgyból jön.)
Ugyanaz a viszony, amely meghatározza a láthatót, meghatározza a láthatatlant is, miként az árnyék a visszáját. Annak a problematikának a mezője ez, amely a láthatatlant mint meghatározott kizártat határozza meg és strukturálja, a láthatóság mezőjéről kizárva, és kizártként határozva meg a problematika mezőjének saját struktúráján keresztül; mint ami megtiltja és elfojtja a mező reflexióját a tárgyára, vagyis szükségszerű és immanens viszonyba hozza a problematikát a tárgyaival. Így van ez az oxigénnel a flogisztikus kémia elméletében, vagy az értéktöbblettel és a »munka értéke« meghatározásával a klasszikus gazdaságtanban. Ezek az új tárgyak és problémák a létező elmélet mezőjén szükségszerűen láthatatlanok, mert nem tárgyai ennek az elméletnek, mert nem mások, mint a tiltásaik, – szükségszerűen szükséges kapcsolatok nélküli tárgyak és problémák az e problematika által definiált láthatónak a mezőjén. Ezek azért láthatatlanok, mert a látható mezőjén kívülre kidobott, elfojtott jogosultságúak: és jelenlétük ezért menekülő a mezőn, amikor (igen sajátos tünetszerű körülmények között) beáll, hogy észrevétlenek maradnak, betű szerint fölfedhetetlenné válnak, – mivel a mező egész funkciója abban áll, hogy ne legyenek láthatók, nézetük letiltott. Itt még a láthatatlan nem egy alany nézetének funkciója, csak a látható: a láthatatlan az elméleti problematika nem látása a nem-tárgyaira, a láthatatlan a sötétség, az elméleti problematika önmagára reflektálásának a szeme megvakul, amikor nem-tárgyai látása nélkül hatol át a nem-problémáin, hogy ne nézze őket.
És mivelhogy már felidézettek, azokban a terminusokban, amelyeket A bolondság története [22] igen jelentős bekezdéseiben Michel Foucault kifejt, a látható és a láthatatlan lehetőségfeltételei azon az elméleti mezőn belül és kívül, amely a láthatót meghatározza, – talán tehetünk még egy lépést, és megmutathatjuk, hogy az így definiált látható és láthatatlan között létezhet egy bizonyos szükségszerű kapcsolat. Egy látható mező láthatatlanja általában nem egy elmélet kibontakozásában áll, nem a mező által definiált láthatóhoz képest külső és idegen akármiben. A láthatatlant a látható mint az ő láthatatlanját határozza meg, mint az ő látásletiltását: tehát, hogy visszatérjünk a téries metaforához, nem egyszerűen a látható kívülje, a kizárás külső sötétsége, – hanem éppen hogy a kizárás belső sötétsége a látható bensőjében, mivel a látható struktúrája határozza meg. Más szavakkal, a terület, a horizont és ezzel egy adott problematika által meghatározott mező határainak a csábító metaforái azzal a kockázattal járhatnának, hogy e mező természetéből téves eszmére következtessünk, ha e mezőt betű szerint tériesnek[23] gondoljuk, mint egy rajta kívüli másik tér által határolt térre. Ez a másik tér is az első térben van, amely úgy tartalmazza, mint saját megtagadását; ez a másik tér nem más, mint az első tér akármije, ami csak annak megtagadásán keresztül határozza meg magát, ami kizárta őt saját határain belül. Másként fogalmazva, a tér számára csak belső hartárokat jelent, amely önmaga bensőjében a kívüljét hordja. Az elméleti mező paradoxonja abban áll, ha meg akarjuk menteni a téries metaforát, hogy azért van végtelen tér, mert definiált, vagyis belső korlátok nélküli, belső határok nélküli, elkülöníti a semmitől, éppenséggel mert önmaga bensőjében korlátozott és definiált, magában hordva definíciójának a végességét, amit – kizárva azt, ami nem ő – az tesz ki, ami ő. A definíciója (hamisítatlanul tudományos művelet) az, ami egyszerre teszi végtelenné a maga nemében, és jelöli meg önmaga bensőjében, összes meghatározottságában, amellyel kizárja magából magában a saját definícijooját. És amikor bizonyos igen sajátos kritikus körülmények között megtörténik, hogy a problematika által előállt kérdések kibontakozása (itt a »munkaértékre« rákérdező politikai gazdaságtan kérdéseinek kibontakozásáról van szó) oda, hogy láthatatlanja egyik aspektusának menekülő jelenléte előáll a létező problematika látható mezőjén, – ez az előállt csak láthatatlan lehet, hiszen a mező fénye vakon hatol át rajta, anélkül, hogy visszaverődne rá. Ez a láthatatlan így elrejtőzik a hiba, a hiány, a távollét vagy az elméleti tünet minőségében. Úgy nyilvánul meg, mint az, ami van, az elmélet számára éppen láthatatlan, – és Smith ezért követi el »félrelátását«.
Ahhoz, hogy lássuk ezt a láthatatlant, hogy lássuk ezeket a »félrelátásokat«, hogy beazonosítsuk ezeket a hézagokat a beszéd egészében, ezeket a fehér foltokat a szöveg sűrűjében, egészen másra van szükség, mint egy figyelmes vagy éles tekintetre, egy kiművelt tekintet kell, egy megújult tekintet, a »területváltásnak» a látás gyakorlatára történő reflexióján keresztül előállt tekintet, amikor Marx jelzi a problematika átalakítását. Itt ezt az átalakítást tényként veszem, anélkül, hogy annak a mechanizmusnak az elemzését  óhajtanám, amely kirobbantja és beteljesíti. Az, hogy e »területváltás«, amely effektusaként előállítja a tekintet vakságát, csak igen sajátos, összetett és gyakran drámai feltételek közepette legyen; hogy tökéletesen visszavezethetetlen legyen a »nézőpontot« váltó döntésének idealista mítoszára; hogy beavatkozzon egy egész folyamatba, melyben az alany nézete – távol attól, hogy előállítson – nem tesz mást, mint reflektál saját tulajdon helyére; hogy a megismerés előállítási eszközeinek átalakítási folyamata, egy »konstituáló alany« igényei ugyanolyan hiábavalók legyenek, mint a látvány alanyának hiábavaló igényei a látható előállításában; hogy mindez egy elméleti struktúra mutációjának dialektikus válságában történjen meg, amelyben az »alany« játssza a szerepét, nem azt, amit annak hisz, hanem amit a folyamat mechanizmusa a számára kijelölt; – ez egy olyan kérdés, melyet itt nem tanulmányozhatunk. Érjük be ennek emlékezetben tartásával: muszáj, hogy az alany az új területen új helyét elfoglalja,[24] másként fogalmazva, muszáj, hogy az alany – részben tudatosan – már elhelyezkedjen ezen az új területen, hogy képes legyen a régi láthatatlanra szegezni értelmes tekintetét, amely e láthatatlant láthatóvá teszi. Ha Marx láthatja azt, ami Smith tekintete elől elszökik, azért van, mert már elfoglalta ezt az új területet, amelyen az új válasz előállt, és amit mégis tudatosan a régi problematika állított elő.

8.

Ilyen Marx második olvasata: olvasat, amelyet bátorkodunk »tünetszerűnek« mondani, amennyiben ugyanazzal a mozgással fölfedi a fölfedetlent ugyanabban a szövegben, amelyet olvas, és egy, az elsőben szükségszerűen hiányként jelenlévő másik szövegre vonatkoztatja. Mint az első olvasat, Marx második olvasata két szöveg létezését feltételezi, és az első a második által méretik meg. De ami megkülönbözteti ezt az új olvasatot a régitől, az, hogy az újban a második szöveg az első hézagaira képződik rá. Ráadásul itt az elméleti szövegek saját fajtájáról (egyedül azokról, amelyekről itt az olvasat elemzésekor szó van) megjelenik két hordozóra szimultán ráépülő egyetlen olvasat szükségessége és lehetségessége.                Ezekben az előadásokban, amelyekben olvasni kezdünk, és amelyek nem csúsznak ki – ha van némi jogcímünk, legalább megvilágosítások alapján, elfogadni – az általunk elmondott törvény alól, nem teszünk semmi mást, csak Marx olvasására megpróbáljuk alkalmazni azt a »tünetszerű« olvasatot, amellyel Marxnak sikerült az olvashatatlan Smith-t olvasnia, hozzámérve a maga látható problematikáját a semmilyen föltett kérdéshez nem kapcsolódó válasz paradoxonában benne foglalt láthatatlan problematikához. Azt is látjuk majd, ami végtelen távolsággal különíti el Marxot Smith-től, és ennél fogva a mi viszonyunkat Marxhoz Marx Smith-hez val viszonyától, és e különbség radikális: noha Smith előállít a szövegében egy választ, mely nem csak hogy nem felel semmilyen közvetlenül megelőző kérdésekre, de még a művében akárhol feltett semmilyen más kérdésre sem, – ellenben amikor Marx nekiáll megfogalmazni egy kérdés nélküli választ, elegendő egy kis türelem és éleslátás, hogy fölfedezzük másutt, húsz vagy száz oldallal odébb, vagy valamilyen más tárgy kapcsán, vagy egy egészen más anyagba burkolva magát a kérdést, egyébként vagy Marxnál, vagy alkalmanként, rendkívüli megvilágításokban Engelsnél az elevenére tapintva.[25] És ha kétségkívűl, ennek sugalmazása megkockáztatható, Marxban egy sehol föl nem tett kérdésre adott jelentős válasz, a válasz, amit Marx csak áradó képeinek sokaságával fogalmaz meg, a »Darstellung« és változatainak válasza kétségtelenül annyit tesz, hogy Marx nem rendelkezett – és hozzá sem juthatott élete során – az általa előállított gondolkodásnak megfelelő fogalommal: ez egy struktúrának az elemeire gyakorolt effektusának a fogalma. Minden bizonnyal mondhatni azt, hogy ez csak egy szó, és hogy itt egyedül csak a szó hiányzik, hiszen a szó tárgya mindenestül ott van. Persze, de e szó nem más, mint egy fogalom, és e fogalom strukturális hiánya effektussal van bizonyos megszabott elméleti effektusokra Marx beszédmódjának bizonyos kijelölhető helyein és azokban a beazonosítható megfogalmazásaiban, ami nincs koevetkezmények híján. Amin keresztül talán megvilágítható, de ezúttal belülről, vagyis nem a múlt maradványaként, nem túlélésként, »flörtölő« (a hírhedett »Kokettieren«) eleganciaként, vagy ostobaságok csapdájaként (dialektikám előnye az, hogy lassacskán mondom, – és minthogy azt hiszik, a végén vagyok, miközben igyekszem megcáfolni, ezek mit sem számítanak, csak az ostobaságuk megmutatása! Levél Engelshez, 1867, VI., 26-án), bizonyos formák és hegeli utalások valóságos jelenléte A Tőke beszédmódjában. Belülről, minthogy egy zavarba ejtő és elkerülhetetlen hiány, e fogalom (és minden al-fogalom) hiányának pontos mértéke az egy struktúrának az elemeire gyakorolt effektusa, ami  az egész mű, a láthatatlan-látható, hiányzó-jelenlévő boltozat kulcsa. Talán nem tilos arra gondolni, hogy ha Marx oly jól »játszik« bizonyos szövegrészekben a hegeli fordulatokkal, e játék nem csupán könnyedség és gúny, hanem a szigorú értelemben egy valóságos dráma játéka, melyben régi fogalmak játsszák elkeseredetten egy hiányzó szerepét, akinek nincs neve, amivel a színpadra hívnák, – így ezek csak a hibákban, a szereplők és a szerepek közötti eltolódásban »áll elő« a jelenlét.            Ha igaz, hogy e hiány, amely filozófiai, beazonosított és helyhez rögzített, elvezethet Marx filozófiájának a küszöbére is, más haszon is remélhető tőle magában a történelem filozófiájában. Egy fogalmi, nem felfedett, ám ellenkezőleg, a nem-hiánynak szentelt és teljesnek nyilvánított hiány bizonyos körülmények között meggátolja egy tudomány, vagy bizonyos ágai kibontakozását. Hogy erről meggyőződjünk, elegendő megjegyezni, hogy egy tudomány csak az elméleti törékenységére irányuló rendkívüli figyelem esetén fejlődik, vagyis él. E minőségében kevésbé köti életét ahhoz, amit tud, mint amit nem tud: e feltétellel körülkeríthető ez a nem-tudott, és egy probléma pontosan fölvethető. Csakhogy egy tudomány nem-tudottja nem az, aminek az empirista ideológia hiszi: »maradéka«, amit önmagán kívül hagy, az, amit nem lehet megérteni vagy felbontani; de kitüntetetten az, amit önmagában törékenyként hordoz, a legerősebb »egyértelműségek« látszatai mögött, beszédének bizonyos csöndjeiben, bizonyos fogalmi hiányokban, szigora fehér foltjaiban, röviden, mindabban, ami figyelmes odahallgatással »üresen hangzik«, teltsége ellenére.[26] Ha igaz, hogy a tudás annak meghallásában áll, ami »üresen hangzik«, akkor egy fejlődő és élő tudományban a valami a történelem marxista elméletének életében attól a ponttól függ, ahol Marx, ezerféleképpen, megjelöli egy lényegi fogalom jelenlétét a gondolkodásában, de hiányát a beszédmódjában.

9.

 Íme, miben vétkes A Tőke általunk adott filozófiai olvasata: Marx olvasása után, megfigyelve közben egy olvasat szabályait, megkapó leckét ad nekünk a klasszikus politikai gazdaságtan saját olvasatával. Ha tehát elszántan bevalljuk vétkünket, azért tesszük, hogy belénk hasítson, lehorgonyozzon bennünk, ádázul nekünk essen, annyira, hogy minden áron ki kelljen tartani, remélve, hogy egy napon megképződik és felismerszik az a végtelen kiterjedés, amely tartalmazza apró terét: Marx filozófiájának kiterjedését.                Valamennyien e filozófiát kutatjuk. Ez nem jegyzőkönyveket jelent a Német Ideológia filozófiai szakításáról, amely ezt közvetlenül adja számunkra. Még annyira nem a Feuerbach-téziseket, e néhány vakító megvilágosítást, melyben a filozófiai antropológia éjszakája, amely szakít az előbbi recehártyás képén keresztül érzékelt másik világtól való pillanatnyi meneküléssel. Végül, legalábbis közvetlen formájában és klinikai ítéleteiben is zseniális alakjában ez nem az Antidühring bírálata, ahová Engelsnek kellett »követni Dühring urat arra a tágas terepre, ahol az ósszes lehetséges dolog és még néhány másik tárgyaltatik« (E. S., 3-37. p.), a filozófiai ideológia területe, vagy a világfelfogásé egy »rendszer« formájában felírva. Hiszen azt hinni, hogy Marx egész filozófiája adva van számunkra a Feuerbach-tézisek néhány erőteljes mondatában, vagy A német ideológia negatív beszédmódjában, vagyis a Törlés Műveiben,[27] sajátos félreértése egy gyökeresen új elméleti gondolkodáshoz elengedhetetlen feltételeknek, melyek kiérlelődéséhez, önmeghatározásához és növekedéséhez időre volt szükség. »Azóta, hogy először A filozófia nyomorúságában és a Kommunista Kiáltványban Marx megfogalmazta, mondja Engels, felfogásunkat egy lappangó időszak után, amely húsz éven át tartott A Tőke megjelenéséig…« (ib. 38. p.). Ugyanígy azt hinni, hogy Marx egész filozófiája  adott a számunkra egy olyan mű vitázó megfogalmazásaiban, amely az ellenfél területén vív csatát, vagyis a filozófiai ideológia területén, ahogyan igen gyakran az Antidühring teszi (és később a Materializmus és empiriokriticizmus), ami megtévesztően hasonlít az ideológiai harc törvényeire, ama ideológia természetére, ami az elkerülhetetlen harc színpada, valamint a szükséges különbségtételre filozófiai ideológia között, ahol ez az ideológiai harc folyik, és az Elmélet vagy marxi filozófia között, amely e színpadon folyik a csata megvívására. Ahhoz, hogy kizárólag a Törlés Műveihez ragaszkodjunk, vagy csak a későbbi ideológiai harc érveire, ehhez gyakorlatilag bele kell esnünk a »félrelátásba«, nem szabad meglátni, hogy a kitüntetett hely, ahol megadatik nekünk Marx filozoofiájának olvasása, a főműve: a Tőke. Ezt ugyanakkor mégis régóta tudjuk; Engels nyomán, aki szó szerint rámutat erre, különösen a Második Könyv rejtelmes előszavában, amit egy napon az osztályokban fognak tanulmányozni; és Lenin nyomán, aki ismételgette, ogy Marx filozófiája teljes egészében benne van »A Tőke Logikájá«-ban, abban a Logikában, melyet Marxnak »nem volt ideje« megírni.
Véletlenül se hozzák fel itt azt, hogy mi egy másik évszázadban élünk, hogy sok víz lefolyt a hidak alatt, hogy a mi problémáink nem ugyanazok. Éppen eleven vízről beszélünk, amely még nem folyt el. Spinozától kezdve elégséges történelmi példánk van arra, hogy emberek keményen dologoznak azon, hogy fallal vegyék körül és zárják el mindörökre vastag földréteg alá szomjuk forrásait, de ijedt rémületüket is. Közel egy évszázada az egyetemi filozófia a csönd földjével fedte be Marxot a holtak egyikeként. Ugyanezen idő alatt Marx társai és követői tovább folytatják a legdrámaibb és legsürgetőbb harcokat, és Marx filozófiája teljes egészében beépült történelmi vállalkozásaikba, gazdasági, politikai és ideológiai tevékenységükbe, és az irányításoz, a vezetéshez elengedhetetlen munkákba. A harcok e hosszú időszakában Marx filozófiájának eszméje, létezésének és sajátos szerepének a tudata, ami elengedhetetlen a minden tevékenységet alátámasztó ismeretek tisztaságához és szigorúságához, megőrződött és védelemre lelt minden kísérlet és minden agresszió ellenében. Bizonyítékként csak a tudományos ismeretnek azt a hangos kiáltását kívánom felhozni, ami a Materializmus és empiriokriticizmus, és Lenin teljes életművét, a permanens forradalom e kiáltványát a megismerés, a tudományos elmélet érdekében, és »a síkra szállásért a filozófiában«, a mindent uraló elvet, mely nem más, mint a tudományosság legélesebb tudata ennek világos és rendíthetetlen szigorával. Íme, ez adatott nekünk, ami ma meghatározza a feladatunkat: művek, melyek közül néhányat egy tudomány elméleti gyakorlata állít elő (és elsősorban A Tőke), másokat a gazdasági és politikai gyakorlat (minden átalakítás, melyet a munkásmozgalom története kényszerített a világra), vagy a reflektálás e gyakorlatra (a marxisták között a legnagyobb számban gazdasági, politikai és ideológiai szövegek). E művek nem csak önmagukban hordozzák a történelem marxi elméletét, a kapitalista termelési mód elméletében és a forradalmi tevékenység minden gyümölcsében; hanem Marx filozófiai elméletét is, ami mélyen és gyakran tudattalanul kísért bennük a gyakorlati kifejezés kikerülhetetlen megközelítéseiben.

                Amikor, verítékezve, [28] azt támogattam, hogy a marxi filozófiát gyakorlati létezéshez kellene juttatni, ami gyakorlati állapotban létezik a kapitalista termelési mód elemzésének tudományos gyakorlatában, s ez A Tőke, és a munkásmozgalom történetének gazdasági és politikai gyakorlatában, ennek elméleti létezési formája elválaszthatatlan a szükségleteitől és a mi szükségleteinktől, nem javasoltam mást, mint kritikai megvilágítást és kutatómunkát. mindkettőt saját módozatának természetén belül elemezve, e létmód különböző fokain, vagyis azokon a különböző műveken keresztül, melyek reflexiónk elsődleges anyagát adják. Semmi mást nem javasoltam, mint Marx műveinek és a marxizmusnak a tünet-szintű olvasatát, egyiket a másik után, vagyis e problematika reflektálásának rendszeres progresszív előállítását, reflektálást a problematika tárgyaira, melyek láthatóvá teszik és felszínre hozzák a legmélyebb problematika előállását, ami látni engedi azt, aminek még csak utalásos vagy gyakorlati léte van. Ennek az igénynek a függvényében olvashattam a maga közvetlen politikai létében (és cselekvő politikai létében: a forradalomba belemerült Lenin forradalmi vezetésével a marxista dialektika sajátos elméleti alakját; ennek az elvnek a függvényében tárgyalhattam Mao Ce-Tung 1937-ből való szövegét az ellentmondásról mint a marxista dialektika struktúráinak reflektált leírását a politikai gyakorlatban. De ez az olvasat nem volt, nem lehetett nyitott könyvű olvasat vagy »az általánosítás« egyszerű olvasata, amire túl gyakran szűkítik le a marxista filozófiát, és amely az elvonatkoztatás fedőszó alatt nem más, mint az olvasás vallási vagy empirikus mítoszának a megerősítése, mivel a részleges olvasatok összefoglaló figyelmeztetése csak pillanatra szabadít meg e mítosztól. Ez az olvasat elvszerűen kettős olvasat volt, egy másik, »tünet-szintű« olvasat is, amely egy kérdésben jelenvalóvá tette a hiányzó kérdésére adott választ.

                Hogy világossá tegyük, nem lehetett föltenni a Lenin által a 17-es robbanás feltételeiről adott gyakorlati politikai elemzéseknek a marxi dialektika sajátosságának kérdését, amelyből kiindulva egy válasz, melynek szomszédságából hiányzik a kérdése, a marxizmus műveiben egy másik helyen elhelyezkedő választ, mely a birtokunkban van, egészen pontosan azt a választ, amellyel Marx kinyilvánította, hogy ő »megfordította« a hegeli dialektikát. Marx e válasza a »megfordítással« válasz volt a (hiányzó) kérdésre: mi az a sajátos különbség, amely elválasztja a marxi dialektikát a hegeli dialektikától? Csakhogy a »megfordítással« adott válasz, mint a klasszikus politikai gazdaságtan minden válasza a »munkaértéken« keresztül, azért jelentős, mert tartalmaz magán belül egy belső hiányt: elegendő rákérdezni a megfordítás metaforájára, hogy megállapíthassuk, nem lehet elgondolni, mivel egyszerre jelez egy rajta kívüli valóságos problémát, egy valóságos, de hiányzó kérdést, és önmagán belül az űrt, vagy az e hiánnyal összefüggő fogalmi kétértelműséget, a szó mögötti fogalom hiányát. A fogalom e hiánya egy olyan szó meglétével volt tárgyalható, mint a tünet, amely engem arra az útra vitt, hogy a hiánya által magában foglalt és meghatározott kérdést megszövegezzem. A Lenin-szövegek általam adott, bár tökéletlen és ideiglenes olvasata csak azzal a feltétellel volt lehetséges, hogy e szövegeknek föltettem azt az elméleti kérdést, amelyre ezek a szövegek képviselték az érvényes választ, bár a létfokuk egészen más volt, mint tisztán elméleti (mivel e szövegek gyakorlati célokból a körülmények összejátszásának szerkezetét írják le, melyek közepette a szovjet forradalom kirobbant). ez az »olvasat« megengedte, hogy pontosabbá tegyem a kérdést, és az így átalakított kérdést föltegyem más, szintén tünetszerű, különböző létfokon álló szövegeknek, Mao Ce-Tung szövegének, de egyszersmind Marx 1857-es Bevezetés című módszertani szövegének. Az első válaszból kikovácsolt és ismételten átalakított kérdésből kiindulva lehetővé vált más munkák olvasása: ma A Tőkéé. De itt még A Tőke olvasásakor egy sor kettős, vagyis »tünet-szintű« olvasat segítségéhez folyamodtunk: úgy olvastuk A Tőkét, hogy hogy láthatóvá tegye azt, ami még benne látatatlanul él, de ennek az »olvasatnak« a távlata megnyitott egy teljes mezőt, hogy – amennyire erőmből telt – helyet adjak egy második, egyszersmind kiteljesítő olvasásnak, amely Marx Ifjúkori Műveit célozta meg, különösen a 44-es Kéziratokat, és így azt a problematikát, amely  műveinek alapját képezi, Feuerbach antropológiai problematikáját és Hegel abszolút idealizmusának problematikáját.

                Marx filozófiájának kérdését, vagyis megkülönböztető sajátosságát A Tőkének ez az első olvasata oly kevéssé alakította át és tette pontosabbá, de lehetővé tett egyéb »olvasatokat«, először is A Tőke más olvasatait, melyekből új megkülönböztető pontosítások adódtak, és a marxizmus egyéb műveinek az olvasása: például olyan filozófiai művek (de az ideológiai harc elkerülhetetlen alakját öltő) vizsgálódó olvasása, mint az Antidühring, A Természet filozófiája Engelstől és a Materializmus és empiriokriticizmus Lenintől (valamint a Füzetek a Dialektikáról); vagy például a marxizmus más gyakorlati műveinek »olvasása«, melyek bőségben vannak világunkban, és benne léteznek a szocializmus, valamint a szocializmus felé tartó fiatal országok történelmi valóságában. Ilyen lemaradásban beszélek e klasszikus filozófiai szövegekről, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a marxi filozófia lényegi elveinek a meghatározása előtt, vagyis mielőtt eljutnánk a marxi filozófia koherens létéhez elengedhetetlen minimum megalapozásához az egész filozófiai ideológiával való különbözésében, nem lehet e klasszikus szövegeket olvasni, amelyek nem kutatási, hanem harci szövegek, másként fogalmazva ideologikus kifejezésük rejtélyes beszédét nem olvashatni anélkül, hogy meg ne mutatnánk, e kifejezésmódnak miért kellett szükségszerűen az ideológiai kifejetésmód alakját ölteni, tehát hogy ezt az alakot ne különítenénk el a maga tulajdon lényegében. Szakasztott így van a munkásmozgalom történetéről írott, még elméletileg átlátszatlan művei »olvasásával«, ahogy »a személyi kultusszal«, vagy az olyan súlyos konfliktusokkal, mint a jelenlegi drámánk: ez az »olvasat« talán egy napon lehetővé válik, azzal a feltétellel, hogy jól azonosítható lesz a marxizmus racionális műveiben az, ami erőforrást adhat az értelem számára elengedhetetlen fogalmakat állít elő az oktalanság okairól.[29]

                Összefoglalhatom-e egyetlen szóval az iméntieket? E szó egy kört jelöl ki: A Tőke filozófiai olvasata csak annak bevonásával lehetséges, ami kutatásunk tulajdonképpeni tárgya, Marx filozófiája. Episztemológiailag e kör csak Marx filozófiájának létezésén keresztül lehetséges a marxizmus műveiben. Tehát itt a szó pontos értelmében annak előállításáról van szó, amit jelent: nyilvánvalóvá tenni azt, ami látens; de ez az átalakítását jelenti annak (hogy elsődlegesen már előzetesen létező anyagot adjunk egy megcélzott tárgy alakjának), ami bizonyos értelemben már létezik. Ez az előállítás abban a kettős értelemben, amely a termelési műveletnek egy kör szükségszerű formáját adja, nem más, mint megismerés előállítása. A maga sajátosságában felfogni Marx filozófiáját annyi, mint felfogni annak a mozgásnak a lényegét, melyen keresztül előáll a megismerése, vagy a megismerés mint előállítás felfogása.

10.

 Itt fölvethető egy másik igény kérdése, ami A Tőke általunk nyert olvasata elméleti sarokpontjának tehető. Ahogyan ezek az előadások nem mások, mint első olvasat, amiből kétségkívül jelenleg annyi érthető, hogy ezeket miért adjuk elő bizonytalankodások formájában, – ugyanígy az itteni pontosabbá tételek csak a legelső vonását adják annak, ami még nem lehet más, csak vázlat.
Úgy gondolom, egy elvi pontot megszereztünk. Amennyiben nincsen ártatlan olvasat, ez annyit tesz, hogy minden olvasat az előadásában és szabályaiban csak reflektál az igazi felelősségre: a megismerés felfogására, amely, ragaszkodva tárgyához, azt teszi, ami. Az »expresszív« olvasat kapcsán azt vettük észre, szabadon és nyíltan megmutatja a lényeget a létezésben: és e totális jelenlét mögött azt sejtjük, hogy amikor az átlátszatlanság a semmire csökken, az epifanikus átlátszóság vallási fantazmájának homálya és mintájának kitüntetett megrögzültsége: a Logosz és ennek Írása. Miután elutasítottuk e mítosz megnyugtató bűvöletét, más köteléket alakítottunk ki, melynek szükségképpen egy új olvasathoz kellett vezetnie, ahhoz, amelyet Marx javasolt nekünk, az ezt megalapozó megismerés új felfogásáról.
De azért, hogy jobb látószöget találjunk, egy másik kerülőt engedélyeztünk magunknak. Anélkül, hogy a megismerés felfogásainak ugyanarra a felfogására gondoltam volna, amelyben a történelmi viszonyt még nem elemezték, sem a fortiori nem bizonyították, mégis közelítenünk kellett ahhoz a felfogáshoz, amely az általunk száműzött vallási olvasatot támasztja alá; ez egy szintén eleven felfogás, minden látszat szerint profán átírás, a megismerés empirista felfogása. E szakkifejezést a legszélesebb értelemben vesszük, hiszen ugyanúgy átfoghat egy racionalista empirizmust, mint egy szenzualista empirizmust, és visszatér magában a hegeli gondolkodás művében, úgyhogy e viszony mögött teljes joggal érezhetjük Hegel hozzájárulását a vallás és a saját profán »igazsága« összebékítéséhez.[30]
Hogy jól megértsük, definiálni kell az ezt alátámasztó elméleti problematika lényegi elveit. Hogy jól érthető legyen, meg kell határozni az ezt alátámasztó elméleti problematika lényegi elveit. A megismerés empirista felfogása rávilágít egy olyan folyamatra, amely egy adott tárgy és egy adott alany között megy végbe. Ezen a szinten aligha fontos ennek az alanynak a státusza (hogy üüpszichológiai, történeti-e vagy sem) és ezé a tárgyé (hogy megszakításos-e vagy folytonos, mozgó-e vagy rögzített). E státusz csak az alapproblematika változatainak pontos definícióját érinti, de itt minket egyedül az alapproblematika érdekel. A megismerés folyamatát megelőző adott alany és tárgy már meghatároz egy bizonyos alapvető elméleti mezőt, de ebben a szakaszban még nem jelenthető ki empiristának. Ami ilyenként definiálja, az a megismerési folyamat természete, másként fogalmazva egy bizonyos viszony, amely a megismerést mint olyant annak a reális tárgynak a függvényében definiálja, amely állítólag a megismerése.                Valójában a megismerés egész empirista folyamata az alany elvonatkoztatásnak nevezett műveletében rejlik. Megismerni nem más, mint a valóságos tárgyból kivonni a lényegét, melynek az alany által történő birtoklása megismerésnek neveztetik. Legyenek bármilyenek a különös változatok, amelyeken az absztrakciós fogalom átmehet, egy változatlan struktúrát definiálnak, amely az empirizmus sajátos mutatója. Az empirista elvonatkoztatás, amely az adott valóságos tárgyból elvonja a lényegét, valóságos elvonatkoztatás, amely az alany birtokába adja a valóságos lényeget. Mint látni fogjuk, a valóságos kategóriájának ismétlődése a folyamat minden egyes mozzanatánál az empirista felfogás megkülönböztetője. Voltaképp mit jelent egy valóságos elvonatkoztatás? Számot ad arról, amit valóságos ténynek nyilvánítanak: a lényeg nem más, mint valóságos értelemben egy kivonás, egy elvonatkoztatás valóságos tárgyakból, mint ahogyan mondható, hogy egy kivonat (vagy absztraktum, vagyis szeparátum) telérből vagy homokból, amelybe bezárult és amely tartalmazza ezt. Ahogyan az arany a kivonás előtt aranyként nem különül el a telértől a telérben magában, ugyanígy a valóság lényege is mint valóságos lényeg az őt tartalmazó valóságban létezik. A szó tulajdonképpeni értelmében elvonatkoztatás, vagyis a lényeg kivonása az őt tartalmazó valóságosból, elválasztás az őt tartalmazó és elrejtő valótól. Az eljárásban, amely ezt a kivonást lehetővé teszi (legyen ez például a tárgyak közötti összehasonlítás, egymáshoz dörzsölésük, hogy lekoptassák róluk a telért, stb.); aligha fontos a valóság alakja, hogy különálló egyedekből áll-e, amelyek mindegyike a maga diverzitásában ugyanazt a lényeget adja,- vagy egyetlen egyedből. Mindenesetre a lényegnek a lényeget elrejtő telér valóságától történő ilyetén elválasztása mint e művelet feltétele igen különös elképzelést tartalmaz mind a valóságosról, mind ennek megismeréséről.

                A való: úgy strukturálódik, mint ez a telér, amely a bensejében tiszta aranyrögöt tartalmaz; vagyis két valóságos lényegből áll, a tiszta és a nem tiszta lényegből, az aranyból és a meddőből, vagy ha úgy tetszik (hegeli kifejezésekkel) a lényegesből és a lényegtelenből. A lényegtelen lehet individuális (ilyen vagy olyan gyümölcs, ilyen vagy olyan különös gyümölcsök), vagy anyagiság alakú (ami nem »a forma« vagy »a lényeg«), vagy a »semmi«, vagy bármi más, nem fontos. Tény, hogy a valóságos-tárgy valóságosan tartalmaz magában két egymástól megkülönböztetett valóságos részt, a lényeget és a lényegtelent. Ezzel eljutottunk a legelső eredményhez: az ismeret (amely nem más, mint a lényegi lényeg) valóságosan benne van ennek egyik részeként a valóságosban, a valóság másik részében a lényegtelen rész. A megismerés: egyetlen funkciója, hogy a tárgyban elkülönítse a benne létező két részt, a lényegit és a lényegtelent, – sajátos eljárásokkal, melyek célja a lényegtelen valóságnak a kiiktatása (válogatás, kaparás, dörzsölés egymást követő szakaszaiban), hogy végül a megismerő alany előtt csak a valóságos második része álljon előtte, a maga valóságos lényege. Ezzel a második eredményhez is eljutottunk: az elvonatkoztatás művelete, minden megtisztítási eljárása nem egyéb, mint megtisztítási művelet, és a való egy részének kiiktatása a másik elszigetelése céljából. Ezek ezen a jogcímen nem hagynak semmilyen nyomot a kivont részben, műveletük minden nyoma kiiktatódik a valónak azzal a részével együtt, melyek célja a kiiktatás.               Ugyanakkor e kiiktatási munka valóságából mutatkozik valami, csakhogy nem ott, mint hihetnénk, nem e művelet eredményében, hiszen ez az eredmény nem más, mint a merő és tiszta lényeg, hanem a művelet feltételeiben, egészen pontosan a valóságos tárgy struktúrájában, melyből a megismerési műveletnek ki kell vonnia a valóságos lényeget. Ez a tárgy végül igen különös struktúrára tesz szert, mellyel elemzésünkben már találkoztunk, de amelyet most nyilvánvalóvá kell tennünk. E struktúra éppenséggel a valóságot alkotó két résznek a valóságon belüli kölcsönös helyzetre vonatkozik: a lényegtelen rész és a lényegi rész helyzetére. A lényegtelen rész a tárgy teljes külsejét, látható felületét elfoglalja; míg a lényegi rész a valóságos tárgy belső részét, láthatatlan magvát foglalja el. A láthatónak a láthatatlannal való viszonya tehát azonos a meddő és a mag viszonyával. A lényeg azért nem látható közvetlenül, mert a szó szigorú értelmében el van rejtve, vagyis a lényegtelen meddő teljesen elfedi, beburkolja. Íme, ez a megismerés műveletének összes nyoma, – de ez magában a valóságos tárgyban a lényegtelen és a lényegi kölcsönös helyzetében valósul meg; és ezzel egycsapásra megvan a valóságos kivonás műveletének a szükségessége, és a lényeg feltárásához elengedhetetlen lemaratási eljárásoké is. A felfedés így valóságos értelemben veendő: eltávolítása annak, ami elfed, mint ahogyan eltávolítjuk a mandulát befedő héjat, a gyümölcs héját, és a fátylat, mely a leányt, az igazságot, az istent vagy a szobrot stb. elfedi.[31] Ezekben a konkrét példákban nem e struktúra eredetét keresem, hanem olyan tükörképekként idézem őket, amelyek a látás összes filozófiájának a magabízását tükrözi. Kell-e még bizonyítani, hogy a megismerés empirista felfogásának e problematikája pontos mása a vallási látomás problematikájának, amely a lényeget a létezés áttetszőségében meglátja? Az empirista felfogás úgy gondolható el, mint a látomásos felfogás egy változata, azzal az egyszerű különbséggel, hogy az áttetszőség itt nincs egycsapásra adva, hanem éppen e fátyollal, a nem-tisztaság, a lényegtelenség, ami a lényegit eltakarja előlünk e meddőjével, el van különítve önmagától, és amit az elvonatkoztatás a maga elkülönítési és lemaratási eljárásaival félretol, hogy valóságosan jelenlévővé tegye számunkra a tiszta és meztelen lényeget, amelynek a megismerése már egyenlő a puszta látásával.
Most vizsgáljuk meg az empirista megismerés e struktúráját kritikai távolságból! Olyan felfogásként jellemezhetjük, mint amely a megismerendő valóságos tárgy valóságos részének gondolja magát a megismerését ennek a valóságos tárgynak. E részt hiába mondja lényeginek, és belsőnek, elrejtőzöttnek, vagyis első pillantásra megláthatatlannak, mégis, tulajdonságait tekintve ezt a részt úgy tételezi, mint valóságos részt, amely a lényegtelen résszel való összetettségében alkotja a valóságos tárgy valóságosságát. Azt, ami a megismerést alkotja, vagyis e nagyon különös műveletet, amely a megismerendő valóságos tárgyra irányul, és amely nem semmi, ellenkezőleg, egy új létezést ad hozzá a létező valóságos tárgyhoz, nevezetesen ismeretének létezését (így legalábbis az elmondott vagy írott fogalmi beszédet, mely ezt az ismeretet üzenet formájában kimondja, amely tehát ezt az ismeretet képviseli, de a tárgyon kívül, – miután egy cselekvő alany tényezője) – azt, ami tehát a megismerést alkotja, teljes egészében beleírja a valóságos tárgy struktúrájába a lényegtelen és a lényeges, a felszín és a mélység, a külső és a belső közötti különbség alakjában! Így a megismerés itt teljes egészében valóságosan jelen van: nem csupán a tárgyában, amely ezt a valóságos részt lényegnek nevezi, hanem a műveletében is, ami a különbségtevés, és a valóságosan létező kölcsönös helyzet a valóságos tárgy két része között, melyek egyike (a lényegtelen) a külső rész, amely elfedi és beburkolja a másikat (a lényeget vagy belső részt).
A megismerésnek ez a bevitele a valóságos tárgy valóságos részeként felfogva a valóságos tárgy valóságos struktúrájába – nos, ez alkotja a megismerés empirista felfogásának sajátos problematikáját. Elegendő, ha helyesen a maga fogalma alá vonjuk e felfogást, hogy fontos következtetésekre jussunk, amelyek természetesen túllépnek azon, amit e felfogás mond, miután ebből megértjük a megvallást arról, amit tesz, miközben tagadja. Itt a legkevésbé sem tárgyalhatom e könnyen kifejthető következtetéseket, különösen a látható és a láthatatlan struktúráját illetően, melyben fölismerjuek itt jelentőségének némi előérzetét. Csupán értintőlegesen kívánom megjegyezni, hogy az empirizmus kategóriái ott vannak a klasszikus filozófiájának problematikája mélyén; hogy e problematika fölismerése ennek különféle változataiban, beleértve az elhallgatott változatokat és kétségbe vonásaikat is, egy lényeges elvet adhat a filozófiatörténet tervezetéhez ennek az időszaknak a számára, a fogalmának megszerkesztéséhez; hogy e problematika, amelyet Locke és Condillac XVIII. százada megvallott, bármennyire paradoxálisnak tűnik, mélyen jelen van a hegeli filozoofiában is; és hogy e problematikát Marxnak is fel kellett használnia, hogy elgondolja egy olyan fogalom hiányát, melynek ugyanakkor a effektusai előálltak, hogy megfogalmazzon egy (hiányzó) kérdést, vagyis e fogalmat, amelyre pedig választ adott A Tőke elemzéseiben;  hogy ténylegesen átalakítsa és eltorzítsa ezeket a fogalmakat, miután hozzájuk folyamodott (a látszat és a lényeg, a külső és a belső, a dolgok belső lényege, a látszólagos mozgás és a valóságos mozgás, stb.); hogy Engels és Lenin számos művében találunk részeket e problematikáról, akiknek okuk volt rá, hogy felhasználják ideológiai csatáikban, amelyekben az ellenfél brutális támadásaiban és az általa megválasztott »terepen« a legveszélyesebb ütéseket kellett kivédeni, s az ellenfél ellen fordítani a saját fegyvereit és a saját csapásait, vagyis ideologikus érveit és fogalmait.
Itt csupán egyetlen pontot szeretnék kiemelni: a szójátékot, amely e felfogást megalapozza, és amely a való fogalmán alapszik. Valójában a megismerés eme empirista felfogása első megközelítésben azzal jellemezhető, hogy hogy a »való«-val űzött szójáték. Az imént láttuk, hogy az egész megismerést, úgy ennek saját tárgyát (a valóságos tárgy lényegét), mint a megkülönböztetést a valóságos tárgy között, amelyen a megismerési művelet alapszik, és e megismerési művelet között, azt a megkülönböztetést, amely a megismerés műveletének a helye, – az imént láttuk, hogy a tárgyat éppúgy, mint a megismerés műveletét (attól a valóságos megkülönböztetésében a valóságos tárgytól, melynek megismerését kívánja előállítani) e felfogás úgy tételezi és gondolja, mint ami teljes joggal a valóságos tárgy valóságos struktúrájához tartozik. A megismerés empirista felfogása szerint tehát tehát a teljes megismerés bele van foglalva a valóba, s a megismerés mindig csupán úgy jelenik meg, mint a valóságos tárgy egymástól valóságosan különböző részeinek a valóságos tárgyon belüli viszonya. Ha világosan felfogtuk ezt az alapvető struktúrát, akkor ez számos körülmény esetén kulcsot szolgáltat nekünk például ahhoz, hogy helyesen megítéljük a az empirizmus modern elméleti jogcímeit, amelyek a modellek elméletének ártatlan jogcímein mutatkoznak meg, melyekről remélem, hogy sikerült kimutatnom alapvető idegenségüket Marxtól.[32] Tőlünk messzebb, de Marxhoz sokkal közelebb, Feuerbachnál és a Törlés Műveiben (»Feuerbach-tézisek«,»A német ideológia«) a »valóra« és a »konkrétra«  De nem utaló örökös szójáték, amely egy sor kétértelműségnek az alapjánál ott van, megértetheti velünk, hogy ennek kései következményeitől még ma is szenvedünk.[33] De mégsem veszem igénybe ezt a rendkívül termékeny kritikai utat: e szójáték következményeit és cáfolatukat ráhagyjuk korunk növekvő éberségére. Magával a szójátékkal szeretnék foglalkozni.
Ez a szójáték egy olyan különbséggel játszik, amelyet megöl: ugyanakkor elcseni ennek hulláját. Nézzük meg kissé, mi a neve e kifinomult gyilkosság áldozatának! Amikor az empirizmus a lényegben jelöli meg a megismerés tárgyát, bevall valami fontosat, amit ugyanabban a pillanatban letagad: bevallja, hogy a megismerés tárgya nem azonos a valóságos tárggyal, mivel ezt csak a valóságos tárgy egy részének nyilvánítja. De amit bevall, azt letagadja, éppen azzal, hogy e két tárgy, a megismerés tárgya és a valóságos tárgy közötti különbséget egyetlen tárgy: a valóságos tárgy részeinek egyszerű megkülönböztetésére redukálja. A bevallott elemzésben két különböző tárgy van, a valóságos tárgy, »amely kívül létezik az alanyon, a megismerési folyamattól függetlenül« (Marx), és a megismerés tárgya (a valóságos tárgy lényege), amely jól és szépen különbözik a valóságos tárgytól. A letagadott elemzésben már csak egyetlen tárgy van: a valóságos tárgy. Ebből jogosan vonjuk le a következtetést: az igazi szójáték minket magunkat is becsapott a helyét, a hordozóját (Träger) illetően, a szóval, amelyben kétértelműség rejlik. Az igazi szójáték nem a valóságos szóval játszik, ami az álarca, hanem a tárgy szóval. Ez nem a valóságos szó, amelyet ki kell faggatni meggyilkolása kérdéséről: ez a tárgy szó; ez a tárgyi fogalom, amelyben a különbséget elő kell állítani, hogy megszabadítsuk a tárgy szó csaló egységétől.

11.

 Ezen át arra az útra lépünk, amely – azt mondhatnám, már-már a tudtunkon kívül – megnyílt előttünk, miután igazából nem gondolkodtunk el rajta két filozófuson: Spinozán és Marxon keresztül a történelemben. Spinoza, azzal szemben, amit helyesen a karteziánus idealizmus lappangó dogmatikus empirizmusának kell nevezni, már Spinoza figyelmeztet minket arra, hogy a megismerés tárgya vagy a lényeg önmagában tökéletesen elkülönült és különböző a valóságos tárgytól, hiszen – hogy híres szavához visszatérjünk – nem szabad két tárgyat összekeverni: a kör eszméjét, amely a megismerés tárgya, a körrel, amely a valóságos tárgy. Marx, az 57-es Bevezetés III. fejezetében a lehető leghatározottabban visszatért e megkülönböztetéshez.
Marx elveti a valóságos tárgy és a megismerés tárgya, a valóságos folyamat és a megismerési folyamat azonosításának hegeli összezavarását. »Ezért támadt Hegelnek az az illúziója, hogy a realitás (das Reale) mint a magát magában összefoglaló, magában elmélyülő és önmagából kiindulva mozgó gondolkodás eredményét fogja fel, holott az elvonttól a konkréthoz felemelkedő módszer csak az a módja (die Art) a gondolkodásnak, amellyel a konkrétot elsajátítja, mint szellemileg konkrétat (geistig Konkretes) újraalkotja (reproduzieren).« (Contribution. E. S. 165. p., Német szöveg Dietz: Zur Kritik… 257. p.).[34] Ez az összezavarás, melynek Hegel a történelem abszolút idealizmusának az alakját adja meg, elvét tekintve csak annak az összezavarásnak a változata, mely az empirizmus problematikáját jellemzi. Ezzel az összezavarással szemben védi meg Marx a különbségtételt a valóságos tárgy között (ez a konkrét-valóságos, a valóságos totalitás, »amely a fejen (Kopf) kívül marad a maga függetlenségében előtte, mint utána« megismerésének előállításakor (166. p.), és a megismerés tárgya között, mely utóbbit a gondolkodás állítja elő, amely önmagában mint gondolati konkrétumot (Gedankenkonkretum), mint gondolati totalitást (Gedankentotalität) állít elő, vagyis a valóságos-tárgytól, a konkrét-valóságostól, a valóságos-totalitástól tökéletesen különböző gondolati tárgyat állít elő, amelyben éppen a gondolati-konkrét, a gondolati-totalitás szerzi meg a megismerését.

                Marx még messzebb megy, és kimutatja, hogy e megkülönböztetés nem csupán e két tárgyra vonatkozik, hanem előállításuk folyamatára is. Míg valamely valóságos tárgy, valamely konkrét-valóságos totalitás (például egy adott történelmi nemzet) előállási folyamata teljes egészében a valóságban megy végbe, és a valóságos genezis keletkezési sorrendjében zajlik le (a történelmi genezis mozzanatainak egymást követő sorrendjében), addig a megismerés tárgyának előállítási folyamata teljes egészében a tudatban megy végbe, és egy másik rend szerint zajlik le, melynek során a »valóságos« kategóriákat »újratermelő« gondolati kategóriák nem ugyanazt a helyet foglalják el, mint a valóságos történelmi genezis rendjében, hanem teljesen különböző helyeket attool, melyeket ezeknek a megismerés tárgyának előállítási folyamatában betöltött szerepük kijelöl.
Figyeljünk egy pillanatra mindezekre a témákra!
Amikor Marx azt mondja nekünk, hogy a megismerésnek, tehát a tárgyának az előállítási folyamata elkülönül a valóságos tárgytól, melynek éppen a kisajátításáról van szó a megismerés »móduszában«, – ez teljes egészében a megismerésben, a »fejben« vagy a gondolkodásban megy végbe, egy pillanatra nem hull bele a tudat, a szellem vagy a gondolkodás idealizmusába, mert a »gondolkodás«, amiről itt szó van, nem egy transzcendentális alany vagy egy abszolút tudat képessége, akivel a valóságos világ anyagként állna szembe; ez a gondolkodás még annyira nem egy pszichológiai alany képessége, jóllehet a kivitelezői emberi egyedek. E gondolkodás egy gondolkodási apparátus történelmileg kialakult rendszere, amely a természeti és társadalmi valóságon alapszik, benne és általa tagolódik. E gondolkodást olyan valóságos feltételek rendszere határozza meg, amelyek – a szabad így fogalmaznom – az ismeretek meghatározott előállítási módjává teszik. Mint ilyet, a gondolkodást egy olyan struktúra alkotja, amely összekoeti (»Verbindung«) egymással azt a tárgytípust (nyersanyagot), amellyel dolgozik, a rendelkezésére álló elméleti előállítási eszkoezoekkel (elméletével, módszerével, és kísérleti vagy egyéb technikájával), valamint a történelmi (egyszerre elméleti, ideológiai és társadalmi) viszonyokkal, melyek közepette a gondolkodás előáll. Az elméleti gyakorlat feltételei által meghatározott rendszer jelöli ki az ilyen vagy olyan gondolkodó alany (egyed) helyét és szerepét az ismeretek előállításában. Ez az elméleti előállítási rendszer éppannyira anyagi, mint amennyire »szellemi« rendszer, melynek gyakorlata létező gazdasági, politikai és ideológiai gyakorlatokon alapul és tagolódik, s ezek közvetlenül vagy közvetve szállítják »nyersanyagának« lényegét, – meghatározott objektív valósággal rendelkezik. Ez a meghatározott valóság határozza meg azon egyedi egyéneknek a »gondolkodási« szerepeit és funkcióit, akik csak már felvetett vagy felvetülő »problémákat« képesek »elgondolni«; amely tehát a maga módusza szerint működteti a maga »gondolati erejét«, ahogyan a gazdasági termelési mód működteti a közvetlen termelők munkaerejét. Tehát a »gondolkodás« nem az anyagi világgal szembenálló lényegiség, nem egy »tiszta« vagy »abszolút tudat«, egy transzcendentális alany képessége, vagyis ezt a mítoszt az idealizmus állítja elő mítoszként, hogy benne megalapozza és elismertesse magát; nem: a »gondolkodás« sajátságos valóságos rendszer, amely egy a természettel meghatározott viszonyokban álló adott történelmi társadalom valóságos világán alapul és ebbe beágyazódott, egy sajátos rendszer, melyet létezésének és gyakorlatának a feltételei határoznak meg, vagyis amit saját külön struktúrája, egy a saját külön nyersanyaga (az elméleti gyakorlat tárgya), saját külön termelőeszközei és a társadalom más struktúráihoz való viszonyainak »kombinációs« típusa (Verbindung).
Ha helyesen be kívánjuk látni, hogy így kell meghatározni a »gondolkodást«, ezt a roppant általános kifejezést, amelyet Marx az általunk elemzett szövegrészben használt, akkor teljesen jogos azt mondani, hogy az ismeret előállítása, az elméleti gyakorlat e sajátos munkája olyan folyamatot alkot, amely teljes egészében a gondolkodásban megy végbe, ugyanolyan módon, ahogyan mutatis mutandis azt mondhatjuk, hogy a gazdasági termelés folyamata teljes egészében a gazdaságban megy végbe, bár – és éppen struktúrájának sajátos meghatározottságai miatt – magában foglal szükséges viszonyokat a természettel és egyéb (jogi-politikai és ideológiai) struktúrákkal, amelyek együttvéve alkotják a meghatározott termelési módhoz tartozó társadalmi alakulat átfogó struktúráját. Így teljesen jogos (richtig) azt mondani, miként Marx teszi, hogy »a konkrét-totalitás mint gondolati-totalitás, mint gondolati-konkrét valóban (in der Tat) a gondolkodás, a felfogás terméke (ein Produkt des Denkens, des Begreifens)« (165. p.); teljesen jogos úgy megjeleníteni az elméleti gyakorlatot, vagyis a gondolkodás munkáját a nyersanyagán (a tárgyon, amelyen dolgozik), mint »a szemlélet (Anschauung) és elképzelés (Vorstellung) fogalmakká (in Begriffe) valófeldolgozását (Verarbeitung)« (166. p.) .[35]
Én másutt[36] megkíséreltem megmutatni, hogy ennek a nyersanyag, amelyen a megismerés előállítási módja dolgozik, vagyis az, amit itt Marx az Anschauung és a Vorstellung szóval jelöl, a szemlélet és a képzet anyagának a legkülönbözőbb alakokat kellett öltenie, aszerint, hogy a megismerés milyen történelmi fejlettségi fokot ért el; hogy például igen nagy a távolság ama nyersanyag között, amelyet Arisztotelész munkál, és aközött, amelyen Galilei, Newton vagy Einstein dolgozik, – de formálisan e nyersanyag részét képezi minden megismerés előállítási feltételeinek. Azt is megkíséreltem megmutatni, hogy ha mindenki számára világos is, ez a nyersanyag – apránként, ahogy a megismerés egyik ága előre halad – egyre megmunkáltabbá válik; hogy ha igaz is az, hogy egy fejlett tudomány nyersanyagának nyilvánvalóan nincs többé semmi köze a »tiszta« érzéki szemlélethez vagy az egyszerű »képzethez«, másfelől az is világos, hogy akármilyen messzire megyünk vissza a megismerés valamely ágának a történetében, soha nem »tiszta« érzéki szemlélettel vagy egyszerű »megjelenítéssel« van dolgunk, hanem mindig-már összetett nyersanyaggal, »szemléleti« vagy »képzetes« struktúrával, amely sajátos »Verbindung«-ban kombinál össze egyidejűleg érzéki, technikai és ideológiai »elemeket«; hogy tehát a megismerés sosem áll szemben, mint ahogyan ezt az empirizmus kétségbeesetten szeretné, valamiféle tiszta tárggyal, amely így azonos lenne a valóságos tárggyal, melynek a megismerés éppen… az ismeretét akarja előállítani. Saját »tárgyán« dolgozva tehát a megismerés nem a valóságos tárgyon dolgozik, hanem tulajdon nyersanyagán, amely a szó szigorú értelmében az ő (megismerési) »tárgya«, s amely már a megismerés legelemibb formáitól kezdve különbözik a valóságos tárgytól – mivel e nyersanyag, abban a szoros értelemben, amit Marx adott neki A Tőkében, mindig-már nyersanyag, vagyis egy már megmunkált, már átalakított anyag, éppen azért, mert ránehezedik az az összetett (érzéki-technikai-ideológiai) struktúra, akármilyen csiszolatlan formában is, a megismerés tárgyává teszi, – olyan tárggyá, amelynek a formái módosulni fognak kibontakozása folyamatában, hogy szüntelenül átalakított ismereteket állítson elő, de mindig csak a megismerési tárgy értelmében vett saját tárgyára vonatkozoo ismereteket.

12.

 Pillanatnyilag merész lenne ennél tovább menni. Nem ez az elméleti gyakorlat feltételeinek egyedüli formális fogalma, amely olyan specifikált fogalmakat nem adhat nekünk, amelyek lehetővé tennék az elméleti gyakorlat történetének a létrehozását, s még kevésbé a az elméleti gyakorlat különböző ágaiban a létrehozását (matematika, fizika, kémia, biológia, történelem és más »humán tudományok«). Ahhoz, hogy túlmenjünk az elméleti gyakorlat struktúrájának formális fogalmán, vagyis az ismeretek előállításának fogalmán, ki kell dolgoznunk a megismerés történetének a fogalmát, és ki kell dolgozni a különböző elméleti előállítási módok fogalmait (legfőképpen az ideológia és a tudomány előállítási módjának a fogalmait), valamint az elméleti előállítás különféle ágaira és viszonyaikra (a különböző tudományokra és egymástól való sajátos függésükre, függetlenségükre és tagolódásukra) vonatkozó fogalmakat. E fogalmak elméleti kidolgozása igen hosszadalmas kutatást kíván, melynek a tudománytörténet és az episztemológia klasszikus területein már meglévő becses munkákra kell támaszkodnia, olyan kutatást, amely elsajátítja a már oesszegyűjtött és a még összegyűjtendő »tények« és az e területeken elért első elméleti eredmények egész nyersanyagát. Ugyanakkor e »tények«, eme »empirikus« adatok egyszerű összegyűjtése (a szóban forgó anyagot néhány jelentős kivételtől eltekintve[37] általában egyszerű felsorolások és krónikák alakjában kapjuk, vagyis az ideologikus történetfelfogás alakjában, ha ugyan nem a történetfilozoofiai a priori formájában), – csak ez az összegyűjtés nem elegendő a megismerés történetének a létrehozásához, amihez először is  a fogalom megszerkesztésére van szükség, legalábbis ideiglenes formában, hogy vállalkozhassunk rá. A fentebb olvasható előadások során azért fordítottunk annyi figyelmet azokra a fogalmakra, amelyekben Marx a gazdasági termelés általános feltételeit elgondolja, és azokra a fogalmakra, amelyekben a marxi gondolkodás a maga történelemelméletét elgondolja, hogy ne csak mélyen áthatoljunk a tőkés termelési mód gazdasági tartományának marxi elméletén, de hogy pontosan lássuk az alapvető fogalmaknak egész lehetséges mértékét (a termelésnek, egy termelési mód struktúrájának, a történelemnek a fogalma), amelyek formális kidolgozása szintén elválaszthatatlan a megismerés előállításának és egész történelmének marxi elméletétől.
Már most is elkezdhetjük ama út eszméjét létrehozni, amelyen e kutatások haladnak és haladni fognak. Ez az út forradalomhoz vezet a tudományok történetének hagyományos felfogásában, amelyet még ma is mélyen áthat a felvilágosodás filozófiájának ideológiája, vagyis egy teleologikus, tehát idealista racionalizmus. Kezdjük gyanítani, sőt néhány, már megvizsgált példával bizonyítható, hogy az értelem története sem nem valamiféle folyamatos kibontakozás egyenes vonalú története, sem a maga folytonosságában valamiféle Ész előre haladó öntudatosulása, amely Ész csíraformában már a kezdetektől teljes egészében megjelent, és történetének kellett csupán feltárnia. Tudjuk, hogy a történelem és a racionalizmus e típusa valamilyen adott történelmi eredmény visszatekintő illúziójának a következménye, amely a történetét »befejezett jövő« időben írja, így a maga eredetét a befejezésének anticipációjaként gondolja el. A felvilágosodás filozófiájának racionalitása, mely Hegeltől kapta meg fogalma kibontakozásának rendszerszerű alakját, mind okát, mind történetét tekintve csak ideológiai konstrukció. Ma már látható, hogy a megismerés kibontakozásának valóságos története egészen más törvényeknek van alávetve, mint az ész vallási győzelmének teleologikus reménye. Kezdjuek úgy felfogni ezt a történelmet, mint radikális megszakításokkal (például amikor egy új tudomány leválik a korábbi ideológiai alakulatokról), mély átalakulásokkal ütemezett történelmet, és ha ezek még tiszteletben tartják is a megismerési tartományok létezésének folytonosságát (de nem mindig ez az eset), törésükben akkor is egy új logika uralmát hozzák be, amely már messze nem a réginek egyszerű kibontakozása, nem a réginek az »igazsága« vagy »megfordítása«, hanem szó szerint a régi helyébe lép.
Ez arra kötelez minket, hogy visszautasítsuk az ész mindenféle teleológiáját, és úgy fogjuk föl egy eredmény feltételeihez való történelmi viszonyát, mint valamely termelési viszonyt, és nem mint kifejezési viszonyt, vagyis úgy, mint amit röviden így nevezhetuenk, és ami nem illik bele a klasszikus kategóriák rendszerébe, sőt e kategóriák fölcserélését igényli: ez a saját esetlegességének szükségszerűsége. Hogy behatoljunk e szükségszerűségbe, be kell hatolnunk egy igen különös és igen paradoxális logikába, amely ehhez az előállításhoz vezet, vagyis az ismeretek előállításának logikájához, mely ismeretek egy még ideologikus ismereti ághoz tartoznak, amely igyekszik magát tudománnyá szervezni, vagy már tudományként megalapozta magát. Ebben a jellemzőben számos meglepetés vár ránk, olyanok, amilyeneket G. Canguilhem munkái adnak a reflex-fogalom előállításának történetéről, ez a fogalom, annak ellenére, amit a látszatok (vagyis voltaképpen az uralkodó ideologikus felfogás) elhitet velünk, nem egy mechanikus filozófiából született meg, hanem egy tagadatatlanul vitalista filozoofiából;[38] mint az, amelyet még  a diák M. Foucault-nak köszönhetünk egy olyan összetett kulturális alakulat zavarba ejtő kibontakozásáról, amely az »Őrület« túldeterminált terminusa köré csoportosul a XVII. és a XVIII. században, egy sor orvosi, jogi, vallási, erkölcsi és politikai gyakorlattal és ideológiával kombinálódva, melyek belső elrendeződése és ezeknek a tartalma a hely és e terminusok szerepváltozásának függvényében a gazdasági, politikai, jogi struktúrák általánosabb összefüggésében változik; [39] mint az, amit még mindig M. Foucault-nak köszönhetuenk, aki megmutatta, hogy valójában látszatra különnemű feltételek milyen együttese esküdött össze »a tényleges munka« szorgalmával annak előállítására, ami a mi számunkra kézenfekvőnek tűnik: ez a beteg megfigyelése a klinikai orvoslás »tekintetén« keresztül.[40]

                Még a tudomány és az ideológia közötti elméletileg alapvető és gyakorlatilag döntő fontosságú megkülönböztetésénél is őrizkedni kell a közvetlenuel fenyegető dogmatikus vagy szcientista kísértéstől; – hiszen e kutató és fogalomalkotó során meg kell tanulnunk, hogy e megkülönböztetést ne használjuk úgy, hogy ezzel visszaállítsuk a felvilágosodás filozófiájának ideológiáját, épp ellenkezőleg, az olyan ideológia tárgyalandó, amely például egy tudomány előtörténetét képezi, valóságos történelemként, melynek megvannak a maga törvényei, és mint azt a valóságos előtörténetet, amelynek egyéb technikai gyakorlatokkal és egyéb tudományos vívmányokkal valoo valooságos szembesítése egy adott specifikus elméleti oesszeállásban előállíthatta, nem saját céljaként, hanem meglepetéseként egy tudomány eljövetelét. Hogy ezáltal arra kényszerülünk, hogy felvessük minden tudomány feltételeinek a problémáját, az »episztemológiai szakítást«, vagyis klasszikus terminológiával szólva a tudományos felfedezés feltételeinek a problémáját, és hogy kívánatosnak tartjuk ennek fölvetését Marx kapcsán is, íme, ez sokszorozza meg feladatainkat. E probléma tanulmányozása arra indított, hogy egészen új módon kell elgondolni a tudomány viszonyát az ideológiához, amelyből megszületett, és ami többé-kevésbé süketen kíséri a maga történetében; hogy e kutatás szembesít minket azzal a megállapítással, hogy minden tudomány nem gondolható el a viszonyában az ideológiával, amelyből kilép, »az ideológia tudományaként«,[41] íme, ami lehangolhatna minket, ha nem látnánk előre a megismerés tárgyának természetét, amely csak ideológiai alakban létezhet, amint viszont tudománnyá áll össze, sajátos módon áll elő, amely meghatározza a megismerést. Ez az összes példa, ha átengedjuek magunkat az elsődleges eszmének a megismerés történetének új felfogásáról, amit nekünk létre kell hoznunk, megadja számunkra a történelmi kutatások és az elméleti kidolgozás ránk váró munkájának a mércéjét.

13.

 Most rátérek Marx egy második, döntő fontosságú megjegyzésére. Az 57-es bevezetés szövege, amely szigorúan elkülöníti a valóságos tárgyat a megismerés tárgyától, a folyamataikat is elkülöníti egymástól, és ami a fő, nyilvánvalóvá tesz egy sorrendi különbséget e két folyamat keletkezésében. Hogy egy másik nyelven szóljunk, amely állhatatosan visszatér A Tőke nyelvezetében, Marx kijelenti, hogy az a sorrend, amely a megismerés folyamatában a gondolati kategóriákat vezérli, nem esik egybe azzal a sorrenddel, amely a valóságos kategóriákat vezérli a valóságos történelmi keletkezés folyamatában. E megkülönböztetés nyilvánvalóan igen közelről érinti A Tőke egyik legtöbbet vitatott kérdését, azt a kérdést, hogy vajon azonosság áll-e fönn a »logikainak« mevezett sorrend (avagy a kategóriák »levezetésének« sorrendje A Tőkében) és a valóságos »történelmi« sorrend között. A legtöbb értelmezőnek nem sikerült valóban »kimenni« e kérdésből, mert nem érik be a felvetéssel megfelelő terminusaiban, vagyis a kérdés megkövetelte problematika mezőjén fölvetni. Fejezzük ki ugyanezt más, általunk már ismerős formában: A Tőke egész sor választ ad a »logikai« sorrend és a »történelmi« sorrend azonosságára és nem-azonosságára. E válaszok nem kimondott kérdésre adott válaszok: s ennél fogva fölvetik kérdésüknek a kérdését, vagyis arra szólít fel minket, hogy fogalmazzuk meg azt a meg nem fogalmazott kérdést, amelyre e kérdések válaszolnak. Világos, hogy e kérdés a logikai sorrend és a történelmi sorrend viszonyát érinti, de e szavakat kimondva  csupán maguknak a válaszoknak a kifejezéseit ismételjük: ami végső soron megszabja a kérdés helyzetét (tehát az előállítását), az a problematika mezőjének meghatározása,amelyen beluel e kérdést (e problémát) fel kell vetni. Csakhogy az értelmezők a kérdést egy empirista problematika mezőjén belül vetik föl, vagy (a szigorú értelemben vett »megfordításával«) egy hegeli problematika mezőjén belül, az első esetben arra keresve bizonyítékot, hogy a »logikai« sorrend, miután lényegénél fogva azonos a valóságos sorrenddel, a valóságos sorrend mint ennek lényege a valóságban benne létezve nem tehet mást, mint a valóságos sorrendet követi; a második esetben pedig azt, hogy miután a valóságos sorrend a lényegénél fogva azonos a »logikai« renddel, a valóságos sorrendnek, amely ekkor csupán a logikai sorrend valóságos létezése, követnie kell a logikai sorrendet. A két esetben az értelmezőknek erőszakot kellett tenniük Marx bizonyos válaszain, amelyek nyilvánvalóan ellentmondanak hipotéziseiknek. Azt javaslom, hogy e kérdést (e problémát) ne egy ideológiai problematika mezőjén vessük föl, hanem a valóságos tárgy és a megismerés tárgya közötti különbségtétel marxi elméleti problematikájának mezőjén, megjegyezve, hogy a tárgyak e megkülönböztetése maga után von egy radikális különbségtételt a »kategóriák« a megismerésben történő megjelenésének sorrendje között egyfelől, és a történelmi valóságban másfelől. Elegendő fölvetni a viszony állítólagos problémáját a valóságos történelmi keletkezés rendje és a fogalmak kibontakozásának rendje között a tudományos beszédmódban, e problematika (e 2 sorrend radikális megkülönböztetése) mezőjén, hogy levonjuk a következtetést: egy képzelt problémával van dolgunk.
E hipotézis megengedi, hogy tiszteletben tartsuk a Marx által adott válaszok változatosságát, vagyis mind a megfeleléses eseteket, mind a meg-nem-feleléses eseteket a »logikai« sorrend és a »valóságos« sorrend között, – amennyiben igaz az, hogy nem lehet kettős-egyértelmű megfelelés e két elkülönült sorrend különböző mozzanatai között. Amikor azt mondom, hogy a valóságos tárgy és a megismerés tárgya közötti különbségtétel maga után vonja a két sorrendű terminusok közötti kettős-egyértelmű megfelelés  ideologikus empirista és abszolút idealista)  mítoszának eltűnését, akkor ezen a kettős sorrendű terminusok közötti kettős-egyértelmű megfelelés minden, még a megfordított formáját értem: mivel egy megfordított megfelelés még mindig megfelelés terminusról terminusra, közös sorrend alapján (csak az előjel változik). Azért hivatkozom ez utóbbi hipotézisre, mert Della Volpe és iskolája azt állította, hogy e nélkül nemcsak A Tőke elmélete nem érthető meg, de a marxi »ismeretelmélet« sem.
Ez az értelmezés Marx néhány mondatán alapszik, melyek közül a legvilágosabban ez szerepel az 57-es Bevezetésben (E. S. száz7egy. p.):
»Képtelenség és hibás dolog volna tehát a gazdasági kategóriákat abban a sorrendben felsorakoztatni, amelyben történelmileg a meghatározók voltak. Sorrendjüket éppenséggel az a vonatkozás határozza meg, amelyben a modern polgári társadalomban egymással állnak, és amely pontosan fordítottja (umgekehrte) annak, amely természetszerű sorrendjükként jelenik meg, illetve a történelmi fejlődés sorrendjének megfelel.«[42]

                Ennek az Umkehrungnak, az irány »megfordításának« a tanúságára hivatkozva a logikai sorrend pontról pontra a történelmi sorrend fordítottjának nyilvánítható. E ponton Rancière kommentárjára hivatkozom.[43] Marx szövegének közvetlen folytatása egyébként nem hagy semmilyen kétértelműséget maga után, mert megtudjuk belőle, hogy a két sorrend terminusainak egyenes vagy fordított megfeleléséről folytatott vitának semmi köze az elemzett problémához: »Nem arról a helyről van szó, amelyet a gazdasági viszonyok a különböző társadalmi formák egymásutánjában történelmileg elfoglalnak… a nem a modern polgári társadalmon belüli Gliederung-jukról (tagolt kombinációjukról). (171. p.)[44] Éppen ez a Gliederung, ez a tagozott-gondolati-totalitás az, amit elő kell állítani a tudatban, miként a megismerés tárgyában, hogy el lehessen jutni a valóságos a Gliederung, a valóságos-tagozott-totalitás megismeréséhez, amely a burzsoá társadalom létezését alkotja. A rend, amelyben a gondolati Gliederung előáll, egy sajátos sorrend, ez magának az elméleti elemzésnek a sorrendje, amit Marx A Tőkében teljesít ki, a gondolati-mindennek, a gondolati-konkrétnak az előállításához szükséges fogalmak »szintézisének«, összekapcsolódásának a sorrendje, ami nem más, mint A Tőke elmélete.

                Az a sorrend, amely szerint e fogalmak az elemzésben tagolódnak, Marx tudományos bizonyításának a sorrendje: nincs semmilyen kettős-egyértelmű közvetlen kapcsolata azzal a sorrenddel, amelyben ilyen vagy olyan kategóriák a történelemben felbukkantak. Lehetnek ilyen vagy olyan összetalálkozások, a látszólag azonos sorrendű ritmusos, sorozatos fonatok, de ezek – messze attól, hogy e megfelelések létezésének a bizonyítékai lehetnének – választ adnak a megfelelés kérdésére, egy másik kérdést vetve föl. Túl kell menni a két sorrend megkülönböztetésén, hogy megvizsgáljuk, vajon jogos-e fölvetni (ami egyáltalán nem biztos: lehet, hogy e kérdésnek nincs semmi értelme, – és minden okunk megvan azt gondolni, hogy tényleg semmi értelme). Épp ellenkezőleg, Marx nem minden malícia nélkül azt mutatja meg korának, hogy a valóságos sorrend ellentmond a logikai sorrendnek, és olykor a kifejezésben odáig megy el, hogy kijelenti: e két sorrend között a viszony »megfordított«, nem kell e szót betű szerint venni, nem kell fogalomnak, vagyis szigorú állításnak tekinteni, amely nem attól nyerné el értelmét, hogy ki lett mondva, hanem attól, hogy teljes joggal tartozik bele egy meghatározott elméleti mezőbe. Ellenben Rancière bizonyítása azt mutatja meg, hogy ebben az esetben, mint oly sok más esetben is, a »Megfordítás« terminus A Tőkében analógiás szokásból szerepel elméleti szigor nélkül, vagyis ama szabatosság nélkül való, amit a Marx egész elemzését alátámasztó elméleti problematika megkövetel tőlünk, s amelyet előzetesen identifikálni és definiálni kell ahhoz, hogy egy terminus jogosságáról vagy gyengeségéről ítélni lehessen. Könnyűszerrel lehetne sikerrel kiterjeszteni ezt a bizonyítást mindazokra a szövegrészekre, amelyek a két sorrend terminusai közötti megfordított kettős-egyértelmű megfelelés értelmezése felé hajtanak.

14.

 Tehát visszatérek a fogalmak sorrendjének jellegéhez Marx elemzésének megvilágításában, vagyis a bizonyításában. Kijelenteni, hogy a fogalmak e sorrendje (vagy »logikai« rendje), amely híján van a terminusok kettős-egyértelmű viszonyának a történelmi sorrendhez, sajátos rend, ez egy dolog: de még meg is kell indokolni ezt a specificitást, vagyis e sorrendnek mint sorrendnek a természetét. E kérdés felvetése nyilvánvalóan annyit tesz, mint felvetni a sorrend-forma kérdését, azt, hogy e tekintetben mit követelt meg a megismerés történetének egy adott pillanatában a tudományosság létező típusa, vagy a jobban tetszik, mit követeltek meg a tudomány által a saját gyakorlatában tudományosnak elismert elméleti érvényességi normák? Ez még egy olyan, nagy horderejű és igen bonyolult probléma, amely nagy számú elméleti probléma előzetes tisztázását feltételezi. A lényegi probléma, amelyet a fennálló bizonyítási típusú kérdés előfeltételez, a különböző formák előállításának történelmi problémája, mely formákban az (akár »ideologikus«, akár »tudományos« ismereteket előállító) elméleti gyakorlat saját érvényességének megkövetelhető normáit elismeri. Javaslom, hogy e történelmet nevezzük az elméleti történelemnek mint olyannak, vagy azon előállítás (és átalakulás) történelmének, amely a megismerés történelmének adott pillanatában az elméleti problematikát alkotja, amire az összes fennálló elméleti érvényességi ismérvet vonatkoztatják, tehát azokat a formákat is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valamely elméleti beszéd bizonyító erőt és értéket kapjon. Az elméletinek, az elméletiség struktúráinak és az elméleti apodikcitás formáinak e története megalkotandó, – és itt is, ahogyan Marx mondta, amikor munkásságát megkezdte, »hatalmas irodalom« áll a rendelkezésünkre. De egy dolgot jelentenek a rendelkezésünkre álló, gyakran nagy értékű elemek (különösen az »ismeretelmélet« történeteként kezelt filozófiatörténetben), és egy másik dolog ezek elméleti formába öntése, ami éppen ennek az elméletnek a kialakítását, előállítását feltételezi.

                E kitérőt csak azért tettem, hogy visszatérjek Marxhoz, és elmondjam: elméleti beszéde sorrendiségének (vagy kategóriáinak »logikai« sorrendje A Tőkében) apodiktikus jellege csak az elméleti történelmének elmélete alapján gondolható el, amely megmutatná, mi a tényleges viszony egyfelől A Tőke elméletének bizonyítási formái, másfelől pedig a kortársi és hozzá közelálló elméleti bizonyítási formák között. Ebből a szempontból újból elengedhetetlen Marx és Hegel összehasonlító tanulmányozása. De ez nem meríti ki a tárgyunkat. Mert minket gyakran figyelmeztetnek szüntelen hivatkozásai a filozófiai beszédmódtól különböző,[45] más bizonyítási formákra, – arra, hogy Marx a matematikától, a fizikától, a kémiától, az asztronómiától, stb. kölcsönzott bizonyítási formákhoz is folyamodik. Maga Marx szüntelenuel figyelmeztet tehát a bizonyítási sorrend eredeti és összetett jellegére, amit ő vezet be a politikai gazdaságtanba.

                Ő maga jelentette ki La Châtre-hoz írott levelében: »az elemzésnek az a módszere, amelyet használtam, és amelyet eddig nem alkalmaztak gazdasági témákra, eléggé megnehezíti az első fejezetek olvasását…« (I. köt., 44. p.).[46] Az elemzésnek ez a módszere, amiről Marx beszél, egyezik a »kifejezésmóddal« (Darstellungsweise), amire a második német kiadás utószavában utal (I. 29. p.), és és amit gondosan megkülönböztet »a kutatási módtool« (Forschungsweise). A »kutatási mód« az a konkrét kutatás, amelyet Marx évek során át végzett a létező dokumentumokon és az ezeket alátámasztó tényeken: e kutatás olyan utakat követett, amelyek az eredményben eltűnnek, tárgyának, a tőkés termelési módnak a megismerésében. Marx »kutatási« jegyzőkönyveit részben olvasmányjegyzetei tartalmazzák. De A Tőkében egészen mással van dolgunk, mint a minden kutatással együtt járó bonyolult és változó eljárásokkal, a felfedező elméleti gyakorlatának szintjén felfedezése folyamatának logikájával, ennek kifejtésével,  »kísérletekkel és tévedésekkel«. A Tőkében a fogalmak rendszerszerű kifejtésével és apodiktikus elrendezésével van dolgunk, a bizonyító beszédtípusnak ugyanabban a formájában, mint »az elemzés«, amelyről Marx beszél. Honnan ered ez az »elemzés«, amelyet Marx előzetesen létezőnek kellett hogy tekintsen, hiszen csak a ráalkalmazását követeli magának a politikai gazdaságtanra? Az általunk felvetett kérdés elengedhetetlen Marx megértéséhez, és erre a jelen állapotban kimerítő választ nem tudunk adni. Fejtegetéseink ezen az elemzésen alapulnak, az elemzés által működtetett érvelésen és bizonyításon, és a legnagyobb mértékben azokon a szinte kihallhatatlan szavakon, azokon a látszólag semleges szavakon, melyeket Macheray tanulmányozott A Tőke legelső mondataiban, és a kihallásokon, melyekről mindent megpróbálunk átadni. A Tőke tényleges beszédében betű szerint e szavak hordozzák bizonyításának suttogó beszédmódját. Ha sikerülne eljutnunk bizonyos érzékeny pontokon, mi több, Marx betűje ellenében, e csöndes beszéd  tulajdon logikájának és szekvenciájának a rekonstruálásához; ha megtörténne, hogy beazonosítjuk és kitöltjük a fehér helyeket; ha esélyünk lenne arra, hogy pótoljunk bizonyos még tétovázó szavakat más, szigorúbb terminusokkal, akkor sem jutnánk messzebb. Ha a megerősítéshez csekély bizonyítékkal képesek lennénk megalapozni azt, hogy Marx beszédmódja elviekben idegen Hegel beszédmódjától, s hogy dialektikája (az Utószó ezt azzal a kifejtési móddal azonosítja, amelyről beszélünk) teljesen más, mint Hegel dialektikája, akkor sem jutnánk messzebb. Nem látnánk meg, honnan szerzi Marx ezt az elemzési módot, amelynek elő-létezést tulajdonít, – nem tudnánk föltenni a kérdést, hogy vajon Marx – távol attól, hogy kölcsönözte volna – tulajdonképpeni értelemben feltalálta-e ezt az elemzési módszert, vagy csupán alkalmazta, ahogyan azt a dialektikát feltalálta, amelyről több, ismert és a gyötrődő értelmezők által túlságosan megrágott szöveghelyen kijelenti, hogy Hegeltől vette. És ha ez az elemzés és ez a dialektika nem – miként gondoljuk – más, mint egy és ugyanazon dolog, az eredeti alkotáshoz nem volna elég rámutatni arra, hogy ez csak a Hegellel történő szakítás árán lehetséges, akkor még fel kellene mutatni ennek az alkotásnak a pozitív feltételeit, a lehetséges pozitív mintáit, melyek – tükrözve a személyes elméleti együttállást, ahová a története Marxot vezette – előállították gondolkodásában e dialektikát. Mindezt a jelen állapotban nem tudjuk megtenni.

                Egyébként erős fogadás tehető arra, hogy Marx, miként gondolhatni hisszük, filozófiai olvasmánya első erőfeszítését követően szépen és helyesen feltalált egy új bizonyítási elemző rend-formát, magától értetődik, mint a nagy feltalálóknál az elméleti történetében: idő kell ahhoz, hogy felfedezésük egész egyszerűen elfogadott legyen, és később átmenjen a folyó tudományos gyakorlatba. Egy gondolkodó, aki új rendet vezet be az elméletibe, az apodikticitás vagy a tudományosság új formáját, egészen máson megy keresztül, mint az a gondolkodó, aki egy új tudományt alapít meg. Sokáig ismeretlen maradhat, meg nem értett, főleg ha, miként Marxnál ez az eset, az elméletiben egy forradalmi feltaláló megkettőzötté és álarcossá válik ugyanabban az emberben a tudomány egyik ágában (itt a történelem tudományában). Annál is inkább kockázatos ez az állapot,mert ő csak részlegesen reflektált a forradalom fogalmára, amit bevezetett az elméletibe. E kockázat megkettőződik, ha az érvek, melyek egy forradalom fogalmi kifejezésére korlátozódnak, egy új tudomány felfedezésén keresztül érintik az elméletit, nem csupán a személyes szintű körülmnyek között tartják meg, vagy az »időhiányban«: mindenekelőtt ott tarthatják azon objektív elméleti feltételek megvalósulási fokán, melyek uralják e fogalmak megfogalmazásának a lehetőségét. Az elkerülhetetlen elméleti fogalmak nem jöhetnek létre önmagukból, mágikusan, rendelésre, amikor éppen szükség van rájuk. Ellenben a tudományok vagy a nagy filozófiák kezdeteinek valamennyi története azt mutatja, hogy az új fogalmak pontos együttese nem vonul fel a parádén ugyanabban a rangban; ellenben némelyikük hosszú időn keresztül várakozik, vagy kölcsönkapott ruhában vonul föl, mielőtt felöltené használhatóvá tett öltözetét;  – hosszú idő az is, amíg a történelem nem szolgált a szabóval és a szövettel. Az intervallum alatt a fogalom épp hogy jelen van a művekben, de egy másik formában, mint a fogalom formája, – egy olyan formában, amely egy másik, megszövegezett és rendelkezésre álló, vagy elbűvölt fogalomtulajdonostól »kölcsönzott« forma belsejében keresi magát. Mindezt azért, hogy megértsük, nincs semmi megérthető abban a paradoxális tényben, hogy eredeti elemzési módszerét Marx úgy tárgyalja, mint egy már attól fogva létező módszert, amely azóta létezik, mióta feltalálta, és abban a tényben sincs, hogy kölcsönvenni gondolja Hegeltől, attól fogva, hogy elszakította hegeli kötelékeit. Ez az egyszerű paradoxon olyan munkát követel meg, amelyet itt alig vázolhatunk, és amely kétségtelenül meglepetéseket tartogat számunkra.

15.

Azonban ahhoz eléggé előre haladt e munka, hogy – visszatérve a sorrendi különbségre a megismerés tárgya és a valóságos tárgy között – megközelítsük a problémát, amelynek e különbség a megjelölője: a két tárgy (a megismerés tárgya és a valóságos tárgy) viszonyának a problémája, a viszonyé, amely magának az ismeretnek a létezését képezi.
Figyelmeztetnem kell arra, hogy ezzel egy igen nehezen hozzáférhető területre lépünk, két okból is. Először azért, mert kevés marxi támponttal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelöljük a teret, és tájékozódjunk benne: voltaképp egy olyan probléma előtt állunk, amely nem csupán megoldandó, de egész egyszerűen elhelyezendő, hiszen igazán még nem volt fölvetve, vagyis nem volt kimondva a megfelelő problematika alapján, és a problematika által megkívánt szigorú fogalmakban. Azután, – és paradoxális módon ez a legnagyobb nehézség, mert szó szerint eláraszt minket a valójában teljes szigorúsággal még föl nem vetett problémára felkínált megoldások bősége, – elárasztottak a »nyilvánvalóságuktól« elvakított megoldások. Csakhogy e megoldások nem olyanok, mint amelyekről Marx kapcsán beszéltünk, hiányzó, mégis megfogalmazott kérdésekre adott válaszok, hogy kifejeződjön a kérdésekbe fogalt válaszok elméleti forradalma. Ellenben kérdésekre adott válaszok, tökéletesen megfogalmazott problémákra adott megoldások, hiszen e kérdéseket és problémákat a válaszok és megoldások szabták ki mérték szerint.
Egészen pontosan arra célzok, amit az ideologikus filozófiatörténetben »a megismerés problémája«, vagy »az ismeret elmélete« fejezet alá csoportosítottak. Azt mondom, hogy itt ideologikus filozófiáról van szó, amit az a hagyomány határoz meg, amely a nyugati idealista filozófiával keveredik össze (Descartes-tól Husserlig, Kanton és Hegelen keresztül). Azt mondom, hogy a megismerés »problémájának« e helyzete annyiban ideologikus, amennyiben ezt a »válaszából« kiindulva fogalmazták meg, a válasz pontos visszfényeként fogalmazták meg, vagyis nem valóságos problémaként, hanem olyan problémaként, amit azért vetettek föl, hogy az ideologikus megoldás, amelyet adni kívántak rá, csakugyan e probléma megoldása legyen. Itt nem tárgyalhatom azt a pontot, amely az ideológia lényegét ennek ideológiai formájában határozza meg, és amely elvében az ideológiai megismerést (és kitüntetetten azt a megismerést, amelyről az ideológia beszél, amikor a megismerés problémája, illetve az ismeretelmélet formájában gondolkodik a megismerésről) egy felismerési jelenségre szűkíti le. Az ideológia előállítási módjában (amely e tekintetben teljesen különbözik a tudomány elméleti előállítási módjától) valamilyen probléma megfogalmazása csak azon feltételek elméleti kifejezése, amelyek lehetővé tesznek egy a megismerési folyamaton kívül már előállt megoldást, mert az elméletin kívüli kérések és követelések  (vallási, erkölcsi, politikai és egyéb »érdekeken« keresztül) kikényszerítik, hogy felismerje önmagát egy mesterséges problémában, amit számára eszkábáltak össze, hogy egyszerre szolgáljon elméleti tükörként és gyakorlati igazolásként. A »megismerés problémája« által uralt egész nyugati filozófiát így voltaképpen egy olyan kifejezésben és olyan elméleti alapon fölvetett »probléma« megfogalmazása uralja, amelyet azért állítottak elő (egyeseknél tudatosan, másoknál nem tudatosan, de ez nem lényeges), hogy lehetővé tegyék e tükörben történő felismeréstől várt elméleti-gyakorlati effektusokat. Éppen annyi joggal mondhatná az ember, hogy a nyugati filozófia egész történetét nem »a megismerés problémája« uralja, hanem az ideologikus megoldás, vagyis a gyakorlati, vallási, erkölcsi és politikai, a megismerés valóságától idegen »érdekekre« történő hivatkozással előre kikényszerítése annak, hogy e »problémát« el kelljen fogadni. Miként oly mélyen mondta Marx A német ideológiát követően: »nem csak a válaszban, de már magában a kérdésben is misztifikáció rejlett«.
Itt találkozunk a legnagyobb nehézséggel. Mert ellent kell állnunk  – és már-már egyedül vagyunk ezzel a vállalkozásunkkal – azoknak az évszázados »nyilvánvalóságoknak«, melyeket az elmékben nem csak egy hamis válasz, de főként egy hamis kérdés ismételgetése állított elő. Ki kell lépnünk az ideologikus kérdés által meghatározott ideologikus térből, e szükségképpen zárt körből (hiszen az ideológia előállítási módját jellemző felismerési struktúrának ez az egyik lényeges effektusa: az elkerülhetetlenül zárt köre annak, amit egy másik összefüggésben és más célból Lacan így nevez: »kettős visszfény-kapcsolat«), hogy egy másik helyen új teret nyissunk, – olyan teret, amelyet a probléma helyes fölvetése  igényel úgy, hogy nem ítéli meg előre a megoldását. Hogy »a megismerés problémájának« ez a tere zárt tér legyen, vagyis circulus vitiosus (mert nem más, mint az ideologikus felismerés visszfény-kapcsolatának a köre), ezt »megismerés elméletének« teljes története láttatja velünk a nyugati filozófiában a hírhedett »karteziánus körtől« egészen a hegeli vagy husserli Ész teleologikus köréig. Bár a tudat és a tisztesség legmagasabb fokán, éppenséggel abban a filozófiában (Husserl), amely elméletileg vállalja, vagyis ideológiai vállalkozása lényegi  elemének gondolja e kör szükséges létezését, nem lép ki e körből, nem szabadul meg ideologikus fogságából, – miként nem léphetett ki e körből az sem, aki egy »megnyitásban« (ami látható módon csak a bezárulás ideologikus nem-bezárása) kívánta elgondolni e »bezárulás« abszolút lehetőségfeltételét, vagyis e »bezárulás« »ismétlésének« zárt történetét: Heidegger. Egy zárt térből nem léphetni ki úgy, hogy egyszerű kívüljében helyezkedünk el; ez a külsője vagy a mélysége: amíg ez a kívüli vagy ez a mélységi az ő kívülje és az ő mélysége marad, amíg még ehhez a körhoez, ehhez a térhez tartoznak az ő más-mint-ő-jének »ismétlődéseként«. E körből nem e tér ismétlése, hanem nem-ismétlése útján sikerül kiszabadulni: az egyetlen elméletileg megalapozott meneküléssel, – ami éppen nem menekülés (hiszen még mindig túsza maradunk annak, ami elől menekülünk), hanem egy új tér, egy új problematika radikális megalapozása, ami lehetővé tesz a valóságos probléma felvetését, amelyet ideológiai helyzetének felismeréses struktúrájában félreértettek.

16.

E problémafölvetés első vázlatának szeretném az itt következő néhány észrevételt szentelni, nem rejtve véka alá, hogy az itt kijelentettek épp annyira bizonytalanok, mint amennyire elengedhetetlenek.
Az 57-es Bevezetésben Marx így ír: »Az egész, ahogyan a fejben mint gondolati-egész (Gedankenganzes) megjelenik (erscheint), a gondolkodó fej terméke, amely a világot (die Welt) a számára csak és egyedül (einzig) lehetséges módon (Weise) sajátítja el (aneignet), olyan módon, amely különbözik ennek a világnak művészi (künstlerisch), vallási és gyakorlati-szellemi (praktisch-geistig) elsajátításától.« (E. S. 166. p. Német szöveg: Dietz, 258. p.).[47] Itt nincs szó az elsajátítás (Aneignung) fogalom rejtélyének felderítéséről, amelyen keresztül Marx egy alapvető viszony lényegét lényegét fejezi ki, melyben az ismeret, a művészet, a vallás és a gyakorlati-szellemi tevékenység (ez utóbbi definiálandó: de valószínűleg erkölcsi-politikai-történelmi tevékenységről van szó) megannyi egymástól elkülönített és sajátos módként (Weise) jelenik meg. A szöveg valójában az elméleti birtokbavételre (az ismeretre) helyezi a hangsúlyt, vonatkoztatva az elvükben tőle különbözőeknek nyilvánított összes többi elsajátítási módra. De e megkülönböztetés a maga kifejezésében annak a valóságos világhoz-való-viszonynak a közösségisége jelenik meg, amely az alapját képezi annak, ahonnan e megkülönböztetés kiválik. Ez világosan jelzi, hogy a megismerésnek a valóságos világgal van dolga a valóságos világ sajátos elsajátítási módján keresztül: ezáltal éppen a mód problémája vetül föl, ahogyan lezajlik, tehát annak a mechanizmusa, amely biztosítja, hogy a valóságos világot birtokba vegye a megismerés, vagyis az ismeret előállításának a folyamata, amely, bár, vagy inkább mert, teljes egészében a gondolkodásban megy végbe (az általunk pontossá tett értelemben), ugyanakkor a valóságos világnak azt a megragadását adja (a fogalommal : Begriff), amit a birtokbavételének (Aneignung) nevezünk. Ezzel igazi területén vetődik föl az ismeretelőállítás elméletének a kérdése, oly módon, hogy a szóban forgó megismerés mint a maga tárgyának a megismerése (a megismerés tárgya az általunk pontossá tett értelemben) a valóságos tárgy, a valóságos világ megragadása, birtokbavétele.

                Kell emlékeztetni arra, hogy e kérdés teljességgel különbözik a »megismerés problémájának« ideologikus kérdésétől? Hogy itt nincs szó arról, hogy kívülről elmélkedjünk azokról az a priori lehetőségfeltételekről, amelyek a megismerés lehetőségét biztosítják? Hogy nincsen szó a színi rendezéshez elengedhetetlen szereplők színpadra állításáról: egy filozófiai tudatról (amely nagyon is óvakodik attól, hogy fölvesse jogcímeinek, helyének és szerepének kérdését, miután a saját szemében ő maga az Ész, amely Kezdettől a tárgyaiban jelenik meg, s miután mindig is a saját kérdésében önmagával van dolga, vagyis felveti a kérdést, melyre eleve ő maga a kötelező válasz), azzal a filozófiai tudattal, amely a tudományos tudatnak fölteszi a kérdést, hogy melyek a tárgyához való megismerési viszonyának a lehetőségfeltételei? Kell-e emlékeztetni arra, hogy az ideologikus színi rendezéssel színpadra vitt elméleti szereplők a következők: a filozófiai Alany (a filozofáló tudat), a tudományos Alany (a tudósi tudat) és az empirikus Alany (az észlelő tudat) egyfelől; és az a Tárgy, amely szembenáll e három Alannyal, a transzcendentális vagy abszolút Tárgy, a tudomány tiszta elveivel és az észlelés tiszta formáival másfelől; hogy a maga részéről a három Alany ugyanahhoz a lényeghez tartozik, és a három Tárgy a maga részéről szintén egyazon lényeg alá soroltatik (például ahogyan ez, jelentős változatokban, mind Kantnál, mind pedig Hegelnél és Husserlnél látható, a három Tárgynak ez az azonosítása az észlelt tárgynak az ismert tárggyal történő folytonos azonosításán alapszik); hogy az attribútumok e párhuzamos felosztása szemtől szembe állítja egymással az Alanyt és a Tárgyat; hogy ennek következtében elsikkad a tárgy felől a megismerés tárgya és a valóságos tárgy közötti státusz-különbség, az alany felől pedig egyfelől a filozofáló Alany és a tudós Alany, másfelől pedig a tudós Alany és az empirikus Alany közötti különbség? hogy emiatt az egyetlen viszony, amelyet elgondolnak, egy olyan mítikus Alanynak és mítikus Tárgynak az interioritási és egyidejűségi viszonya, melyeknek az a rendeltetésuek, hogy magukra vállalják – azért, hogy vallási, erkölcsi és politikai céloknak rendeljék alá, megmentendő a »hitet«, az »erkölcsöt« vagy a »szabadságot«, vagyis a társadalmi értékeket -, magukra vállalják és szükség szerint meghamisítsák az ismeretelőállítás történetének valóságos feltételét, vagyis valóságos mechanizmusát?

                A kérdés, melyet fölvetünk, nem azért tétetik föl, hogy olyan választ adjunk rá, melyet már előre más igények meghatároznak, ha nem maga a megismerés: nem olyan kérdés ez, amit előre lezár a rá adott válasz. Ez nem garanciális kérdés. Ellenkezőleg, nyílt kérdés (mivel ez maga a mező, amit megnyit), amelynek, hogy ilyen legyen, s hogy kiszabaduljon az ideologikus kör előre bebiztosított zártságából, vissza kell utasítania azoknak az elméleti szereplőknek a szolgálatait, akiknek egyetlen szerepe, hogy bebiztosítsák az ideologikus zártságot: a különböző Alanyok és Tárgyak szereplőiét, valamint azokat a parancsokat, amelyek teljesítésére hivatottak, hogy eljátszhassák szerepüket az Alany és a Tárgy legfontosabb instanciái által kötött ideológiai paktum cinkosságában a nyugati »Ember szabadságá«-nak áldásával.  E kérdés, elve szerint, nyitott kérdésként vetődik fel és mutatkozik meg, vagyis úgy, mint amely egynemű a maga nyitottsági struktúrájában, ami nyitottság minden olyan tényleges kérdés irányában, amelyet a megismerés a maga tudományos létezésében fölvet: olyan kérdés, amelynek a formájában kell kifejeznie ezt a nyitottsági struktúrát megkövetelő elméleti problematika mezőjében és terminusaiban tett fölvetést. Másként fogalmazva, a megismerés valóságos, sajátos tárgyának birtokbavételi módjára vonatkozó kérdést a következőképpen kell föltenni:

• olyan terminusokban, amelyek kizárják annak az ideologikus megoldásnak a segítségét,

melyet az Alany és a Tárgy ideologikus szereplői, valamint a kölcsönös visszfényszerű felismerési struktúra hordoznak, abban a zárt körben, amelyben mozognak;

• olyan terminusokban, amelyek kialakítják a megismerési struktúrának, a nyitott specifikus struktúrának a fogalmát, és amelyek egyúttal a megismerés által önmagának föltett kérdés fogalmát is jelentik, – ami magában foglalja azt, hogy e kérdés helyét és funkcióját magának a kérdésnek a feltevésében kell elgondolni.

Ez utóbbi követelmény elengedhetetlen ahhoz, hogy megalapozzuk a különbségtételt az

ismeretelőállítás történetének elmélete (a filozófia) és a megismerés létező tartalmai (a tudományok) között, anélkül azonban, hogy a filozófiát olyan jogi instanciává tennénk, amely az »ismeretelméletekben« egy önhatalmúlag bitorolt jog nevében törvényeket alkot a tudomány számára. E jog csupán a visszfényszerű elismerés által rendezett színielőadás befejezett ténye, amely a filozófiai ideológia számára az általa szolgált »magasabb« érdekek befejezett tényének a jogi elismerését biztosítja.

 E szigorú feltételek között vetve föl a minket foglalkoztató problémát, ezt a következő formába foglalhatjuk: a megismerés folyamata, amely teljes egészében a gondolkodásban megy végbe, milyen mechanizmus útján állítja elő azt a valóságos tárgyát megismerő birtokbavételt, amely a gondolkodáson kívül, a valóságos világban létezik? Vagy inkább így: milyen mechanizmus útján állítja elő a megismerés tárgyának előállítása annak a valóságos tárgynak a megismerő elsajátítását, amely a gondolkodáson kívül, a valóságos világban létezik? Ha a megismerés lehetőségének biztosítékaira vonatkozó ideológiai kérdés helyébe azt a kérdést állítjuk, hogy a valóságos tárgynak a megismerés tárgya eszközével történő megismerő birtokbavétele milyen mecanizmussal megy végbe, már megtörtént a problematikának a mutációja, amely kiszabadít minket az ideológia zárt teréből, s megnyitja számunkra a filozófiai elmélet általunk keresett nyitott terét.

17.

 Mielőtt rátérnénk kérdésünkre, futólag tekintsük át azokat a klasszikus félreértéseket, amelyek miatt éppenséggel visszacsúszunk az ideoloogia circulus vitiosusába.                Kérdésünkre voltaképpen azon melegében meglelik a választ, amennyiben az »evidencia« pragmatizmusának jó öreg nyelvén azt mondják: vajon a mechanizmus, melynek révén a megismerés tárgyának előállítása történik, állítja elő a valóságos tárgy kognitív birtokbavételét?… de hisz ez a gyakorlat! Ez a gyakorlat ismérvének a tétje! És ha ez az étekfogás éhen hagy minket, örömmel változtatunk a menün, vagy pedig olyan szolgáltatót keresünk, amelyik jóllakat. Azt mondják: a gyakorlat a próbakő, a tudományos kísérletezés gyakorlata! Vagy pedig, hogy meggyőzzenek minket a válasz »marxista« jellegéről: ez a társadalmi gyakorlat! Vagy, hogy »súlyt adjanak« a dolognak, az emberiség társadalmi gyakorlata milliószor millió alkalommal ismétel, évmilliók óta! Vagy pedig felszolgálják nekünk Engels szerencsétlen puddingját, akinek Manchesterben ezzel az élelmiszer-érvvel tálalták föl: a puddung próbája az, hogy megesszük!
Először is hangsúlyozni szeretném, hogy a válasz e fajtájának lehet hatékonysága, és ennélfogva használható akkor, amikor az ideológia terén folyó ideológiai ütközetről van szó, vagyis a szó szoros értelmében vett ideológiai harcról: hiszen ez egy olyan ideologikus válasz, amely éppen az ellenfél ideologikus térfelén helyezkedik el. Komoly történeti feltételek közepette megtörtént és megtörténhet, hogy az ideológiai ellenfél területén vagyunk kénytelenek harcolni vagy harcba szállni, amikor nem tudtuk saját területre vonni a vitát, vagy nem érett meg a helyzet a saját sátorverésre. De e gyakorlatot és a harcban alkalmazott ideológiai érvek felhasználási módját egy elmélet tárgyává kell tenni ahhoz, hogy az ideológiai harc az ideológia területén ne legyen az ellenfél törvényeinek és szándékainak alávetve, vagyis hogy ne alakítsuk át merőben ideológiai alanyokká azt, amiért küzdünk. De ezzel együtt hozzátenném, nem csoda, hogy e pragmatista válaszfajta felkelti az éhséget elméleti kérdésünk iránt. Általános okkal és különös okokkal bizonyítható, hogy minden ugyanazon az elven alapszik.            Voltaképpen a pragmatizmus a maga lényegében a mi kérdésünket beletaszítja az ideológiába azzal, hogy ideológiai választ ad rá. A pragmatizmus nem tesz mást, mint – az ideológiai »ismeretelméletből« kiindulva – keres valamiféle garanciát. Az egyedüli különbség abban áll, hogy a klasszikus idealizmus nem elégszik meg de facto biztosítékkal, jogi garanciát kíván (amelyről tudjuk, hogy csupán a de facto helyzet jogi travesztálása), ami az ő dolga, – míg a pragmarizmus egy de facto biztosíték keresésére indul: gyakran a gyakorlat sikeressége alkotja annak egyedüli megjelölhető tartalmát, amit »a gyakorlat ismérvének« neveznek. Mindenesetre valamiféle biztosítékkal szolgálnak, ez pedig annak megcáfolhatatlan mutatója, hogy ideologikus jellegű mind a kérdés, mind a válasz akkor, amikor mi egy mechanizmust keresünk! Mily gyönyörű érv, hogy a pudding bizonyítáka az, hogy megesszük! Ami minket érdekel, az éppen a pudding, amit megeszünk, és nem egy fiatal elefánt a strandon, amikor csak gondoljuk, hogy nemzeti puddingunkat esszük! A legszebb bizonyíték az emberiség több évszázados vagy évezredes társadalmi gyakorlatából eredő bizonyíték, az ismétlődés. (Ez az éjszaka, amelyben minden gyakorlat fekete)! Ez az »ismétlés« évszázadokon és évezredeken át olyan »igazságokat« termelt ki, mint például Krisztus feltámadása, Mária Szűzessége, a vallás valamennyi »igazsága«, az emberi »ösztönösség« minden előítélete, vagyis az ideológia legtiszteletreméltóbb és legkevésbé tiszteletreméltó összes elvitathatatlan »evidenciája«! Nem is szólva arról a kölcsönös csapdáról, melyet idealizmus és pragmatizmus egymásnak állít azonos szabályok szerint folyó játékuk cinkosságában. Milyen jogcímen állítod, hogy a gyakorlat maga a jog? – mondja az idealizmus a pragmatizmusnak. A te jogod csak egy travesztált tény, feleli a pragmatizmus. És megint benne vagyunk a kerékben, az ideologikus kérdés zárt körében. Mindezekben az esetekben ugyanis a közös szabály, amely lehetővé teszi e játékot, nem más, mint az a kérdés, hogy mi a garancia a megismerés (vagy az Alany) és ennek valóságos tárgya (az Objektum) egyezésére, vagyis ismét csak egy ideologikus kérdésre.
De hagyjuk ezt az általános okot, és térjünk rá a különösekre, amelyek majd szemtől szembe állítanak minket tárgyunkkal! Hiszen elegendő kimondani a gyakorlat szót, amely ideologikus (idealista vagy empirista) felfogásában véve csupán az elmélet tükörképe, ellen-megjelölése (minthogy elmélet és gyakorlat »ellentét«-párja vagy a vissszfényszerű mező két szakkifejezése), hogy felfedjük a benne rejlő szójátékot. Föl kell ismerni, hogy nincs általában vett gyakorlat. csak egymástól elkülönt gyakorlatok vannak, amelyek nem állnak valamiféle manicheus viszonyban az elmélettel, amely a maga részéről teljesen ellentétesen és idegenül állna szemben velük. Hiszen nem úgy van, hogy egyfelől állna az elmélet, mely test és anyagiság nélküli, tiszta szellemi vízió volna, másfelől pedig a teljesen anyagi gyakorlat, mely »fogná az ekeszarvát«. E dichotómia ideológiai mítosz csupán, amelyben az »ismeretelmélet« egészen más »érdekeket« tükröz, mint az ész érdekeit: ténylegesen a társadalmi munkamegosztást képviseli, pontosabban a (politikai, vallási, ideológiai) hatalom és az elnyomás megoszlását (ez utóbbi oldalon találjuk a végrehajtókat, akik egyben a végrehajtottak is). Még abban az esetben is, amikor e dichotómia egy forradalmi szemlélet szolgálatában áll, amely a gyakorlat elsődlegességnek differenciálatlan kinyilvánításában a dolgozók – munkájuk, szenvedéseik, harcaik és tapasztalatuk – ügyét írja zászlajára, még mindig ideologikus marad: pontosan úgy, ahogyan az egyenlősítő kommunizmus is a munkásmozgalom céljának ideologikus felfogása. A szó tulajdonképpeni értelmében a gyakorlat egyenlősítő felfogása – s ezt azzal a mély tisztelettel mondom, amellyel minden marxista tartozik azok tapasztalatának és áldozathozatalának, akiknek munkája, szenvedései és harcai egész jelenünket és jövőnket, létünk és reménységünk minden értelmét táplálják és fenntartják – a gyakorlat egyenlősítő felfogása tehát úgy viszonylik a dialektikus materializmushoz, mint az egyenlősítő kommunizmus a tudományos kommunizmushoz: olyan fölfogás ez, amelyet bírálni kell és amelyen túl  kell lépni, hogy a maga helyén a gyakorlatnak egy tudományos felfogását megalapozhassuk.

                Márpedig a különféle gyakorlatok pontos megkülönböztetése, valamint az elmélet és a gyakorlat viszonyának új felfogása nélkül a gyakorlat tudományos felfogása egyszerűen nem lehetséges. Elméletileg úgy állítjuk a gyakorlat elsődlegességét, hogy megmutatjuk: a társadalmi lét valamennyi szintje különböző gyakorlatok színhelye – a gazdasági gyakorlaté, a politikai, az ideológiai, a technikai gyakorlaté és a tudományos (vagy elméleti) gyakorlaté. E különféle gyakorlatok tartalmát fogalmilag úgy ragadhatjuk meg, hogy elgondoljuk sajátos struktúrájukat, amelyen mindezen esetben egy előállítási folyamat struktúrája értendő; hogy megragadjuk azt, ami megkülönbözteti egymástól e különféle struktúrákat, vagyis tárgyuk, termelőeszközeik és azon viszonyoknak a különbözőségét, amelyek közepette termelnek (e különféle elemek és összekapcsolódásuk – Verbindung – nyilvánvalóan változnak, amikor áttérünk a gazdasági gyakorlatról a politikai gyakorlatra, majd a tudományos gyakorlatra és az elméleti-filozófiai gyakorlatra. E különféle gyakorlatok egymásra alapozottságnak és tagozódásának viszonyait fogalmilag oly módon ragadjuk meg, hogy elgondoljuk, megfogalmazzuk függetlenséguek fokát, »viszonylagos« önállóságuk típusát, melyet magát is a »végső soron meghatározó« gyakorlattól, a gazdasági gyakorlattól való függésük típusa szab meg. De menjünk tovább! Nem elégszünk meg azzal, hogy megszüntetjük a gyakorlat egyenlősítő mítoszát, hanem teljesen új alapokon fogjuk föl az elméletnek és a gyakorlatnak az idealista vagy empirista felfogás által misztifikált viszonyát. Úgy véljük, hogy – még ha egészen kezdeti formákban is – az »ismeretnek« az eleme, bár mélységesen áthatva az ideológiától, már mindig jelen van a gyakorlat első fokozataiban, azokban, amelyeket már a »legkezdetlegesebb« társadalak önfenntartási gyakorlataiban is megfigyelhetünk. A gyakorlatok történetének másik pólusát illetően pedig úgy véljük, hogy az, amit közönségesen elméletnek neveznek – »legtisztább« formáiban is, amelyekről úgy tűnik, hogy kizárólag a gondolkodás erőit hozzák mozgásba, a »konkrét gyakorlattól« való minden kapcsolat nélkül (például a matematika vagy a filozófia) -, a szó szoros értelmében gyakorlat, tudományos vagy elméleti gyakorlat, amely maga is több ágazatra osztható (a különféle tudományok, a matematika, a filozófia). E gyakorlat elméleti: az általa feldolgozott tárgy típusában (nyersanyagában!) különbözik a többi, nem elméleti gyakorlattól; a termelőeszközök típusában, amelyeket mozgásba hoz; és a társadalmi-történelmi viszonyokban, amelyek közepette termel; végül pedig annak a tárgynak a típusában, amit előállít (ezek ismeretek).

                Ha tehát az elmélet vonatkozásában a gyakorlat ismérvéről beszélünk, akkor ez, mint egyébként minden más gyakorlat vonatkozásában is, megkapja teljes értelmét: mert az elméleti  gyakorlat valóban önmagának az ismérve, valóban tartalmazza terméke minőségének meghatározott értékmérő paramétereit, vagyis a tudományos gyakorlat termékei tudományosságának az ismérveit. Nincs ez másként a tudományok valóságos gyakorlatában sem: miután valóban létrejöttek és kibontakoztak, nincs többé szükségük külső gyakorlatok igazolására ahhoz, hogy »igaznak«, vagyis ismereteknek nyilvánítsák az általuk előállított ismereteket. A világ egyetlen matematikusa sem vár arra, hogy a fizika – ahol pedig a matematika jelentős szegmenseit alkalmazzák – verifikáljon valamely teorémát, hogy azt bizonyítottnak tekinthesse: teorémájának »igazságát« száz 100 %-ig pusztán a matematikai bizonyítások bizonyítási gyakorlatán belül levő ismérvek szolgáltatják, tehát a matematikai gyakorlat ismérve, vagyis a fennálló matematikai tudományosság által megkövetelt formák. Ugyanezt elmondhatjuk bármely tudomány eredményeiről: legalábbis a legfejlettebbeket illetően, és az ismereteknek azokban a tartományaiban, amelyeken elégségesen uralkodnak, maguk szolgáltatják ismereteik érvényességi ismérvét, – és ez a ismérv teljes egészében azonos a szóban forgó tudományos gyakorlat művelésének szabatos formáival. Elmondhatjuk ezt a »kísérleti« tudományokról is: elméletük ismérve a  kísérleteik, amelyek elméleti gyakorlatuk formáját alkotják. Ugyanezt mondhatjuk arról a tudományról, amely minket a leginkább érdekel: a történelmi materializmusról. Marx elméletét azért lehetett sikerrel alkalmazni, mert »igaz« volt, nem pedig azért bizonyult igaznak, mert sikerrel alkalmazták. A pragmatista ismérv megfelelhet egy olyan technikának, amelynek saját gyakorlati mezőjén kívül nincs más horizontja, – de nem felel meg a tudományos ismereteknél. Teljes szigorral tovább kell mennünk, és el kell utasítanunk a történelem marxi elméletének többé-kevésbé közvetett befoglalását egy véletlenszerű »hipotézis« modelljébe, amelynek a történelem politikai gyakorlatának igazolására kellene várnia ahhoz, hogy az »igazságot« állíthassa. Nem a későbbi politikai gyakorlat juttathat ahhoz az ismerethez, amelyet Marx előállított, és amely a megismerés jogcímeit adja: a Marx elméleti gyakorlata által előállított ismeretek »igazságának« ismérvét maga az ő elméleti gyakorlata adja, vagyis mind a kísérleti, mind az ismeretek előállítását biztosító formák bizonyító ereje és tudományos volta. Marx elméleti gyakorlata az ismérve: és éppen azért, mert itt megismerésről van szó, és nem véletlenszerű hipotézisekről, vezetett a közismert eredményekre, amelyeknél nem csak a sikerek, hanem maguk a kudarcok is megfelelő »tapasztalatokat« jelentenek az elméletnek önmagáról való elmélkedése és belső fejlődése számára.
Hogy a gyakorlat ismérvénak ez a radikális belül-léte a tudományos gyakorlatban – azokban a tudományokban, amelyekben megszorítás nélkül érvényes – egyáltalán nem zárja ki a szerves kapcsolatokat más gyakorlatokkal, melyek az adott tudományoknak nyersanyaguk jelentős részét szállítják, és olykor odáig mennek, hogy e tudományok elméleti struktúrájában többé-kevésbé mélyreható átalakulásokat váltanak ki -, ezt másutt már eléggé kimutattam ahhoz, hogy félre ne értsék az imént mondottakat. Félreérthetetlenül rámutattam arra, hogy a keletkezőben levő tudományokban, és még inkább a még az ideologikus »ismeret« uralma alatt álló tartományokban, más gyakorlatok közbelépése gyakran döntő kritikai szerepet tölt be, és hogy ez még forradalmi is lehet. De itt sem lehet szó arról, hogy a gyakorlat egyenlősítő felfogásába fullasszuk azt a specifikus módot, ahogyan egy meghatározott gyakorlat belép egy olyan elméleti gyakorlat mezőjébe, amely még ideologikus jellegű, vagy éppen tudományossá válóban van, sem pedig a belépés konkrét funkcióját, s különösen nem azt az (elméleti) formát, amelyben e belépés végbemegy. Jól tudjuk, – hogy Marx példájára hivatkozzunk -, hogy az ő legizzóbb és legszemélyesebb tapasztalatai (kritikusi tapasztalata a »Rheinische Zeitung«-nál, ahol »kénytelen volt állást foglalni gyakorlati kérdésekben«; a párizsi proletariátus első harci szervezeteivel kapcsolatos közvetlen tapasztalata; forradalmi tapasztalata a 48-as években) belejátszottak elméleti gyakorlatába és abba a forradalmi fordulatba, amelynek révén az ideologikus elméleti gyakorlatról áttért a tudományos elméleti gyakorlatra: de e tapasztalatok Marx elméleti gyakorlatába a kísérlet és elmélkedés tárgyainak formájában, vagyis új gondolati tárgyak formájában  játszottak közre, »eszmék«, majd fogalmak alakjában, és ezeknek a feltörése, más (a német filozófiából és az angol politikai gazdaságtanból származó) fogalmi eredményekhez kapcsolódva (Verbindung), hozzájárult annak a még ideologikus elméleti alapnak a felforgatásához, amelyen adig élt (vagyis gondolkodott).

18.

 Nem kérek elnézést e hosszú kitérőért: nem ez az egyetlen. El kellett távolítanunk az akadályt, amit a kérdésünkre adott ideológiai válaszok képeznek: és hogy ezt megtehessük, ki kellett fejtenünk álláspontunkat a gyakorlat ideologikus felfogásáról, amely a marxizmust sem kímélte meg mindig, s amelyről mindenki elismeri, hogy osztatlanul uralkodik – és kétségtelenül még sokáig uralkodni fog – a mai filozófián, mint az olyan legbecsületesebb és legnemesebb képviselőin, mint Sartre. Azt nyertük ezzel – miután elkerültük az egyenlősítő gyakorlat, vagy ahogyan a filozófiában tetszetősen mondják, a »praxis« keresztútját -, hogy felismertük: csak egyetlen út marad számunkra, amely bár keskeny, de nyitott, vagy legalábbis megnyitandó. Térjünk hát vissza kérdésünkhöz: milyen mechanizmus útján termeli meg a megismerés tárgyának előállítása a gondolkodáson kívül, a valóságos világban létező valóságos tárgy megismerő birtokbavételét? Igen, mechanizmusról beszélünk, ráadásul egy olyan mechanizmusról, amelynek egy specifikus tény magyarázatául kell szolgálnia: a világ birtokbavételének módjáról a megismerés specifikus gyakorlatán keresztül, amely teljes egészében a tárgyára (a megismerés tárgyára) vonatkozik, megkülönböztetve a valóságos tárgytól, amelynek a megismerése. Itt fenyegetnek a legsúlyosabb veszélyek. Érthető, hogy csak néhány kiinduló érvet fogalmazhatok meg – ezt is csak a legnagyobb fenntartással – a föltett kérdés, és nem a válasz pontosabb meghatározásához.
E pontosítások megfogalmazását egy nagyon fontos megkülönböztetéssel kell kezdenünk. Amikor fölvetjük annak a mechanizmusnak a kérdését, melynek során a megismerés tárgya előállítja a valóságos tárgy kognitív birtokbavételét, akkor az ismeretek előállítási feltételeinek kérdésétől teljesen különböző kérdést vetünk föl. Az ismeretek előállításának feltételeivel kapcsolatos kérdés az elméleti gyakorlat történetének az elméletére tartozik, amely, mint láttuk, csak akkor lehetséges, ha olyan fogalmakat alkalmazunk, amelyekkel meg tudjuk ragadni e gyakorlat struktúráját és átalakulásainak történetét. A kérdés, amelyet fölvetünk, új kérdés, éppen az, amely a másikban elhallgatott. A megismerés történetének elmélete, vagy az elméleti gyakorlat történetének elmélete megérteti velünk, hogy az egymást követő termelési módok történetében miként állítják elő – előbb az ideológia, majd a tudomány formájában -, az emberi ismereteket. Megmutatja az ismeretek megjelenését, kifejlődését, differenciálódását, az előállításukat megszabó problematikában bekövetkező belső elméleti töréseket és földcsuszamlásokat, az ideologikus ismeretek és a tudományos ismeretek fokozódó szétválását területükön, stb. Az ismereteket e történelem a történetük minden mozzanatában annak tekinti, amik: ismereteknek, függetlenül attól, hogy ismeretnek nyilvánítják-e magukat vagy sem, hogy ideologikusak-e vagy tudományosak, stb. Kizárólag termékeknek, eredményeknek tekinti ezeket. E történelem lehetővé teszi ugyan az ismeretek előállítási mechanizmusának a megértését, de nem teszi lehetővé egy, az előállítás története folyamatának egy meghatározott időpontjában létező ismeret vonatkozásában annak a mechanizmusnak a megértését, melynek révén a szóban forgó ismeret – annak számára, aki ezt mint ismeretet kezeli – a valóságos tárgynak a gondolati tárgy által történő kognitív birtokbavételének a funkcióját betölti. Márpedig éppen ez a mechanizmus az, ami minket érdekel.
Kell-e még pontosítani kérdésünket? Az ismeretelőállítás történetének elmélete mindig csak ugyanoda vezet: íme, miféle mechanizmussal álltak elő ezek az ismeretek! De ez a megállapítás az ismeretet tényként veszi, amelynek átalakulásait és változatait úgy tanulmányozza, mint az ezeket előállító elméleti gyakorlat struktúrájának effektusát, termékekként, melyek ismeretek, – anélkül, hogy bármikor is elgondolkozna azon a tényen, hogy e termékek nem akármilyen termékek, hanem éppenséggel ismeretek. Az ismeretelőállítás történetének elmélete tehát nem ad számot arról, amire a »megismerési effektus« elnevezést javaslom, ami az ismereteknek, ezeknek a különös termékeknek a sajátja. Új kérdésünk éppen erre az ismereti effektusra vonatkozik (amit Marx »a tulajdonképpeni világ birtokbavételi módjának« nevez »a megismerésen keresztül«). A mechanizmus, amelynek a tisztázására törekszünk, az a mechanizmus, amely ezt az ismereti effektust előállítja azokban azokban az egészen különös termékekben, melyeket ismereteknek nevezünk.
Itt is (mert soha nem kerülhetjük el sorsunkat, hogy állandóan eltávolítsuk a téves elképzeléseket, hogy szabaddá tegyük az utat, amely rányílik kutatásunkra) itt is elvetendő és szétrombolandó illúziókkal állunk szemben. Valójában megpróbálhatnánk azt, hogy az eredetére vigyük vissza azt a mechanizmust, amelyet fel akarunk tárni; kijelentvén, hogy ez az ismereti effektus, amely számunkra valamely szigorú tudomány tiszta formáiban érvényesül, a közvetítések végtelen láncolatán keresztül magából a valóságból származik. Így a matematikában megpróbálták az ilyen vagy olyan különösen elvont képlet ismereti effektusát úgy elgondolni, mint valamely valóságnak – akár a konkrét térnek, akár az emberi gyakorlat első konkrét ténykedéseinek és műveleteinek – megtisztított és a végletekig formalizált visszhangját. Éppen azt teszik föl, hogy egy bizonyos időszakban a földmérők konkrét gyakorlata és a püthagorászi vagy euklideszi elvonatkoztatás között »szögeltolódás« következett be, de ezt az eltolódást úgy elemelkedésként fogják föl, illetve mint a korábbi gyakorlat konkrét formáinak és gesztusainak az átmásolását az »ideálisba«. De mindazok a fogalmak, amelyek segítségével számot próbálnak adni arról a hatalmas távolságról, amely a káldeus könyvelőt és az egyiptomi földmérőt Bourbakitól[48] elválasztja, mindig csak olyan fogalmak lesznek, amelyek révén – a vitathatatlan különbségek mögött, amelyeket helyesen kell elgondolni – megkísérlik valamiféle értelmi folytonosság létrehozását, mely elvében köti össze a modern matematikai tárgyak megismerési effektusát egy olyan eredeti effektussal, amely összeolvadt valamely eredeti valóságos tárggyal, egy konkrét gyakorlattal, eredeti konkrét gesztusokkal. Így az ismereti effektusnak volna valami »szülőföldje«, »eredendő talaja«: legyen ez maga a valóságos tárgy, amelyről az empirizmus kijelenti, hogy a megismerés mindig csak kivonja belőle egy részét, a lényeget; legyen ez az »élet« Husserl-féle »prereflexív« világa, az állítmányt megelőző passzív szintézis; legyen ez az elemi beállítódások és gesztusok konkrétuma, ahol mindenféle, genetikus vagy egyéb gyerekpszichológia megengedi magának azt az olcsó fényűzést, hogy a maga »ismeretelméletét« megalapítsa. Mindezen esetekben egy valóságos, konkrét, élő áteredőség kapja azt a megbízatást arra, hogy egyszer s mindenkorra magára vállalja annak az ismereti effektusnak a teljes felelősségét, melynek a tudományok egész történelmük során és még ma is cupán az örökségét kommentálják, vagyis elszenvedik az átöröklődését. Amint a keresztény teológiában az emberiség mindig is az áteredő bűnben él, ugyanígy volna egy áteredő ismereti effektus is, amely a valóság, az élet, a gyakorlat legkonkrétabb formáiból származik, azokba vész bele, azokkal azonos, – egy áteredő megismerési effektus, melynek kitörölhetetlen jelét a »legelvontabb« tudományos tárgyak is magukon viselnék még ma is, hiszen hozzá vannak kötve rendeltetéséhez, megismerésre ítéltettek. Vajon a helyére kell tenni azt a problematikát, melyet e »modell« feltételez? Kitalálató, hogy összeállásához szüksége van az eredet mítoszára; az alany és a tárgy, a valóság és ennek ismerete közötti eredendő osztatlan egységre (hogy egyszületésűek legyenek, hogy a megismerés [connaissancemint ezt valaki mondotta, együtt-születés [co-naissance] legyen), az összes elkerülhetetlen elvonatkoztatásra és közvetítésre. Közben az olvasó nyilván fölismerte a tipikus fogalmaknak azt az együttesét, amelyet a XVIII. század filozófiája az egész világon elterjesztett, és amelyek többé-kevésbé mindenütt burjánzanak, beleértve a marxista szakértők műveit is, de amelyekről teljes biztonsággal elmondhatni, hogy – mivel ezek a tőlük elvárt ideológiai funkciók számára mérték után szabott fogalmak – a világon semmi közük Marxhoz.
S minthogy idáig eljutottunk, mondjuk ki világosan: nem ennek az empirizmusnak az útján –  akár materialistának nyilvánítja magát, akár pedig szublimálódik az állítmény-előttiben, az »eredendő talajnak«, a »praxisnak« az idealizmusában, abban az idealizmusban és azokban a fogalmakban, amelyeket azért fabrikált, hogy színházában a főszerepeket játsszák -, nem ezen az úton található meg vagy található meg újra, akár egy pillanatra is, a marxizmus. Az eredet, az »eredendő talaj«, a keletkezés és a közvetítés fogalmait mindig a priori gyanúsnak kell tekinteni: nem csak azért, mert mindig többé-kevésbé azt az ideológiát vonják magukkal, amely létrehozta őket, hanem mert – miután kizárólag eme ideológia használatára állították elő őket – ennek az ideológiának a nomádjai, s ezt többé-kevésbé mindig magukon viselik. Nem véletlen, hogy Sartre, és mindazok, akiknek anélkül, ogy kitöltsék az »elvont« kategóriák és a »konkrét« közötti űrt, annyira visszaélnek az eredet, a keletkezés és a közvetítések fogalmával. Az eredet fogalmának, mint az áteredő bűnben, az a funkciója, hogy egy szóban magára vállalja azt, amit el-nem-gondolni kell ahoz, hogy el lehessen gondolni azt, amit el akarnak gondolni. A keletkezés fogalmának rendeltetése az, hogy álcázása végett magára vállaljon egy olyan előállítást vagy mutációt, melynek elismerése a történelem empirista szkémájának létfontosságú folytonosságát fenyegetné. A közvetítés fogalmára egy utolsó feladatot ruháznak: azt, hogy mágikusan biztosítsa egy légüres térben az elméleti elvek és a »konkrétum« közötti relé szerepét, olyan módon, ahogyan a kőművesek kézről kézre adogatják a téglákat. Mindezen esetben az álcázás és az elméleti megtévesztés funkcióiról van szó, – amelyek mindamellett kétségtelenül fakadhatnak tényleges zavarból, jóakaratból is, meg abból az óhajból, hogy ne veszítsék el az események fölötti elméleti ellenőrzést, ám mindezek még a legjobb esetben is csupán veszélyes elméleti fikciók. Kérdésünkre alkalmazva, e fogalmak minduntalan egy olcsó megoldást biztosítanak: láncot alkotnak egy ismereti effektus és a jelenlegi megismerési effektusok között, megoldásnak állítva be a probléma egyszerű fölvetését vagy inkább föl-nem-vetését.

19.

Próbáljunk tehát még néhány lépéssel előbbre jutni abban a térségben, melyet az imént szabaddá tettünk!
Amint láttuk, egy eredeti valóságos tárgyhoz folyamodás nem menthet föl minket az alól, ogy fogalmilag megragadjuk a megismerés tárgya és a valóságos tárgy közötti különbséget, amelyek közül az első adja az ismeretet; ugyanígy láttuk az imént, hogy nem hárítatjuk át egy »megismerési effektusra« annak a gondját, hogy megfogalmazza számunkra az aktuális ismereti effektus mechanizmusát. És valójában tudjuk, hogy e két probléma egyet jelent, mivel nem az áteredő effektus mítosza, hanem csak maga az aktuális megismerési effektus valósága adhatja meg az általunk keresett választ. E tekintetben ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint Marx, aki saját terminusaival azt mondja, az aktuális társadalom »Gliederung«-ját (tagolt, ierarchizált kapcsolati rendjét) kell megvilágítani ahhoz, hogy megértessük a korábbi formákat, vagyis akár a legkezdetibb formákat. Az a híres mondat, amely szerint »az ember anatómiája a majom amata kulcsatermészetesen semmi mást nem kíván mondani: természetesen ez egy testet alkot a »Bevezetés« egy másik mondatával, amely szerint sem a kategóriák történelmi keletkezése, sem pedig a korábbi formák szerinti kombinációjuk az, ami megértésüket biztosítja, hanem az aktuális társadalmon belüli kombinációjuk rendszere adja ki a múltbeli formációk értelmét, megadva e kombináció változatának a fogalmát. Ugyanilyen módon csak az aktuális megismerési effektus vethet fényt a korábbi effektusokra. Az eredethez történő folyamodás tehát korrelál egy igen mély elméleti követelménnyel, amely a legrégebbi formák magyarázatát az előző formákban részben már föllelhető kategóriák aktuális rendszerszerű kapcsolódási módjától teszi függővé.

                E követelményt Marx elméletének konstitutív elemként kell tekintenünk a történelem elméletének területén. Megmagyarázom. Amikor Marx a modern burzsoá társadalmat tanulmányozza, paradox magatartást tanúsít. Először úgy fogja föl a fennálló társadalmat, mint történelmi eredményt, vagyis mint olyan eredményt, amelyet a történelem ozott létre. Ekkor természetesen úgy tűnik, minta egy hegeli felfogásba sodrana bele minket, amely az eredménytmint a keletkezésétől elválaszthatatlan eredményt fogja föl, olyannyira, hogy »kifejlésének eredményeként« kellene fölfogni. Valójában pedig itt Marx egy egészen más útra lép! »Nem arról a helyről van szó, amelyet a gazdasági viszonyok a különböző társadalmi formák egymásutánjában történelmileg elfoglalnak. Még kevésbé az „eszmében” (Proudhon, a történelmi mozgás elmosódott felfogásában) való sorrendükről. anem a modern burzsoá társadalom keretein belüli tagolt komninációjukról (Gliederung) van szó« (Bevezetés, 171. p.).[49] Már A filozófia nyomorúsága a legpontosabban ugyanezt az eszmét fejezte ki: »Hogyan magyarázatná meg a mozgásnak, az egymásutániságnak, az időnek a puszta logikai képlete azt a társadalmi testet, amelyben minden viszony egyidejűleg létezik és egymásra támaszkodik?« (E. S. 120.  p.)[50] Marx vizsgálatának tárgya tehát az aktuális burzsoá társadalom, amelyet mint történelmi eredményt gondol el: de e társadalom megértése – távol attól, hogy az eredmény keletkezésén keresztül történjék – kizárólag a »test«, vagyis a társadalom aktuális struktúráján keresztül vezet, anélkül, ogy a keletkezés ebben bármiképp is közreműködne. E paradoxális beállítódás, amelyet azonban Marx mint történelemelméletének abszolút lehetőségfeltételét, két  különböző probléma problémaként világít meg különállásuk egységében. Van persze egy fölvetendő és megoldandó probléma, hogy megmagyarázzuk azt a mecanizmust, amellyel a történelem az aktuális tőkés termelési módot mint eredményt előállította. De ugyanakkor van egy másik, ettől tökéletesen különböző elméleti probléma is, amelyet azért kell fölvetni és megoldani, ogy megértsük: ez az eredmény éppen egy társadalmi termelési mez az eredmény éppen a társadalmi létezés egy formája, és nem esetlegesen előállt létezés: e második probléma alkotja A Tőke elméletének a tárgyát – anélkül, hogy csak egy pillanatra összekeveredne az elsővel.

                Ezt a Marx értelmezésében tökéletesen alapvető különválasztást kifejezhetjük azzal, ha azt mondjuk, az aktuális társadalmat (és az összes más múltbeli társadalmi formát) egyszerre tekinti eredménynek és társadalomnak. Az egyik társadalmi módnak egy rákövetkező másikba történő átalakulásának mechanizmusáról szóló elmélet, vagyis a két egymást követő termelési mód közötti átmenet formáinak az elmélete kell hogy fölvesse és megoldja az eredmény problémáját, vagyis bizonyos termelési mód, bizonyos társadalmi formáció történelmi előállását. De az aktuális társadalom nemcsak eredmény vagy termék: az a  különös eredmény, az a termék, amely társadalomként különbözőképpen funkcionál, mint egyéb eredmények, egyéb termékek, amelyek másként funkcionálnak. E második probléma az, amelyre egy termelési mód struktúrájának elmélete válaszol, A Tőke elmélete. Ez tehát a társadalmat mint »testet« kezeli, mégpedig nem mint akármilyen »testet«, anem mint azt a testet, amely társadalomként funkcionál. Ez az elmélet teljesen elvonatkoztat a társadalomtól mint eredménytől, és ezért szögezi le Marx, hogy e probléma megmagyarázására a mozgás, az egymásutániság, az idő és a keletkezés semmiképpen nem használat, mert itt egészen másról van szó. Hogy ugyanezt a dolgot megfelelőbb nyelvem mondjam, a következő terminológiát javaslom: amit Marx A Tőkében tanulmányoz, nem más, mint a mechanizmus, amely egy adott történelem előállását mint társadalmat, és nem mint homokbuckát, mint hangyabolyt, mint szerszámosboltot vagy egyszerű emberi csődületet fenntartja. Amikor teátMarx azt mondja, hogy ha a társadalmat keletkezésével magyarázzuk, akkor elvétjük a »testét«, amelyet pedig éppen megmagyarázni kellene, akkor elméleti figyelmét arra a feladatra összpontosítja, hogy megismerje azt a mechanizmust, melynek révén az eredmény éppen mint társadalom funkcionál, tehát azt a mechanizmust, amely a tőkés termelési módnak megfelelő »társadalmi effektust« előállítja. Hogy a társadalom előállításának e különböző hatásainak mechanizmusa a különféle termelési módok szerint különböző, minden okunk megvan ennek elgondolására. Hogy A Tőke elméletébe befoglalt tulajdonképpeni problémájának világos tudata új távlatokat nyit meg számunkra, mivel új problémákat vet föl, azt kezdjük sejteni. De egyúttal megértjük, mennyire abszolút sorsdöntő A filozófia nyomorúságában és az 57-es Bevezetésben az a néhány különösen megvilágító mondat, melyben Marx arra figyelmeztet, hogy egészen mást kutat, mint annak a mechanizmusnak a megértését, amely a társadalmat mint történelmi eredményt előállítja: ő azt a mechanizmust akarja megérteni, melynek révén ez az eredmény, egy valóságosan létező társadalom, a társadalmi effektust előállítja.
Így, ezzel a könyörtelen megkülönböztetéssel definiálva tárgyát, aminek alapján fölvetetjük a minket érdeklő problémát: a valóságos tárgynak a megismerés által való megismerő elsajátításának a problémáját, ami alesete a valóságos világ különféle gyakorlatok – az elméleti, esztétikai, vallási, erkölcsi, technikai stb. gyakorlat – útján való elsajátításának. Minden egyes elsajátítási mód fölveti a maga specifikus »effektusa« előállítási mecanizmusának problémáját: a megismerési effektust az elméleti gyakorlat vonatkozásában, az esztétikai effektust az esztétikai gyakorlat, az etikai effektust az etikai gyakorlat vonatkozásában stb. Mindezekben az esetekben egyáltalán nem arról van szó, hogy egy szót egy másik szóval helyettesítsünk, hogy például ópium helyett altatószert mondjunk. Mindezen specifikus »effektusok« kutatása az ezeket előállító mechanizmus tisztázását, nem pedig egy szónak egy másik bűvös szóval való megkettőzését követeli meg. Nem vágunk itt elébe azoknak a következtetéseknek, amelyekre ezeknek az effektusoknak a tanulmányozása vezetet, és beérjük a minket most  érdeklő effektusra, a megismerési effektusra vonatkozó néány utalással, mely effektus a megismerésnek nevezett elméleti tárgy létezésének a terméke. A megismerési effektus kifejezés generikus tárgyat képez, melynek legalább két al-tárgya van: az ideologikus megismerési effektus és a tudományos megismerési effektus. Az ideologikus megismerési effektus a tulajdonságai révén különbözik (miután felismerési-félreismerési effektus [reconnaissance-méconnaissance] egy visszfényszerű viszonyban) a tudományos megismerési effektustól: de amennyiben az ideologikus effektus határozottan (más, rajta uralkodó társadalmi funkciók függvényében) saját megismerési effektussal rendelkezik, ennyiben beletartozik a minket foglalkoztató általános kategóriába. E figyelmeztetést azért tartom szükségesnek, ogy minden félreértést elkerüljünk a következő elemzés kezdetén, mely kizárólag a tudományos megismerés megismerési effektusára összpontosít.               Miként lehet ez utóbbi megismerési effektus mechanizmusát megragadni? Most visszatérhetünk egy újabb tapasztalásra: arra, hogy »a gyakorlat ismérve« a vizsgált tudományos gyakorlaton belül van, – és megelőlegezzük, hogy jelen kérdésünk kapcsolatban áll e belül-léttel. Ugyanis kimutattuk, hogy valamely tudományos állítás mint ismeret érvényességét egy meghatározott tudományos gyakorlaton belül a különös formáknak a játéka biztosítja, amelyek a tudományosság jelenlétét biztosítják az ismeret előállításában, más szóval azok a specifikus formák, amelyek valamely ismeretnek (»igaz«) ismeret-jellegét megadják. A tudományosság formáirl beszélek itt, – de visszangként azokra a formákra is gondolok, amelyek ugyanezt a szerepet töltik be, egy eltérő, de ennek megfelelő effektust biztosítanak az ideologikus »megismerésben, mondatnánk, a tudás minden módozatában. E formák különböznek azoktól a formáktól, amelyekben az ismeretet mint eredményt a megismerés történelmi folyamata előállította: ismétlem, e formák olyan ismeretre vonatkoznak, amelyet e történelem mint ismeretet már megterhelt. Más szóval az eredményt kifejlése nélkül vizsgáljuk, nem törődve azzal, ogy Hegel-sértés vagy a genetizmus-sértés bűnével vádolnak meg, mert e kettős bűn csak jótétemény: megszabadulás a történelem empirista ideológiájától. Ennek az eredménynek tesszük föl a megismerési effektus előállítási mechanizmusának a kérdését, – minden tekintetben hasonló módon ahhoz, ahogyan Marx kérdőre von egy eredménynek tekintett társadalmat, ogy föltegye neki »társadalmi effektusánaka kérdését, vagyis annak a mechanizmusnak a kérdését, amely a létezését mint társadalmat előállítja.
E specifikus formák szerepét látjuk itt a tudományos bizonyítás beszédmódjában, vagyis abban a jelenségben, amely a gondolati kategóriákra (vagy fogalmakra) egy szabályozott megjelenési és eltűnési sorrendet kényszerít. Azt mondhatjuk tehát, hogy a megismerési effektus előállításának mecanizmusa attól a mechanizmustól függ, amely a bizonyítás tudományos beszédmódjában a sorrendi formák játékát fenntartja. A következő okból mondjuk, hogy attól a mechanizmustól függ, amely fenntartja, és nem csak szabályozza e formák játékát: A sorrendi formák a tudományos beszédben csupán más formák fügvényében mutatkoznak a fogalmak megjelenési sorrendjének formáiként. E más formák ugyan nem sorrendi formák, de ez utóbbiak hiányzó elvét alkotják. Hogy egy általunk már használt nyelven szóljunk, a sorrendi formák (a tudományos bizonyítás formái) nem egyebek, mint egy alapvető »szinkrónia« »diakróniája«. E kifejezéseket abban az értelemben használjuk, ami  majd pontos értelmezést kap (II. kötet, I. fejezet), mint a megismerés tárgyának két létformája fogalmait, vagyis mint két, teljesen a megismerésen belül lévő fogalmat. A szinkrónia a fogalmak szervezeti struktúrája a gondolati-totalitásban vagy rendszerben (vagy, mint Marx mondja, a »szintézisben«), a diakrónia pedig a bizonyítás rendezett beszédmódjában a fogalmak egymásutánjának a mozgása. Hiszen a bizonyítási beszédmód sorrendi formái nem egyebek, mint a »Gliederung« kifejtése, a fogalmak rendszeren belüli ierarchikus kapcsolódásának kibontása.Amikor azt mondjuk, hogy az így értelmezett »szinkrónia« az lsődleges, és megszab mindent, akkor ezzel két dolgot akarunk mondani:

1. hogy a fogalmak hierarchiájának a kapcsolódásukban megvalósuló rendszere

meghatározza minden egyes fogalom definícióját a rendszerben elfoglalt helyének és funkciójának megfelelően. A fogalomnak a rendszer teljességében betöltött helyére és funkciójára vonatkozó definició tükröződik vissza e fogalom immanens értelmében, amikor ezt valóságos kettősen-egyértelmű megfelelésbe hozzuk;

2. hogy a fogalmak hierarciájának rendszere meghatározza a bizonyítás beszédmódján

belüli megjelenésük »diakrónikus« sorrendjét. Ebben az értelemben beszél Marx az érték, az értéktöbblet stb. »formáinak (a fogalom formáinak) a kibontakozásáról«: a »formák e kibontakozása« a tudományos bizonyítás beszédmódjában annak a rendszerszerű függőségnek a megnyilvánulása, amely a gondolati totalitás rendszerében a fogalmakat egymással összekapcsolja.

 A megismerési effektus tehát, ami a bizonyító beszéd sorrendi formáinak szintjén, majd pedig valamely elszigetelt fogalom szintjén áll elő, azzal a feltétellel lehetséges, hogy a rendszer szisztematizált, jelesül az a rendszer, amely a fogalmaknak és a tudományos beszédben történő megjelenésük sorrendjének az alapját képezi. A megismerési effektus tehát egy sajátos dualitásban vagy megkettőzöttségben játszódik le: egyrészt a rendszer létezésében, melyről azt mondják, ogy a tudományos beszédben »bontakozik ki«, másrészt pedig a beszédmód sorrendi formáinak a létezésében, pontosabban abban a »játékban« (a kifejezés mechanikai értelmében), amely a rendszer és a beszéd széttolódásos egységét alkotja. A megismerési effektus a tudományos beszéd effektusaként áll elő, amely csakis a rendszernek a beszéde gyanánt, vagyis a tárgy struktúrája komplex összetételében vett tárgynak a beszédeként létezik. a ennek az elemzésnek van értelme, akkor ez a következő új kérdés küszöbére vezet el minket: mi a tudományos beszédmódnak mint beszédnek a differencia specificája? Miben különbözik a tudományos beszéd a beszéd más formáitól? Az egyéb beszédmódok mennyiben állítanak elő a tudományos beszédmód által előállított megismerési effektustól eltérő effektusokat (esztétikai effektust, ideológiai effektust stb.)?

20.

  E legutóbbi formájában függőben hagynám a kérdést, és beérem annyival, hogy felidézzem a terminusait. Mi nem kívánunk – miként az ideologikus filozófia »ismeretelmélete« – kijelenteni egy de jure (vagy de facto) garanciát, amely biztosít bennünket arról, hogy jól ismerjük azt, amit ismerünk, és hogy ezt az összhangot visszavezethetjük az Alany és a Tárgy, a Tudat és a Világ egy bizonyos viszonyára. Mi azt a mechanizmust igyekszünk tisztázni, amely megmagyarázza, hogy a megismerés története által előállított valamely tényszerű eredmény, vagyis egy meghatározott ismeret miként funkcionál ismeretként, és nem valamilyen más eredményként (legyen az egy kalapács, egy szimfónia, egy szentbeszéd, egy politikai jelszó stb.). Tehát mi a specifikus effektusát kívánjuk meghatározni: a megismerési effektust, mechanizmusának megértése útján. a a kérdés helyesen van föltéve, mentesen minden még ránk nehezedő ideológiától, teát kívül van azoknak az ideologikus fogalmaknak a mezőjén, amelyekben »a megismerés problémáját« rendszerint fölvetik, akkor elvezetet minlet annak a mechanizmusnak a kérdéséhez, melynek folyományaképp a megismerés adott tárgyának redszere által megatározott sorrendi formák, e rendszerhez való viszonyuk játéka révén a szóban forgó megismerési effektust előállítják. Ez utóbbi kérds végső soron a tudományos beszéd különbözeti természetével szembesít minket, vagyis egy olyan beszédmódnak a specifikus természetével, amely beszédként csakis arra vonatkoztatva hangozhat el, ami sorrendjének minden momentumában hiányzóként van jelen: a tárgyat megképző rendszerre vonatkoztatva; hogy rendszerként létezzék, megköveteli az őt «»kibontakoztató« tudományos beszéd hiányzó jelenlétét.
Ha itt megállunk, mint olyan küszöb előtt, amelyen majd mégis át kell lépni, emlékeztetünk arra, hogy a tudományos beszédnek leírtnak kell lennie; és hogy fölveti írásossága formájának a kérdését. Márpedig emlékezetünk arra, hogy az olvasásából indultunk ki.              Tehát nem léptünk ki az egy és ugyanazon kérdés köréből: s ha a belőle való kilépés híján mégsem forogtunk egy körben, ez azt jelenti, hogy e kör nem az ideológia zárt köre, hanem éppen a zártsága miatt egy örökké nyitott kör, egy megalapozott megismerés köre.

1965. június

 

 

 

JACQUES RANCIÈRE 

 

A kritikafogalom
és a politikai gazdaságtan kritikája
az »1844-es Kéziratoktól« »A Tőkéig«

 

  

 Ez az előadás a maga igazolását A Tőke alcímében találja meg: »A politikai gazdaságtan bírálata«.
Ez az alcím két megfontolást hív elő:

• A kritikafogalom egy olyan fogalom, amely jelen van Marx egész életművében. Gondolkodása fejlődésének valamennyi időszakában arra használta Marx, hhogy vele a sajét specifikus tevékenységét jelölje.

Másfelől, bár e fogalom mindig is jelen volt Marxnál, tudjuk, hogy Marx a történetének egy nyilvánvalóan megszabott időszakában tematizálta, jelesül az 1842 és 1848 közötti évek alatt. Ebben az időszakban gondolkodásának központi fogalma volt. Ebből következik a kérdés: Milyen kapcsolatban áll alcímünk a kritikafogalom azon tematizálásával, amellyel az ifjúkori művekben találkozunk?

• Jelöljük ki a problémát! A politikai gazdaságtan bírálatának tervét Marx legelőször 1844-ben

fogalmazta meg. Ettől fogva ez uralja Marx minden munkáját  élete végéig. E terv a következő egymásutánban születik meg:

• az 1844-es Kéziratokkal, amelyek kifejezetten a politikai gazdaságtan bírálatáról szólnak;
• az 1859-ből való Hozzájárulás a politikai gazdaságtan bírálatához című munkával,
• A Tőke

Ebből következik a probléma: milyen kapcsolat áll fönn A Tőke és Marx 1844-ből való terve között?

Természetesen nem követem végig e terv kibontakozásának egész történetét, az egymást követve előálló kidolgozásokat. Beérem annyival, hogy összevetek két szöveget: egyfelől A Tőkét, és másfelől az 1844-es Kéziratokat, a politikai gazdaságtannak a fiatal Marx kritikai elméletétől a legszorosabban függő, legelső kritikáját.                Az első részben azt kísérlem meg, hogy definiáljam e kritikai elmélet összképét a Kéziratokban. Eközben kijelölök bizonyos számú támpontot (például a gazdasági alany problémáját). A második részben, amelyben nincs szó egy ilyen összkép fölrajzolásáról, előveszek két vagy árom problémát A Tőkében, miközben megkísérlek lehorgonyozni az első részben rögzített pontoknál, és megpróbálom mgmutatni azoknak a fogalmak és a köztük lévő kapcsolatoknak az áthelyezését, amelyek a tudományos marxizmushoz tartó átmenetet képezik, az átmenetet a fiatal Marx ideologikus beszédmódja és A Tőke tudományos beszédmódja között.

E tanulmányban támaszkodom a L. Altusser munkáiban megalkotott némely elméleti ismeretet (v.ö. Pour Marx [Marx szerint], Théorie sorozat, F. Maspero, Paris, 1965), a J.-A. Miller által beazonosított és kidolgozott fogalmak, melyeket előadott (kiadása nincs) 1964-ben a J. Lacan elméletének és G. Politzer pszicológiakritikájának szentelt kurzuson. J.-A. Miller a következő szövegébe mutatott rá e fogalmak döntő jellegére A Tőke olvasására nézve: »Fonction de la formation théorique« [Az elméleti alakulat funkciója], (Cahiers marxistes-léninistes, 1. szám).

1. – A politikai gazdaságtan bírálata az »1844-es Kéziratok«-ban

  

ELŐZETESEK

A műbírálat az antropológiai kritika legrendszerszerűbb alakját képviseli Marxnál az 1843-1844-es időszak szövegeiben a feuerbachi antropológia alapján. (Magától értetődik, hogy célunk itt csupán e kritika befejezett alakjának a fölvázolása, a Feuerbach-Marx viszony problémája kívül van vizsgálódásunkon). Próbáljuk meg e kritikát árom kérdésre adott válaszon keresztül definiálni:

Mi e bírálat tárgya?

Mi ennek az alanya, vagyis ki bírál?

Milyen módszerrel?

A választ az 1843 szeptemberben Rugéhez írott levél utolsó bekezdése adja meg:

»Folyóiratunk[51] iránya egyetlen szófordulattal megadható: korunk önmagyarázata a harcaira és a törekvéseire. Ez a feladat a világ és a mi számunkra. Csak egyesített erővel vihető végbe: hitvallásról van szó, semmi többről. Hogy bűnei megbocsátassanak, csak ki kell hirdetnie az emberiségnek, hogy milyenek ezek. (Um sich ihre Sünden vergeben zu lassen, braucht die Menschheit sie nur für das zu erklären was sie sind.)«

Minden kritika annak megformálásában áll, melynek három általam megjelölt tagja – az alany, a tárgy és a módszer – itt összekapcsolódik.
Beszéljünk előbb a tárgyról: miről van szó? Egy tapasztalásról van szó, amelynek alanya az emberiség. E tapasztalást az emberiség igen hosszú ideje vakon folytatja, de mi most azon a ponton vagyunk, hogy lehetővé válik az emberiség számára önmaga megértése.             Ez a mi a kritikai tudatot képviseli. Ez ébred elsőként a tudatára annak, hogy eljött az idő, amikor ez a tapasztalás a végére ért, ami nem más, mint önmaga tudata. Ez az a kitüntetett tudat, amelyben a kísérlet világossá válik önmaga számára, vagy pontosabban, ez a nyelvezetben kifejeződő beszéd [parole], amelyben ez a tapasztalás végül megérti önnön igazságát.
Az egész módszer benne van ebben az erklärenben. Egyszerre jelenti a kinyilvánítást és a magyarázatot. Ez annyit jelent, hogy a tények bemutatása úgy, ahogyan vannak (für das was sie sind), az emberi tapasztalás, amiként átadja magát, már magyarázat. Elegendő annyi, hogy a beszédet úgy vegyük, mint e tények megfogalmazását (amit Marx az emberiség bűneinek nevez). E tények megfogalmazása már az ismeretük, és ismeretük mint bűnöket megszünteti őket, hiszen ami bűnöknek tette meg ezeket, éppen az nem volt ismert, vak tapasztalás volt.
Ami ebben az erklärenben a fődologról elhangzik, az az, hogy a magyarázat nem tartozik alapvető módon a dolgok más rendjéhez, csak a kijelentetthez, a megállapítotthoz.
Ezt egy másik metaforával is kifejezetjük: mondjuk azt, hogy a kritika olvasat! A szöveg, amellyel dolgunk van, nem más, mint e tapasztalás, melynek alanya az emberiség. Mi alkotja e szöveget, ezt a kijelentettet? E kijelentett ellentmondásokból szövődik össze. Az a forma, amelyen keresztül az emberi tapasztalás a maga kifejlődésében megérthető, nem más, mint az ellentmondás formája. Az emberi tapasztalás valamennyi szférája (a politikai, vallási, erkölcsi, gazdasági, stb.) bizonyos mértékű ellentmondást jelenít meg. Ezeket az ellentmondásokat az egyének abban érzik, amit Marx »korunk harcainak és törekvéseinek« nevez.

A kritika szerepe az ellentmondás – metaforája válogatja – mondása vagy olvasása, kihirdetése annak, amiként van. A köznapi kijelentéshez képest a különbséget mi alapozza meg, ami lehetővé teszi a kritika létét?Az, ami ezek mögött az ellentmondások mögött észlelhető, egy mélyebb ellentmondás, és ezt az elidegenedés fogalma fejezi ki.
Ennek közönséges leírása ismert: az alany, az ember olyan predikátumokat fejez ki, amelyek a lényeget alkotják valamely külső tárgyban. Az elidegenedés stádiumában e tárgy idegenné válik magának. Az ember lényege egy idegen létbe ment át. Ez az idegen lét – amely csak az ember elidegenedett lényegét képezi – valalanyként vetődik föl, és az embert  mint saját tárgyát veti föl.           Az ember tulajdon léte az elidegenedésben idegen léte formájában áll fenn; Az emberi az embertelen formájában létezik, az ész a nem-ész formájában.
Az ember lényegének és idegen létének ez az azonossága definiálja az ellentmondás szituációját. Ez azt jelenti, hogy az ellentmondás egy alanynak az önmagával való hasadtságán alapszik. Hogy az ellentmondás hasadtság, annyit tesz, hogy a legfontosabb követni a kritikai beszédmód egész tagolódását.
Mindazonáltal az ellentmondás struktúrája mint olyan a tapasztalásban nem adott. Különös formában fejeződik ki. Valójában az ember lényegével való meghasadtságának a következménye egy kettéosztottság. Az emberi tapasztalás megnyilvánulásának különféle szférái – szférák, melyek az emberi lényeg különféle predikátumaihoz kapcsolódnak – egyes önálló valóságokoz tartoznak. Valóban, az ellentmondás mint ellentmondás mindig egy különös szférán belül jelentkezik. Az ellentmondás összes kijelentettje, amelyik ebből a különös formából származik, egyoldalú, részleges kijelentett. A kritika munkája az, hogy az ellentmondást általános formájára emelje.
Ezt a szintváltást különböző fogalmak fejezik ki. Marx beszél általános formáról, az elvek felsőbbségéről, az igaz jelentésről. Ezek a kifejezések összegződnek abban az általános fogalomban, amely a műveletet jelöli, a Vermensclichung (szó szerint: emberiesítés) fogalmában. Megadni az ellentmondásnak az általános formáját annyi, mint megadni emberi jelentését: ez az ember és a lényege elkülönülése. Ezt az emberi értelmet, amelyben a különös ellentmondás a megnyilvánulás, a kritika leli föl, amikor felszabadítja az ellentmondás általános formáját: a viszonyt a két kifejezés között, melyekben a hasadás az ellentmondásban fölvetődik.

Vegyünk egy példát! A zsidókérdésről szóló írásában Marx bírálja azt a módot, ahogyan Bauer fölvetette a zsidók emancipációjának kérdését. Őszerinte a probléma a keresztény állam és a zsidó vallás közötti viszonyra vezethető vissza. Ekkor az államot nem a maga általános formájában tekinti, hanem egy különös államtípust vesz elő. Másrészt a júdaizmust csak vallási jelentésében veszi szemügyre, ahelyett, ogy általános emberi jelentését adná meg.            Maga Marx ezt a szövegrészt általános formára hozza. A különös állam/vallás ellentmondásról áttér az állam/az állam feltételezései ellentmondásra, amely ráutal az állam/magántulajdon ellentmondásra.
Ezen a szinten jelenik meg a mély ellentmondás. Az, hogy az ember lényege kívül létezik az emberen, az államban.
Ezen a példán láthatjuk, hogy a kritikai beszédmód:

• az ellentmondás mély értelmének nyilvánvalóvá tétele,
• az eredeti egység újrafölfedezése.

Ez az eredeti egység nem más, mint egy alanynak és a lényegének az egysége. Az ember

alanynak és lényegének ez az egysége atározza meg a feuerbachi kritikában  az igazságfogalmat.

Ez az igazságfogalom teszi lehetővé, hogy a kritikai beszédmóddal szembeállított beszédmódot, a spekulatív beszédet elhelyezzük. Ez az elvonatkoztatott fogalom az antropológiai kritikában alapvető kétértelműség helye: egyszerre jelöl egy folyamatot, amely a valóságban megy végbe, és a belépést egy bizonyos beszédtípusba.     Valójában az elvontnak itt a jelentése: elkülönített. Az elvonatkoztatás (az elkülönítés) akkor fordul elő, amikor az emberi lényeg elkülönül az embertől, predikátumai berögzülnek egy idegen létbe. A spekuláció ebből az elvonatkoztatásból indul ki, az eredeti egyságtől való különválásból. Ebben az állapotban a predikátum az alanytól elkülönülten létezik. De az eredeti egységnek ez a meghasadása egyúttal egy új egység létrejötte,  ennek az idegen létnek a javára, amelyben a lényeg elidegenedett az alanytól. Ez teszi lehetővé a predikátum mint az igazi alany feltételezését. Mint ahogyan a teológusok számára, miután kiindultak az ember és ennek Istentől elidegenedett lényege közötti kettéosztásból, Isten az igazi alany. Ugyanígy indul ki a spekulatív filozófia – a hegeli filozófia – az alanyától, az embertől elkülönült gondolkodásból, hogy a tapasztalás valódi alanyából elvont Eszmét csináljon.

Így ezt olvashatjuk Feuerbachnál A jövő filozófiájában (Filozófiai nyilatkozatok, 11. p.):
»Isten lényege Hegelnél semmi más, mint a gondolkodás lényege vagy a gondolkodó én elvonatkoztatásával elkülönített gondolkodás. Hegel filozófiája gondolkodást képez, szubjektív létet, de alany nélkül elgondoltat, és így tőle különálló létként megjelenítettet, isteni és abszolút létet.»
Itt az a fontos, hogy az elvonatkoztatás mint gondolkodási eszköz leminősített. Minden olyan gondolat, amely tudományos elvonatkoztatásokon keresztül halad (abban az értelemben, ahogyan Marx érti majd az 1857-es Általános bevezetőben), azzal vádolhat, hogy fönntartja az emberi tapasztalás elvont momentumainak elkülönítését.
Így az Ideiglenes tézisek a filozófia reformjáért című írásában Feuerbach elidegenedésként jellemzi az elvonatkoztatást:

»Elvonatkoztatni annyi, mint a természet lényegét kívül helyezni a természeten, a gondolkodás lényegét kívül helyezni a gondolkodás aktusán. Miután rendszerét teljes egészében ezekre az elvonatkoztatásos aktusokra alapozta, Hegel filozófiája elidegenedett magától az embertől. Azonosul azzal, ogy elkülönít, de oly módon, ami a maga részéről maga után vonja az elkülönítést és a közvetítettséget.« (20. sz. tézis)

Megelőlegezve azt mondatjuk, hogy ebben az elvonatkoztatásos elméletben két eljárás keveredik össze, melyeket Marx az 1857-es Általános bevezetőben mint gondolati eljárást és mint valságos eljárást különböztetett meg.
Összegzendő ezeket a kritikafogalomra vonatkozó előzetes mwgfontolásokat, a kritika tekintetében három különböző beszédmód bontakozik ki:
egy olyan beszéd, amely a jelenségek szintjétől függ, egyoldalú beszéd, amely csak az
ellentmondás egy különös oldalát ragadja meg;

• két beszédmód, melyek a lényeg szintjétől függenek: a kritikai beszéd avagy az igaz

lényeg kibontása, és a spekulatív beszéd avagy a hamis lényeg kibontása.

Most közeledhetünk a kritika tanulmányozásához a Kéziratokban.

1. – A POLITIKAI GAZDASÁGTAN SZINTJE

Nem bonthatjuk ki a Kéziratok egész problematikáját. Inkább kerülőúton közelítjük meg a szöveget, a következő kérdést téve föl: milyen helyet foglal el a politikai gazdaságtan a Kéziratokban?

Marx előszava nem definiálja a politikai gazdaságtan fogalmát. A politikai gazdaságtan itt úgy jelenik meg, mint egyetlen elem egy tartalomjegyzékben. Marx kijelenti, hogy különféle anyagok (jog, erkölcs, politika stb.) kritikáját fejti ki, ez után megmutatja összekapcsoltságukat, és végül megmutatja azt, hogy a spekulatív filozófia miként használta föl ezeket az anyagokat arra, hogy véghez vigye összeszerkesztésüket. Itt nincs meg a politikai gazdaságtan helymeghatározása. Voltaképpen két dolog helye lenne meghatározandó: a gazdasági valóságé és a gazdaságról való beszédé.

 

1. A gazdasági valóság helymeghatározásának nyoma

Itt a gazdaság a végső instancia vagy alap helyén jelenik meg. Itt nem tesszük a helyére

a társadalom gazdasági struktúráját abban az értelemben, ahogyan Marx érti A német ideológiától fogva.

Nem jelenik meg úgy sem, mint az egyéb elidegenedésekből kinyert alapvető elidegenedés (itt Calvez szkémájára utalok). Az elidegenedések mint ugyanazon a szinten lévők jelennek meg.

Tehát egy első helymeghatározásban úgy definiálhatjuk a politikai gazdaságtant, a jogot, az erkölcsöt, a politikát, mint az emberi tapasztalás különféle szféráit. (Itt emeljük ki e tulajdonképpeni tapasztalásfogalom jelentőségét! E Marx által nem tematizált fogalom az, amely lehetővé teszi a tematizálását. A 3. kézirat kritikai fejtegetésében, Hegellel, ez az, ami nincs kritika alá vetve.  E fogalom nem fölismert, nem bírált, rejtett jelenléte képezi a fiatal Marx kritikai beszédmódjának lehetőségi feltétele, és ez az, ami lehetetlenné teszi a tudományos beszédmódot.) A gazdasági valóság tehát csak mint azon szférák egyike jelenik meg, amelyek külön-külön a maguk módján fejezik ki az emberi lényeg kibontakozását és elidegenedését.

Mindazonáltal ez az első helymegatározás ellentmond egy második elymegatározásnak. A 3. kéziratban (88.p.) Marx kijelenti, ogy a gazdasági elidegenedés nem más, mint a valóságos élet elidegenedése (szemben a vallási elidegenedéssel, amely csak a tudatban megy végbe). Következésképp a gazdasági elidegenedés megszüntetése maga után vonja minden másfajta elidegenedés megszüntetését.

Miként lehetséges ez az átsiklás? A gazdaságfogalom olyatén felduzzasztásával, ogy ez foglalja magában az ember valamennyi viszonyát a természettel (a termelés és a fogyasztás fogalmaiban), és az emberek egymás közötti valamennyi viszonyát (a cserefogalomban). Így a gazdaság lefedi az emberi tapasztalás teljes mezőjét, nem más, mint a tapasztalatfogalom szóalakzata.

Így a gazdasági valóság helymeghatározása az egyik esetben hiánnyal, a másik esetben többlettel vétkezik. De az eredmény mindkét oldalon ugyanaz: Marx nem alkotja meg a politikai gazdaságtan területét.

 

1. A gazdaságról való beszéd meghatározásának nyoma

Egy tény jelentékeny a Kéziratokban: valójában nem vetődik föl a politikai gazdaságtan

mint tudományos igényű beszédmód problémája. Marx beszél ugyan a 2. kéziratban a politikai gazdaságtan  fejlődéséről. De a cinizmus fejlődéséről van szó: a közgazdászok egyre őszintébben a politikai gazdaságtan embertelenségét.

Voltaképpen Marx szerint a beszéd rendje nem válik kitüntetett renddé azzal, ogy elér a lényeghez (akár mint a hamis lényeget kibontó spekulatív beszéd, akár mint az igaz lényeget kibontó kritikai beszéd). Azon a szinten, amelyen találkozunk vele, a közgazdász beszéde nem más, mint a tényekre adott reflexió. Nincs eltolódás a gazdasági tények és a gazdaságtudomány között. Az eltolódásnak ezt a hiányát Marx akkor fejtegeti, amikor a politikai gazdaságtan szintjéről beszél. A politikai gazdaságtan szintje kifejezés egyrészt az emberiség kibontakozásának egy bizonyos stádiumát definiálja, azt a kibontakozási stádiumot, amely olyan jelenségekben nyilvánul  meg, mint a konkurrencia, az elszegényedés stb. De egy fogalmi szintet is jelöl, melyhez a közgazdász tartja magát. A jelenségek rendjéez kötődik egyfajta reflexív tudat. Másként fogalmazva, az a reflexív érzékelés, melyet A Tőkében Marx úgy jellemez, mint »a látszólagos mozgás egyszerű tudati kifejezése«, itt jut érvényre, és a klasszikus gazdaságtan fogalmai, úgy tűnik, csak ezt az érzékelést fejezik ki.
Nézzük meg példaképp azt, amit az 1. kéziratban Marx a gazdaság törvényeinek nevez! E törvények a poltikai gazdaságtan stádiumához, vagyis az emberiség kibontakozásának egy bizonyos stádiumához kötődő tényállás kifejezései.
A néhány hónappal korábban írott Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie című szövegében másként járt el: kiprbálta a politikai gazdaságtan fogalmainak a kritikáját (például az érték fogalma). E fogalmak belső ellentmondásosságát a magántulajdonoz kötődő mélyebb ellentmondásosság jelének tette meg. Ezzel szemben a Kéziratokbanegyetlen gazdasági fogalom mint olyan nincs kritika alá vetve. Valamennyi fogalom érvényes a politikai gazdaságtan szintjén. Adekvát módon fejezik ki a tényeket. Egyszerűen nem fogják föl őket.
Így a politikai gazdaságtan úgy tűnik föl, mint a tükör, amely visszatükrözi a gazdasági tényeket. E tükör-fogalmat Marx a egel jogfilozófiájábanvilágosan tematizálta: az állam az a tükör, amelyben igaz jelentésükben tükröződnek vissza a civil társadalom ellentmondásai. E téma rejtetten ott van a Rugéhez írott levélben. Marx itt elmagyarázza, hogy bár a kritika kiindulópontja közömbös, vannak kitüntetett helyek, ahol az ellentmondások visszatükröződnek: az Állam és a vallás.
Most megérthetjük a Kéziratok előszavának ezt a mondatát:

»Eredményeim teljesen empirikus elemzés termékei, melyek a politikai gazdaságtan lelkiismeretes kritikai tanulmányozásán alapulnak.«[52]

Mert a politikai gazdaságtan beszédmódja tükör, a közgazdászok olvasata átmehet empirikus elemzésbe, és a gazdasági valóság ellentmondásainak kritikája lehet.

2. – A KRITIKAI KIDOLGOZÁS

A kritika nem a politikai gazdaságtan szakkifejezéseinek a szintjén helyezkedik el. És valójában

kritika nélkül visszanyúl minden fogalomoz, különösen Adam Smit fogalmaihoz, hogy a gazdasági jelenségeket megjelölje.

A kritika már alapvetően a szöveg kritikája a maga egészében. A kritika beleavatkozik a gazdasági beszédmód egyszer már megfogalmazott kijelentettjébe. Nekünk a politikai gazdaságtan szintje fölé kell emelkednünk, általános alakjára kell hoznunk a közgazdász beszédmódjában kijelentett ellentmondást.
E szintváltást Marx az elidegenedett munkáról írt szöveg elején magyarázza el (Éd. sociales, 55. p.). A két ige, fassen és begreifen közötti oppozícióval jelöli meg.

»A politikai gazdaságtan a magántulajdon tényéből indul ki. Ezt nem magyarázza meg nekünk. A magántulajdon anyagi folyamatát, amely a valóságban kifejeződik (fassen), általános, elvont formulákban írja le, amelyek azután neki törvényekként számítanak. Nem ragadja meg (begreifen) ezeket a törvényeket, azaz nem mutatja ki, ogy miképpen származnak a magántulajdon lényegéből.«[53]

A politikai gazdaságtan megragadja azokat a törvényeket, amelyek megnyilvánítják a magántulajdon mozgását. Nem fogja föl e törvényeket a maguk belső összekapcsoltságában, nem ragadja meg őket mint a lényeg és a magántulajdon kifejezéseit.

Ez a megértés a kritika saját feladata. Miként hajtható végre? Itt vetődik föl a kiindulópont problémája. E kiindulópont nem lehet elvonatkoztatás. A jelenségek rendjének léte kell hozzá. Egyrészt e jelenség elvszerűen közömbös. E kiindulópont az lesz, amit Marx »aktuális gazdasági tény«-nek nevez. Marx ismerteti ezt a tényt, majd a fogalom alakjára hozza:

»Mi egy jelenvaló gazdasági tényből indulunk ki. A munkás annál szegényebb lesz, minél több gazdagságot termel, minél inkább növekszik termelése atalomban és terjedelemben. A munkás annál olcsóbb áruvá lesz, minél több árut hoz létre. Az emberek világának elértéktelenedésével (Entwertung) egyenes arányban nő a dolgok világának értékesülése (Verwertung). A munka nem csak árukat termel; önmagát és a munkást is mint árut termeli, mégpedig abban a viszonyban, amelyben egyáltalán nem árukat termel.

Ez a tény nem fejez ki egyebet, mint ezt: a tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke, mint idegen lét, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A politikai gazdaságtan stádiumában a munka megvalósulása (Verwirklichung) úgy jelenik meg, mint a maga valóságának elvesztése (Entwirklichung) a munkás számára, mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság, az elsajátítás mint elidegenülés (Entfremdung), kifejezetetlenség (Entäusserung).«[54]

A gazdasági tény, amelyből Marx kiindul, az elnyomorodás: a munkás egyre szegényebbé válik azzal, hogy több gazdagságot termel. Marx e tényre építve lát neki a lényegi elemzésének. E tény kifejez valamit, e jelenség lényeget fejez ki. Az elnyomorodás kinyilvánítja azt a folyamatot, amelynek általános és emberi alakja az elidegenedés.
Így a gazdasági tény keresztülmegy egy olyan kimunkáláson, amely lehetővé teszi értelmének a feltárását. A két bekezdés között látjuk egy struktúra átvitelét egy másikba. A gazdasági tény kijelentettje alatt a referenciális szöveg átcsúszik egy olyan antropológiai kritika szövegébe, amely kijelenti az elidegenedés folyamatát. A – gazdasági – elnyomorodás – antropológiai – elidegenültséggé vált.

Mindez két kijelentett szintjén játszódik le – amit leegyszerűsített formában adok:

• az ember termeli Istent,
• a munkás termel egy tárgyat.

Az ember termeli Istent, vagyis tárgyiasítja Istenben azokat a predikátumokat, amelyek

a lényegét alkotják. Mármost, amikor azt mondják, ogy a munkás megtermel egy tárgyat, a termelés prózai fogalmából indulnak ki, de az átsiklás végbemegy annak a fogalomnak köszönetően, amely leetővé teszi, hogy a munkás és a terméke közötti viszonyt az Isten és az ember közötti viszony mintájára gondoljuk el a vallásban. Így a termelő tevékenység azonossá válik az emberi nemez tartozó tevékenységgel (az ember tevékenységével, amennyiben megerősíti tulajdon lényegét), és a megtermelt tárgy azonossá válik az ember nembeli [generikus, générique] létének tárgyiasulásával. Az, hogy e termék a tőke hatalmát növeli, úgy jelenik meg, mint az elidegenedés végső momentuma, az, amikor az ember a tárgyának tárgyává válik.

Így a munkás-termék viszonyra rávetül a vallási elidegenedés szkémája. A vallási elidegenedésben ténylegesen megvan a megfelelés az ember és a terméke között. Isten csak az ember predikátumait viseli. Tehát egy tökéletesen átlátható tárgy, melyben az ember magára ismerhet, és az elidegenedés vége logikailag úgy jelenik meg, mint amikor az ember visszaveszi azt, amit Istenben tárgyiasított. Márpedig a tárgy természetén keresztül igazolt valláskritika alapján vezeti be itt Marx az alany/tárgy viszony átlátszóságát a munkás és a terméke közötti viszonyba. A munkás terméke olyan valami, amelyben a munkás magára ismerhet.

Ez az átvitel azért volt lehetséges, mert egy szójátékot csinál a termelés fogalmára. Ugyanígy a tárgy fogalomra. Kijelenteni, hogy a munkás egy tárgyat állít elő, ártatlannak tetszik, de e tárgy megatározatlan fogalma mögé bevezeti a tárgy feuerbachi felfogását. Amelyet Feuerbach A kereszténység lényegében így fejezett ki:

»Az ember tárgya nem más, mint tárgyként vett lényege.« (Filozófiai manifesztumok, 71. p.)

»A tárgy, amelyhez egy alany a lényegen és szükségességen keresztül viszonyul, nem más, mint ennek az alanynak saját, de tárgyiasult lényege.« (i.m., 1. p.)

Ekként a munkás által megtermelt tárgy feuerbachi tárgyként jelenik meg, az ember önnön lényegének tárgyiasulásaként. Ami a kritikai műveletet lehetővé teszi, az a termelés és a tárgy kifejezéseken végzett csúsztatás. Miután (megatározatlan) gazdasági értelmükről átmentünk antropológiai értelmükre, e két fogalom megbillenti a referenciális beszédmódban adott beszédet.

Ezt az eljárást, amely megengedi, hogy a gazdasági törvényből antropológiai törvény váljon (az ellentmondás általános alakja), amfibológiának, kétértelműségnek nevezzük.

3. – AZ AMFIBOLÓGIA ÉS AZ ALAPJA

Vegyük egyfelől az elidegenedés referenciális struktúráját!
Az elidegenedésben a következő megfordítás áll elő: az ember nembeli élete individuális életének eszközévé válik, az ő lényege létezésének eszközévé. Marx A zsidókérdésben Marx rámutat arra, hogy az emberi jogok Nyilatkozata, a politikai élet e ténye, amely az ember nembeli életét képviseli, egy egyszerű eszköze annak, hogy megvédjük a burzsoá társadalom önző érdekeit.
Vegyünk másfelől egy gazdasági fogalmat, a létfenntartási eszközök fogalmát. Tudjuk, hogy a klasszikus gazdaságtan szerint a munka értéke egyenlő a munkás számára szükséges létfenntartási eszkök értékével. Másrészt tudjuk, hogy A Tőkében átviszi majd a kritikát magára a munka értékének a fogalmára, és megmutatja, hogy ez csak a munkaerő értékének irracionális kifejezése. Azon a szinten, aol vagyunk, szó sincs ilyesfajta kritikáról; ellenben föl lehet állítani a következő egyenletet:

a munkás munkája = a munkás létfenntartási eszközeit megszerző tevékenysége

Csakogy a fiatal Marx antropológiájában a munka az ember nembeli életének megnyilvánulása, így tehát:

a munkás munkája                                                                 = a munkás nembeli tevékenységének

megnyilvánulása

Tehát:

a munkás nembeli tevékenységének megnyilvánulása = a munkás létfenntartási eszközeit megszerző

tevékenysége

vagy:

a nembeli élet megnyilvánulása                                      = az individuális létezés fennmaradási eszköze

Itt ismét találkozunk az elidegenedés jellegzetes eszköz-cél megfordításával. A létfenntartási eszközök fogalma a gazdasági törvény elfedését az antropológiai struktúrával.
Itt adtunk egy olyan műveleti példát, amelyet ugyan nyilvánvalóan nem Marx fejlesztett ki, de amely megalapozta beszédmódjának a leetőségét. Egy ilyen bizonyítás ráépíthető a Kéziratok bizonyos számú egyéb fogalmára. Teát fölállítatjuk az amfibológiák táblázatát, melyből kitetszik, hogy a klasszikus gazdaságtan szakkifejezései és a kifejezések láncolatai (a törvények) miként helyezhetők át közvetlenül a kritikai (antropológiai) beszédmódba.

az amfibológiák táblázata

__________________________________________________________________________________

                       Gazdaságtan                                                                           Kritika

munkás                                                                                              ember

munka                                                                                nembeli tevékenység

termék                                                                               tárgy

tőke                                                                                     idegen lét (fremdes Wesen)

létfenntartási eszközök                                                              az élethez kellő eszközök (Lebensmittel)

érték                                                                                   érték (Wert) = méltóság (Würde)

csere                                                                                   közösség

kereskedés                                                                      kereskedés (Verkehr)

gazdagság                                                                         gazdagság (a feuerbachi Sinnlichkeit)

a helytálló oppozíciók táblázata

ember                                                                                dolog

eszköz                                                                                cél

Megjegyzések

1. A legelső amfibológia a munkás/ember amfibológia.

A folyamat alanya a kezdésnél a munkás. Arra gondolhatni, hogy itt abból a nézőpontból

indulunk ki, amely az osztályharc nézőpontja. Valójában erről szó sincs. Szövegünk második bekezdésében ez a munkás termelővé válik. Olvassuk el megint szövegünk elejét (57. p.)!

»A munkás annál szegényebb lesz, minél több gazdagságot termel, minél inkább növekszik termelése hatalomban és terjedelemben.«

Most hasonlítsuk össze e mondattal a 3. kézirat e szövegét (100. p.)!

»Az ember annál szegényebb lesz mint ember, annál inkább szüksége van a pénzre, hogy az ellenséges lényeg felett úrrá leessen, s pénzének hatalma éppen fordított arányban esik a termelés tömegéhez képest, azaz szüksége nő, ahogy a pénz hatalma növekszik.«[55]

Az elidegenedés általában az ember elidegenedésévé vált.

1. Az érték amfibológiája érzékelető szövegünk Verwertung/Entwertung kettősében. A

klasszikus gazdaságtan értékfogalmára rátelepedett  egy olyan értékfogalom, amely  valójában visszamegy a méltóság (kanti) fogalmára.

1. A csere amfibológiája főképp azokban az olvasmányfüzetekben nyilványvaló, ahol Marx a

Kéziratok összeírása előtt olvasott közgazdászokat kommentálta. Antropológiai szempontból a csere nem más, mint interszubjektivitás. A politikai gazdaságtan állapotában a csere úgy jelenik meg, mint az emberi közösség (Gemeinwesen) elidegenült alakja. A kereskedés (Verkehr) fogalmát szintén ebben az interszubjektív rezonanciában kell venni. (Még A német ideológiában is a termelési viszonyok fogalmával egyenértékűként vett Verkersform fogalom is megőrzött antropológiai tartalmat.í9

1. A már kifejtett amfibológiák mellett ott van a gazdagság amfibológiája, amelyre még

visszatérünk.

Most már definiálhatjuk, hogy mi az a begreifen, ami a kritikát jellemzi. Ez az egyenleteknek a terminusok behelyettesítésével történő átváltoztatásában áll, amikor az ellentmondás fölvetődik.

Ezek az egyenletek például a következők:

a dolgok világának a fölértékelése = az emberek világának az alábecsülése

vagy munkaérték = a létfenntartási eszközök értéke.

A megoldásoz akkor jutunk, amikor elérünk az alapvető egyenletez, az azonossá tevéshez:

emberi lényeg = idegen lét.

Valójában ez az egyenlet adja meg számunkra az ellentmondás elvét, az emberi lényeg elkülönülését az emberi alanytól. Ezt az elkülönülést a Kéziratokban az elidegenült munka fogalma fejezi ki. Az elidegenült munka fölállított fogalma (Begriff) a megoldása az összes egyenletnek.ű                A fogalom e megatározottságából kiindulva miként hozható létre a politikai gazdaságtan beszédmódja? Marx a következőt közli velünk a 8. oldalon:

»Mint ahogy az elidegenült munka fogalmából elemzés révén megtaláltuk a magántulajdon fogalmát, a két tényező segítségével ki lehet fejteni az összes gazdasági kategóriát, és minden kategóriában , mint például az üzletelésben, a konkurrenciában, a tőkében, a pénzben csak ezeknek az első alapzatoknak egy megatározott és kifejlett kifejeződését fogjuk viszontlátni.«

Vagyis hogy a politikai gazdaságtan összes kategóriájában ugyanazt a referenciális struktúrát látjuk viszont. Ezen ne csodálkozzunk: az amfibológia eljárásának vizsgálata megmutatta számunkra, hogy az egyes kategóriáktól elindulva az alapvető ellentmondás kifejeződését látjuk viszont: a lényeg meghasadását az alannyal.           Hogy visszatérjünk a nyelv kezdeti metaforájához, másként is kifejezhetjük, hogy mi ez a begreifen: a begreifen annak a mély nyelvezetnek a föltárásában áll, amely a közgazdasági kijelentett mögött húzódik meg. A begreifen mozgása, amely fölfogja a tények összeláncolódását, nem más, mint annak a nyelvnek a kidolgozása, amelyben az emberi tapasztalás kimondatik.
Vagy – ha úgy tetszik – a kritika fordítás, és a mi amfibológia-táblázatunk egy szótár. De ez utóbbi teljességgel jelentő. Benne találjuk meg a kapcsolódást terminusról terminusra, és ezek nem csupán a terminusok, hanem az egymással összekapcsolódott kijelentettek.
Ez csak egy kitüntetett találkozás miatt lehetséges: ez a nyílt antropológiai beszédmód és a rejtett antropológiai beszédmód találkozása a klasszikus gazdaságtanban. Voltaképp az a politikai gazdaságtan, amellyel most dolgunk van itt, egy »pre-kritikai« gazdaságtan, amely még nincs alávetve annak az ügydöntő kritikának, melyet Marx A Tőkében fog elvégezni. Olyan gazdaságtan ez, amely általában beszél a termelésről, anélkül, hogy megfogalmazná annak a termelési módnak a sajátos fogalmát, amely felépíti a gazdaságtani kibontakozást a gazdasági alany tevékenységéből kiindulva.
Vegyük a klasszikus gazdaságtan egyik definícióját, azt, amelyik a tőkét mint fölhalmozott munkát határozza meg! Könnyen belátató az az antropológiai szkéma, amely itt képes átsiklani abba az amfibológiába, amelyet Marx majd A Tőkében fog föloldani, amikor a tőkét mint termelési viszonyt atározza meg, ezzel gyökeres mutációt idézve elő, amelyik a gazdaságtani beszédmódot átviszi az antropológia mezőjéről a tudomány mezejére. Ugyanígy azok a szövegek – mint Boisguillebert híres szövege a pénzről, aminek az ember szolgájának kellene lennie, és az urává vált – fölkínálják magukat az antropológiai kritika munkálkodásának. Az a politikai gazdaságtan, amellyel Marxnak dolga volt, egy teljes antropológiával volt megterhelve. Általában ez többé vagy kevésbé nyíltan mutatkozik meg az egyes esetekben, egy társadalomelmélet keretein belül. Ez a társadalomelmélet odautal az emberi szubjektivitás elméletéhez (amely megjelenhet a szükségletek elméleteként, az érdekek elméleteként, a szenvedélyek elméleteként stb.), az interszubjektivitás elméletéhez, az emberi alanyok közötti kapcsolatokhoz, és az embernek a természettel való kapcsolatainak az elméletéhez. Maguk a fogalmak, amelyek a csere, az ipar stb. területét alkotják, világosan távol állnak minden pszichológiai vagy antropológiai implikációtól. Csakhogy a fiatal Marx antropológiai elmélete éppenséggel mint az embernek az emberhez és a természethez való viszonyának az elmélete jelenik meg. Ugyanígy van meg a klasszikus gazdaságtanban egy többé-kevésbé rejtett elmélet és ennek elfajulása (van rá példánk Boisguillebert már említett szövegében). Csakogy az elidegenedés elmélete az elfajulás ezen elméletének a rendszerbe szervezése. Ami révén az antropológiai kritika úgy jelenhet meg, mint a klasszikus gazdaságtan rejtett antropológiai beszédmódjának a kibontása és rendszerezése.
(Itt csak igen általános módon vetem föl a problémát. Természetesen elmélyült vizsgálat elvégzésére volna szükség. Talán másféleképp is lehetne közelíteni, fölvetve egy kettős viszony kérdését: a munka, az elidegenedés stb. fogalmainak a viszonyát a Kéziratokban, ezek elméletivé tevésével Hegelnél, valamint Hegel viszonyát a politikai gazdaságtanhoz.)
Most próbáljuk meg pontosabban körülírni azt, ami megengedi a két beszédmód ismételt elfedését! Vizsgáljuk meg az amfibológiák táblázatát! Ami lehetővé teszi az egyik oszlop átvitelét a másikba, az átfordítást, nem más, mint egy közös támaszték.
Az amfibológia támasztéka nem más, mint egy alany, az ember alany.
Hogy lássuk, e támaszték miként működik, vizsgáljuk meg a következő mondatot:

»Kiindultunk egy gazdasági tényből: a munkásnak és a termelésének elidegenüléséből. Kimondottuk a ténynek a fogalmát: az elidegenült, külsővé-idegenné vált munkává.
A kritikai áthelyezés feltétele nem más, mint az alany-állítmány-tárgy struktúra működhetősége. Ez a birtokos eset bevezetésének köszönhetően válik lehetségessé: az ő termelése. Nem kell sok ahhoz, hogy kitaláljuk, ez a birtokos kapcsolat több mint kézenfekvő, és a nagyipari munkás cselekvésének fölismeréséhez nem kell nagy talentum. Csakhogy éppen az ő beléptetése teszi lehetővé, hogy a gazdasági élet mezőjé egy alany köré központosuljon. Ez az alany nem a munkásban adott. Hanem a termelésében. Másként fogalmazva, a predikátumnak ez a szabaddá tevése atározza meg az alanyt.
Miért vezethető be itt ez az övé, ez az alany/predikátum birtoklási kapcsolat? Ezt maga a termelés fogalma gerjeszti. Anélkül, hogy tudományosan meg lenne határozva, miként később A Tőkében meg lesz, vagyis el lenne helyezve egy folyamatban, e fogalom megmarad egy alany cselekvési szférájában végbemenő aktus megjelölésének az alany/tárgy viszonyban. Még általánosabban fogalmazva, a klasszikus gazdaságtan fogalmai (társadalom, termék, gazdagság, jövedelem stb.), mert nincsenek kritika alá vetve, határozzák meg az alany e elvét.
Ha most megelőlegezzük és szembesítjük a termelés itt szóban forgó fogalmát a termelési folyamat fogalmával A Tőkében, azt látjuk, hogy a termelési viszony fogalma teszi lehetővé a túlemelkedést az amfibológiákon, elvégezve a gazdasági kategóriák deszubjektivizálását. Itt a hiánya az, amely meghatározza az alanyt/embert mint e kategóriák szükséges támasztékát.                Most már látjuk, hogy a politikai gazdaságtan terminusainak a nem-kritikája miért föltétele a politikai gazdaságtan bírálatának, a politikai gazdaság területének a nem-meghatározása miként föltétele a gazdasági jelenségek mint egy antropológiai folyamat kifejeződései meghatározásának.

Ennek kapcsán nem közömbös rákérdezni arra, ahogyan a Kéziratokban a politikai gazdaságtan megjelenik. a utalunk az 1. kéziratban idézett szövegekre, azt látjuk, ogy ezek két kategóriához tartoznak: némelyek (a legnagyobb számúak) kivonatok Adam Smit-től, a többi kivonat Buret-től és Sismonditól (bemutatva Ricardo »cinizmusának« humanista bírálatát). Ezekből a szövegekből vonja el Marx a politikai gazdaságtan törvényeit, és helyezi át őket az antropológiai elméletbe. Ellenben az 1. kézirategyüttesben megállapítató egy már-már teljes hiány: Ricardóé. Kétségtelen, Ricardo név szerint több alkalommal is említtetik majd a 2. kéziratban. Ő az, aki cinikusan kifejti a politikai gazdaságtan összes embertelen következményét. De Marx itt nem gondolja át, miben is áll Ricardo eredetisége a klasszikus gazdaságtanban. Ricardo az, aki a politikai gazdaságtanon belül a lényeg és a jelenség megkülönböztetését. Csakhogy a fiatal Marx szerint ez a különbségtevés szétfoszlik a gazdasági beszédmód mélyén. Éppen ő az, aki megkülönbözteti a gazdasági beszédmódot az értelmétől, a kritikai beszédmódtól.

A Tőkében Marx megragadja majd Ricardónak ezt az eredetiségét, és erre a szintre helyezi a maga különbségét a ricardói fogalommal szemben, mint olyannal szemben, amelyet a legmélyebbnek tekint a klasszikus gazdaságtanban. A Kéziratok szintjén Ricardo úgy jelenik meg, mint az elvonatkoztatás embere, aki miután a konkurrenciát mint valami esetlegeseth atározta meg, tagadja a felszíni gazdasági jelenségeket, hogy rájuk kényszeríttesse elvonatkoztatásait (olvasmányjegyzeteiben Marx ezt rója föl neki).
Ugyanígy Ricardo az, aki lecsökkenti a szubjektív tényezők jelentőségét a gazdaságban. A fiatal Marx erre a redukcióra csak úgy gondol, mint a politikai gazdaságtan törvényeiből eredő embertelenség kifejeződésére.
Hogy Marx nem ragadja meg a maga valóságos szintjén Ricardo jelentőségét, az a Kéziratokban kevésbé jelenik meg a politikai gazdaságtan kritikájában, sokkal inkább a gazdagság valóságos elméletében (később látni fogjuk, hogy mit kell ezen érteni).

Megjegyzés

 

Az amfibológiák táblázata mellé fölírtam azt, amit a helytálló oppozíciók táblázatának neveztem: személy/dolog és eszköz/cél. Ezek olyan oppozíciók, amelyek értelmüket az antropológiai beszédmódban nyerik el. Egyúttal rajtuk keresztül egy olyan mezőre jutunk, ahol helyhez kötötten található meg ezeknek az oppozícióknak a helytállósága, a kanti morál mezőjén.
Itt csak egyetlen problémára szeretném felívni a figyelmet: Bár bőséggel tematizálták Marx Hegelhez való viszonyának problémáját, nem gondoltak egy olyan viszonyra, amely talán döntő abban, ahogyan elgondoljuk a szakítást a fiatal Marx kritikája és az érett Marx kritikája között, a Kant/Marx viszonyt.
Fölvetető, hogy vajon a terület, amelyen a fiatal Marx van, nem írató-e körül csak kanti oppozíciókkal (autonómia/eteronómia, személy/dolog, eszköz/cél). Illendő volna tehát megvizsgálni A Tőkében ezeknek az oppozícióknak az áthelyeződését, például a személy/dolog oppozíció áthelyeződését a hordozó és a perszonifikáció fogalmaiban. Ugyanígy föl kellene vetni, hogy a tőkés termelési módban az eszköz és a cél fogalmai milyen mértékben mennek keresztül az eszközök/célok oppozíció ezen deszubjektivációján?

E néhány megjegyzés lehetővé teszi annak magyarázatát, hogy az 1. kézirat problematikájának meghaladása a 3. kéziratban miért hegeli meghaladás.

4. – AZ ELLENTMONDÁSOSSÁG KIBONTAKOZÁSA: TÖRTÉNELEM ÉS SZUBJEKTIVITÁS AVAGY MOTOROK ÉS MOZGATÓK

A kritikai földolgozás lehetővé teszi az alapvető ellentmondás meghatározását: ez az ember

eltűnése a tárgyában, elkülönülése önmagától, emberi lényegének elidegenedése a magántulajdon mozgásában.

Tudjuk, hogy miként bontják ki a Kéziratok a problematika egész sorát: az elidegenült munka legelőször is mint a magántulajdon következménye jelenik meg, de az elemzés föltárja, ogy maga a magántulajdon az elidegenült munka következménye. A probléma ekkor a munka elidegenülésének eredeteként vetődik föl: az elidegenedés vagy egy szerencsétlen véletlen, és ekkor a rossz történelem eredetének problematikájával találkozumk, asonlóan a felvilágosodás filozósaihoz, vagy az elidegenedés az emberiség kibontakozásáoz tartozó, szükségszerű folyamat. Ezt a második megoldást választja majd Marx a 3. kéziratban, aol az emberi lényeg elidegenedése úgy jelenik meg, mint egy emberi világ megvalósulásának föltétele.

Ekkor még nem helyezkedtünk bele Marx nyíltan kifejtett problematikájának a központjába. Szándékunk a következő kérdés megválaszolása: milyen viszonyra van szükség a gazdasági alanyok tevékenysége és a magántulajdon történelmi kifejlődése között, azon kibontakozás során, amely lehetővé teszi a politikai gazdaságtan mezőjének a létrejöttét?

E problémát úgy vetnénk föl, hogy egy kiválasztott személy balszerencséjét követve A Tőke kapcsán beszélünk hozzá: ő a tőkés.   Egy Marx által idézett Smith-mondatból indulunk ki (27. p.):

»A munka legfontosabb műveleteit azoknak a tervei és spekulációi szabályozzák és irányítják, akik a tőkéket alkalmazzák.«[56]

Látjuk, hogy a kapitalista szubjektivitás e meghatározottságára mint a gazdaság kibontakozásának motorjára Marx több helyen is visszatér, kijelentve, hogy a gazdaság ütemét a tőkésnek ez az önkénye szabályozza. Két fogalom fejti ki a tőkés szubjektivitás e funkcióját, a kedélyállapot (Laune) és a számítás (Berecnung) fogalma. A szubjektivitásnak és a kiszámításnak ez az elmélete a 3. kéziratnak ebben a címében különös egyértelműséggel jelenik meg: »Az emberi szükségletek jelentősége a magántulajdon uralma alatt és a szocializmusban.« Ez a politikai gazdaságtan új meghatározottságát vonja maga után: itt úgy jelenik meg, mint a kiszámítás tudománya. Például a munkaérték törvénye kifejezésre juttatja azt a tényt, hogy a politikai gazdaságtan kiszámolja a munkás számára a lehető legszűkebb életet. Itt a politikai gazdaságtan úgy gondolkodik – ami már megtörtént Engels szövegében -, mint a tőkés szubjektivitás közvetlen kifejezője. A politikai gazdaságtan törvényei ekkor úgy jelennek meg, mint a tőkés akaratát kifejező rendelkezések. E törvények annyiban fejezik ki a gazdasági jelenségeket, amennyiben ezek meghatározzák a magántulajdon kibontakozását.
Innen erednek a szövegben olyasféle kifejezések, mint »engedelmeskedni a gazdaság törvényeinek«, »megfelelni a gazdaságtan tanításainak«. Így a munkás akkor engedelmeskedik a gazdaság törvényeinek, amikor a kapitalista kiszámolás parancsainak engedelmeskedik, melyeknek a közgazdász a szócsöve.
De e tőkés szubjektivitásnak – melynek láttuk a szerepét – el kell tűnnie a magántulajdon mozgásában, a politikai gazdaság stádiumának kibontakozásában. Nem érdektelen megnézni, hogy ez az eltűnés miként megy végbe.
A gondolkodás számára Marxnál megnyílik egy első modell: ez a konkurrencia smith-i modellje, amely kiegyensúlyozza a szubjektivitások hatását és létrehozza a társadalom mint önző érdekek eredőjének az összhangját. E modellt Marx fölidézi (27-8. p.). E táryról egy megjegyzést tehetünk: A Kéziratokban a konkurrenciának tulajdonított egyetértő fontosság – és persze még inkább Engels szövegében – jól jelzi politikai gazdaságtan-kritikájuk még ideológiai jellegét, a zavart abban, amit Marx majd A Tőkében mint valóságos mozgást és mint látszatmozgást választ külön. Mindazonáltal a smith-i modellhez Marx nem visszanyúl, bírálja a profit lejjebb szállásának smith-i tézisét a konkurrencia hatására.         Marx használni fog egy második modellt is, melyet megtalálhatunk »Az emberi szükségletek jelentősége« című szövegben (100-118. p.). Marx itt bontja ki a pazarló gazdagságból az ipari gazdagságba történő átmenetről szóló elméletét. E dialektika legelső mozzanata a tékozló gazdagság, az élvezet tőkésének a mozzanata. Ez az első mozzanat hivatott eltűnni a másodikban, a kiszámításban. A kiszámítás tőkése az ipari kapitalista. Elvégzi az élvezet alárendelését a kiszámításnak, amely a kiszámítás alárendelésével fejeződik be a gazdagságnak. A kiszámítás kapitalistájának mozzanata a legvégső mozzanat a magántulajdon kibontakozásában.

»Az élvezet tehát be van sorolva a tőke, az élvező egyén pedig a tőkésítő egyén alá, míg korábban az ellenkezője történt. A kamatok csökkenése ennélfogva csak annyiban tünete a tőke megszűnésének, amennyiben kiteljesedő uralmának, a kiteljesedő és ezért megszűnése felé siető elidegenülésnek tünete.« (110. p.)[57]

A kiszámítás kapitalizmusának e mozzanata miért az a mozzanat, amely megelőzi a kapitalista eltűnését? A tőkés szubjektivitás (a kiszámítás) teremtette meg azt a tárgyiságot, amelyben feloldódik, azt, ami az elidegenülést lehetővé teszi: a gazdagságot.

 Fejtsük ki itt az imént fölvetett amfibológiát! A gazdagság, amely a kiszámítás eredménye, az emberi erők által kibontott gazdagság. Megmutatja annak az érzéki világnak az emberiesítését, amely az elidegenülésen keresztül vált lehetővé, annak a mozgásnak a lezárulását, mely által a világ természeti tárgyai emberi tárgyakká váltak, olyan világot alkotva, amelyben az ember eligazodik és fölismeri saját lényegét, ezt az elidegenült lényeget, amely az elidegenült munka formájában a gazdagságot létreozta.

Az amfibológia ebben áll: ami a gazdagság (közgazdasági) fogalmát illeti, ez a Sinnlichkeit fogalma. Feuerbach szerint a Sinnlichkeit az az érzéki külsővé tettség, amelyben az ember fölismeri magát. Marx szerint ez a fölismerés, a Sinnlichkeit és az emberi ezen azonossága csak eredmény leet. A gazdagságot megteremtő elidegenült munka eredménye.

»Csak az emberi lény tárgyilag kibontakozott gazdagsága által képződik ki és részben csak ezzel jön létre a szubjektív emberi érzékiség gazdagsága, a zenei fül, a forma szépsége iránt fogékony szem, egyszóval emberi élvezetekre képes érzékek, olyan érzékek, melyek emberi lényegi erőkként igazolódnak.« (93. p.)[58]

Itt látjuk, hogy mit jelent a gazdasági alanynak ez az eltűnése a magántulajdon kibontakozásában. Eltűnésében jelenik meg a mozgás valódi alanya, az emberiség. A kapitalizmus indítékain keresztül az emberi lényeg kibontakozása egyenget egy olyan utat, amelyen a mozgatórugó szerepét játssza.

Amivel itt találkozunk, az nem más, mint az Előadások a történelem filozófiájáról előszavának hegeli modellje. A történelem valódi alanyaként illuzórikus szubjektivitások szolgálnak, hogy rákényszerítség a törvényét. A történelem valódi mozgatója az emberi lényeg. És a gazdagság mozzanata az, amelyben az emberiség visszanyerheti a lényegét, fölismerve magát az érzéki világban.

Most már pontosabbá tehetjük azt, hogy mi a politikai gazdaságtan szintje. A politikai gazdaságtan stádiuma az, amelyben megjelenik a gazdagság szubjektív lényege, a munka. A politikai gazdaságtan beszédmódja az ember lényegét a gazdagság lényegében ismeri föl, de nincs tudomása ennek a lényegnek az elidegenültségéről, csak azt ismeri föl, hogy a gazdagság forrása, a munka elidegenült munka. Amit a gazdaságtan az ember lényegének tud, az nem más, mint az elidegenült lényege.

Egyúttal megértjük annak a nehézségnek az alapját, amit az 1. részben hangsúlyozunk – a gazdasági valóság és a közgazdasági beszéd közötti nézőponteltolódás hiányát a politikai gazdaságtan szintjén meglévő fogalomban: e fogalom az emberi tapasztalat kibontakozásának egy bizonyos mozzanatát fejezi ki, amelyről kezdetben beszéltünk. Az emberiség egy bizonyos önmagáról való tudatát fejezi ki. De az emberiségnek ez az önmagáról való tudata közvetett önmagáról való tudat: az emberiség csak az elidegenülés alakjában ismeri saját lényegét, amelyben ugyanaz a elyzet fejeződik ki, csak megatározottságainak egyikét ismeri (a politikai gazdaságtan, mondja Marx, az embert csak mint tőkést vagy munkást ismeri, a munkát csak mint a nyereségért folytatott tevékenységet, stb.). Miközben a gazdaságtan megalkotja az embernek a természettel és az emberrel összekötött kapcsolatainak antropológiai történetét, a gazdasági objektivitást csak a személyközöttiség és az érzékiség (Sinnlichkeit) formájában ismeri, Marx lehetőv tette azt a továbblépést, amely ezt az objektivitást eltűnteti az emberi tapasztalás egy olyan dialektikájában, amely végeredményben csak az önmagáról való tudat dialektikája.

5. – KRITIKAI BESZÉDMÓD ÉS TUDOMÁNYOS BESZÉDMÓD

Ha újra elővesszük a kritikai beszédmód valamennyi elemét, azt látjuk, hogy ezek egy

bizonyos alakzatot rajzolnak föl, amely a tudományos beszédmód lehetetlenségi feltételeinek alakzata.

A kritikai beszéd kiindulópontja az elvonatkoztatás elutasítása. Itt valójában egy alany történelméről van szó. Miután a gondolati elvonatkoztatás azonos elemek elkülönítésével a valótól, az elvonatkoztatás csak az alany történetétől elkülönített mozzanatnak tekintető. Meggátolja, hogy eljussunk e történet megértéséhez.

De a konkrét elmélete révén a kritika arra ítéli a beszédmódját, hogy csak megkettőzés lehessen. A kiindulási ponttól fogva megkettőzés, vagyis attól fogva, hogy a hétköznapi tapasztalás és a már létrejött beszédmód adva van.

Hogy ezt megpróbáljuk bemutatni, Athusser szkémájára utalunk, melyet arra adott, hogy miként gondoljuk el az elméleti gyakorlat fogalmát.[59]

Tudjuk, hogy az elméleti gyakorlat olyan átalakítási folyamat, amely sajátos tárgyat hoz létre: az ismeretet. Egy »elmélet« a fogalmaival vagy a II. általánosítással átalakítja az adottat, vagyis a korábbi elméleti gyakorlatban már kidolgozott általánosításokat (I. általánosítás), így új fogalmakat állít elő, egy új ismeretet (III. általánosítás).

Itt az I. általánosítást a klasszikus politikai gazdaságtan gazdasági fogalmai képviselik (termelés, munka, tőke, jövedelem, gazdagság…). A II. általánosítás az az antropológiai elmélet, amelyben a munka – olyan szakkifejezésekkel jelölve, mint az Erklärung, a Vermenschlichung, a begreifen – előállítja a termelés antropológiai fogalmait, munka, gazdagság, idegen lét, stb. Ez az átalakítás kétféleképp jellemezhető:

• az I. és a III. általánosítás közötti viszony szempontjából. Láttuk, hogy az antropológiai

fogalmak nem mások, mint a gazdasági fogalmak fordítása. Erre a fordításra szorítkozik az összes átalakítás. Nem áll elő egyetlen új gazdasági fogalom sem.

• a II. és a III. általánosítás közötti viszony szempontjából. Az »elmélet« fogalmai (II.

általánosítás), a lényeg, elidegenülés, nembeli tevékenység, stb. csak megismétlődnek, csak megkettőződnek a III. általánosítás antropológiai fogalmaiban.

Így a kritika átalakítási folyamata csak az elméleti gyakorlat karikatúrája, begriffslose Form. Ebben az egészen különös struktúrában az átalakítási folyamat semmit nem alakít át, csak a fiatal Marx ideológiai beszédmódjaként mutatkozik meg.                Mindazt látjuk, amit a fiatal Marx befoglal az elvonatkoztatás elméletébe. Nem véletlen, hogy az Általános bevezetés a politikai gazdaságtan kritikájába próbaköve, az elvonatkoztatási elmélet a tudomány megkülönböztetését szolgálja az ideológiától. És az sem véletlen, hogy a marxista elmélet legtöbb torzulásában közös a konkrét egy bizonyos ideológiájára alapozás.
Ugyanígy látható, hogy az alany elvonatkoztatás/elmélet elmélete miként akadályozza meg, hogy a politikai gazdaságtan területén a megalapozás problémája a tárgyilagosság területeként vetüljön föl.

Csakugyan:

• A tárgyilagosság létreozása valójában egy alany történetének kibontakozására vezethető

vissza.

A lappangó tapasztalatfogalom elveszi a tudomány egyik területének megalapításának

lehetőségét.

• Másfelől, jóllehet mindig csak az emberi lényeg történetével van dolgunk, nem lehetséges

létrehozni azokat a sajátos tárgyiságokat, melyek teret engednek sajátos tudományos beszédmódoknak. Valójában mindig ugyanarról a történetről van szó, amelyre mindenütt rá kell ismerni. Mindenütt az emberi lényeg fejeződik ki.

Ezt fejezi ki Feuerbach az Ideiglenes tézisekben (62. sz.).

»A nyelv szerint az ember nevezet éppenséggel különös név, az igazság szerint ez minden nevek neve. Az embernek joga van a sokszoros predikátumokra. Bármit is nevezzen meg vagy fejezzen ki, az ember mindig csak saját lényegét fejezi ki.« (Filozófiai manifesztumok, 123. p.)

Ahogyan az ember nevezetet találjuk meg minden egyes tárgyban, ugyanígy az ember elméletét találjuk meg minden egyes tézisben, melyben a fiatal Marx kritikai elmélete kifejeződik. Itt is fölállíthatunk egy táblázatot:

A kritika elmélete                                           – a kiindulópont közömbösségének tézise

– a tükör tézise

– a nem-elvonatkoztatás tézise

Az ellentmondásosság elmélete                             – az ellentmondásosság felfogása mint az alany meghasadása

a lényegével és az alany aktusának megfordulása

»Az objektivitás elmélete«                        – az objektivitást egy alany történelmének a kibontakozása

hozza létre, a sajátos objektivitásnak nincsen területe

E tézisek rajzolják föl annak a kritikai elméletnek az alakzatát, melyek mindegyike vsszatükröződik a többiben és kifejezi az ember egész ugyanazon elméletét.

Ez az elmélet a Kéziratokban elérkezik a határáig. Rálel befejeződésére a 3. kéziratnak a kommunizmusról szóló szövegében.

Abban a szövegben, ahol Marx tulajdonképpeni hegeli dialektikát bont ki, amelyben a kommunizmust olyaqn terminusokkal definiálja, melyek Hegelnél az abszolút tudást határozza meg: itt a maga szabatosságában egyszerre van szó egy tökéletes és tarthatatlan beszédről (tarthatatlan egy olyan elmélet keretén belül, amely egy tényleges forradalmi akciót vesz tervbe).

Éppen ezért ennek a beszédmódnak nem lehet folytatása. A kritika eszközével megtalált új tárgyat, a politikai gazdaságtant, úgy tűnik, itt teljesen föloldotta a kritika. Valójában ez az, ami kikényszeríti a kritikai modell szétrobbanását és Marx egész problematikájának az újraszerkesztését.

1. – Kritika és tudomány »A Tőké«-ben

ELŐZETES

Ez az előadás rá kíván mutatni néhány olyan problémára, amely Marx fogalmi mezőjének újraszervezését képezi, és átmenetet képez a fiatal Marx beszédmódjából Marx tudományos beszédmódjába. Voltaképp itt nem rendszerszerű kifejtésről van szó, amely föltenné, hogy a marxizmus tudományosság-fogalma fáradságosan megragadató lenne és egységes beszédben előadható lenne. Így módszerem abban áll, hogy különféle pontokról, különféle helyekről elindulva megkísérlem körüljárni folytatólagos közelítésekkel Marx beszédmódjának e sajátosságát A Tőkében.

Marx ezt a sajátosságot már nem a kritika, hanem a tudomány névvel nevezi meg. A Kugelmannak címzett egyik nevezetes levél A Tőkét besorolja »egy tudomány forradalmasítása céljából írt tudományos kísérletek« közé. E már létrejött tudományos terület forradalmi terve egészen más dolog, mint egy beszédmóddal velejáró beszédfajta olvasati terve, ami az antropológiai kritikát jellemzi. Ugyanakkor Marx az új sajátos terv megjelölésére – az A Tőke alcíme tanúsítja – még használja a kritika szakkifejezést. Eképpen ír az egyik Lassalle-nak küldött levélben 1858. február 22.-én:

»A munka, amelyről szó van, legelőször is a közgazdasági kategóriák kritikája, vagy inkáb, if you like (a jobban tetszik), a burzsoá gazdaságnak a kritika alakjában megjelenített kritikája. Egyszerre a rendszer képe és a kifejtésen keresztül e rendszer kritikája.

Miközben közelítünk egy tudomány forradalmasító terve által fövetett problémákoz, ismertnek tekintek néhány pontot; ezek lényegében a következők:

• megrögzítése annak, amit gazdasági valóságnaq neveztem, »a társadalom gazdasági

szerkezetében, amiként Marx meghatározta az 1859-ből való Hozzájárulás előszavában. Vagyis ismertnek tételezem föl a történelmi materializmus fogalmait;

• a módszer problematikáját, amit az 1857-ből való Általános bevezetőben fejtett ki.

A kérdések, melyeket fölvetni kívánok, a következők:

Ha Marx új tudományos területre helyezve forradalmasított egy tudományt, milyen ennek a

területnek a konfigurációja? Miként határozza meg tárgyait és a tárgyai közötti kapcsolatokat?

Ha Marx ezt az új tudományt a közgazdasági kategóriák kritikájával alapozta meg, mi alapozza meg a lényegi különbségét a klasszikus közgazdaságtanhoz képest? Másrészt az elméletben mi teszi lehetővé a cáfolt közgazdasági beszédmódok, a klasszikus gazdaságtan és a vulgáris gazdaságtan beszédeinek a megértését?

Ezzel együtt, miként előre jeleztem, előveszek egy másik kérdést: mi történik A Tőkében az 1844-es Kéziratok antropológiai problémájával?

Ez utóbbi kérdés fölvethető, ha megvizsgáljuk azt a Marxra vonatkozó értelmezést, amely Della Volpe iskolájában bontakozott ki. Eme értelmezés szerint, hogy a klasszikus gazdaságtan kritikáját adja, Marx azt a kritikai modellt használta, melyet a Kritik des hegelschen Staatrechts című »1843-as Kézirat«-ban dolgozott ki (Molitor a következő címmel fordította: »Critique de la philosopie de l’Etat de Hegel« [Hegel államfilozóiájának kritikája], Oeuvres pilosopiques, IV. köt.).

Hogy Hegel jogfilozófiáját bírálja, e szövegben Marx a feuerbachi kritikai modellt használta, az alany/predikátum megfordításának a modelljét. Itt annak megmutatásáról volt szó, hogy Hegel mindenütt az önállóvá tett predikátumból csinálta meg a valódi alanyt.

Marx a szuverenitás fogalmának példájához folyamodik. A szuverenitás, mondja, semmi egyéb, mint az állam alanyainak szelleme. Így tehát egy szibsztanciális alany predikátuma (ezt az alanyt Marx úgy határozza meg, mint ύποκιμενονt, mint szubsztanciát). Az elidegenülésben az állam alanyainak e predikátuma, ez a szellem elkülönül alanyától. Ez az alanyától és predikátumától különvált alany teszi lehetővé Hegel számára, hogy bevégezze a spekulatív műveletet: egy új elkülönítéssel elkülöníti a szuverenitást a valóságos államtól, így egy önálló létre szert tevő eszmét csinál belőle.

Ennek az autonóm létnek szüksége van egy hordozóra. Ilyen hordozóként szolgál a hegeli Eszme, az, amelyet Marx misztikus Eszmének nevez. A szuverenitás e misztikus Eszme meghatározottságává válik.

Az egyszer már bevégzett elvonatkoztatási mozgás fordított mozgását kell Hegelnek működtetnie, újra alá kell szállnia a konkréthoz. Az elvont eszme és a konkrét empirikus valóság közötti kapcsolat csak misztikus módon jöhet létre, megtestesülésen keresztül. Az elvont meghatározottság csak e megtestesülés révén létezhet a konkrétban. A misztikus Eszme egy partikuláris egyénben testesül meg: az egyeduralkodóban. Ő Hegelnél úgy jelenik meg, mint a szuverenitás közvetítetlen létezése.

E mozgást a következő szkémában foglaljuk össze:

 

(ύποκειμενον) Alany/Predikátum

Az állam alanyai/az állam

alanyainak szelleme —————— elkülönítés   →    Szuverenitás (az állam lényege)

tárgyiasítás                                  ¦

Vergegenständlich                              ¦

elkülönítés

autonómmá tevés

↓

Eszme

(Autonóm lét)

↓

Hordozó (Träger)                 Misztikus Eszme

¦

ugrás

↓

Megtestesítés (Verkörperung)                         Monarcha

 

Marx e mozgást hiposztazálásnak nevezte. Ez egy predikátum elkülönítéséből áll az alanyától, hogy elvont kategória legyen belőle, amely majd megtestesül spekulációba (elvonatkoztatás és önállóvá tevés) és a spekuláció befordításáról az empíriába (megtestesítés). Ezt a kritikai modell két oppozíciós páros vezérli: alany/tárgy és empíria/spekuláció.

Della Volpe szerint Marx ezt a modellt asználta a klasszikus politikai gazdaságtan bírálatára a Hozzájárulásban és A Tőkében. A klasszikus közgazdaságtan elkülöníti a gazdasági kategóriákat alanyuktól, amely nem más, mint egy meghatározott társadalom, ezt hiposztazálja, a termelés általános föltételeit, örök törvényeit csinálva belőlük. Majd a spekulációból áttér az empíriára,a meghatározott, történelmi kategóriákból, a tőkés termelési módból olyan általános kategóriák egyszerű megtestesülését csinálva, amelyek ott vannak minden termelésben.

E szkéma fölhasználásának rendkívül tiszta példájával találkozunk abban a kritikában, melyet Marx az 1857-es Általános bevezetőben ad Stuart Millről. E szerint a magántulajdon úgy jelenik meg Stuart Millnél, mint a birtokba vétel elvont kategóriájának empirikus létezése. Nincs addig termelés, jegyzi meg Mill, amíg az ember nem veszi birtokba a természetet. Tehát a tulajdon minden termelés általános föltétele. Ez az elvont kategória egy igen sajátos tulajdonlási típusban testesül meg, a tőkés magántulajdonban.

Az ilyesféle szövegekből és az Általános bevezetésnek a »meghatározott elvonatkoztatásról« írott lapjaiból kiindulva Della Volpe így foglalja össze a Marx által művelt kritikai munkát: ez utóbbi szembehelyezkedik a klasszikus gazdaságtannal, az általános meghatározatlan és hiposztazált elvonatkoztatások helyébe mindenütt meghatározott (történelmi) elvonatkoztatásokat téve.

Úgy tűnik, egy ilyen értelmezés nem vesz tudomást egy lényegi problémáról: azokról a szükséges feltételekről, amelyekkel az 1843-as Kézirat modellje működtethető. Emiatt kell, hogy az alany/tárgy és az empíria/spekuláció két szembeállítása helytálló szembeállítás legyen A Tőke elméleti mezőjén belül.

Először is muszáj, hogy egy alannyal legyen dolgunk. Hogy a modell működessen, ehhez az kell, hogy a társadalom játssza az alanynak azt a szerepét, amit az emberiség játszik az antropológiai beszédmódban. Valóban, az Általános bevezetés két szövege is a társadalomról mint alanyról beszél. De a társadalomnak alanyként való meghatározásáról Marx másutt elítélőleg nyilatkozik, és látni fogjuk, hogy összeegyeztethetetlen azokkal a fogalmakkal, amelyeket A Tőkében használ.

Másrészt az empíria/spekuláció modell alkalmazása feltételez egy bizonyos kapcsolattípust a gazdasági valóság és a gazdaságtani beszédmód között. Ez a kapcsolat már nem létezik A Tőkében, e páros már nem működtethető.

E problematika mélyén próbáljuk meg meghatározni »a politikai gazdaságtan bírálatának« sajátosságát, mely A Tőkét alkotja. Ebben látjuk azt a jegyet, ami lehetővé teszi annak meghatározását, hogy az elméleti terep milyen változásával van dolgunk.

1. – A KIINDULÓPONT PROBLÉMÁJA ÉS A KRITIKUS KÉRDÉS

1. Érték és értékforma

 

Ismeretes, hogy Marx mekkora jelentőséget tulajdonított az 1857-es Általános bevezetésben a

tudomány kiindulópontja problémájának. E kérdés alapvető jellege A Tőkében fölerősödik. Így például, amikor a II. könyvben Smith-t bírálja, kijelenti, hogy a tévedéseinek és ellentmondásainak a forrása »a tudományos kiindulópontjaiban« keresendő. Ezen a szinten kell elhelyezni a különbséget a klasszikus gazdaságtan és Marx között.

Marx szerint mi határozza meg a klasszikus tudományosság tudományosságát?

»A klasszikus gazdaságtan elemzés útján igyekszik eljutni a gazdagság különféle formáihoz, a rögzült és egymástól idegen formákoz, belső egységüköz, és igyekszik kibontani abból az alakból, amelyben az egyes formák közömbös módon viseltetnek más formák iránt.

A klasszikus gazdaságtan úgy akarja megragadni (begreifen) a belső kapcsolatot (innere Zusammenhang), hogy elkülöníti különféle megnyilvánulási formáitól (Erscheinungsformen).« (Elméletek az értéktöbbletről, az idézett szöveg Molitor fordításában a következő címmel jelent meg: Histoire des doctrines économiques [A közgazdasági tanok története], VIII. köt., 184. p.)

A Tőkében (Ed. sociales, VIII. köt., 208. p.)[60] a klasszikus gazdaság munkájának jelölésére az auflösen (felbontani) igét használja. Amikor a klasszikus gazdaságtan felbontja a gazdagság megrögzült formáit, e műveletet Marx ugyanebben a szövegben kritikai műveletként jellemzi. Ez a fölbontás visszatérés a belső egységhez: az érték meghatározásával a munkaidőn keresztül.

Tehát a klasszikus politikai gazdaságtan tudományként jön létre, létrehozva egy megkülönböztetést a fenomenális formák különfélesége és a lényeg belső egysége között. De nem gondolja el e különbség fogalmát.

Nézzük meg az alkalmazást Ricardóra!

»Ricardo kiindulópontja a relatív értékek vagy az áruk csereértékének a meghatározása az előállításukhoz szükséges munkamennyiségen keresztül… szubsztanciájuk a munkából való. Emiatt ezek értéket képviselnek. Nagyságrendben a szerint térnek el egymástogy többet vagy kevesebbet tartalmaznak ebből a szubsztanciából.« (A közgazdasági tanok története, III. kt., 1. p.)

Ricardo két dolgot határoz meg: az érték szubsztanciáját, ami a munka, az érték nagyságrendjét, ami a munkaidő mértéke. De nem tud egy harmadik szakkifejezésről:

»Ricardo nem foglalkozik sem e munka formájával – ez a munka különös meghatározása, amely csereértéket teremt vagy csereértékként jelenik meg -, sem a jellegével.«

Tehát az érték elemzésében, ami Ricardo kiindulópontja, van egy hiányzó terminus. A Tőke 1. fejezetében Marx elyreállítja ezt a hiányzó kifejezést:

»Most az érték szubsztanciája és nagysága meghatározottá vált. Hátra van az érték formájának elemzése.« (A Tőke, I. köt., 62. p.)

Ezt a munkát Ricardo nem végezte el. Beérte a visszatéréssel az egységhez. Szerinte a gazdagság rögzült formáinak felbontása (Auflösung) az érték problémájának a megoldása (Lösung). Ezzel szemben Marx lépése, miként Engels jelzi a II. könyv előszavában, abban áll, hogy ebben a megoldásban egy problémát kell látni. Marx azt a kérdést veti föl, amelyet mi kritikus kérdésnek nevezethetünk: az érték tartalma miért ölti az érték formáját?

»Igaz, hogy a politikai gazdaságtan, ha tökéletlenül is, elemezte az értéket és az érték nagyságát és felfedte az ezekben a formákban rejlő tartalmat. De még csak fel sem vetette föl azt a kérdést, miért ölti ez a tartalom azt a formát, tehát miért jelenik meg (sich darstellt) a munka a munkatermék értékében, és a munka időtartama – mint annak mértéke – a munkatermék értéknagyságában?«[61]

A kritikus kérdés a tartalom/forma kapcsolatának a problematizálása. Ricardo szerint az érték nem más, mint a munka. Aligha fontos az a forma, amelyben ez a szubsztancia megjelenik. Marx szerint a munka megjelenik az értékben, az áruk értékének a formáját ölti.

                Vegyük a következő megfeleltetést: A áruk x = B áruk y. Ezt Ricardo egyszerűen fölbontja, mondván, hogy A érték szubsztanciája egyenlő B érték szubsztanciájával. Marx rámutat arra, ogy ez a megfeleltetés teljesen sajátos terminusokban vetődik föl. Az egyik kifejezés csak mint használati érték szerepel, a másik csak mint csereérték avagy az érték formája.

Tehát így kell fölállítani:

A értékforma = B természetes forma

B kölcsönzi a testét, a természetes formáját A értékének kifejezésére. Így az értéknek rendelkeznie kell létezési formájával B természetes formájában.

Tehát nem lehet beérni A tartalom és B tartalom azonsságának leszögezésével. Ezt látjuk megjelenni abból a kritikából kiindulva, amelyet Bailey-nek címzett az Elméletek az értéktöbbletről című munkájában. Bailey szerint az érték csak viszony két tárgy között, amiként a távolság viszony két térbeli tárgy között.

»Egy tárgynak nem adható érték, ha nem áll viszonyban egy másikkal, mint ahogyan csak egy másik tárggyal való viszonyában távolodhat.« (Idézi MARX: A közgazdasági tanok története, 218. p.)

Íme, Marx miként cáfolja ezt az érvet:

»Amikor egy tárgy eltávolodik egy másiktól, a távolság bizonyosan viszonyt létesít a kettő között; de a távolság megkülönböztetendő ettől a viszonytól. Ez a tér egyik dimenziója, egy meghatározott hosszúság, amely ráalkalmazató a két akármilyen tárgy közötti távolságra. De ez még nem minden. Amikor úgy beszélünk a távolságról, mint két dolog közötti viszonyról, fölteszünk valami sajátosat, a dolgoknak azt a tulajdonságát, ami ugyanannyira távolítja el őket egymástól. Mi a távolság az A betű és egy tábla között? A kérdés abszurd. Amikor két tárgy távolságáról beszélünk, térbeli távolságról van szó. Feltesszük, hogy mindkettő a térben van e tér pontjaiként. Mint a tér létezőit egyenlőkként létesítjük őket, és csak ez után különböztetjük meg őket a tér különböző pontjaiként. Egységük abban áll, hogy ezek a tér részét alkotják.« (218-219. p.)

Számomra úgy tűnik, e szöveg kettős olvasatra alkalmas. Első szinten Marx megvédi Ricardót Bailey kritikájával szemben, megszabadítva egy szubsztancia létét az értéktől. E közös szubsztancia léte a viszony két terminusánál azt teszi, hogy egy típusviszonnyal van dolgunk: A = tábla. Ez utóbbi viszony abszurd, irracionális viszony. Ám valójában nem szabadul meg az értékformától, amikor az áruformánál bonyolultabb, fejlettebb formákról van szó, belehullik az ellentmondásba és az irracionalitásba.

Amit Ricardo figyelmen kívül hagy, az nem más, mint a kritikus kérdés, az = jel kérdése. Mint láttuk, e jel problematikus annyiban, amennyiben két olyan terminust állt viszonyba, amelyek egymástól teljesen különnemű formákban jelennek meg. Az egyik oldalon van egy tiszta dolog, a másikon az érték tiszta megtestesülése.

»Amikor tüzetesebben szemügyre vettük A áru  értékkifejezését, amelyet B áruval való értékviszonya tartalmaz, kitűnt, hogy ezen belül A áru természeti formája csak asználati érték alakjának, B áru természeti formája pedig pedig csak értékformának vagy értékalaknak számít.« (A Tőke, I. köt., 74. p.)[62]

Az = jellel felállított azonosság elrejti a legradikálisabb különbözőséget is. Ez az ellentétek azonossága.

»A viszonylagos értékforma és az egyenértékforma egymáshoz tartozó, egymást kölcsönösen feltételező, elválasztatatlan mozzanatok, de egyúttal egymást kizáró, illetve ellenkező végletei.« (63. p.)[63]

                 Az ellentéteknek ez az azonossága csak azért lehetséges, mert egy forma (B természeti formája) ellentétének a megnyilvánulási formájává válik: az értékké.

Látjuk tehát, hogy egy második szinten rejtett módon kiolvasató a Bailey-ről szóló szövegből, hogy az áruk csak a megjelenés (Darstellung) igen sajátos mechanizmusában egyenlítődnek ki. Nem egyenlítődnek ki sem egyszerű dolgokként, sem ugyanannak a szubsztanciának a példányaiként; megatározott formális feltételek közepette egyenlítődnek ki, mely feltételeket az a struktúra szabja meg, amelyben e viszony végbemegy.

Azt kell mondanunk, hogy ez az utalás a térre valamivel több, mint amennyit erről Marx nyilvánvalóan kimond. Azok a formák, melyekben a tárgyak az érték dimenzióján keresztül viszonyban állnak egymással, bizonyos térstruktúra révén meghatározott formák. Az egyenletben magukra öltött tulajdonságokat a tér azon tulajdonságai határozzák meg, amelyben a megjelenés, a Darstellung lezajlik. Annak a térnek az elrendeződése, mely egy lehetetlen egyenletet leetővé tesz, bizonyos számú formális műveletben fejeződik ki: megjelenítés, kifejezés, formát öltés, megjelenés ilyen vagy olyan formában, stb.

Vizsgáljuk meg e műveletek egyikét: »az érték egy dolog formáját ölti«! E vizsgálódás leetővé teszi számunkra, hogy pontosabbá tegyük a tartalom/forma viszony jelentését: a belső megatározottság és a létezési mód, e meghatározottság megjelenési formája (Erscheinungsform) közötti viszonyról van szó.

A kifejezés voltaképpen azt jelenti, hogy az értéknek van létezési módja, megjelenési (vagy megnyilvánulási) formája az egyenlő értékű áru természeti formájában. A paradoxon az, ogy az érték nem tud sem megjelenni, sem fennállni. Éppen azért, hogy egy áru természeti formájában megjelenjék, értékként el kell tűnnie benne, egy dolog formáját kell öltenie.

Tehát az értéknek nincsen megnyilvánulási formája a csereviszonyban, mivel nem így nyilvánítja ki magát. A Kéziratokhoz viszonyítva az okozatiság egy teljesen új típusával állunk szemben. A Kéziratokban azok az egyenletek, amelyek az ellentmondást fejezik ki (például: a dolgok világának hangsúlyozása = az emberek világának a leértékelése, vagy: a munka értéke = a létfenntartási eszközök értéke), valamennyien erre az egyenletre utalnak: az ember lényege = az ember számára idegen lét; vagyis okként a hasadásra utal az emberi alany és a lényege között. Az egyenlet megoldása a tagjai egyikében volt. Az embernek az emberi alanytól elkülönült lényegében volt adva az ellentmondás oka és az egyenlet megoldása. Az ok az önmagától elkülönült szubjektivitás aktusára utalt.

Itt, az egyenletben, vagy ami ugyanide tér vissza, az A áruk x = B áruk y ellentmondásban az ok nem az egyenletben szerepel. Ez a dolgok közötti viszonyt jeleníti meg, az ok hiánya által meghatározott hatások összekapcsolódása. Ez az ok a hasznos munkának, a használati értékek létrehozójának, és a csereértéket létreozó munkának az azonosságában áll. Tudjuk, Marx egy 1868. január 8.-án Engelsez írott levelében kijelentette, hogy a munka kettős természetének (konkrét munka és elvont munka) a fölfedezése »a kritikai felfogás minden titka«. Voltaképpen ez a megkülönböztetés teszi lehetővé a két meghatározottság problematizálását. A klasszikus közgazdaságtan úgy veszi a munka fogalmát, hogy nem hajtja végre a megkülönböztetést. Ezért nem volt képes megérteni az elvont munka / konkrét munka egységének sajátos jellegét, és bonyolódott bele kibogozhatatlan neézségekbe. Miután elgondolta a megkülönböztetést, Marx elgondolta az egységet. Ez utóbbi egy társadalmi folyamat eredménye. A hiányzó ok, amelyre utaltunk, nem más, mint a társadalmi termelési viszonyok.

Így azok a formális eljárások, amelyek jellemzik azt a teret, melyben a közgazdasági tárgyak vonatkozásba kerülnek egymással, miközben elleplezik a társadalmi folyamatokat. Már nem egy szubjektivitás aktusára utaló antropológiai kauzalitással van dolgunk, anem egy olyan teljesen új kauzalitással, amit metonímikus kauzalitásnak nevezetünk, e fogalmat Jacques-Alain Millertől véve kölcsön, aki abban az előadásban fogalmazta meg, amelyet G. Politzer kritikájának szentelt. Erről itt a következőképpen adatunk számot: ami a hatások (az áruk közötti kapcsolatok) összekapcsolódását meghatározza, az nem az ok (a társadalmi termelési viszonyok), amennyiben ez hiányzik. Ez a hiányzó ok nem a munka mint alany, ez az elvont munka és a konkrét munka azonossága, amiként általánosítása a tőkés termelési mód struktúráját kifejezésre juttatja.[64]

Másként fogalmazva, az A áruk x = B áruk y egyenlet, láttuk, lehetetlen egyenlet. Amit Marx tesz, és ami radikálisan megkülönbözteti a klasszikus gazdaságtantól, az nem más, mint e lehetetlen egyenlet lehetségességének az elmélete. Ennek az elméletnek a hiányában a klasszikus gazdaságtan nem tekinthető olyan rendszernek, amelyben a tőkés termelés megképződik. Miután nem ismerte föl ezt a hiányzó okot, nem ismeri föl az áruformát mint egy meghatározott termelési mód »legegyszerűbb és legáltalánosabb formáját.« Még ha föl is ismerte az áru elemzésében a munka-szubsztanciát, elzárkózik az elől, hogy megértse a tőkés termelési eljárás kifejlettebb formáit.

A klasszikus gazdaságtan kiindulópontjának bírálatában Marx felszabadít egy problémát, egy bizonyos struktúra megnyilvánulási módjának a problémáját egy számára nem egynemű térben. Ennek a problémának kell most pontosabbá tenni a terminusait.

1. A közgazdasági tárgyak problémája

Vegyünk egy áru-tárgyat! Marx három kijelentése lehetővé teszi a tárgy jellegének a

meghatározását.

• »A munka termékei az áruformát öltik magukra.«

Látjuk, hogy itt tulajdonképpeni értelemben nincs áru-tárgy, hanem áruforma van.

• »A munka termékei árukká változnak át, vagyis érzéki-érzékfölötti dolgokká vagy

társadalmi dolgokká (sinnliche-übersinnliche Dinge).« (85. p.)

• »Az áruknak csak annyiban van értéktárgyiságuk (Wertgegenständlichkeit), amennyiben

ugyanannak a társadalmi egységnek, az emberi munkának a kifejezései.« (65. p.)[65]

Az áruk Gegenständlichkeit-jának, vagyis tárgyi valóságának a definiálásáról van szó.[66] Ez teljességgel partikuláris. Az áruk dologisága társadalmi dologiság, tárgyiasságuk értéktárgyiasság. Másutt Marx azt mondja, hogy ezeknek kísértet jellegű tárgyiasságuk van. E tárgyiasság csak egy társadalmi egység, az emberi munka kifejezéseként létezik.

Már nem rendelkezünk a Kéziratokéhoz hasonló alany-tárgy párossal. E szövegben a terminus már csak kísértet, a struktúra jellegének megnyilvánulása. Ami megadja egy dolog formáját, az nem a munka mint egy alany tevékenysége, hanem a munka társadalmi jellege. És az emberi munka, amelyről itt szó van, nem valamely alkotó szubjektivitás munkája. Meghatározott társadalmi struktúra jegyét viseli magán:

»A munkatermék minden társadalmi állapotban egy történelmileg meghatározott fejlődési korszak, amelyben a használati dolog termelésére fordított munka mint e dolog »tárgyias« (gegenständliche) tulajdonsága, vagyis értéke jelenik meg, változtatja a munka termékét áruvá.« (Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 65. p.)[67]

Tehát »egy történelmileg meghatározott korszak«, vagyis egy meghatározott termelési mód hajtja végre a munka Darstellungját az áru kísértet jellegű tárgyiságát.

A Gegenständlichkeit még pontosabbá válik, amikor Marx a tárgyias illúzióról (gegenständliche Schein) beszél.

»Az a… tudományos felfedezés, hogy a munkatermékek, amennyiben értékek, csak dologi kifejezései a termelésükre fordított emberi munkának, korszakot alkot az emberiség fejlődéstörténetében, de semmiképpen sem oszlatja el a munka társadalmi jellegének tárgyi látszatát (… den gegenständlichen Schein der gesselschaftlichen Charaktere der Arbeit).« (I. köt., 86. p.)[68]

E Gegenständlichkeit jellege teszi, hogy nem ismeretes másutt, hogy van – vagyis hogy ez a struktúra metonímikus megnyilvánulása megnyilvánulása -, mint a tudományban. A mindennapi érzékelésben a dolog mint olyan egyik tulajdonságának vesszük. A munkatermékek társadalmi jellege úgy jelenik meg, mint e termékek mint egyszerű dolgok természeti tulajdonsága.

Az érzéki-érzékfölötti tárgy ezen elmélete lehetővé teszi, hogy megjelöljük A Tőke és a Kéziratok problematikája közötti különbséget.  A Kéziratok a közgazdasági tárgyakat amfibologikus módon tárgyalta, mert a gazdagság elméletét elfedte az érzéki feuerbachi elmélete. A munka tárgyainak érzéki jellege emberi jellegükre utal, egy alkotó szubjektivitásból jövő tárgyi státuszukra. Itt a tárgyakat már emberi-érzékien fogjuk föl. Ezek érzéki-érzékfölöttiek. Ez az ellentmondás a maguk megjelenési módjában visszautal a tárgyiasság ama típusára, amelybe e tárgyak tartoznak. Érzéki-érzékfölötti jellegük az a forma, amelyben térsadalmi jellegű megnyilvánulásokként megjelennek.

Az érzéki/érzékfölötti → társadalmi viszonyának fölcserélése az emberi/érzékivel alapvető ahhoz, hogy megértsük, mit nevez Marx árufetisizmusnak.

Ennek megmutatására vizsgáljuk meg az 1. fejezet kezdetét: az árufetisizmus jellegét és titkát!

»Egy áru az első pillantásra magától értetődő, köznapi dolognak látszik. Elemzése megmutatja, hogy nagyon szövevényes dolog, tele metafizikai szőrszálhasogatással és teológiai bogarakkal.« (A Tőke, I. köt., 83. p.)[69]

               

                Úgy tűnik számunkra, hogy tanulságos ezt az utolsó mondatot betű szerinti értelemben venni. Ekkor azt jelenti, hogy az áru teológiai, követvén azt a jelentést, amelyet a teológia fogalma kapott Feuerbach és a fiatal Marx antropológiájában.

Kövessük e vezérfonalat az áru elemzésében!

»A kabát termelésében ténylegesen, szabómunka formájában, emberi munkaerőt fejtettek ki. Tehát emberi munka halmozódott fel benne. Ebben a tekintetben a kabát „értékhordozó”, jóllehet, bármilyen vékonyra kopott is, ez a tulajdonsága nem látszik ki.« (A Tőke, I. köt., 66. p.)[70]

Már nincs meg a tárgy átlátszósága. Az egymással vonatkozásban álló érzéki és a tárgy egész elmélete elvész az emberi alanyba. A kabát, egy minőség hordozója, nem egy alany aktusából ered, amely természetfölötti minőség. Valami olyasminek a hordozója (Träger), amelynek semmi köze az alanyhoz.

Itt ismét találkozunk azzal a hordozó-fogalommal, amelyet behelyeztünk a spekuláció antropológiai kritkájának a szkémájába, és ismét találkozunk azzal a funkcióval, amely ugyanebben a szkémában a megtestesítés funkciójáoz kapcsolódik. Az empirikus dolog (a kabát) egy érték ugyanolyan módon folyó elvonatkoztatásának a hordozója, mint ahogyan a monarcha empirikus létezése Hegelnél a szuverenitás elvont kategóriájának a megtestesülésévé válik.

»A kabát mégsem képviselhet a vászonnal szemben értéket anélkül, ogy a vászon számára egyúttal az érték kabátformát ne öltsön. Így A egyén nem viszonyulhat B egyénhez mint felséghez anélkül, ogy a felség A számára ugyanakkor ne öltse közvetlenül B alakját.«[71]

Nem csupán azért, mivel itt felségről és az 1843-as Kéziratban szuverenitásról van szó, állítható egyértékűség az érték megnyilvánulásának struktúrája és a megtestesítés struktúrája között, mely utóbbi az 1843-as szövegben a spekuláció általános struktúrájának elemét képezi. Az érték a kabát empirikus létezésében úgy testesül meg, mint a felség A empirikus létezésében, vagy mint a szuverenitás a hegeli egyeduralkodóban.

Tehát az 1843-as Kéziratéval azonos alakzatot látjuk megjelenni. De ennek nincs meg sem az a kritikai funkciója, ami megvolt a spekuláció antropológiai bírálatában, sem az, ami Della Volpe iskolájában a klasszikus gazdaságtan éltal gyakorolt spekulatív művelet kritikájának szerepét kívánta játszani. Az érzékinek és az érzékfölöttinek az egysége itt az érték egyugyanazon megjelenési formáját fejezi ki, és nem a spekulatív fordítását. Az 1843-as Kéziratban ez az egység a spekuláció műveleteként jelent meg. Hegel alakította át az érzékit (az empíriát), amely kiindulópontja annak, hogy belőle érzékfölötti elvonatkoztatást hajtson végre, ami aztán megtestesül abban az érzéki létezésben, amely testként szolgál ehhez az elvonatkoztatáshoz.

Ez annyit jelent, hogy az alakzat, mely az antropológiai kritikában a spekuláció eljárását jelölte, itt azt a folyamatot jelöli, amely a valóság egyugyanazon mezőjén megy végbe. A valóság (Wirklichkeit) e fogalmát éppen annak a térnek kell fölfogni, amelyben a struktúra megatározottságai megnyilvánulnak (a kísértet jellegű tárgyiság jele). Ezt a Wirklichkeitet, a valóságost az észlelés tekintetében, gondosan meg kell különböztetnünk a wirkliche Bewegungtól (valós mozgás), amely a valóságost alkotja a tudomány tekintetében.

Látjuk, hogy a tulajdonságok, amelyek a Wirklichkeit-ben a gazdasági struktúra meghatározottságainak a megjelenési tere, – ezek definiálták a fiatal Marx szerint a spekulatív filozófia műveleteit. Az áru teológiai, vagyis a valóság keresztül spekulatív, annyira, hogy ő maga a rejtély alakjában mutatkozik meg.

Die Wertform című szövegben találunk egy másik példát is e változásra a megtestesülés struktúrájának függvényében (A Tőke első fejezetéhez kapcsolt »didaktikus« függelékben):

»E mozgás, melyen keresztül az érzéki-konkrét egyedül mint az általános elvont érvényesül, és ellenkezőleg, nem az általános elvont mint a konkrét tulajdonsága jellemzi az érték kifejeződését. Egyszersmind megnehezíti a megértését. Ha ezt mondom: a római jog és a német jog, mindkettő jog, ez magától értetődik. Ha ellenben ezt mondom: a jog, ez az elvont, a római jogban és a német jogban valósul meg, e konkrét jogokban, akkor az összekapcsoltság misztikus.« (Kleine ökonomische Schriften, 271. p.)

Az a folyamat, amely itt az érték létmódját jellemzi, nem más, mint ami a fiatal Marx szerint a hegeli spekuláció műveletét jellemezte, amiként ezt A Szent Családban a konkrét körtékben és mandulákban megvalósult elvont gyümölcs dialektikája illusztrálja.

Ha a valóság spekulatív, akkor ez egy rendkívül fontos következménnyel jár: minden olyan kritikai olvasat, amely – a Rugéez írt levél mintájára – a dolgokat úgy akarja kimondani vagy kiolvasni, amilyenek, érvénytelen. A Rugéhez írott levél becsvágyát ez a rövid mondat cáfolja, mely azt mondja: »Az érték nem írja ki a homlokára, hogy micsoda.« (Es steht daher dem Werte nicht auf der Stirn geschrieben was er ist.)«

Már nem egy olyan olvasatra felhívó szöveggel van dolgunk, amely olvasat megadja a szövegből a mögöttes értelmet, hanem egy megfejtendő hieroglifával. E megfejtés a tudomány munkája. A kritikai olvasat lehetőségét magába záró struktúra az, ami megnyitja a tudomány dimenzióját. E tudomány nem éri be azzal – miként Ricardo tette -, hogy a munkát mint az érték szubsztaqnciáját tegye föl, fütyülve az árufetisizmusra, amely hiszi a partikuláris áru testéhez kötött értéket. A fetisizmussal úgy kell számolni, hogy belőle kell annak a struktúrának az elméletét megcsinálni, amely megalapozza a munka társadalmi jellegén keresztül fölfogott dologi formát.

1. megjegyzés

 

A közgazdasági tárgyak e problematikájában szerepet játszó fogalmakra vetve egy pillantást,

megmutatkozik, ogy amiről itt szó van az nem más, mint a kanti transzcendentális dialektika kritikai kérdése. Ebben voltaképpen megtaláljuk a tárgy (Gegenstand), valamint a jelenség/látszat (Erscheinung/Schein) és az érzéki/érzékfölötti (sinnlich/übersinnlich) párosoknak a problematikáját. Kantnál a szubjektivitás fakultásaira vonatkozva egy választóvonal elkülönít két területet:

Gegenstand                                                                     ¦

sinnlich                                                                               ¦  übersinnlich

Erscheinung                                                                     ¦  Schein

Marxnál egy egészen más struktúra van:

Gegenstand  =  Erscheinungsform (megjelenési forma)

sinnlich-übersinnlich       →      gesellscaftlich

↓

Schein (látszat vagy illúzió)

                Az áru Gegenstand mint az érték megjelenési formája (Erscheinungsform). E tárgy egy érzéki-érzékfölötti tárgy mint amelynek a tulajdonságai csak a társadalmi viszonyok megnyilvánulási formái. Érzékfölötti jellegének félreismerése, vagyis a munka megnyilvánulási jellegének félreismerése egy meghatározott társadalmi struktúrában – ez alapozza meg a látszatot (Schein).

                Marxnál, és különösen ebben az I. fejezetben, itt van egy analitikus és egy dialektikus viszony, de ez a viszony feltételezi valamennyi új fogalom elrendezését, e fogalmak elméleti terének az újraszervezését. Ez az újraszervezés az, amit így nevezetnénk: Marx anti-kopernikuszi forradalma (anti-kopernikuszi a kanti értelemben, vagyis szigorúan vve kopernikuszi). A jelenségek már nem tömörülnek egy képző alany köré. A jelenségek létesítésének problémájában az alany fogalma már nem játszik szerepet. Ellenkezőleg, amit Marx igen komolyan vesz, az a jelenségek viszonya az X  = transzcendentális tárgyhoz. A jelenségek, a tárgyak nem mások, mint ennek a hiányzó X-nek a megjelenési formái, és ezek az egyenletek ismeretlenjei. De ez az X nem egy tárgy, hanem az, amit Marx így nevez: társadalmi viszony. Az, hogy e társadalmi viszonynak meg kell jelenítődnie valamiben, ami teljességgel idegen tőle, egy dologban, adja meg e dolognak az érzéki-érzékfölötti jellegét.

                A látszatot az jellemzi, ogy e dolog itt úgy jelenik meg, mint egyszerűen érzéki dolog, melynek tulajdonságai természeti tulajdonságokként jelennek meg.

                Így a tárgyak létesülése nem tartozik szubjektivitásoz. Ami a szubjektivitásoz tartozik, az az észlelés. A tárgyak létesülésének feltételei és az észlelésük feltételei közötti eltérés az, ami a látszatot meghatározza.

2. megjegyzés

 

Ami Marxot radikálisan megkülönbözteti a klasszikus gazdaságtantól, az az áru értékformájának

(vagy a munkatermék áruformájának) az elemzése. Ez érvényesül az elvonatkoztatás klasszikus felfogása, valamint a marxi felfogs és elemzés közötti különbségben. A forma elmélete A Tőke sajátos elméleti gyakorlatának a síkján magával hoz egy megoldást azokra a problémákra, amelyek az Általános bevezetésben vetődtek föl a meghatározott elvonatkoztatás fogalma kapcsán.[72]

                A meghatározott elvonatkoztatás ezen elméletének historicista értelmezése, amellyel különösen Della Volpe iskolájában találkozhatni, beleragad egy nem helytálló viszonyba: ez a gondolati elvont viszonya a valóságos konkréttel. Tehát a meghatározott elvonatkoztatás úgy jelenik meg, mint ami szilárdan megőrzi a valóságos konkrét gazdagságát.

                Itt Marx úgy foglalkozik az áru értékformájával (a munkatermék áruformájával), mint egy kiindulóponttal gondolati fejlődésén belül. E szempontból ez a forma úgy jellemezhető, mint ami a legáltalánosabb, a legegyszerűbb, a legelvontabb, a legkevésbé kifejlesztett. Itt nem beszélünk arról az elsődleges meghatározottságról, ami mindent összevéve súlyos értelmezési problémákat vet föl. Egyszerű és elvont az elvont/konkrét és az egyszerű/összetett szembeállításokban helyezkedik el, mely szembeállítások atározzák meg a gondolkodás mezőjét az Általános bevezetésben. De e két szembeállítás a maga pontos értelmét a kifejlesztés fogalmában leli föl. E forma a legkevésbé kifejlesztett, és a tudomány munkája, az a munka, amelyet Marx előtt soa nem végeztek el, ezt az egyszerű formát bontakoztatta ki:

                »Itt azonban azt kell elvégeznünk, amit a polgári gazdaságtan még csak meg sem kísérelt,  tudniillik ki kell mutatnunk ennek a pénzformának a keletkezését, vagyis nyomon kell követnünk az áruk értékviszonyában foglalt értékkifejezés fejlődését legegyszerűbb, legkevésbé látszó alakjától a vakító pénzformáig.« (I. köt., 63. p.)[73]

                Ricardo e kifejlesztést képtelen elvégezni. Képtelen a pénzforma levezetésére a maga értékelméletéből. Az, amit nem ragadott meg az érték kifejezés fogalma, a forma fogalma.

                Így éppen a gazdasági kategóriák kifejlesztésének a motorja hiányzik, a kifejlesztésé, amely lehetővé teszi a politikai gazdaságtan rendszerének a létrehozását. E motor nem más, mint az ellentmondás.

                Itt fölvetődik az ellentmondás fogalmának lerögzítési, az elméleti meghatározottság és az érvényesség problémája.

                Miben áll az, amit Marx A Tőke első fejezetében hol ellentmondásnak (Wiederspruch), hol egyszerűen szembenállásnak (Gegensatz) nevez?

                Itt nem jöhet szóba, hogy végérvényes megoldást adjunk e problémára, csupán bizonyos adottságokat mutatunk be, és jelezzük a kutatás lehetséges irányát.

                Tegyük föl e viszonyt: A áru x  =  B áru y. Kimondat az ellentmondás abban, hogy a kifejezések egyike csak mint használati érték szerepel, és a másik csak mint csereérték. Ez az ellentmondás visszautal az áru belső ellentmondására, a megkettőződésre asználati értékre és csereértékre, amivel találkoztunk már az ellentétek azonosságánál, amely az áru értékformájában megjelent munkát jellemzi – ez a konkrét munka és az elvont munka azonossága.

                Itt  megtehetünk három megjegyzést.

• Az itt fölvetődött ellentmondás nem szorítható vissza a látszat és az ideológia szintjére,

mint amilyen Bailey szerint az az ál-ellentmondás volt, amelyet in adjecto befoglaltak az áru belső csereértékének a fogalmába. Ellenkezőleg, ez az ellentmondás csak a tudományos beszédmódban jelenhet meg. Ezt csak a csere alanyai érzékelik, akik számára az xA  =  yB viszony egészen természetes.

• Az ellentmondás nem a hasadtságban áll. Azokban az egyenletekben, amelyek az 1844-es

Kéziratokban kifejezésre juttatják az ellentmondást, ez egy eredeti egységtől való elkülönülésre megy vissza. Az ellentmondás az egymást kiegészítő terminusok létében rejlik. Ellenben itt a két, egymást kizáró terminus egységében rejlik.

                Az ellentétes kettős azonossága egy armadik terminus rejtőzködő létét jelöli meg, amely egységüket hordozza. Miként a társadalmi terminus, amely az érzéki-érzékfölötti ellentmondást hordozza.

• Az ellentmondás abban sem áll, hogy a konkrét munka átfordul elvont munkába, úgy,

ahogyan Hegelnél a  lét átfordul a semmibe, vagy ahogy a konkrét ez átfordul az elvont egyetemesbe.

                A konkrét munka és az elvont munka ellentmondásos egységét nem az a dialektika határozza meg, amely a két terminus egyikéhez tartozik. Ez kifejezi azt a különös formát, amely a meghatározott termelési módban megadja a munka általános jellegzetességeit.

                Voltaképpen Marx arra mutat rá, hogy miden termelést miként határoz meg a társadalom rendelkezésére álló munkaidő és a társadalmi munkamegosztás a különböző szükségletek függvényében.[74] Ennek a szabályozásnak ilyen vagy egyéb módon végbe kell mennie az összes termelési formában. Marx így tehát az 1. fejezetnek a fetisizmusról szóló fejezetében megmutatja, hogy számos különböző termelési forma esetében (Robinsonnál, a középkorban, a paraszti és patriarchális gazdaságban és végül egy kommunista társadalomban) e természeti törvény miként működik az egyes struktúrák által meghatározott sajátos formák szerint. A tőkés termelési mód belsejében, amelyben az árutermelés a  meghatározó termelési forma, a munkaidő és ennek megoszlása egészen különös alakot ölt, a konkrét munka és az elvont munka ellentmondásos azonosságának a formáját, amely az árucsere belső ellentmondásaiban jelentkezik.

                Így hát az »ellentmondás« nem jelöl semmi mást, mint a struktúra saját hatékonysági módját. Már láttuk, hogy a struktúra megjelenítési (Darstellung) tere az ellentmondás olyan tere volt, aol a tárgyak nem voltak tárgyak, ahol a viszonyok úgy kötöttek össze dolgokat, ogy semmilyen viszony nem volt közöttük, stb. Így az ellentmondás létezése úgy jelenik meg, mint magának s struktúrának a létezése. Ily módon nekünk az ellentmondás fogalmának meg kell adnunk, ahogyan Marx használja A Tőke első szakaszában, a merőben nyomjelzéses értéket; Marx az ellentmondás hegeli fogalmaiban gondolkodott, és az ellentmondásból kifejlesztett valami radikálisan újat, aminek ekkor még nem fogalmazta meg a fogalmát: ez a struktúra cselekvési módja mint azoknak a termelési viszonyoknak a cselekvési módja, amelyek uralják.

                Az ellentmondás fölismerése így annak a struktúrának a fölismerése, amelyen belül a közgazdasági tárgyak és viszonyaik funkcionálnak, a meghatározott termelési mód struktúrájában. Miután az áruformát elemezte, Marx fölfedezte az ellentmondást, vagyis fölfedezte, hogy a gazdasági tárgyak egy különös struktúra megnyilvánulásaiként determináltak. Így a formák kifejlesztése az ellentmondás kibntakoztatása lesz. Az ellentmondás föloldása (Lösung) abban megy végbe, amit Marx mozgásformáknak nevez. A bonyolultabb, a kifejlettebb formák azok a formák, amelyekben az egyszerűbb formák kibontakoznak és föloldódnak. Így áll a dolog a csereformákkal is az áruforma belső ellentmondásosságának a viszonylatában, a tőkés termelés formáival az egyszerű árutermelés formáinak viszonylatában.

                »Láttuk, hogy az áruk cserefolyamata ellentmondó és egymást kizáró vonatkozásokat zár magába. Az áru fejlődése nem szünteti meg ezeket az ellentmondásokat, de megteremti azt a formát, amelyben mozoghatnak. Ez egyáltalában az a módszer, amellyel valóságos ellentmondások megoldódnak. Például ellentmondás, hogy egy test állandóan egy másikba esik és éppoly állandóan távolodik tőle. Az ellipszis egyike azoknak a mozgási formáknak, amelyekben ez az ellentmondás meg is valósul és éppúgy meg is oldódik.« (I. köt., 113.  p.)[75]

                »Az áruban benne rejlő ellentét használati érték és érték között, az az ellentét, hogy a magánmunkának egyúttal közvetlenül társadalmi munkaként kell kifejeződnie, hogy a különös konkrét munka egyúttal csak mint elvont általános munka jön számba, az ellentét a dolog megszemélyesülése és a személyek eldologiasodása között – ez a benne rejlő ellentmondás az áruátalakulás ellentéteiben tesz szert kifejlett mozgási formáira.« (122.p.)[76]

                A polgári termelés formáinak a kibontakozása – ami A Tőke saját tárgyát képezi – úgy gondolandó el, mint az elsődleges ellentmondás, az elvont munka és a konrét munka szembenállása mozgásformáinak a kibontakozása. Ráadásul fölvetető, hogy a Marx által asznált fogalmak (ellentmondás, kibntakozás, az ellentmondás föloldása) megfelelő  módon fejezi-e ki azt, amit ezekről elgondol.

                Hagyjuk e problémát függőben, és jegyezzük meg azt a két lényegi elemet, melyeket az értékforma elemzéséből vonhatunk le!

• Az ide befoglalt formaelemzés és formaelmélet lehetővé teszi, hogy a felszínre kerüljön a

termelési viszonyokat alkotó struktúra és ennek működésmódja a Wirklichkeit szintjén.

• Lehetővé teszi, hogy rendszerezett ismerethez jussunk a tőkés termelési mód kapcsolati

rendjéről és tagoltságáról. A klasszikus gazdaságtan képtelen volt elvezetni e formák kibontakozásához. (Például Ricardo nem jutott el oda, hogy az aranyat az áru elemzéséből levezesse, vagy oda, hogy megmutassa az értéktöbblet és az átlagos haszon összekapcsoltságát.)

                Ezt a két elemet egy különös áru tanulmányozásával tesszük pontossá: ez a bérmunka.

1. A bérmunka és az irracionális elmélete

 

Tudjuk, hogy a bérmunka kategóriája a klasszikus gazdaságtanban fölvet egy megoldhatatlan

problémát. Voltaképp mi történik a cserében a tőkés és a munkás között?

                A tőkés megvásárol bizonyos munkamennyiséget, a munkás munkanapját, olyan bérrel, amely a legcsekélyebb társadalmi munkamennyiséget jeleníti meg. Azt látjuk, hogy két egyenlő áruként cserélődnek ki, holott egyenlőtlen társadalmi munkaidőket  képvisel, ami megfordítása a munkaérték törvényének.

                Egyszersmind  egy kör előtttaláljuk magunkat: a bér mint a munka értéke jelenik meg. Csakhogy a munkát úgy tételezték, mint az érték teremtőjét. Miként határozató meg annak az értéke, ami az értéket teremti?

                E megfordítás és e kör megoldása egy új, a klasszikus gazdaságtanban hiányzó kategória bevezetésében áll, és ez a munkaerő kategóriája. A bér a munkaerő értékét képviseli. Tudjuk, ez az érték, az értéktörvénynek mgfelelően, a szükséges létfenntartási eszközök értékét képviseli a munkaerő újratermelése érdekében. A munkaerő értékének ez a meghatározottságát a klasszikus gazdaságtan helyesen fogalmazta meg, de mint a munka értékét. Bennemarad egy quiproquo-ban.

                Az 1844-es Kéziratokban Marx szintén bennemarad ebben a quioroquóban, összefüggésben a munkaérték fogalmának és magának a munka fogalmának a nem-bírálatával. Ellenben itt Marx itt magát a fogalmat veszi elő, és a viszony, valamint a forma fogalma segítségével olyan munkát végez el rajta, amely egy új fogalmat hív elő, a munkaerő fogalmát, ami leetővé teszi a munkaérték fogalmát a maga meg nem felelésében.

                Marx megragadja a különbséget a munkaerő csereértéke (a maga újratermeléséhez társadalmi munkamennyiség, mely a bérben jelenik meg) és sajátos használati értéke között, ami az érték megteremtése.

                A probléma terminusait a következő két kijelentésben állíthatjuk föl:

• A munkaerőnek van csereértéke, amelyet az újratermeléshez szükséges munkaidő szab meg,

és van használati értéke, mely értékteremtő a saját értékénél magasabb csereértéket termel (ami semmilyen más áru esetében nem áll fönn).

• A munka értékteremtő. Nincs értéke.

E két kijelentett kifejezésből kiolvasatjuk az értéktöbblet lehetségessége. És a munka kettős

jellege elemzésének köszönhetően megkülönböztethetjük a hasznos munkát és az értékteremtő munkát, amely lehetővé teszi, hogy átszője a tőkés termelési mód látszatait.

                »Végül a használati érték, amelyet a munkás a tőkésnek szolgáltat, valójában nem a munkaereje, hanem annak funkciója, meghatározott hasznos munka. Hogy ugyanaz a munka más oldalról tekintve általános értékképző elem – olyan tulajdonság ez, amely minden más árutól megkülönbözteti -, ez kívül esik a közönséges tudat területén.« (II. köt., 211. p.)[77]

                A következő ellentmondás előtt találjuk magunkat: a munka áruként jelenik meg, tehát így egyáltalán nem lehet áru. Vagyis egy olyan struktúrával van dolgunk, amelyet már napfényre hoztunk: valaminek a létezése a Wirklichkeit-ban, ami lehetetlen. A lehetetlenség e lehetségessége a hiányzó okhoz, a termelési viszonyokhoz utal minket. Az eredeti felhalmozást követően, amely elválasztotta a közvetlen termelőket a termelőeszközeiktől, ezek kénytelenek áruként eladni a munkaerejüket. Munkájuk bérmunkává válik, és az a látszat áll elő, hogy amit a tőkés fizet, az a munkájuk, és nem a munkaerejük.

                Nyilvánvalóvá lesz a munkaerő értékének a kategriája, amely a háttérbe rejtőzött a munkaérték kategóriája mögé, nyilvánvalóvá téve a tőkés termelési viszonyok meghatározó jellegét.

                A munkaérték kategóriája nem problermatizálható a munkaerő értékének megjelenési formájaként, Ricardo csak úgy tudja megjeleníteni, mint ami alátámasztja az egész mecanizmust, tudniillik azt, hogy a termelési viszonyok a tőkéből és a bérmunkából állnak.

                »A munka helyett a munkaerőről kellene beszélni, de ekkor a tőke úgy jelenne meg, mint a munka anyagi feltételeinek a munkással szemben álló kifejeződése, mint meghatározott társadalmi viszony. Ricardo szerint ez csak a jelenlegi munkától elkülönített fölhalmozott munka; és csak egy elem a munkafolyamatban, és nem tudjuk belőle levezetni a tőke és a munka, a bér és a haszon viszonyát.« (A közgazdasági tanok története, III. köt., 146. p.)

                A munkaérték kategóriáját maga Marx problematizálja. E kifejezés egy irracionális kifejezés. Az iracionálisnak ez a kategóriája Marxnál egy olyan viszony pozícióját jelöli meg, Amely a valóban meghatározó viszonyt elrejti.

                E kifejezés irracionalitásának van egy naív elgondolási módja is. Az, amelyik egyszerű nyelvi hibának gondolja. Ahogyan Proudhon kijelenti például:

                »Azt mondják a munkáról, hogy értéke van, nem azért és annyiban, mert maga is áru, hanem azokra az értékekre való tekintettel, amelyekről felteszik, hogy potenciálisan megvannak benne. A munka értéke képletes kifejezés, stb.« (Idézi Marx, II. köt., 208. p.)[78]

                Így Proudon szerint a tőkés termelés egész világa egy »képletes kifejezésen« alapulna,  egy egyszerű licentia poeticán. Igen jellemző magyarázattípusról van itt szó: szemben azokkal a kifejezésekkel, amelyek a tőkés termelés rejtélyét, alapvető strukturális meghatározottságát jelölik meg, kijelentjük, hogy csak képletes kifejezésről vagy szubjektív megkülönböztetésről van szó. A Tőkében Marx több ízben feltárja e magyarázattípus önkényességét és szubjektivitását. (Így amikor Ricardo kijelenti, hogy az állandó tőke és a változó tőke egy teljesen szubjektív megkülönböztetés.)

                Ellenben Marx szerint az irracionális kifejezésekben nincsen semmi önkényes. Szigorú szükségszerűséget fejeznek ki: a termelési viszonyok tevékenységi módját:

                »A munka értéke kifejezésben az értékfogalom nemcsak teljesen kihunyt, anem ellenkezőjébe fordult.Képzetes kifejezés ez, mint mondjuk, a föld értéke. Ezek a képzetes kifejezések azonban magukból a termelési viszonyokból fakadnak. Kategóriák lényegi viszonyok megjelenési formái számára. (Sie sind Kategorien für Erscheinungsformen wesentlicher Verhältnisse.) (II. köt., 208. p.)[79]

                Itt azt láthatjuk, hogy miként válik egyre pontosabbá a forma és a formák kibontskozuásának elmélete. A munka értéke kifejezés formaváltozást tételez föl: a munkaerő értéke olyan megnyilvánulási formában (Erscheinungsform) jelenik meg, nyilvánul meg, amely nem más, mint a munka értéke. A munkaerő megnyilvánulási formája, a munkaérték ezen keresztül a lényegi termelési viszony megnyilvánulási formája a tőkés termelési módban nem más, mint a bérmunka. A formák átalakulási mechanizusát így azok a termelési viszonyok határozzák meg, amelyek belerejtőzve az Erscheinungsformen-be nyilvánulnak meg. Önnön hatékonysága, a termelési viszonyoknak ez a megnyilvánulása/elrejtőzése az, aminek az irracionalitás a megjelölője.

                »Értető ezért, milyen döntő fontosságú, ogy a munkaerő értéke és ára a munkabér formájává, vagyis magának a munkának értékévé és árává változik át. Ezen a megjelenési formán, amely a valóságos viszonyt láthatatlanná teszi és éppen az ellenkezőjét mutatja, alapulnak mind a munkás, mind a tőkés összes jogi képzetei, a tőkés termelési mód összes misztifikációi, összes szabadság-illúziói, a vulgáris gazdaságtan összes apologetikus lódításai.« (II. köt., 211. p.)[80]

1. A folyamatfogalom

 

 

Az áruk kísértet jellegű tárgyiságának és irracionális kifejeződésüknek: a munkaértéknek a

tanulmányozása során egy bizonyos struktúra félelemkeltő. Láttuk, hogy a Wirklichkeit formái a termelés társadalmi viszonyait kinyilvánító formák, melyek mint ilyenek nem jelennek meg a Wirklichkeit mezőjében, hanem az itt adott viszonylatok strukturálják őket. Egyszersmind azt is látjuk, hogy e megnyilvánulási formák ugyanannyira rejtőzködési formák is.Ezt a struktúrát ismerte félre a klasszikus közgazdaságtan. A formaelmélete ibája miatt félreismerte magát a tárgyát. Nem ismerte föl azt a sajátos tárgyiasságot, amellyel a tudománynak dolga van: a meghatározott termelési folyamatot.

                Ennek a folyamatfogalomnak a megértéséhez először forduljunk a Marx által adott meghatározáshoz!

                »A folyamat szó a valóságos feltételeinek egészében tekintett kibontakozást fejez ki.« (A Tőke, I. köt., 181. p.)

                Egészítsük ki ezt a meghatározást, megemlítve egy folyamat két lényegi jellemzőjét, tudniillik:

• azt, hogy a kibontakozása állandan a kiindulópontjának újratermeléséhez vezet vissza;
• valamint azt, hogy a munkafolyamat elemeit itt nem a természetük, hanem az általuk

elfoglalt hely, az általuk betöltött funkció határozza meg.

 E jellemzők már a Marx által megvizsgált legegyszerűbb folyamatot is minősítik: a munkafolyamatot általában. Marx megmutatja, hogy ugyanazon anyagi elem miként játszhatja benne vagy a termék, vagy a nyersanyag, vagy a munkaeszköz szerepét:

»Mint látjuk, az, hogy egy használati érték nyersanyagként, munkaeszközként vagy termékként jelenik-e meg, teljesen attól függ, hogy milyden meghatározott funkciót tölt be a munkafolyamatban, milyen helyet foglal el benne, és e hely változásával változnak rendeltetései.« (I. köt., 185. p.)[81]

                Már ezen a szinten lehetséges az a zavar, amely a termelés elemeinek anyagi sajátosságát funkcionális megatározottságként fogja föl. De valójában tudjuk, hogy a termelési folyamat mindig meghatározott társadalmi formákban ment végbe, mindig egy meghatározott termelési folyamat volt. Ami azt jelenti, hogy a meghatározott helyeknek, formáknak és funkcióknak támasztékot kell nyújtaniuk mindannak, amit az ilyen vagy olyan termelési módot jellemző termelési viszonyok határoznak meg. Valójában ezek határozzák meg azokat az új helyeket és funkciókat, amelyek sajátos formákat adnak a munkafolyamat elemeinek. E formák a Wirklichkeit-ben anyagi elemek tulajdonságaiként jelennek meg, mint ezek hordozói, jóllehet ezek megjelenési formák, a kibontakozás rejtett motorjainak a létezési módjai. Ilyen a szétszabdalt áruforma a fetisiszta illúzióban, ilyenek azok a társadalmi viszonyok, amelyek megalapozzák, vagy a »munkaérték« formája, amely mögé a munkaerő értéke elrejtőzik, vagyis a tőkés termelési viszonyok.

                A folyamat mint a tudomány tárgya ezen struktúrája magában foglalja a tudomány számba jövő fogalmainak sajátos jellegét. Ezt Marx egy olyan szembeállításban fejezi ki, amely egyik oldalról meghatározza a tudományosság valódi formáját, a másik oldalról pedig a klasszikus közgazdaság tévedéseinek elvét.

                »Itt nem definíciókról van szó, amelyek alá befoglaljuk a dolgokat, hanem meghatározott funkciókról, melyeket meghatározott kategóriákon keresztül fejtünk ki.« (IV. köt., 208. p.)

 

Dolgok (Dinge)                                                                Funkciók

befoglalás                                                                         kifejtés

definíciók                                                                          kategóriák

                Miközben azt hitte, hogy szilárd dolgok közötti természetes viszonyokkal van dolga, a klasszikus gazdaságtan félreismerte a tőkés termelési folyamat sajátos struktúráját. Valójában ezt az általában vett termelési folyamatnak, az árutermelés  formájának és annak a tőkés folyamatnak a  elemeinek a végrehajtása alkotja, amely maga több szinten bontakozik ki (termelés, újratermelés, a teljes folyamat). A klasszikus gazdaságtan, amely csak egyetlen síkra helyezte ezt a struktúrát, zavarok egész sorában találja magát: a termelési elemek anyagi meghatározottságainak összekeverése a tőke formájú meghatározottságokkal, zavar az árutermelés egyszerű formái és a tőkés formák között, zavarok a tőke formái között a termelési folyamatban és a kereskedelmi folyamatban, stb. Az összes zavar sűrítménye megvan Smith Marx által bírált felfogásában az álló és a forgó tőkéről a II. könyvben. Smith az álló és a forgó tőke meghatározottságait, a kereskedelmi folyamatba beépült tőkeforma meghatározottságait a tőke materiális mozgékonyságára vagy mozdulatlanságára kívánta visszavezetni.

                Látjuk azt is, hogy az A Tőke kiindulópontjának tanulmányozása miként vezet el minket annak a tárgyiasságnak a belátására, amellyel a tudomány foglalkozik, és ami lehetővé teszi, hogy megértsük a klasszikus gazdaságtan tévedéseinek alapját.

Függelékes jegyzetek

 

 Áruviszonyok és tőkeviszonyok

 

                Értékforma-elemzésünk a következő ellenvetést hívja elő: hogy megmagyarázzuk az elvont munka/konkrét munka azonosságát, amely az áruk értékformáját meghatározza, ahhoz be kell léptetnünk a tőkés termelési viszonyokat. Ámde nyilvánvaló, ogy az áruforma sokkal korábban létezett, mint a tőkés termelési mód, és úgy tűnik, A Tőke első egységében elvégzett áru-elemzés csak az általában vett árutermelés jellemzőit iktatja be, függetlenül attól a szereptől, amelyet ez termelési forma a különböző termelési módokban játszhat.

                Szorítkozzunk először is az ellenvetés horderejére: Egyáltalán nem mond ellent annak, ami alappontnak tűnt számunkra, vagyis hogy a gazdasági valóság (Wirklichkeit) jelenségei csak annyiban érthetők meg, amennyibenb egy sajátos torzulásban kinyilvánítják a termelési viszonyok hatékonyságát. Ugyanakkor, amiről szó van, az a kiindulópont funkciójának pontos értelme, a szerep, amit a tőkés termelési folyamat elméletében az áruelemzéa játszik.

                Mindenekelőtt úgy tűnik, az A Tőke első egységében csak az általában vett árutermelésről van szó, mint a tőkés termelési mód szükséges előföltételéről.

                Így mi is az általában vett áruval foglalkozunk, és nem az áruval mint áru-tőkével. A hasznos munka és az értékteremtő munka egyszerűen az árutermelést derfiniálja, a tőkés termelést pedig a hasznos munka és az értéktöbbletet teremtő munka azonosságával definiálva.

                Így ebben az első egységben a tőkés termelési mód megatározottságaival egy (elméletileg és történelmileg) korábbi stádiumban találkozunk. Innen kiindulva lehetséges egy historicista olvasat, amely az első egységben egy genetikus vázlatot ad, az első csereformáktól jutva el a polgári formákig, érintve közben a Marx szerint kialakult helóta-árukat, Marx szerint a tőkés termelési módnál régebbi társadalmak időszakait.

                Ám Marx egyszersmind azt is mondja, hogy »a munkatermék értékformája a jelenlegi termelési mód legelvontabb és legáltalánosabb  formája is, amely ezáltal történeti jelleget nyer« (I. köt., 83. p.),[82] és egy Engelsnek 1867. június 22.-én írt levelében kijelenti, hogy az áru legegyszerűbb formája »a pénzforma minden titkát tartalmazza, és ezáltal in nuce a munkatermék összes polgári formájának a titkát.« Az első kiadásban szereplő mag és a sejt metaforája jelzi, hogy a tőkés termelési mód meghatározottságai nem egyszerűen hozzáadódnak az áru és az árucsere egyszerű meghatározottságaihoz, hanem már bizonyos módon meg kell lenniük. Ettől fogva A Tőke első fejezetében nem minden áru általános jellemzőinek elemzését kapjuk, hanem az áruforma elemzését mint egy meghatározott termelési mód, a tőkés termelési mód legegyszerűbb formáját.

                Egy ilyen értelmezés helytállóságát a legvilágosabban az a dicséret erősíti meg, amit a Hozzájárulás első fejezetében Marx Steuart-nak címzett:

                »Steuart természetesen igen jól tudta, hogy a polgárit megelőző korszakokban is áruformát öltött a termék, és pénzformát az áru, de nagy részletességgel bizonyítja, hogy az áru mint a gazdagság alapvető forrása, és az elidegenülés mint a kisajátítás döntő súlyú formája csak a polgári időszakhoz tartozik, és a csereértéket teremtő munka jellege sajátosan polgári.« (Hozzájárulás a politikai gazdaságtan kritikájához, 35. p.)

                Ugyanakkor ki kell kerülnünk A Tőke egyik Hegel-olvasatának a csapdáját, amely szerint az áruforma csíraformában a maga bensejében tartalmazná a tőkés termelési mód összes ellentmondását, ezt A Tőke mintegy csak kibontaná egy hegeli típusú beszédben azzal az elkerületetlen folyománnyal, hogy maga ez a kiindulópont közvetítené a végpontot, minthogy az áru előfeltételezné a tőkés termelési folyamat teljes kibontakozását.

                Jegyezzük meg, hogy érveket ad e hegeli értelmezéshez, vagy legalábbis historicista értelmezéshez, és megjelöljük az utat, melyen keresztül a probléma talán fölvethető. Ezért részleteket emelünk ki azokból az útmutatásokból, amelyeket Marx ad nekünk a III. könyv első fejezetében, amelynek címe »Termelési viszonyok és elosztási viszonyok«:

                »A tőkés termelési mód árukként termeli meg a termékeit. Nem az áruk termelése különbözteti meg más termelési módoktól; anem az áru létének a ténye alkotja termékének uralkodó és meghatározó jellegét. Ez először is magában foglalja azt, hogy csak mint árueladó lép színre, tehát mint szabad bérmunkás, és az általában vett munka mint bérmunka.« (VIII. köt., 254. p.)

                »Már befoglaltan találtuk az árucikkben és még inkább az árucikkben mint a tőke termékében a termelés társadalmi meghatározottságainak eldologiasulását és materiális alapzatainak szubjektivizálását, ami a teljes tőkés termelési módot jellemzi.« (255. p.)

                »Az a meghatározott forma, amelyben a társadalmi munkaidő föltétlenül szükséges, és meghatározza az áruk értékét, igaz, hozzákapcsolódik a termelőeszközök meghatározott formájáoz tőkeként, abban az értelemben és kizárólag azon az alapzaton, hogy az árutermelés a termelés általános formájává válik.« (256. p.)

                Az árutermelési forma kizárólag a tőkés termelési viszonyok alapzatán válik meghatározó termelési formává, és az áruforma itt jelenik meg általános módon és az összes meghatározottságával együtt, és lesz alkalmas mint munkatermék formája. Vagy, aq úgy tetszik, a hasznos munka és az értékteremtő munka azonossága csak a hasznos munka és az értéktöbbletet teremtő munka azonosságának alapzatán határozza meg a társadalmi termelés egészét.

                Így nyilvánul meg a tőkés termelési viszonyok meghatározó jellege.

                E meghatározó jelleg a közvetlen termelő és a termelőeszközök különválasztásából kiindulva, a termelőeszközök tőkévé alakításával, végrehajtva a tőkés termelési mód folyamatában (az eredeti felalmozás), a munkás hasznos munkájának leválasztásával nyilvánulhat meg értékteremtő munkaként. Ezzel jön létre az a feltétel, amely lehetővé teszi, hogy a hasznos munka és az értékteremtő munka azonossága a termelés általános törvényévé váljon. Ilyen módon a tőkés termelési mód jellegzetességei már befoglaltan (eingeschlossen) megtalálatók a munkatermék egyszerű áruformájában.

2.- A FOLYAMAT STRUKTÚRÁJA ÉS A FOLYAMAT ÉRZÉKELÉSE

1. A formák kibontakozása és a megfordítás

 

Rögzítettünk egy elsődleges fogalmat, amely kifejezi a folyamat belső meghatározottságának

a viszonyát megjelenési (vagy megnyilvánulási) formáihoz: ez az elrejtőzés fogalma. Miközben ezt tettük, ideiglenesen árnyékban hagytuk a második fogalmat, amely e viszonyt meghatározza: a megfordításét (Verkehrung).

                Azt a formaváltozást tanulmányozva, amely a munkaerő értékét munkaértékké alakítja át, Marx kijelenti:

                »E megnyilvánulási forma láthatatlanná teszi a valóságos viszonyt, és önnön ellentétét mutatja föl.« (II. köt., 211. p.)

                »Abban a kifejezésben: „munkaérték”, az érték fogalma nem csupán eltűnt, de önnön ellentétébe fordult át.« (208. p.)

A tőkés számításelmélet a tőkés számára azért szükséges illúzió elmélete, hogy tevékenységi helyét elfoglalhassa a termelésben, a tőkés viszony hordozójaként.

                Itt ismét találkozunk a látszat (Schein) mechanizmusával mint szögeltolódással a formák létrehozatala és észlelésük között. A tőkés alany mint érzékelő alany tudatában van a látszólagos mozgásával megjelenített bizonyos kapcsolatoknak. Ami tevékenysége mozgó elemeit illeti, miattuk létrehozó alanynak tartja magát. Úgy hiszi, megtalálja az Erscheinungen-ben alkotó tevékenységének eredményeit. E módban az alany létrehozóként tételezi magát, végleg befejeződni látjuk azt a misztifikációt, amelyet léte konstitutív elemének mondottunk.

                Egy másik példát kapunk a profitráta csökkenésével, a tőkés akarat meghatározott műveletéhez hasonlóan.

                »Az a tőkés termelési mód természetéből eredő jelenség, hogy amikor a munka termelékenysége nő, az egyes áruk ára külön-külön és egy bizonyos mennyiségben csökken, az áruk száma nő, az áruk profitjának tömege és a profitráta az árutömeg függvényében csökken, ugyanakkor az áruk teljes tömegére kiszámolt profittömeg növekszik; e jelenségek a felszínen csak a követgkezőképpen nyilvánulnak meg: a profittömeg csökkenése a különös árun keresztül, ez utóbbi árának a csökkenése, a teljes számra kiszámolt profittömeg növekedése, a növekedésben benne az áruk, melyeket a társadalom teljes tőkéje vagy még az egyéni tőkés állít elő. E tényekből levezethető azon eszme, amely szerint a tőkés ugyan, mert ilyen kedvében van, csökkenti a különös áruk profitrészét, de kárpótolja magát nagyobb számú áru előállításával.« (VI. köt., 243. p.)

                Itt ismét teljes világossággal láthatjuk a három kifejezés viszonyát: a tőke immanens tendenciáit, a látszólagos mozgást és a tőkés tudatát.

                »A profitráta csökkenése itt úgy jelenik meg, mint a tőke és a tőkések által kiszámolt növekedés következménye, e növekedés folyománya, amely szerint a bezsebelt profittömeg a kisebb profitrátával megnövekszik.« (238. p.)

                A termelés résztvevőinek helye a folyamatban így meghatározza gyakorlatuk szükséges megjelenítéseit a tőke látszlagos mozgásának egyszerű megjelenítéseit, és így mint a valóságos viszonyok teljes megfordítottjait. Így lel magyarázatra és alapozható meg a megfordításnak (Verkerung) az a fogalmat, amely A német ideológiától kezdve az ideológia definiálására szolgál, de amely mégis megalapozatlan maradt, mivel Marx nem hozta létre a különbséget Kerngestalt és fertige Gestalt között. A német ideológiában Marx a Wirklichkeit ideologikus fogalmának a maradt. Szerinte a tudomány a Wirklichkeit szintjén helyezkedett el. Arról van szó, mondta, ogy a valóságot a hétköznapi emberben kell vizsgálni. Minthogy nem gondolt a különbségre a valóság és a valóságos mozgás között, a megfordítás úgy jelenik meg, mint a szubjektzivitás egyszerű funkciója – miután a magyarázatot éppen e szubjektivitás mint kispolgáriság jellemzése adja. Stirner vagy Bauer kispolgárok voltak, és a kispolgári szubjektivitás lényegéhez tartozott a képtelenség a valóság meglátására és reflektált megfordítására.

                Itt a megfordítás a folyamat strktúráján alapul. Ugyanígy jön létre e fogalom különbsége a Verkehrung fogalmával, amely a fiatal Marx számára a spekulatív műveletet jellemezte.

                A meghatározott termelési résztvevők így definiált helye és vele együtt az idő, amikor a gazdaságról szóló beszédmód megképződik: a vulgáris gazdaságtan beszédmódja.

                »A vulgáris gazdaságtan valójában semmi mást nem tesz, mint doktrinális síkra fordítja le és rendszerezi a polgári társadalmi viszonyok közepette a termelés résztvevőinek megjelenéseit, és megalkotja apológiájukat.« (VIII. köt., 19. p.)

                A 3. kéziratban a politikai gazdaságtan úgy jelenik meg, mint a tőkés szubjektivitás beszédmódja. Itt e funkció egy különös beszédmódoz jut: az általa megatározott érték gazdaságtanához.

                Miben áll ez a megfordítás? Ami a bér formájában megjelenik, nem más, mint amit a munkás az egész munkanapjáért megkapott, különbségtétel nélkül, tehát a bér valójában a munkaerő értékéhez kapcsolódik, így a munkanap egy részéhez, mely alatt a munkás újratermeli saját munkaerejének értékét. Az értéktöbblet (a munkanap felosztása) megértésének alapja a bérformában megfordítottan találató meg.

                A Marx által a politikai gazdaságtanban végrehajtott forradalom egyik lényegi pontja abban áll, hogy napfényre hozta a maga területén a megfordított viszonyt a tudományos meghatározás és a fenomenális forma között, ami szerinte a tudományosság általános törvénye.

                »Hogy a jelenségben a dolog gyakran megfordítottan mutatkozik meg (sich darstellt), az egy jól ismert dolog az összes tudományban, a politikai gazdaságtant kivéve.« (II. köt., 208. p.)

                A belső strukturális meghatározottságok megfordítása, melyek a termelési viszonyok konstitutív jellegét tanúsítják, a maguk megnyilvánulási formáiban úgy jelennek meg, mint a folyamat alapvető jellemzői. Ez a törvény határozza meg formáinak kibontakozását.

                A legegyszerűbb pénzforgalmi szinttől fogva van erre illusztrációnk. Valójában az áruk értékének létmódja a pénz, valamint a pénzforgalom, e mozgásforma az áruk ellentmondásossága számára. Csakogy ha tanulmányozzuk a forgalom mozgását, ahogyan ez a mindennapi tapasztalatban adott, a dolgok különféleképp mutatkoznak meg:

                »A pénz forgása ugyanannak a folyamatnak állandó, egyangú ismétlődése. Az áru mindig az eladó oldalán van, a pénz mindig a vevő oldalán, mint vásárlóeszköz. Mint vásárlóeszköz funkcionál azáltal, hogy az áru árát realizálja. Az áru árának a realizálásával az árut az eladó kezéből a vevő kezébe viszi át, míg maga ugyanakkor a vevő kezéből az eladó kezébe az eladóéba távolodik, ogy ugyanezt a folyamatot egy másik áruval újrakezdje.

                Hogy a pénz mozgásának ez az egyoldalú formája az áru kétoldalú formamozgásából ered, azt homály takarja. Maga az áruforgalomnak a természete kelti az ellenkező látszatot…

                Ezért a látszat szerint a pénznek az a funkciója, hogy forgalmi eszköz, amely az önmagukban mozgás nélküli árukat forgatja, abból a kézből, amelyben nem-használati értékek, átviszi abba a kézbe, amelyben használati értékek, tehát mindig a pénz saját mozgásával ellenkező irányban. A pénz az árukat folyton eltávolítja a forgalom területéről, azáltal, hogy a forgalomban elfoglalt helyükre lép és ezzel saját kiindulópontjától eltávolodik. Ezért, bár a pénz mozgása csak az árforgalom kifejezése, a látszat megfordítva az, hogy az áruforgalom csak a pénz mozgásának eredményeként jelenik meg.« (I. köt., 123. p.)[83]

                Itt Marx két mozgást különböztet meg: egy valóságos mozgást, amely az érték mozgása, mozgás, amely a forgalmi folyamat ismétlődésébe rejtőzik bele, és egy látszólagos mozgást, a hétköznapi tapasztalatban elfogadott mozgást, amely a valmozgás fordítottját mutatja.

                Láttuk, hogy e megfordított viszony csak erősödik, amikor a tőkés folyamat legelvontabb és legkevésbé kifejlett formáitól továbbmegyünk a legkifejlettebb, legkonkrétabb formákhoz. »E konkrét formák kibontakozása az egészként szemlélt tőkemozgásból született meg, ezeket az egyszerű  formákat a termelési folyamat és a forgalmi folyamat határozza meg, s ez képezi A Tőke III. kötetének tárgyát. E kibontakozás végét jelentik azok a formák, amelyek a tőkés termelés felszínén megmutatkoznak, e formák mögött szállnak egy mással szemben a különböző tőkék a konkurrenciában, és ezek érzékeletők a köznapi tapasztalatban gazdasági alanyokként, akiket Marx így nevezett meg: a termelés közreműködői.

                Így a folyamat formáinak kibontakozását a megfordítás törvénye vezérli: a formák, melyek mögött a tőkés termelési folyamat megmutatkozik vagy megjelenik, belső megatározottságukat tekintve szigorúan megfordítottak. Megjeéenítik a dolgok összekapcsoltságát (Zusammenhang der Sache), a belső összekapcsoltság (innere Zusammenhang) fordítottját, a tőkés termelés valóságos mozgásának a fordítottját. A látszólagos mozgás vagy a dolgok összekapcsoltságának e formája adott a termelés közreműködőinek érzékelésében.[84]

                E törvényt tanulmányozzuk egy pontos példán: ez nem más, mint amit Marx a III. könyvben fejtett ki (VI. köt., 222. p. és folyt.), »a kiegyenlítődés érveiről« szóló elméletében. Ugyanakkor, mielőtt e szöveg tanulmányozásába fognánk, két előzetes megjegyzést szükséges tenni.

• A kiegyenlítődés érveinek elemzése az I. könyv következő szövegének alkalmazását mutatja

be:

                »A tőke általános és szükségszerű tendenciáit meg kell különböztetni e tendenciák megjelenési formáitól.

                Azt az utat-módot, ahogyan a tőkés termelés benső törvényei a tőkék külső mozgásában megjelennek, a kokurrencia kényszertörvényeiként érvényesülnek, és ezért indítékként az egyéni tőkés tudatába jutnak, most nem kell szemügyre vennünk.

                De annyi eleve kiviláglik, hogy a konkurrencia tudományos elemzése csak akkor lehetséges, ha a tőke belső természetét már felfogtuk, ugyanúgy, ahogy az égitestek látszólagos mozgása csak annak érthető, aki valóságos, de érzékileg nem észlelhető mozgásukat ismeri.« (II. köt., 9. p.)[85]

                E három kifejezés viszonyában:a tőkés társadalom immanens tendenciái (valóságos mozgás), az egyéni tőkék mozgásai (látszólagos mozgás) és a tőkések külső mozgásai – ebben vázolva látjuk a mozgatók és az indítékok olyan elméletét, amely teljesen különböző a Kéziratokétól. Nem a tőkés küső mozgásai térnek vissza az ő ellenében a tárgyiasság formájában; a tőke saját törvényei, a tőkés termelési mód saját törvényei és a konkurrencia jelenségei válnak belsővé a tőkések külső mozgásaként.

                E probléma az I. könyvben mellékesen vetődik föl. Ezzel szemben a III. könyvben a tőke belső természetének elemzése vezet addig a pontog, ahol Marx – anélkül, hogy önmagában véve elemezné a konkurrenciát – alapként veti föl: a valóságos mozgás és a látszólagos mozgás közötti viszony meghatározottságaként.

• A kiegyenlítődési érvek elemzése a részét képezi a profitráta egyenlővé válásáról szóló

elméletnek. Ennek megértése azt igényli, hogy nagyvonalakban utaljunk a haszonnál az értéktöbblet-részre és az átlagos profitráta létesülésére.

1. Értéktöbblet és profit

Induljunk ki ebből a képletből: ÁT (állandó tőke) + VT (változó tőke) + ét (értéktöbblet),

amelyben az áruk értéke kifejeződik. Ebből vonjuk le: az értéktöbblet aránya egyenlő  ét

                                                                                                                                                                        —

                ét                                                                                                                                                    VT.

Ez az   ——  képlet azt fejezi ki, amit Marx fogalmi kapcsolatnak nevez. Végeredményben az érték-

                VT

többlet eredetét a nem kifizetett munka és a kifizetett munka viszonyaként fejezi ki.

                A tőke teljes folyamatában a konkrét jelenségek szintjén az értéktöbblet már nem jelenik meg. Ami megjelenik, az az értéktöbblet megjelenési formája: a profit. Mint minden megjelenési forma, a profit is színlelő forma. Voltaképpen már nem az értéktöbblet és a változó tőke közötti fogalmi kapcsolatnak tekintendő, hanem az egésznek a nem-fogalmi (begriffslose) kapcsolata a tőkéhez, kapcsolat, melyben eltűnik a különbség az alkotóelemek között, hiszen Marx szerint elhomályosul benne »az értéktöbblet eredete és létezésének rejtélye«.

                A profitráta ezzel a képlettel fejeződik ki:       P (profit)

                                               __________________________________________________

                                                               öá (önköltségi ár vagy előállítási költség)

amely valójában az ét/VT-t mutatja meg, miután a profittömeg egyenlő az értéktöbblet tömegével és az előállítási költséget meghatározó ÁT + VT összegével.

1. Az átlagos profitráta létesítése

Eltérően az értéktöbblet arányától, a profitrátát az állandó tőke változói határozzák meg. Az

értéktöbblet arányától                 és a profittömegtől függetlenül, a profitráta az állandó tőkének kisebb-nagyobb nagyságától függően változik a változó tőkéhez viszonyítva (ami csak értéktöbbletet állít elő).

                Ha a tőkének van szerves belső összetétele az átlagos összetétellel, vagyis ha az ÁT része alacsonyabb az átlagosnál, a profitráta megnövekszik, és megfordítva.

                A szabad konkurrencia helyzetében tőkeáramlás indul be az olyan szférák felé, amelyekben a profitráta magasabb az átlagosnál. E tőkeáramlás ezekben a szférákban a kínálatot felduzzasztja a kereslettel szemben, és fordítva: azokban a szférákban, melyekből a tőkék visszahúzódnak. Így létesül az egyensúly.

                »Ezzel az örök jövés-menéssel, e móddal, ahogyan a különböző szférák között megoszlik, a profitráta imitt lecsökken, amott növekszik, a tőke viszonyt idéz elő a kereslet és a kínálat között, amely beiktatja az átlagos profit egyenlőségét a termelés különböző szféráiban, melyből ered az értékek átalakulása termelési árrá.[86]« (VI. köt., 210. p.)

                Következésképp az ugyanakkora nagyságú tőkék egyenlő profitot hoznak, függetlenül szerves összetételüktől. Így fordul meg az értéktörvény, vagy pontosabban így valósul meg önnön ellentétének alakjában. De e meghatározottságot az értéktörvények keresztül csak a tudomány ismeri. A konkurrencia formáiban valósul meg a színlelés. Ezt mutatja meg Marx a kiegyenlítődési érvekről írott szövegben:

                »A konkurrencia nem mutatja meg az érték meghatározottságát, amely a termelés mozgását vezérli, ezek az értékek azok, amelyek a termelési árak mögé rejtőznek, és végső soron meghatározzák a termelési árakat.« (VI. köt., 222. p.)

                Ellenben a konkurrencia megmutat három olyan jelenséget, amelyek szembemennek az értéktörvénnyel:

• az átlagos profitok léte, melyek függetlenek a tőke szerves össszetételétől a termelés

különböző szféráiban, tehát az élőmunka tömegében, amit a tőke meghatározott szférában kisajátít;

• a termelői árak emelkedése és zuhanása a bérek változása következtében;
• a piaci árak gravitálása a piaci értéktől különböző piaci termelési árak körül.

                »Mindezek a jelenségek ugyanúgy ellentmondani tűnnek az érték meghatározottságának a munkaidőn keresztül, mint a ki nem fizetett túlmunkán alapuló értéktöbblet természetének. Tehát a konkurrenciában minden az ellentéteként jelenik meg. A gazdasági viszonyok befejezett formája (fertige Gestalt), amiként valóságos létezésében a felszínen megmutatkozik, és így azokban a megjelenítésekben is, amelyekben e viszony hordozói és részesei megpróbálják megmagyarázni őket, igen különböző, és tényleg megfordított, belső, lényegi atomi formájukban (Kerngestalt) szembenállnak egymással, ám rejtetten, és a kapcsolódó fogalomban is.« (223. p.)

 

E szövegben itt vannak előtt egy elmélet elemei:

• a folyamat struktúrájáról
• az alany helyéről ebben a struktúrában
• az ideológiai beszédhelyéről

és a tudománytól való különbségéről.

A meglévő kifejezéseket foglaljuk táblázatba!

Verkehrung

(Megfordítás)

fertige Gestalt                                                                ¦                                                         Kerngestalt

¦

Felszíen                                                                            ¦                                                     belső

Valóságos létezés                                                           ¦                                                   lényegi

¦                                                                            ¦                                                        ¦

¦                                                                            ¦                                                        ¦

Hordozók                            Megjelenítések                     ¦                                                      Begriff

Réstrvevők ————-  (Vorstellungen)                       ¦

                                               erklären

                E táblázatot kiegészíthetjük bizonyos számú egyenértékű kifejezéssel. A fertige Gestalt szintjén ott van a dolgok összekapcsoltságának, a látszólagos mozgásnak és a valóságnak (Wirklichkeit) terminusa is. A Kerngestalt szintje a belső összekapcsoltságé és a valóságos mozgásé.

                Először is e táblázat lehetővé teszi a tudomány fogalmának pontossá tételét. Emiatt emlékeztetünk arra a szövegre, amely a klasszikus gazdaságtant mint tudományt határozza meg.

                »Az elemzés során a klasszikus közgazdaságtan egyenként vissza akarta vezetni (zurückführen) a gazdagság kölönböző formáit, rögzült és idegen formákat belső egységükre (innere Einheit), és fel akarta bontani az egyes alakokat a többitől megkülönböztetetlenül.

                Úgy akarta megérteni (begreifen) a belső összekapcsoltságot, hogy közben a különféle (Mannigfaltigkeit) megnyilvánulási formáktól (Erscheinungsformen) elválasztotta.«

                Megjegyeznénk, hogy a tudomány dimenziója a klasszikus gazdaságtan e tervezetében létesült egy olyan különbség fölállításával, melyben a fogalom még nem volt elgondolt. Próbáljuk közelebbről megnézni, hogy ha megvizsgáljuk a terminusok rendszerét a begreifen műveletét definiáló terminusokat, miért nem szerepel a Begriff alakzata?

                zurückführen                                                                                                                  Mannigfaltigkeit

                Einheit                                                                                                                                Erscheinungformen

                Itt arról van szó, hogy vissza kell menni a különféle fenomenális formák egységéhez, ami kanti stílusú tervet határoz meg. E kanti szótár használata során kutatási tárgyaként megjelöli a tudomány  egy bizonyos viszonytípusát, melyet az Elméleletek az értéktöbbletről szövegében mint formális elvonatkoztatást, hibás elvonatkoztatást, elégtelen elvonatkoztatást fog jellemezni.

                Miközben ragaszkodik egy külsőleges viszonyhoz a belső egység és a különféle Erscheinungsformen között, ez az elvonatkoztatási típus elvéti a forma kibontakozását, amely lehetővé teszi a Kerngestalt megvalósulását a neki ellentmondó fertige Gestalt-ban, ami a látszólagos mozgásból egy valóságos mozgás funkcióját csinálja. Ez azzal függ össze, hogy nem voltak elgondolva ennek az egységnek a lehetőség feltételei, a rendszer mozgatója nem volt fölfedezve. Mielőtt elgondolhatta volna e lehetőségi feltételeket, Marx megfogalmazta a tudomány konstitutív különbözőségének a fogalmát, megjelölhette a tudomány pontos funcióját. Ha a folyamat formáinak kibontakozása során a belső lényeg, a magszerű forma eltűnik, belerejtőzik a kibntakozott formáiba és elrejtőzik bennük, ha láthatatlan elemmé válik (mint az értéktöbblet a profitformában), a tudományt e láthatatlan tudományaként kell megalapozni, a látható mozgást leegyszerűsítve a láthatatlan mozgásra. Ekkor a tudomány első definíciója fölcserélhető ezzel az új meghatározással, amely ugyan először szkematikus, de szigorúan számonkérhető:

                »Tudományos művet készíteni annyit tesz, mint a látható mozgást, az egyszerűen látszólagos mozgást a belső valóságos mozgásra redukálni.« (VI. köt., 322. p.)

                A látszólagos mozgás e redukciója valójában nem más, mint a valóságos mozgás megmutatása. Ez az oka annak, hogy szövegünkben a tudományos tevékenység megjelölője miért a Begriff terminus. Annak a mozgásnak a megragadásáról van szó, melyen keresztül a folyamat belső meghatározottsága megnyilvánul.

                Nem haszontalan a Begriff és a begreifen fogalmát elhelyezni a Kéziratokhoz viszonyítva. Itt a begreifen művelete fordítást jelent egy vonatkoztatott antropológiai beszédmódra. Ebből kiindulva a politikai gazdaságtan összes kifejezését megtaláljuk, mint ugyanannak a fogalomnak (az elidegenült munka) kifejezéseit. Mindegyikőjük csupán azoknak az »első alapoknak« a »meghatározott és kifejlesztett kifejezése, amelyek Marx szerint az elidegenült munkát és a magántulajdont létrehozzák. E kategóriák példájaként azt hozza föl, ogy ugyanígy kifejleszthető: az üzlet, a konkurrencia, a tőke, a pénz.

                E »meghatározott és kifejlesztett kifejezésben« A Tőkéhez igen közeli megfogalmazást kapunk. De amit valójában megjelöl, nem más, mint az (antropológiai) lényeg egyszerű viszonya a jelenséghez, ami a partikularizált kifejeződése. A begreifen egyszerű szintkülönbséget létesít a lényeg és a jelenségek között, amelyek ugyanazon a szinten helyezkedve el a lényeg ugyanolyan jogcímű kifejeződései. Ami nem szerepel sem a kifejlesztett, sem a meghatározott kategóriák (üzlet, konkurrencia, tőke, pénz) felsorolásában, épp a szintkülönbség az arany és a tőke, a tőke mozgása és a konkurrencia mozgása között, e kategóriák betagozódása között a tőkés termelés rendszerében.

                Ellenben A Tőkében a begreifen e kategóriák mindegyikének a helyretevése, megragadva bennük azokat a mozgásformákat, melyekben a tőkés termelés folyamata zajlik. A fogalmi munka annyiban ragadja meg a formák betagozódását, amennyiben megragadja azt, ami betagozódásukat meghatározza, tudniillik a társadalmi viszonyokat. Így az értéktöbblet arányának fogalmi kapcsolata lehetővé teszi, hogy megértsük azt a társadalmi viszonyt, amelyet a profitráta nem-fogalmi relációja elrejt.

                E fogalmi felfogással a tudomány meg tudja ragadni a struktúra tagolódását. Ezen keresztül a tdomány megadhatja azoknak a beszédmódoknak a lehetőségi feltételeit, amelyek erre épülnek, meghatározva a helyet, ahova e beszédmódok tartoznak, valamint az alany megjelenítéseinek (Vorstellungen) helyét, ahol ez utóbbiak végbemennek.

1. A szubjektivitás funkciója

Az alanynak, a termelés résztvevőjőnek itt és több más szövegben a hordozó (Träger) a

definíciója.

                E fogalom igen-igen fontos. Már láttuk, hogy Marx ezt a gazdasági tárgyak definiálására használja. Hogy e fogalom egyszerre szolgál az alany és a tárgy definiálására, azt jól mutatja a végbement fogalomáthelyeződés. A Kéziratokban a központi páros az alany/tárgy (vagy személy/dolog) párosa. A gazdasági valóságot meghatározó viszonyok az alany/tárgy páros által meghatározott szférában maradnak: ilyen az alany cselekvése a tárgyon, az alany/tárgy viszony megfordulása, az alany felismerése a tárgyban. A Tőkében a termelési viszonyok excentrikus helyzete határozza meg az alany és a tárgy helyét. Az alany/tárgy páros már nem a gazdasági valóság mezőjének meghatározó mintája. Az alany csak a gazdasági tárgyiasság konstitutív termelési viszonyainak a hordozója.

                A következő sor átalakulással van dolgunk:

                               Alany → a termelés résztvevője (hordozó)

                               Tevékenység → folyamat

                               Tárgy → érzéki-érzékfölötti dolog (hordozó)

                Az első alakzatban az alany a mozgató, a másodikban a termelési viszonyok.

                Lemérhetjük a távolságot a szubjektivitás elmélete között A Tőkében és a fiatal Marx szubjektivitás-elmélete között, hivatkozva az 1843-as Kézirat szkémájára (lásd a 11. előzetes részt). Jól látjuk az eltérést, amely ebben a szkémában elkülöníti azt a valóságos, szubsztanciális alanyt, akit Marx a misztikus alany ΰποκειμενονjaként definiál, az autonóm eszme e hordozójától, amely a misztikus Eszme. A hordozó fogalma, amely azon spekulatív műveletek egyikét jelölte meg, melynek révén az alany és a lényege közötti elkülönítés megerősíthető volt, itt az alany meghatározottságának elhelyezését szolgálja a valóságos folyamatban. Marx egy kettős mozgás révén újra bezárja a spekuláció struktúráját, miközben kibontja a folyamat azon struktúráját, amelyben az alany megtalálja a helyét.

                Egyfelől az alany elveszíti azt a szubsztanciális sűrűségét, amely neki az egész tárgyiság, az egész szubsztancialitás elvét adta, hogy csak egy hordozó gyenge valóságát őrizze meg. Másfelől, ha, mint megmutattuk, a spekuláció és a misztifikáció – távol attól, hogy a Wirklichkeit-ből kiindulva egy bizonyos beszédmódon át végrehajtott átalakulás eredménye legyen – jellemzi azt a módot, amely alapján a folyamat struktúrája megjelenik a Wirklichkeit-ban, ez az a misztifikált lét, amely az alany funkciójának lényegi tartalmából tevődik össze.

                Ugyanilyen természetű átalakulás állaítható meg, ha azt a második fogalmat vesszük szemügyre, amely ezt az alanyi funkciót meghatározza: ez a perszonifikáció fogalma, melynek megfelelője szintén megvan az 1843-as Kézirat modelljében. A tőkést és a munkást mint a termelési viszonyok megszemélyesítőit, úgy látszik, a tőke és a bérmunka határozza meg. Egyik, legalább ennyire érdekes szövegében, amelyben ismét találkozunk az őj alapra helyezett élvezet és a számítás problematikájával, Marx ezt írja:

                »A tőkésnek csak annyiban van valamilyen történeti értéke, valamilyen történeti joga az életre, amennyiben megszemélyesített tőkeként funkcionál. Saját létezésének múló szükségességét csak ezen a jogcímen foglalja be magába a tőkés termelési mód múló szükségessége. Tevékenységének meghatározó célja teát nem a használati érték, sem az élvezet, hanem a csereérték és ennek folyamatos növelése.

                A tőkés termelés kibontakozása szükségessé teszi a vállalkozásba fektetett tőke folyamatos növelését, és a konkurrencia rákényszeríti az egyes tőkés egyén számára külső kényszerítő törvényekként a tőkés termelés immanens törvényeit.« (III. köt., 32. p.)

                A termelésben résztvevő így megszemélyesítésként vagy a termelési viszonyok hordozójaként határozható meg. Itt nem mint létrehozó alany lép fel, hanem mint észlelő alany, aki igyekszik megmagyarázni magának az észlelt gazdasági viszonyokat. A fiatal Marxnál az erklären az itt szükségszerűen misztifikált módon megjelölt kritikai tevékenységet fejezi ki, amikor a tőkés alany igyekszik számot vetni azzal a struktúrával, amelyben leledzik (befangen). Marx szerint ténylegesen e megjelenítések csak »a látszólagos mozgás tudati kifejezései«. Megismerési eszköze az intuíció és főleg a látszólagos mozgás szabályozottságához, a fertige Gestalt szilárd formáihoz kapcsolódó tapasztalás. A tapasztalat megtanít bizonyos szabályos kapcsolatokra, például a bérek és az áruk ára közötti kapcsolatra, amiből az a következtetés vonható le, hogy a bérek emelkedése felviszi az árakat.

                Nézzük meg, hogy e rendszer miként működik a kiegyenlítődési érvek esetében!

                »Amióta a tőkés termelés elért egy bizonyos kifejlődési fokot, az egyéni szférák különböző profitrátái és a profit átlagos arányának egymást követő megszerveződése közötti kiegyenlítődés egyáltalán nem a vonzás és taszítás egyszerű játékával teljesül, melynek során a piaci árak vonzzák vagy taszítják a tőkét. Az után, hogy az átlagos árak és a megfelelő piaci árak bizonyos idő alatt megszilárdulnak, az egyéni tőkések tudatosítják, hogy az egyöntetűvé válás során bizonyos különbözőségek kiegyensúlyozódnak, és rögtön besorolják őket kölcsönös számításaikba. A tőkések képzetében e különbségek léteznek és kiegyenlítődési érv jogcímmel belépnek a kiszámításaikba.

                Ebben az alapvető eszme maga a profit, azon eszme, hogy az ugyanolyan nagyságú tőkéknek szükségszerűen egyenlő profitot kell hozniuk az azonos időközökben.« (223. p.)

                A tőkés alany illúziója két elemre bontható:

• Tevékenységei mozgó részeiként belsővé teszi a látszólagos mozgás azon jelenségeit,

amelyeken keresztül az általa nem ismert valóságos mozgás törvénye megvalósul. Így a kiegyenlítődési érvek csupán a profitráta egyenlővé válásának jelensége a tőkés mint a számítását meghatározó mozgó elem által belsővé tett konkurrencia révén.

                »Erre a képzetre támaszkodik a tőkés számítása, aki – miközben áremeléssel kárpótolja magát – mégis magának tulajdonítja azt a profitot, ami elszabadul tőle, például azért, mert körforgását a tőke lassabban hajtja végre, vagy mert az áru hosszan időzik a termelési folyamatban, vagy mert távoli piacokon kell eladni őket.« (223. p.)

• Ebből kiindulva a tőkés azt képzeli, hogy e kiegyenlítődési érvek határozzák meg a profit

meglétét, tehát hogy ezek nem tesznek mást, mint megfordítják a szférák egészén belül a teljes túlmunkával létesült profittömeg újraelosztását az egyéni tőkék súlyának függvényében.

                »A tőkés csupán feledi, vagy inkább nem látja meg, mert a konkurrencia nem mutatja meg neki, hogy az összes kiegyenlítődési érv, melyet a tőkések érvényesítenek az áruk árának kölcsönös kiszámításakor a különböző termelési ágakban, egyszerűen ahhoz viszonylik, hogy tőkearányosan mindegyiknek egyenlő joga van a közös zsákmányra, a teljes értéktöbbletre. Minthogy az inkasszált profit különbözik a kicsikart értéktöbblettől, inkább úgy tűnik, hogy a kiegyenlítődési érvek nem a részvételt teszik egyenlővé az értéktöbblet egészén belül, hanem azt, hogy ezek maguk alkotják a profitot, mert úgy tekintik, hogy a profit egész egyszerűen az áru előállítási árának a bármilyen indítékból bekövetkezett megnövekedéséből ered.« (224. p.)

                Ebből az elemzésből három lényeges elemet domborítatunk ki:

• Láttuk, hogy a termelés résztvevőjének tudati szintjén ott van a látszólagos mozgás észlelése

és az ezt létrehozó megfordítás megerősítése.

                A valóságos mozgásban a profit az értéktöbbleten, vagyis a ki nem fizetett munkán alapszik. Ez, a kitermelt túlmunka teljes tömege határozza meg az értéktöbblet teljes tömegét, amely kijelöli azokat a határokat, melyeken belül a profit újraelosztása végbemehet. A munkaérték törvénye így a regulatív törvény szerepét játssza a termelés egészében. A profit kategóriája nem az értéktöbblet előállítására vonatkozik, hanem saját újraelosztására. A látszólagos mozgás úgy tünteti föl az értéktöbblet újraelosztási mozgását, mint az értéktöbblet konstitutív elemét. A tőkés szubjektivitás, amely e jelenségeket kiegyenlítési érvek címen úgy teszi fel, mint a mozgó elemek konstituálóit.

• Egyszersmind azt látjuk, hogy mindezek a termelés résztvevőjének képzeteit (Vorstellungen)

jelenítik meg. Ezek az ő gyakorlatának a kategóriái. A tőkésnek nem áll érdekében, hogy a folyamat belső struktúrájával foglalkozzon. A kategóriák, amelyekre szüksége van, azok, amelyek a látszólagos mozgás formáit fejezik ki, amelyben a maga gyakorlata él, és amelyben a számításait végzi. A folyamat konstitutív kategóriái az ő számára bizonyos fokig számadáskönyvének a rovatai.

                A mennyiségek elméletében a tőkés illúziók rendszere is kifejeződik. Az áruk értékének meghatározottsága a munkaidő révén olyas valami, ami a tőkés háta mögött zajlik, az értéktöbblet nem játszik a számadáskönyvében. Az adott regulatív mennyiségek kiszámításában van szüksége rá. Ezek benne vannak a megtermelt érték újraelosztását meghatározó mennyiségekben: a bér, a profit és a járadék. A tőkés termelés felszínén, vagyis a tőkés tapasztalatában ezek úgy jelennek meg, mint az áruk értékének konstituáló elemei. A tőkés is úgy lépteti be a számításába, mint az érték konstitutív mennyiségeit.

                »A tapasztalat az elmélet síkján, a haszonleső számítás a gyakorlat síkján azt mutatja, hogy az áruk árait a tőke és a föld bére, a kamata és a járadéka határozza meg, és hogy az árak ezen elemei alkotják ténylegesen a regulatív árakat.« (VIII. köt., 249. p.)

                Végül a kiszámítás fogalmáról körülhatárolhatjuk azt az átelyezést, amely a Kéziratokhoz viszonyítva előállt. A Kéziratokban a kiszámítás elmélete a megfordítás jegye volt, mellyel a tőkés szubjektivitás döntése ellene fordul. A tőkés, miközben számol, üzleti résztvevőként nem a hegeli egyetemes szellemet szolgálja, hanem az emberi lényeg kibontakozását. Itt a tőkés számítása a struktúra látszólagos mozgásának szintjén helyezkedik el. A tőkés úgy hiszi, az ő számítása határozza meg a mozgást; a vulgáris közgazdaság is így hiszi. A klasszikus gazdaságtan a tudomány területére helyeződik át, arra a területre, amely fölállítja a maga különbségét Marx tudományos beszédmódjával.

1. Érték és termelési ár – Visszatérés az elvonatkoztatás problénájához

 

 

Most már megvannak az eszözeink arra, hogy e különbséget pontossá tegyük. Amit egy olyan

probléma kapcsán teszünk meg, mely hosszas vitára adott alkalmat: a viszony az érték és a termelési ár között.

                Idézzük fel a termelési ár definícióját!

                »Az áru termelési ára egyenlő a termelési költséggel, plusz a profit általános rátájának megfelelően kiszámított profit százalékarányával. Másként fogalmazva, egyenlő a termelési költséggel, plusz az átlagos profittal.« (IV. köt., 174. p.)

                A termelési árban megvalósul az általunk már vizsgált megfordítás: egyenlő tőkék egyenlő profitot adnak, függetlenül a tőke szerves összetételéről, ami az értéktörvény megfordításának tűnik.

                »Úgy tűnik, az értékek átalakulása termelési árrá, a rendszer alapját rombolja le: az áruk értékének meghatározottságát a bennük foglalt munkaidőn keresztül.« (A közgazdasági tanok története, VIII. köt., 14. p.)

                Ez az ellentmondás adott okot a III. könyv megjelenése óta azokra a vitákra, melyek visszhangját megtaláljuk Engelsnek a III. könyvhöz írt kiegészítésében. Újabban egy olasz közgazdász, Pietranera problematizálta »La struttura logica del Capitale« című tanulmányában.[87] Pietranera megkísérli, hogy azokra a fogalmakra alapozva adjon magyarázatot, melyeket őelőtte Della Volpe alkalmazott a marxizmus tudományosságának definiálására.

                Először is bírálja azt a magyarázattípust, amely a fizikával való analógián alapszik. E magyarázat szerint a munkaérték törvénye elméleti törvény, egy üres térben érvényes. De a gazdasági jelenségek valóságában nekünk telített térrel van dolgunk. Itt előáll bizonyos számú esetleges jelenség, rendellenesség, analógia a súrlódásos jelenségekkel. Így az érték és a termelési ár közötti különbség az űrben működő törvény és a telített térben működő törvény közötti különbség.

                Pietranera szerint az üres/telített szembenálllása egy olyan absztrakciós elméletre utal, amely nem marxi. Itt egy meghatározott absztrakciós elméletről, vagyis egy meghatározott történeti kibontakozás stádiumát képviselő absztrakcióról van szó.

                Értelmezése a következő szövegrészekre támaszkodik:

• A III. könyv egyik részére (VI. köt. 193. p.):

                »Az áruk cseréjéhez közelítőleges értéküket illetően alacsonyabb fejlődési fok szükséges, mint a termelési árakban megjelenő cseréhez, ami a tőkés kibontakozás meghatározott szintjét igényli.«

• Engelsz kiegészítése a III. könyvhöz azért készült, hogy válaszoljon a mi problémánk által

kiváltott különböző kifogásokra és értelmezésekre. Ebben a szövegében Engels cáfolni kívánja azt a véleményt, amely szerint az értéktörvény csak »elméleti fikció« volna, vagy olyan absztrakció, amely nem felel meg semmi valóságosnak. Ez vezette ennek leírására:

                »A marxi értéktörvény általánosságban érvényes, mindenesetre annyira igen, amennyire a gazdasági törvények érvényesek lehetnek az egyszerű árutermelés teljes időszakára, tehát addig, amíg ez utóbbi át nem megy a tőkés termelési mód eljövetelével beállt módosuláson.

                […] A marxi értéktörvny tehát gazdaságilag általában érvényes arra az időszakra, amely a csere kezdetétől indul, ami a termékeket árukká alakítja át, egészen korszakunk XV. századáig.« (VI. köt. 35. p.)

                Ha Engels kommentárja igaz, gyorsan arra a meglepő eredményre jutunk, ogy a munkaérték törvénye érvényes volt a kapitalizmus előtt, de a tőkés termelési mód kifejlődésével megszűnt az lenni. A kifejlett kapitalizmus mélyén az uralkodó kategória már nem az érték, hanem a termelési ár.

                Pietranera Engels értelmezését veszi alapul. Szerinte az érték egy korábbi fejlődési szakaszoz kapcsolódó meghatározott absztrakció. A termelési ár előfeltételezi az átlagos profitrátát, előfeltételezi különböző iparágak létezését, melyeket tőkéik különböző technikai összetétele, tehát a különböző profitráták és organikus összetételek jellemeznek. Így áll elő az a meghatározott absztrakció abban a fejlődési szakaszban, amely a XIX. századi kapitalizmus stádiuma.

                Ebből kiindulva Pietranera felhasználja Della Volpe egyik lényeges tézisét, amely szerint a marxizmus tudományosságát a megjelenésük időrendjét megfordítva jön létre a kategóriák logikai rendje. E tézis az Általános bevezetés egyik nevezetes szövegrészére épül, ahol Marx kijelenti:

                »Lehetetlen és téves volna a gazdasági kategóriákat abba a sorrendbe rakni, amelyben történetileg meghatározottak voltak. Ezzel szemben rendjüket azok a viszonylatok határozzák meg, melyek közöttük a mai polgári társadalomban fennállnak, és ez épp a fordítottja annak, ami természetes rendjüknek tűnik vagy egymásutániságuk rendjéhez kapcsolódik a történelmi fejlődés folyamán.« (Hozzájárulás…, 171. p.)

                E szöveg a Grundform (alapforma) elméletére utal vissza. Ezt az előző bekezdés világítja meg, melyben Marx éppenséggel ezt jelenti ki:

                »A társadalom valamennyi formájában a meghatározott termelés és az általa nemzett viszonyok szabják meg az összes többi előállítást és az ezáltal keletkezett viszonyokat rangjuk és jelentőségük szerint.« (170. p.)

                A tőkés termelési módban az alapforma az ipari tőke formája. Ez a megjelenés rendjében a legutolsó. A kereskedelmi tőke és a finánctőke formái régebbiek. Ezek tették lehetővé az ipari tőke megszületését. De abban a mértékben, ahogyan az ipari tőke a tőkés termelési mód alapformájává válik, alárendeli ezeket az előbb létezett formákat, belőlük a folyamata különös formáit hozva létre.

                Így az ipari tőkének, mondja Marx, megvan a módja arra, hogy alávesse a tőkét a kamathordozásnak. Egy olyan forma megteremtése ez, amely a hitelrendszer sajátja. A hitel formájában a kamathordozó tőke úgy jelenik meg, mint az ipari tőkének alárendelt egyszerű különös forma.

                E szkémát asználja föl Pietranera az érték/ár termelési viszonyra, anélkül, hogy számot vetne azzal a szinttel, ahol e kategóriák elhelyezkednek. Ugyanazt a viszonyt látesíti érték és termelési ár között, mint amit Marx létesített a kamathordozó tőke és az ipari tőke között.

                Tényleg vegyünk egy időrendi sort:

                piaci ár  –  érték  –  termelési ár  –  (monopol-ár),

vagy azt egy másik módon fejezi ki:

                többlet  –  értéktöbblet  –  profit  –  (monopol-jövedelem).

                Ha e sort megfordítjuk (a kategóriák történeti megjelenési rendjét), alárendelésük elméleti rendjét kapjuk meg a tőkés társadalomban. Minden egyes kategória történetileg alárendelődik a megelőző kategóriának, és lehetővé teszi ez utóbbi elméleti megértését. Abban a korszakban, amelyben Marx ír, az uralkodó kategória a termelési ár kategóriája. Az érték kategóriája, a megelőző szakaszok uralkodó kategóriája most elméletileg és történetileg alárendelt. Itt jutunk el egy igen meglepő és a megnyilvánulási formák elméletével nehezen összebékíthető eredményhez.

                Miért jogosulatlan itt az Általános bevezetés felhasználása ehhez a szöveghez? Az első esetben egy viszonnyal van dolgunk az érték létezési formái között. Az ipari tőke, az érték alapvető létformája a tőkés termelési módban, a kereskedelmi tőkéből és a kamathordozó tőkéből az érték olyan létformáit hozza létre, amelyek alárendeltek. A második esetben (az érték/termelési ár viszonya) az érték és a létformái közötti viszonnyal van dolgunk, a viszonnyal a Kerngestalt, a folyamat atomi struktúrája és ennek legkifejlettebb, legkonkrétabb formái között. A profit nem képvisel zavaros formát az értéktöbblethez viszonyítva. Még inkább nem képvisel uralkodó formát, amely az értéktöbbletet követné. Megnyilvánulási forma.

                A rendszer mozgatója az érték és az értéktöbblet. De mint ilyenek, ezek elrejtőzött elemek.

                »Az értéktöbblet és az értéktöbblet százalékos aránya viszonylagosan láthatatlan, és a lényeges pont, amelyre rá kell világítani, hogy a profitráta és az értéktöbblet a maga profitformájában olyan jelenségek, amelyek a felszínen tűnnek föl.« (VI. köt., 61. p.)

                Ugyanígy Marx azt mondja a termelési árról, hogy ez »az áru értékének egy teljesen külsővé tett (veräusserliche) és első pillantásra nem-fogalmi (begriffslose) formája«.

                Áttérve az értéktöbbletről a profitra, az értékről a termelési árra, nem egy korábbi történeti szakaszba megyünk át, hanem a folyamat egy másik szintjére. A fertige Gestalt jelenségeinek a szintjén vagyunk, és nem a lényeg, a Kerngestalt szintjén. De a jelenségek megfordításában megvalósul a lényeg törvénye: az, ami az értéktöbblet előállítását a tőkés osztály egészében, nem más, mint az érték törvénye. Profit és termelési ár azok a kategóriák, melyek csak az értéktöbblet újraelosztására van tekintettel a tőkés osztály tagjai között. Olyan formák, mint az értéktöbblet és az érték, az egész folyamat szintjén helyezkednek el.

                Amit Pietranera is hiányol, az a radikális külöbség, amely lehetővé teszi Marxnak annak elmagyarázását, ami megmagyarázatlanul maradt  a klasszikus gazdaságtanban az absztrakció nem kielégítő elmélete miatt: az érték és az értéktöbblet viszonya a maguk megváltozott formáiban. A klasszikus közgazdászok a következő probléma előtt találták magukat: hogyan békíthető össze a munkaérték törvénye és a polgári termelés azon jelenségei, melyek tagadják ezt? Íme, Marx szerint a probléma sajátosan vetődött föl Adam Smith számára:

                »Az áru értékét Adam kétségkívül az általa tartalmazott munkaidővel határozza meg,de aztán az érték e meghatározásának valóságát a pre-adamita időkbe száműzi. Másként fogalmazva, ami igaznak tűnik számára az egyszerű áru szempontjából, attól fogva homályossá válik, hogy belépteti a tőke, a bérmunka, a földjáradék, stb. legkifejlettebb és legbonyolultabb formáit. Amikor ezt fejtegeti, kijelenti, hogy az áruk értékét az általuk tartalmazott munkaidővel méri a burzsoázia paradis lost-jában, amelyben az emberek nem mint tőkések, bérmunkások, földtulajdonosok, uzsorások stb. állnak egymással szemben, hanem csak mint egyszerű árutermelők és egyszerű árukereskedők, stb.« (Hozzájárulás…, 35-36. p.)

                Most emlékezzünk arra, amit Engels mondott: hogy Marx értéktörvénye érvényes volt »az egyszerű árutermelés valamennyi periódusában«, mielőtt »a tőkés termelési mód eljövetele« nem hozott volna magával változásokat. Csakhogy ez olyan felfogás, mint amelyet Marx hányt Smith szemére. Szóval Engels és Pietranera föl akarja menteni Marxot az absztrakciós ricardói bűn alól, vállalva a smithi elméletet. Ami őt magát illeti, semmi kétséget nem hagy a saját elméletével kapcsolatosan.

                »Az értéktörvény feltételezi a maga egészében a nagyipari termelés és a szabad konkurrencia kibontakozását, vagyis a mai polgári társadalmat.« (Hozzájárulás…, 37. p.)

                Az, hogy az áruk egyedileg cserélik ki értéküket, egy dolog, az értéktörvény egy másik. A folyamat és a formák kibntakozásának elmélete lehetővé teszi annak megértését, hogy az értéktörvény a teljes kibontakozásában az ellentétében valósul meg: az áruk fölcserélődésében a termelési árral.

                Tévesen magyarázzák – hacsak nem a körülményeknek köszönhető »realista« visszahatás miatt – az engelsi értelmezés tévedését, amely tökéletesen vetette föla problémát a II. könyv előszavának végén. Ellenben eléggé jól látható, hogy mire alapoz Pietranera. Kijelentette, hogy érték és termelési ár két különböző absztrakciós szinten kapcsolódik össze – melyeket nem szabad, mondja, összekeverni az absztrakt modellekkel. Bizony különböző absztrakciós szintekről van szó, de ezeket Pietranera nem úgy gondolja el, mint a történelmi kifejlés különböző szakaszainak a kifejeződését. Az absztrakció itt nincs elgondolva egy lineáris történelem elválasztott pillanataként.

                Ilyen módon Pietranera egy olyan területre helyezkedik, mely az 1848-as Kéziratok területe, amelyek az azonosítás elméletét képviselik a folyamat struktúrája mint a tudomány tárgya és egy történet kibontakozása között.

                Amikor Pietranera azonosítja egymással a folyamat kifejlődési formáját és a történelmi fejlődési szakaszt, ez azt jelenti, hogy mint Della Volpe, hogy egyfajta historicizmus és az absztrakció mint elkülönítés egyfajta elméletének talaján áll, vagyis – láttuk – az 1844-es Kéziratok előfeltevéseiben leírt empirizmus talaján. Az elvont dialektika elleni harcban fogan meg egy olyan tárgyiasság felépítése, amely nem esik egybe egy történet kibontakozásával.

                Itt a struktúra félreismerése látható egy historicista egyoldalúság nevében, holott csak a struktúra meghatározóinak elemzése teszi lehetővé a gazdasági formák és kategóriák historicitásának közvetett megragadását. Így az áru mint érzéki-érzékfölötti tárgy tette lehetővé bizonyos társadalmi viszonyok, tehát a történelmi kibontakozás egy bizonyos szakaszának a fölvetését a kifejezésben.

                A tanulmányt e ponttól tovább követve újra találkozunk kiindulópontokkal: az értékforma Ricardo-féle félreértése. Ricardo anélkül tételezte a munkát mint az érték szubsztanciáját, hogy foglalkozott volna e munka különös jellegével, és anélkül, hogy számot vetett volna azzal, hogy e munka egy teljességgel különös formában jelentkezik. Beérte azzal, hogy állította az értéktörvényt. Csakhogy mi tudjuk, az észlelt jelenségek ellentmondanak e törvénynek.

                Ekkor két lehetőség áll elő: vagy fölhagyunk azzal, hogy megadjuk az érték törvényét, vagyis Marx szerint fölhagyunk »a tudományos beállítódású alappal és talajjal«. Ez a vulgáris gazdaságtan megoldása; az ezoterikus Adam Smithé is, aki – miután az érték törvényét a pre-adamita időkbe utalta vissza – az áruk értékét a három forrás (bér, profit, járadék) elméletével határozta meg. Vagy, miként Ricardo tette, fönntartjuk a törvényt, de erőltetés szükséges ahhoz, hogy az érték törvényébe beléptessük azokat a tényeket, amelyek ellentmondanak neki, mint például az átlagos profitráta. Ezt az erőltetést Ricardo kettős tagadással hajtja végre:

• az értéktöbblet és a profit közötti különbség tagadása; szerinte a profit csak az

értéktöbblet másféle kifejezése, a termelési ár pedig – ahogyan Ricardo hívja, a természetes ár – az érték pénzbeli kifejezése;

• a megfordítás tagadása: ezzel az átlagos profitot, amely az értéktörvénynek való

ellentmondásként jelenik meg,  Ricardo megerősíti. Még jobban általánosítva, Ricardónál a látszólagos mozgás mint a valóságos mozgás megerősítése jelenik meg.

                Ebben a kettős műveletben nyilvánul meg Ricardo módszere, azon absztrakciós típus, amelyhez folyamodott:

                »Számot vetve a konkurrencia formájával, Ricardo lemond a konkurrencia látszatáról, ogy a törvényeket mint olyanokat tanulmányozza. Egyfelől a szemére lehet vetni, hogy nem megy eléggé messze, és másrészt a külső formát közvetítés nélkül úgy veszi, mint az általános törvény megjelenítését és megerősítését, ennek kibontása nélkül. Elsődlegesen absztrakciója tökéletlen; másodjára, merőben formális és magában véve téves.« (A közgazdasági tanok története, III. köt., 89. p.)

                Az első pont esetében Marx a visszáját veszi elő a bevett Ricardo-kritikának, amelyben a fiatal Marx is osztozott. Ricardo nem túl elvont, nem eléggé az.

                »Rosszul tennénk, ha túlzott absztrakciót vetnénk a szemére. Ennek ellenkezője igaz: miközben az áruk áráról elmélkedik, nem tudja feledni a profitokat, melyeket a konkurrencia mutat föl.« (Id., 47. p.)

                Ténylegesen, abban az első fejezetben, amely csak a munkaidővel meghatározott áruértéket tárgyalja, Ricardo – mondja Marx – beléptet olyan kategóriákat, mint a bér, a tőke, a profit, az általános profitráta, stb. Elvével ellentétben (a gazdagság kötött formáinak felbomlása) Ricardo adottaknak veszi az értéktöbblet különös formáit, melyeket nem különböztet meg a tiszta formától. Így a legelső fejezettől fogva feltételezi az általános profitrátát.Íme, miként definiálja egy 1868. január 8.-án Engelshez írott levélben A Tőke »három alapjában új elem« egyikét:

                »Szembenállva minden megelőző gazdaságtannal, melyek adottakként tárgyalják az értéktöbblet különös töredékeit a profit, járadék és kamat kötött formáival együtt, én először is az értéktöbblet általános formáját tárgyalom, amikor ez az egész még mintegy oldatként összekeveredett.«

                Amikor Ricardo nem különbözteti meg az általános formát és a különös formákat, akkor ez alapvetően a formameghatározók (Formbestimmungen) félreismerésének tudható be.

                Itt érintjük a második pontot: Ricardo absztrakciója formális és önmagában téves. Ezt Marx a későbbiekben az igaz absztrakcióval fogja szembeállítani, és másutt a ricardóit erőltetett absztrakcióit jellemzi. E téves absztrakció alapját elemzi annak a tanulmánynak az elején, melyet Ricardo Elméletek az értéktöbbletről című munkájáról készített:

                »Íme, miben áll Ricardo módszere! Az áruk értéknagyságának a munkaidővel történő meghatározásából indul ki, majd azt kutatja, hogy ha az egyéb gazdasági viszonyok, kategóriák ellentmondanak az érték e meghatározottságának, akkor milyen irányban módosítják azt.« (A közgazdasági tanok története, III. köt., 6. p.)

                Ricardo absztrakciója nem hoz létre egy olyan egyszerű elemet, amelynek kibontakoztatása lehetővé tenné a konkrét processzus rekonstruálását. Felosztva őket, Ricardo előveszi a közgazdasági kategóriákat, és igyekszik mindegyiket az érték-munka meghatározottságra visszavezetni. Szerinte az elvont lényegnek megtalálhatónak kell lennie a jelenségekben. Ezért beéri annyival, hogy a zavaró elemeket kiiktatja. Ez azt feltételezi, hogy a jelenséget a következők alkotják:

• egy lényeg,
• különféle nem-lényegi esetlegességek.

Mindaz, ami látszatra ellentmond a törvénynek, esetleges, belehullik a lényegtelenbe.

Felteszünk egy invariánst, ami az érték. Mindaz, ami nem ismétli ezt az invariánst, a lényegtelenhez tartozik.

                Ricardo benne marad az absztrakció egy olyan klasszikus felfogásában, amely sokkal inkább igazolható, mint az a súrlódási elmélet, amelyet némelyek Marxra kívánnak ráterhelni. Mivel nem a maga tiszta formájában tanulmányozta az értéktöbbletet, Ricardo nem ismerhette föl, hogy az értéktöbblet zavaró látszatai valójában az értéktöbblet létmódjai, az értéktöbblet megvalósulási módjai a maga ellenkező formájában. Így arra kényszerült, hogy eltekintsen ezektől a zavaroktól és ott állítsa az azonosságot, ahol ellentmondás és megfordulás van, a valóságos mozgásnak ellentmondó látszólagos mozgást mint az előbbi közvetlen megerősítését tételezze. Marx azzal a kijelentéssel foglalja össze Ricardo tévedését, hogy »tudományt akart adni a tudomány előtt« (levél Kugelmannhoz, 1868. július 11.). Ricardonál egyrészt ezzel rokon a rendszerbe be nem illesztett tudományos meghatározottság (az értéktörvény), másrészt a gazdagság kötött formái, az érték adottnak vett megjelenési formái.

                Ha követjük azt a tanácsot, amely szerint a közgazdászok tévedéseinek forrását a kiindulópontjaikban kell keresni, az állapítható meg, hogy a helyzet, amelyben Ricardo leledzett, vitte arra a félreismerésre, amelyet Marx a kiindulópont szintjén jelölt meg. Ricardo ugyanaz miatt nem értette meg a profit igazi viszonyát az értéktöbblethez, mint ami megakadályozta abban, hogy megértse az áru egyszerű értékformájának viszonyát a pénzformához. Így történt akkor is, amikor a szubsztanciát (a munkát) mint az invariánst tételezte, amivel az értékforma belehullott a nem-lényegibe. Az érték formáját mint valami magától értetődőt vette. Problematizálnia kellett volna e formát, föltennie a kritikai kérdést, és így felszínre hoznia »a kritikai felfogás minden titkát«: az áru értékében jelenlévő munka kettős jellegét.

                Innen kiindulva lehetséges a tőkés termelési formák kibontakozásának a megértése. Marx az I. fejezet egyik jegyzetében mutat rá: a munkatermék értékformája a tőkés termelési mód legelvontabb formája. Elemzése lehetővé teszi e formák későbbi kibontakozásának megértését (pénzforma, tőkeforma, stb.). Ellenkező esetben, ha az elemzés széthull, ha a forma kritikai kérdése nincs fölvetve, akkor még inkább nem vethető föl a viszony problémája a mag-forma és a konkrét formák között. Ekkor a létező kategóriák és azon kategória közötti összehasonlításra szűkülünk be, amely a belső meghatározottságot fejezi ki. Hibás absztrakciót végzünk, amely nem fejthető föl.

                Ha emlékszünk arra a már idézett szövegre, amelyben a klasszikus gazdaságtan módszerét az határozta meg, hogy a gazdagság különböző formáit az egységre vezették vissza, Marx módszerének különbözőségét megragadatjuk a következő szövegben:

                »A klasszikus gazdaságtan alkalmasint ellentmond önmagának ebben az elemzésben; gyakran hajt végre közvetítetlen redukciót közvetítő tagok (Mittelglieder) nélkül és vezeti le a különböző formák forrásának azonosságát. Ez szükségszerűen ahhoz az elemző módszerhez utal, amellyel a kritikát és a megértést kezdeni kell. Nem kell foglalkozni a különböző formák kibontakozásával genetikus módon, csupán elemzésük során vissza kell vezetni őket az egységükre, mert belőlük mint adott előfeltételekből indulunk ki. Ám az elemzés szükséges előfeltétele a genetikus bemutatásnak, szükséges e formák létesítő folyamatának (Gestaltunngsprozess) valódi megértéséhez e folyamat különböző fázisaiban.« (A közgazdasági tanok története, VIII. köt., 185. p.)

                Ha Marx leveléhez tartjuk magunkat, akkor a klasszikus gazdaságtan csupán tökéletlen lenne. Csak a tudomány két feladata közül az elsőt töltené be: az elemzést, a redukciót az egységre, és nem venne tudomást a másodikról: a formák genetikus kifejlődéséről. Valójában, láttuk, ebben az elemzésben az egység keresésének módját és létmódjának meghatározását tekintve Marx elhatárolja magát Ricardótól. Csak a Marxot vezető formaelemzés teszi lehetővé a második momentumot, a genetikus kifejtést.

                Innen kiindulva a genetikus kibontás lehetővé teszi, hogy kilépjünk az egymás mellé helyezésből, az összehasonlításból és az ismétlésből, amelyek Ricardo elméletében a közgazdasági kategóriák egymáshoz való viszonyát jellemzik, vagyis egyedül a genetikus kibontás teszi lehetővé számára a politikai gazdaságtan rendszerének a kiépítését. De e kiépítés csak úgy lehetséges, ha lemondunk e genetikus kifejlés mint egy valóságos processzus ellentétes vagy megfordított reprodukálásáról.

                Itt még őrizkedni kell a historicista értelmezéstől. Egy ilyen értelmezés szerint Marx absztrakciója azért kibontakoztatató, mert történeti, és így magában foglalja a mozgás történetét. Ami valójában megkülönbözteti Marx absztrakcióját, az, hogy az övé megragadja egy tér tulajdonságait, egy tárgyias terület kiépülését. Ez az, ami lehetővé teszi az egyszerű kategóriákból kiindulva a bonyolult kategóriák kibontását.

                A különbség Marx és Ricardo között nem egy öröknek tételezett rendszer és egy történeti rendszer között van, mely utóbbi a kategóriákhoz egy + jelet (a történetiségük jelét) rendeli. Csak Marx jut el addig, hogy a kifejezés kanti értelmében vett rendszert alkosson. Csak egy mód van rá, hogy a politikai gazdaságtan rendszerszerű legyen, el kell érni ahhoz a gyökeresen új tárgyiasság-típushoz, melyet Marx A Tőke első fejezetétől fogva meghatároz.

                Marx forradalma tehát nem a politikai gazdaságtan kategóriáinak a historicizálásából áll. anem abban áll, hogy rendszert csinált belőle, és mi tudjuk, hogy a rendszer kritikáját tudományosan fejtette ki, vagyis hogy a rendszer megjelenít egy struktúrát, amely csak a társadalmi formációk kifejlődésének az elméletén belül érthető meg.

                Ellenben Ricardo rendszere erőszaktételként jelenik meg. »Erőltetett absztrakciójával« be akar léptetni az értéktörvénybe minden olyan jelenséget, amelyik ellentmond ennek, ahelyett, hogy a törvényt úgy fejlesztené ki, hogy megmutatassa, e jelenségek miként vannak a létmójuk tekintetében (a színlelés és a megfordítás alakjában), Ricardo a tudományt akarja erősíteni a nem-tudományon belül. Ő tehát nem jut el addig, hogy a gazdagság adott formáinak rögzültségéből, egymás iránti kölcsönös közömbösségükből elvonjon egy tervet, és ezeket a formákat összekapcsolja belső lényegükkel. Innen ered, hogy Ricardónál, aki a legnagyobb összeszedettséggel képviseli a klasszikus gazdaságtant, mindig jelenvaló marad a fetisizmus lehetősége. Ricardo erőszakos ördögűzést hajtott végre a fetisizmuson. Mert nem értette.

 

 

3. – A »VERAUSSERLICHUNG« ÉS A FETISIZMUS KIÉPÜLÉSE

 

 

Előzetes

 

                A fetisizmus fogalma A Tőkében olyan problémát vet föl, melyet legelőbb ilyen naív formában fogalmazhatunk meg: miről van szó?

Ismeretes, hogy ez a fogalom ütközőpontnak számít azoknál, akik A Tőkét a fiatal Marx antropológiájából kiindulva értelmezik. Szerintük a fetisizmus csak az elidegenülés új neve. A fetisizmusban az emberek közötti viszonyok a dolgok közötti viszonyokká válnak. Így az emberek tevékenysége is átmegy egy idegen létbe, a dolgok meghatározottságává válik, és az embereket a dolgok közötti viszonyok uralják. Tehát a fetisizmus egy antropológiai processzus lenne, hasonló az elidegenülés folyamatához.

Egy fordított értelmezés abból áll, hogy megtagadják a fetisizmustól a valóságos processzus minden jellemzőjét, kijelentvén, hogy ez csak a gazdasági viszonyok egyfajta fölfogása, csak egy ideológia.

                 Valójában csak akkor érthetjük meg a fetisizmust, ha a folytonosságban gondoljuk el azt, amit a folyamat struktúrájáról és formáinak kibontakozásáról mondtunk.

Láttuk: apránként, ahogy áttérünk a tőkés termelési folyamat konkrétabb formáira, a belsőmeghatározottság, amely a mozgásukat vezérli, eltűnt, mihelyt a mag-forma eltűnt a befejezett formában. Ez a mozgás a fetisizmus alkotó mozzanata. A folyamat felszínén egy bizonyos összekapcsolás mutatkozik, amit fetisiszta struktúrának nevezhetünk. A fetisiszta beszédmód a konkrét formák eme összekapcsoltságának a kidolgozása, mely formák a tőkés folyamat felszínén jelentkeznek és visszatükröződnek a termelés résztvevőinek tudatában.

E fetisiszta beszédmódot Marx abban foglalja össze, amit ő trinitárius képletnek nevez. Három párosból tevődik össze:

• tőke/profit,
• föld/járadék,
• munka/bér.

Itt a három elem, a tőke, a föld és a munka három olyan elemként jelenik meg, amelyek egyenként jövedelmet termelnek. Természetes módon a tőke a profitot termeli, a munka a bért termeli, a föld a járadékot termeli. E háromság képviseli annak rendszerezését, amit a termelés résztvevői észlelnek, formákat, amelyekbe cselekvésük beíródik.

 

 

Megjegyzés

 

Marx megjegyzi, hogy jobban szeretné az első párost (tőke/profit) felváltani azzal, amelyik voltaképpen elfedi, a tőke/kamat párossal. Valójában a profit az értéktöbblet megjelenési formája – vagyis színlelés. De még összefüggésben áll a termelés szférájával. A kamat, amely a profit egy megjelenési/elleplezési formája – tehát másodfokon az értéktöbblet megjelenési/elleplezési formája – az értéktöbblet legkonkrétabb, legközvetítettebb formáját képviseli. A termelési szféra kellős közepén jelenik meg. Működésmódja a következő: egy A pénztömeg gyarapodott, tulajdonosa számára A’ (a + dA) formában jelenik meg és egy szerződésnél fogva. Itt mér nincs szó semmilyen termelési folyamatról, csupán egy szerződésrőlkét személy között, és egy rejtélyes hatalomról, amely a pénzt megszaporítja.

A tőke a felszínen e formában jelenik meg a tőkés folyamat felszínén.  Ilyen a tőke/kamat képlet is, amely valójában a hármas képlet első párosát képezi.

Hogy a fetisizmus kiépülését tanulmányozzuk, megvizsgálom e három páros egyikénak, a tőke/profit (vagyis a tőke/kamat) párosnak a lehetőségfeltételeit. Ez az a lehetőségi feltétel, melyet Marx a tőkeviszony Veräusserlichung-jának nevez. Hogy ne vegyük előre e fogalom értelmének a megvilágítását, közönségesen külsővé tevésnek fordítjuk.

A tőkeviszony Veräusserlichung-jának problémáját Marx a III. könyv XXIV. fejezetében tematizálta (VII. köt., 53. p.). A tőkeviszony külsőlegessé válása a kamatozó tőke formájában.

                A szövegben a kamattermelő tőkét Marx úgy jellemzi, mint a tőkeviszony leginkább külsőlegessé vált (äusserlich) formáját. Ebből, valamint a III. és a IV. könyv egyéb szövegeiből kiindulva meg tudjuk adni e felsőfoknak bizonyos számú szinonímáját. A kamattermelő tőke meghatározása itt a legkonkrétabb, a legközvetítettebb, a legelidegenültebb (entfremdetste). Így két érdekes megjegyzésre jutunk: egyfelől, a fetisizáció mozgása a külsővé válással azonosként tűnik fel, másrészt a Veräusserlichung fogalommal egyenértékűként feltűnik az Entfremdung (elidegenülés) antropológiai kritikai kulcsfogalma. A III. és a IV. könyvben van szó az Entfremdung/Veräusserlichung párosról, amely különös módon visszaidézi a Kéziratok domináns párosát: Entfremdung/Entäusserung.

                Miben áll tehát a Veräusserlichung? Hogy definiáljuk e mozgás struktúráját, amely lehetővé teszi a fetisizmus kiépülését, tételezzük azokat a fogalmakat, melyekkel a folyamat struktúrájában számolnunk kell!

                Ezek  következő fogalmak:

• viszony – mely alatt természetesen termelési viszonyt kell érteni – mint amely viszonyok

fenntartják az egész folyamatot,

• forma, mint forma, benne nyilvánul meg az a viszony, amely általa jelenik meg a

Wirklichkeit-ban,

• a folyamat eredete és határa,
• a formák mozgása vagy kibontakozása,
• eredmény.

Ezen elemek átalakulásainak tanulmányozását javasoljuk, melyek lehetővé teszik a folyamat

fetisizált alakzatát.

1. A forma »Begriffslosigkeit«-ja

 

A tőkeviszony külsővé tevése először is azon alapszik, hogy a kamattermelő tőke egy

begriffslose Form, nem-fogalmi forma, vagy ha jobban tetsziki, fogalomhiányos forma. Az A – A’ formáról van szó, ahol A’ = A + a (vagy A + dA). A Begriffslosigkeit abban áll, hogy e folyamatban eltűnik aza folyamat, amely lehetővé tette.

                Valóban, az A – A’ mozgás, amely itt A spontán mozgásaként tételezett, csak úgy lehetséges, a A tőkepénz belép a termelési folyamatba, ahol hansznosul. Az ipari tőke újratermelési folyamatán belül e hasznosulás teszi lehetővé dA megnövekedését.

                Hogy A valódi ciklusa befejezett legyen, az A és A’ közötti intervallumban tételezni kell a tőkepénz egész ciklusát, a három ciklus egyike, egyike az ipari tőke árom funkcionális formájának, melyeket Marx a II. könyv elején tanulmányozott:

                Így tehát:

A  –  AM   {    T……………………….P……………………..M’  –  A’  –  A’

                           Mp                                                  (M+m)     (A+a)

                Csak e folyamat teszi lehetővé a kezdeti A érték átmenetelét az A + dA-val egyenlő A’ értékbe.[88]

                A minket érdeklő kérdés az, hogy vajon a ciklusban milyenek a viszonyok A és A’ között? Először kérdezzünk rá arra, hogy A sajátos formája milyen az A-M   T.

                                                                                                                              Mp   Stádiumban:

                Íme, Marx válasza:

                »Ebben az első stádiumban A pénzként forog. Hogy tőkepénzként működik, ez egyszerűen azért van, mert a pénz-állapot szükséges ahhoz, hogy megszabaduljon egy monetáris funkciótól, átalakuljon P, tudniillik T és Mg elemeiben, amelyek áruként állnak elő. Ebben a körforgásban csak pénzként funkcionál.« (IV. köt., 47.  p.)

                Ami azt akarja jelenteni, hogy A önmagában nem tőke. Emiatt nem rendelkezik semmilyen növekedési képességgel. Csak monetáris funkciót tölt be (vételi funkciót), és nem tőkefunkciót (az érték hasznosítási funkcióját). Mi alakítja át ezt a tisztán monetáris funkciót tőkefunkcióvá? A kapcsolatának természete a folyamat más stádiumaival.

                »Mivel az érték-tőke folyamatának első stádiumában ez az aktus[89] egyúttal a tőkepénz funkciója a megvásárolt T és Mp áruk speciális használata következtében.« (IV. köt., 47. p.)

                Az utolsó mondattag két dolgot kíván jelenteni:

• Az M –  T   T a tőkepénz funkciója, úgy játszik szerepet a tőkepénz a tőkés újratermelés

                             Mp

afolyamatában, mint ami T és Mp sajátos jellegénél fogva lehetővé teszi a P stádiumot, amely a tulajdonképpeni hasznosulás stádiuma.

• Még sajátságosabban, ami itt döntő, az nem más, mint T (a munkaerő) áru természete. A

hasznosításának folyamata azért teszi ezt lehetővé, mert ennek az árunak a piacán teljesen sajátos módon van jelen a munkaerő. A forma, amellyel dolgunk van, magában rejti a tőke és a bérmunka közötti szembenálllást is; tanulmányozása a tőkés termelési viszonyok mozgatjaként tárja föl.

                »Ez az egész ciklus előfeltételezi magának a termelési folyamatnak a tőkés jellegét, alapja e termelési folyamat, a maga után volt sajátos társadalmi állapottal.

A  –  M  =  A  –  M   T

                                 Mp

                De  A  –  T  előfeltételezi a bért, következésképp feltételezi a termelőeszközöket, mint amelyek a termelő tőke részét képezik, következésképp a munkafolyamatot és az értékelőállítást, a termelési folyamatot, mint ami már tőkefunkció.« (58. p.)

                Vizsgáljuk meg most A’-t! Nem mondhatni, hogy ez A terméke, de még azt sem, hogy P-é (eltekintve néhány különös esettől, mint az arany termelése). M’ átalakult formája. A visszatérés a monetáris formához nem a tőke-pénz funkciója, hanem az M’ tőke-árué. a különbsége, a P stádiumban előállított m különbsége a pépnzformától nem képvisel egy olyan mozgást, amely A sajátja lenne.

                »A tőke-pénz az ipari tőkés cikluson belül csak monetáris funkciókat lát el, és e monetáris funkciók ugyanabban az időben tőkefunkciós tartalmat csak e ciklus más stádiumaival való viszonyán keresztül kapnak.

                A’ megjelenése (Darstellung) mint a viszonya A-hoz, mint tőkés viszony, egy közvetlen funkció, de nem a tőke-pénzé, hanem az  M áru-tőkéé, amely mint m viszonya M-hez, csak kifejezi a termelési folyamat, az itt működtetett értéktőke hasznásulásának eredményét.« (72. p.)

 

Ebből következik, hogy az  A’  =  A + dA képletben, amely a ciklus eredményét fejezi ki, nincs benne az A és A’ közötti viszony. Az egyenlet egy lehetetlen egyenlet. Bármilyen lehetetlen viszony felállítását, tudjuk, Marx az irracionális fogalmával fejezte ki.

Természetesen ez az irracionális megtalálja a maga értelmét abban a fogalmi képletben, amely kifejezi a tőke-pénz ciklusának teljességét és kapcsolatát a többi ciklussal. Az irracionális és nem-fogalmi  A’ =  A + dA képlet a következő kiegészített képlettel értelmezető:

A  –  M   T………………………….P………………………M’ –  A’

Mp

E képlet kifejezi a fogalmi kapcsolatot, vagyis:

• hogy megragadja a permutációknak és a formaváltozásoknak azt az egészét, amelyek a

ciklust alkotják, és egyesítik a többi ciklussal a tőkés újratermelés folyamatának egészén belül;

• hogy a termelési viszonynak azt a megatározó jellemzőjét, amely az egész hasznosítási

folyamatot alátámasztja.

                Az A’ A-hoz való viszonya csak akkor lehetséges, ha alátámasztja az, ami az egész ciklust uralja: a tőke mint termelési viszony, a bérmunkával kiegészülve.

                Így a tőke-pénz ciklus az, ami a legjobban fejezi ki a tőkés folyamatot.E folyamat sajátja valójában nem más, mint hogyelvszerűen az érték hasznosítására való, amit világosan fejez ki az A-tól A’-ig vivő ciklus. De a tőke újratermelési folyamatának e meghatározott formája, az érték hasznosításának folyamata csak a tőke és a bérmunka termelési viszonyai közepette válik lehetségessé, eltűnésre törekedve a saját eredményében.

                »Ilyen módon A’ úgy jelenik meg, mint egy belsőleg tagolt értéktömeg, amely önmagán belül maga végez el egy funkcionális (fogalmi) szintű megkülönböztetést, egy forma, amely kifejezi a tőkeviszonyt.«

                De csak mint eredmény fejezi ki, annak a folyamatnak a közvetítése nélkül, amelynek az eredménye.« (IV. köt., 46. p.)

                E ciklust tehát a folyamat eltűnése jellemzi az eredményében. Ilyen módon alkalmassá válik az önállósításra, a tőkefolyamat félreismerésére.

                A II. könyvben Marx által tanulmányozott újratermelési folyamat egészében ez az önállósulás nem kísérli meg a megmutatkozást. A tőkepénz ciklusának önállósága eltűnik a tőke-áru ciklusában.

                »A függetlenség látszata, ami ciklusának első alakzatában (a pénztőke ciklusában) hozzátartozik az érték-tőke pénz formájához, e második alakzatban eltűnik, amely ennélfogva az elsőnek a kritikája, és ezt egy egyszerű partikuláris alakzatra vezeti vissza.« (69. p.)

                Ennek az alakzatnak a kritikája az egész újratermelési folyamat kibontakozásán keresztül megy végbe. De e kibontakozás csak a tudományban jön elő. Ez az önállósulás, ez a fogalomelveszés (Begriffslosigkeit), ez az irracionalitás a valóságban csak annyira mutatkozik meg, amennyire a tőkés folyamat legkonkrétabb és legközvetettebb formáira törekszik.

                A kamattőkét termelő formában e processzus megleli betetőződését. Voltaképp e forma a tőke legkonkrétabb, legközvetítettebb formája. Nem csupán az értéktöbblet profittá alakulását feltételezi, hanem a profit szétasadását vllalkozási profitra és kamatra. A finánctőkés, aki A pénzt megelőlegez, kívül marad az egész termelési és újratermelési folyamaton. Csak megelőlegez egy A összeget, és kihúz egy A’ összeget. Ami e két aktus közt végbemegy, az nem érdekli.

                Ilyen módon az A – A’ formában az egész tőkefolyamat eltűnt. A Begriffslosigkeit az összes közbenső terminus eltűnését fejezi ki, melyek összekapcsoltsága teszi leetővé A viszonyát A’-höz. Ezáltal annak eltűnését fejezi ki, ami alátámasztja ezt az összekapcsoltságot és leetőv teszi a tőkés termelési viszonyokat. A termelési viszonyoknak ez az eltűnése a forma Begriffslosigkeit-jében nem más, mint ami megalapozza annak külsővé válását (Veräusserlichung), amit Marx tőkeviszonynak nevez.

                Tudjuk, hogy ez az eltűnés azon formakibontakozás miatt vált lehetővé, amely a legkonkrétabb, a legközvetítettebb formához vezet, a kamattermelő tőke formájához. Ez a formakibontakozás, a közvetítések ezen összeláncolódása  maga eltűnik abban a formában, amely ennek az eredménye. E forma, amely a tőkés folyamat legközvetítettebb formája, úgy jelentkezik, mint tiszta közvetítetlenség, önmaga tiszta viszonya a tőkepénz önmagaságához.

                Innen kiindulva érthetjük meg a Veräusserlichung fogalmát. Voltaképpen tudjuk, hogy viszonyt jelöl meg a termelési viszony és a folyamat formája között. Másfelől  a viszony/forma azon kapcsolatának a mechanizmusát ismertük föl, amit a  metonímikus kauzalitás kapcsolataként jellemeztünk. A begriffslose Form-ban, amely elveszítette összes jellemzőjét, melyek egy bizonyos helyre korlátozták a folyamatg formáinak kibontakozásában és tagolódásában, e metonímikus kauzalitás a legradikálisabb hatásokat idéz elő.

                Mielőtt e hatásokat részleteznénk, már megjegyezhetjük, hogy a probléma terminusai kizárják a Veräusserung egy bizonyos értelmezési típusát (és az Entfremdung-ét is). A jelenlévő terminusok nem alany, predikátum és dolog, hanem viszony és forma. Az idegen levés, amiről itt szó van, nem egy alany predikátumának külsővé válását jelöli meg egy idegen létben, hanem jelzi azt, ami a tőkeviszonnyal történik a folyamat legközvetítettebb formájában.

1. A viszony »Veräusserlichung«-ja

 

A Veräusserlichung fogalma már-már rituálisan társít három másik fogalmat: Verrücktheit

(abszurditás), Versachlichung (eldologiasodás) és Verkehrung (megfordulás).

                Tegyük félre az első kifejezést, amelynek nincsen saját fogalmi jelentése! A Verkehrung fogalma viszont fölvet egy problémát. Egyfelől jelöli a folyamat belső meghatározottságának már tanulmányozott megfordítását a befejezett formákban. De itt egy új értelmet is nyer, amit a későbbiekben vizsgálni fogunk.

                A Versachlichung fogalmát abból kiindulva kell megérteni, amit már a Gegenständlichkeit és a Darstellung mechanizmusának kiépüléséről mondottunk. Az áruforma elemzésében láttuk, hogy a dolog, a tárgy egy viszony hordozója volt, amely a dolog ezen érzéki-érzékfölötti jellegét, e hordozói funkciót félreismerve a dolog természeti tulajdonságává változtatta át azt, ami egy társadalmi viszony kifejezése volt.

                Még pontosabban, mindez a forma funkciójában játszódik le. Ez egyszerre volt a dolog formája (burkolat) és a termelési viszonyok megjelenési formája.

                Újra találkozunk a Marx által napvilágra hozott Darstellung mechanizmusával a tőke mint dolog (pénzösszeg vagy anyagi elemek tömege: nyersanyagok, gépek, stb.) és a tőke mint termelési viszony közötti kapcsolatban, melyben az előbbi az utóbbi hordozójaként szolgál.

                »A tőke nem dolog, hanem meghatározott társadalmi termelési viszony, hozzátartozik egy meghatározott, történeti társadalmi alakulathoz, amely megmutatkozik (sich darstellt) egy dologban, és e dolognak sajátos társadalmi jelleget ad.« (A tőke, VIII. köt., 193. p.)

 

Ismét megtaláljuk a Verhaltnis/Ding szembeállítást, azt az oppozíciót, amelynek létmódja a Darstellung-ban van. A Darstellung félreismerése megsemmisíti az oppozíciót, és a tőkét egyszerű dologgá alakítja át.

A három kifejezés itt:

• a tőke mint termelési viszony,
• a tőkeforma, ami itt a kamattermelő tőke nem-fogalmi formája,
• a dolog (a tőke materiális elemei), amely támasztékul szolgál a kamattermelő tőke

formáját öltött tőkeviszonynak.

Csakhogy a kamattermelő tőkeforma elveszítette minden emlékét arról, ami belőle a tőke egy sajátos és meghatározott formáját csinálta. E formameghatározottságok így összekeverednek a dolog materiális meghatározottságaival.

A Begriffslosigkeit révén a forma megszűnik formafunkcióját gyakorolni. Így a termelési viszonyok társadalmi megatározottságai belesimulnak a dolog materiális meghatározottságaiba. Innen ered a zavar aközött, amit Marx materiális alapoknak nevez (a dolgok, amelyek hordozófunkciót töltenek be) és a társadalmi megatározottságok között. Ez utóbbiak a termelés materiális elemeinek természetes tulajdonságaivá válnak. Így a tőkeviszony dologgá vált.

De e dolognak vannak egészen különös tulajdonságai. Rejtélyes jellege kétféleképpen fejezhető ki:

• Ha A-t úgy tekintjük, mint értéktömeget, az A –  A’ viszony 4 = 5-tel alakú  lesz,

fölfoghatatlan (unbegreiflich) viszony. Itt a megnövekedés rejtélyével van dolgunk.

• E rejtély megoldása A dolog materiális elemeinek használati értékénél kereshető. A

fölfoghatatlan viszonyt fölcseréljük egy összemérhetetlen viszonyra: az A dolog állítja elő az értéktöbbletet, vagyis egy társadalmi viszonyt. E rejtélyt adekvát módon úgy fogalmazhatjuk meg, ogy ennek az összemérhetetlen viszonynak megadjuk az igazi nevét: egy irracionális viszonyról van szó.

                Ezen keresztül érthetjük meg e rejtély megoldásának a lehetségességét. A megoldást a Verkehrung fogalom megvilágítása adja meg számunkra. Ez a következő mozgást jelöli: a társadalmi viszony átalakulása dologgá olyan, mint a dolog átalakulása társadalmi viszonnyá. A dolog, amelyben a társadalmi viszony eltűnt, örökölt az őt meghatározó mozgásból. E mozgás úgy van benne, mint a dolog természetes képessége vagy mint rejtett minősége. Itt látjuk, miként válik pontossá vagy zárul le véglegesen annak a színlelésnek az értelme, amellyel Marx a termelési viszonyok tevékenységi módját jellemzi.

                E tevékenységi mód hatása először is abban nyilvánul meg, hogy a dolog mint meghatározott mozgással ellátott önműködő gépezet jelenik meg. A 4-ről –re való átmenet azért lehetséges, mert a dolog rendelkezik magában megnövekedése okával. És azért rendelkezik ezzel az okkal, mert – mondja Marx – a megnagyobbodás benne van a társadalmi viszony jelenléte miatt. Teát ez az az irracionális, amely a dolog megnövekedésének oka.[90] Az irracionális így a szó teljes értelmében megerősítést nyer, mint a Wirklichkeit oka. A társadalmi viszony jelenléte a dologban lehetővé teszi a két rejtély: a növekedésnek és egy egyszerű dolgon keresztül egy társadalmi viszony előállításának a magyarázatát. A tőke-dolog így természetes és a kamat által meghatározott módon állhat elő (ugyanúgy, ahogy a föld járadékot termel). E mozgást összefoglalhatjuk, ha kijelentjük, hogy a dolog önálló alannyá vált, amit Marx a Versubjektivierung (szubjektivizáció) fogalmával fejez ki.

                Tehát kettős mozgás előtt állunk: ez a termelés társadalmi meghatározottságainak eldologiasulása és a materiális alapok, a dolgok szubjektivizálódása, mely dolgokban e társadalmi meghatározottságok megmutatkoznak és elrejtőznek. Marx kifejti, hogy e kettős mozgás már a tőkés termelési mód legegyszerűbb megatározottsága óta érezhető volt: a munkatermék áruformája.

                »Már belefoglaltan találjuk az áruban és különösen az áruban a tőke termékében a termelés társadalmi megatározottságainak az eldologisulását (Verdinglichung) és azoknak a materiális alapoknak a szubjektivizálódását, melyek az egész tőkés termelési módot jellemzik.« (VII. köt., 255. p.)

                E kettős mozgás alkotja a Verkehrung fogalom fentebb fölidézett második értelmét, s a szót itt megfordulásnak fordítjuk. E megfordulás eredménye »ez az elvarázsolt világ, a megfordított és feje tetejére állított világ.« (VII. köt., 207. p.)

                Azért tűnik lényegesnek a Verkehrung fogalom e két funkciójának megkülönböztetése, mert csak az első (az inverzió mint a formák kibontakozásával, a Kerngestalt-ból a fertige Gestalt-ba történt átmenettel meghatározott funkció) fogad magába szigorú fogalmi meghatározottságot. A Verkehrung (a társadalmi viszonyok eldologiasodásának és a materiális hordozók szubjektivizálásának a kettős mozgása) által feltöltött második funkciót egész antropológiai fényudvar veszi körül, melyet megjelöl egy nem reflektált, nem bírált utalás egy korábbi fogalmi mezőre.

                Itt közelről meg kell vizsgálnunk a megfordítás alakzatának (mint amely a tőkeviszony Veräusserlichung-ját jellemzi) és az elidegenedés klasszikus alakzatának (ahogyan a Kéziratokban kifejezésre jut) viszonyát. Úgy tűnik, a mozgás Marx által itt leírt valamennyi terminusának megvan a megfelelője a Kéziratokban. Az Entfremdung/Veräusserlichung szinoníma-pár alkotta struktúrában van jelen, és a Verkehrung fogalom megfelel a Kéziratokban az Entfremdung/Entäusserung alkotta struktúrának, valamint a Verkehrung fogalom is megvan. (E megfordítás az antropológiai kritikában az elidegenülés folyamatának betetőzését jelöli, melynek során az alany saját tárgyának a tárgyává válik és ezzel együtt annak a spekulációnak a folyamatává, amely fölerősíti az elkülönülést és a megfordítást.) Másrészt, miként a Kéziratokban, a megfordítás itt a személy/dolog viszony területén helyezkedik el.

                Ebből következik, hogy pontossá kell tenni az itt szerepet játszó fogalmak jelentését. Vegyük először szemügyre a dologiasulás (Versachlichung vagy Verdinglichung) fogalmát! Ami a dologban munkál, az nem egy szubjektivitás lényege, hanem egy viszony. A Veräusserlichung-ban nincs egy alany, amely elkülönülne önmagától, és akinek a predikátumai átmennének az idegen létbe. Ez forma ez, amely idegenné válik abban a viszonyban, amelyet elszenved, és önmagától idegenülten dologgá válik, és maga után vonja a viszony dologiasulását. A Veräusserlichung e definíciója érvényes az Entfremdung-ra is.

                Ami belezuhan a fetisizmusba, az ama strukturális beleszövődés, amely megalapozza a dolog távolságát önmagától, a távolságot, amely ugyanaz a hely, ahol a gazdasági viszonyok játszanak szerepet. E távolság törlődik el a fetisizmusban, de azt mondhatni, hogy ez ugyanígy volt az 1844-es Kéziratokban, ahol a dolog közvetlenül mint egy szubjektivitás tárgya kerül elő. A távolságnak, a struktúrában megjelent dolog e sajátos dimenziójának a megszüntetése tette lehetővé a tárgy és a termék amfibológiáját. A tőkeviszonyt Versachlichung-ja teát nem fogható föl egy alany predikátumainak a tárgyiasulásaként, kivéve annak a sajátos dimenziónak az eltörlését, amelyben a tőke határozza meg a gazdasági viszonyokat.

                Ami a szubjektivizálást illeti, látjuk, hogy ez még inkább nem alanyba átfordítása egy szubsztanciális alany predikátumának. Amit Marx a dolog szubjektivizálásának nevez, az nem más, mint a folyamat mozgató funkciójának a megszerzése a dolgon keresztül. A folyamatban e funkció nem valamely alanyhoz vagy egy alany és egy tárgy kölcsönös cselekvéséhez tartozik, hanem a termelési viszonyokhoz, melyek radikálisan idegenek az alany és a tárgy terében, ahol csak hordozókra találnak. A tulajdonságok, melyeket a dolog megkap, nem egy alany minőségei, hanem a termelési viszonyok mozgató hatalma. Ez mint olyan abból a mozgásból öröklődött, amit a dolog mint alany megjelenít. Az alany fogalma olyan funkciót jelöl, amelynek a helye egy illuzórikus mozgásban van.

                Ebből arra következtethetünk, hogy míg egy olyan elméleti mezőn, mint a Kéziratoké, a szubjektivizálás, dologiasulás, megfordítás fogalmai adekvát módon fejeznek ki egy bizonyos fogalmi tartalmat, A Tőke elméleti mezőjében ezek csak megjelölnek egy eltérő fogalmi tartalmat. Már nem a tárgyukat tekintve fogalmi megfeleltési regiszterben vannak benne, hanem az analógia regiszterében. Ily módon a dologiasulás, szubjektivizálás, megfordítás kifejezések valami körül álcázzák azt, ami minden mögött ott van: a folyamat mozgató funkcióját és a termelési viszonyok  sajátos hatékonyságát.[91]

                Röviden vizsgáljuk meg a két hordozó közötti különbséget! A Kéziratokban az alany (a munkás) beleteszi az ő lényegét egy tárgyba. E tárgy megnöveli az idegen lét (a tőke) képességét, amely a megfordítás mozgásában alanyként vetődik föl, és a saját tárgya tárgyaként létező munkásra korlátozódik.

                A Veräusserlichung A Tőkében abban áll, hogy a forma Begriffslosigkeit-ja révén a viszony jelen van a dolog materiális tulajdonságaihoz igazított meghatározottságaiban (dologiasulás); a dolog, amelyben eltűnt a viszony, úgy mutatkozik meg, mint valami gépies alany (szubjektivizálás). E mozgásban a munkás és a tőkés nem lép közbe. A munkás itt úgy szerepel, mint a bérmunka termelési viszonyának hordozója, és nem mint a processzus eredendő alanya. Az Entfremdung mechanizmusa nem vonatkozik rá.

                Tehát két különböző struktúrát határozhattunk meg. De Marx állhatatosan arra törekszik, hogy összekeverje őket, a tőkeviszony Entfremdung-ját a szubsztanciális alany elidegenülésének a mintájára gondolja el, a Verkehrung-inverziót mint Verkehrung-megfordítást.

                Erre az átsiklásra a III. könyv második fejezetéből szeretnék példát hozni. Az értéktöbblet profittá átalakulásáról van szó. Láttuk, hogy a profit az értéktöbblet megjelenési/elrejtőzési formája volt, amelyben eltűnt a munkaidő adta érték és a túlmunka adta értéktöbblet meghatározottsága, e formát a tőkés termelés valóságos mozgásának inverziója jellemzi. Csakhogy e szöveg ezt az inverziót a megfordítás antropológiai alakzatára vezeti vissza, és ugyanígy az Entfremdung első és második mintáját összekeveri abban a meghatározatlanságban, amely az antropológiai beszédmód jellegzetessége.

                »A mód, ahogyan a profitrátán átmenve az értéktöbblet átalakul profittá, csak alany és tárgy fölcserélődése, amely előáll a termelési folyamattól fogva. Attól a pillanattól fogva azt láttuk, hogy a munka összes termelőerői a tőke termelőerejeként mutatkoznak meg.

                Egyrészt az érték, a végrehajtott munka, amely az eleven munkát uralja, a tőkésben perszonifikálódik; másrészt ezzel szemben a munkás úgy jelenik meg, mint a tisztán materiális munkaerő, mint egy áru.« (VI. köt., 64. p.)

                Előttünk van a következő mozgás:

 

holt munka                                                                   élő munka

↓                                                                                ↓

perszonifikáció a tőkésben                                      tisztán materiális munkaerő: áru

 

Az itt használt szkéma a klasszikus antropológiai szkéma:

 

dolog (tárgy)                                                               személy (alany)

személy (alany)                                                          dolog (tárgy)

                A tőkés termelési folyamat formáinak a kibontakozása – az inverzióval, amely ennek jellegzetessége – e kezdeti alany/tárgy megfordítás kibontakozása volna. Ha ez a szkéma koherens, akkor egész bemutatásunk semmis. De a valóságban nem koherens. Valójában az, ami az eleven munka áruvá átalakulásával összefügg, nem más, mint az elvégzett munka átalakulása tőkévé, és nem tőkéssé.

                A megszemélyesítés – ahogyan ez szoros értelemben A Tőkében föltűnik – teljesen más dolog. Az alanynak mint a termelési viszony hordozójának a funkcióját jelöli. Láttuk, hogy a termelési viszony meghatároz egyrészt egy alanyi funkciót, másrészt egy tárgyi funkciót. Ő az, aki végrehajtja a tárgy Darstellung-ját, azt, amit egy Jacques Lacantól kölcsönzött szakkifejezéssel így fogunk nevezni: az alany megrendezése.[92] Tudjuk, ezáltal kizárt, hogy az alany/tárgy páros a folyamat mozgatójaként működjön, hogy a folyamat mozgása recipricitásának a mozgása legyen. A megszemélyesítés pontos funkciója, ahogyan A Tőkében szerepel, minden használati értéktől meg van fosztva, amit Marx itt e fogalommal tesz.

                Ha most visszatérünk szkémánkhoz, ezt kapjuk:

 

elvégzett munka                                               élőmunka

↓                                                                    ↓

Tőke                                                                    Munkaerő

|                                                                       |

Tőkés                                                                   Munkás

(a tőke termelési viszonyának                         (a bérmunka termelési viszonyának

hordozója)                                                           hordozója)

                A munkaerővel szemben a tőke található, és nem egy személy (a tőkés). Ugyanígy, a tőkéssel szemben egy másik alany van, a munkás, és nem egy dolog. Az alany/tárgy inverzió itt már nem találja meg a helyét.

                Ez annyit jelent, hogy az antropológiának A Tőkében nincs más helye, csak az, amit a marxi beszédmód visszaesései fenntartanak számára. Ott, ahol Marxnál iányzik fogalmainak a megrögzítése, ezek elkezdenek egy antropológiai iránypont körül mozogni. Ott, ahol beszédmódjának szigora föllazul, azt látjuk, hogy egy antropológiai modell rajzolódik ki. Az ilyen átsiklások olyan mértékben szükségesek, amennyire Marx nem vetette szigorú bírálat alá a szótárát. A szavak, amelyekkel A Tőkében bevezetett új fogalmak kifejeződnek, számos esetben ugyanazok, mint amelyek a fiatal Marx antropológiai fogalmainak kifejezésére szolgáltak.

                Szükséges e különbségtevést fönntartani: különféle fogalmakkal van dolgunk. Az A Tőkében találjuk a Verkehrung egy fogalmát és az Entfremdung egy fogalmát, melyek a Kéziratokhoz viszonyítva új fogalmak, hiszen ott még különböző volt a tartalmuk. De ugyanazok a szavak szolgálnak az antropológiai fogalmak kifejezésére (ezeket hívom fogalmak I-nek) és az A Tőke fogalmaira (fogalmak II.).

                Érdemes hangsúlyozni, hogy a két esetben a Verkehrung és az Entfremdung van egy kapcsolati funkciójuk. Egy bizonyos elméleti térben ezek relációkat rajzolnak föl szakkifejezések között. Az I. elméleti térben a szakkifejezések a Verkehrung és az Entfremdung fogalmain keresztül viszonyba állítják az alany, predikátum, tárgy, személy, dolog, empíria, spekuláció, stb. fogalmakat. A II. elméleti térben e szakkifejezések: az egyszerű forma és az összetett forma, viszony és forma, stb.

                A két elméleti térnek különböző sajátosságai vannak. Ebből az következik, hogy az I. típusú és a II. típusú relációk ne legyenek megegyezőek. A szabatosság úgy kívánná, hogy azok a szavak, amelyekkel ezek a viszonyfogalmak kifejeződnek, szintén különbözők legyenek. Minthogy Marx nem reagál erre a szigorú követelményre, az első alakzat mindig azt kockáztatja, hogy belép oda, ahol már nincsen helye. Az átsiklás két időben zajlik le: megegyezés fölállítása az I. és a II. típusú relációk között, és ezzel az I. elméleti tér helyreállítása, amelybe megkíséreljük beiktatni a II. elméleti teret. Csakhogy ebben a kísérletben olyan eltorzulás mutatkozik meg, amely a II. tér ellenállásáról tanúskodik. Ez az eltorzulás például inkoherenciát okoz a szkémában, amint ezt tanulmányozni fogjuk.

                Nagyjából ugyanilyen fajtájú torzulásokat találunk minden alkalommal, amikor Marx az antropológiai kritikától kölcsönzött szkémákat használ. E tárgyban különösen sokatmondóak azok a szövegek, amelyek újra előveszik a vallási elidegenülés kritikájának régi szkémáját. Minden alkalommal, amikor Marx az általa tanulmányozott folyamatot a vallási elidegenülés analógiájával teszi egyértelművé (például A Tőke legelső fejezetében), az elemzés azt mutatja, hogy az analógia nem teljesen szabatos.

                Egy másik jelentős torzulás a Marx által a fetisizmus jellemzésére gyakran használt megfogalmazással jelentkezik: az emberek közötti kapcsolatok a dolgok közötti kapcsolatokká válnak, és olyan megfogalmazás ez, melynek két kiegészítése meg nem engedett módon foglalja le az alanyok helyét.

                Hátra van, hogy nézzük meg ezeknek az átsiklásoknak a mély okát! Már szóba hoztuk, hogy Marx nem vetette alá a szótárát kritikának. A kritika e hiánya nem egyszerű hanyagság. Ha Marx nem ítélte szükségesnek a terminológiai különbségek kidolgozását, ez annyit tesz, hogy soha nem gondolta át szigorúan beszédmódja különbözőségét a fiatal Marx antropológiai beszédmódjától. Míg Marx elméleti gyakorlatában mi meghatározhatjuk azt a hasadást, amelyet Marx csak megrögzített, míg mi meg tudjuk fogalmazni a két problematika gyökeres különbségét egymástól, maga Marx igazából soha nem ragadta meg és nem vitte fogalmi szintre ezt a különbséget.

 

1. Az eredet áthelyezése és a határ átlépése

 

Miközben a folyamat fetisizált alakzatát látjuk befejezetten, vizsgáljuk meg azt, ami az

eredettel (Ursprung), a határral (Grenz) és e folyamat eredményével történik.

                A szóban forgó eredet nem időbeli eredet, hanem a tőkés folyamat mint olyan eredete.

                Miután a tőkés termelési folyamat a tőke hasznosulásának folyamata, az eredet, amellyel nekünk dolgunk akad, az értéktöbblet eredete: a túlmunka.

                Ez az eredet nem mutatkozik meg a tőkés folyamat konkrét formáiban. Ami adott, azok a folyamat eredményei, vagyis azok a részek, amelyekre a teljes értéktöbblet szétbomlik: a profit, a kamat és a járadék. A kiegyenlítődési érvek tanulmányozása megmutatta, hogy azok a hányadok, amelyek az értéktöbblet újraelosztását fejezik ki, konstituáló elemek.

                Ez az a látszat, amely a vulgáris közgazdaságtan alapját képezi, mely tan a maga rendszerszerű eredetét az ezoterikus Adam Smith három forrás elméletében találja meg. Adam Smith művelete abban áll, hogy a bérből, a profitból és a járadékból a meghatározott periódusban megtermelt érték felbontását eredményező elemeket csinál, ennek az értéknek az alkotóelemeit.[93]

                Adam Smith művelete két időre bontható föl. Először is bér, profit és járadék eloldódtak eredetüktől (a teljes társadalmi munkaidő, mely abban az értékben realizálódik, amelynek ezek képviselik a felbontását). Ezek tehát önállósultak, és úgy jelennek meg, egymástnézve közömbös formák. Összehasonlítva a helyüket a folyamatban vissza kell találni ezen elemek mindegyikénél, melyek elveszítették formameghatározottságukat, egy saját eredethez. Ezt teszi a árom forrás elmélete, amely eredetként jelöli meg a bérnél a munkát, a járadéknál a földet, a profitnál a tőkét.

                Így a három forrás a félreismert eredet helyét foglalja el. Az Ursprung/Quelle szembeállítás nem véletlenül található meg Marxnál. A társadalmilag meghatározott termelési folyamatból bizonyos mértékig természetes processzusba vezető átmenetet jelöli meg. Az eredet áthelyezése a forrásra a Versachlichung kiegészítője, a termelés társadalmi viszonyainak átalakulása anyagi javakban definiált dolgokká. Kiegészíti a folyamat meghonosodását.

                Az eredetnek ez az eltűnése egyúttal a határ eltűnése.  Tudjuk, hogy ezt a határt az érték (a munkaidő) ás az értéktöbblet (a túlmunka) határozza meg. Az elvégzett túlmunka teljes mennyisége határozza meg az értéktöbblet határait. Ilyen módon az értéktörvény úgy jár el, mint regulatív törvény, amely kijelöli azokat a határokat, amelyek között az értéktöbblet újraelosztása profitként, kamatként és járadékként végrehajtható. A három forrás elmélete által nemzett valamennyi illúzió teljesen természetes módon hoz létre egy ráeső járadékot. Egy fogalmi minőségi határ határozza meg az ésték és az előállított értéktöbblet teljes mennyiségét.

                Ellenben, ha a tőke természetes módon profitból áll elő, ha gépezetként működik, minden minőségi korlát megszűnik, és a profit termelése követni látszik a mértani progresszió tiszta törvényeit. Ebből ered Price leleményes fölfedezése, amellyel megoldhatónak hitte az Államok államkincstárának összes problémáját:

                »A kamatos kamatokat hozó pénz eleinte lassan növekszik. De minthogy a növekedés rátája folytonosan gyorsul, bizonyos idő elteltével oly rohamossá válik, hogy minden képzeletet felülmúl…

                Az a shilling, amelyet a mi Urunk születésekor adtak kölcsön 6 % kamatos kamattal, nagyobb tömegű aranyra szaporodott volna fel, mint az egész naprendszer, ha egyetlen golyóvá változna, amelynek átmérője a Saturnus pályájával egyenlő. Ezért az államnak sohasem kell nehézségek közé kermert a legcsekélyebb takarékosság révén kifizetheti a legnagyobb adósságokat, olyan rövid idő alatt, amilyet csak érdeke megkövetel.« (Idézi Marx, A Tőke, VII. köt., 58-59. p.)[94]

                Itt befejezettségében látható a tőkés automata alakzata. Ha a mértani haladvány illúziója lehetséges, ez annyit tesz, hogy a tőke értékképző kvalitatív határát félreismerték.

                »Az értéktöbblet és a többletmunka azonossága minőségi határt szab a tőke felhalmozásának: ez a határ az összmunkanap, a termelőerők és a népesség mindenkori fejlettsége, amely korlátozza az egyidejűleg kizsákmányolható munkanapok számát. Ha viszont az értéktöbbletet a tartalomtól megfosztott [nem-fogalmi] kamatformában fogják fel, a határ csak mennyisége, és minden képzeletet felülmúl.« (VII. köt., 62. p.)[95]

                Az eredet és a határ eltörlése így végleg betetőződik a folyamat fetisizált alakzatában, abban az alakzatban, amelyben a gazdasági viszonyok adottak a termelés résztvevőinek érzékelése számára:

                »A kamatozó tőkében azonban teljessé válik a tőkefétis-elképzelés, amely a felhalmozott s méghozzá pénz formájában rögződött munkaterméknek olyan erőt (Kraft) tulajdonít, hogy veleszületett titkos tulajdonsága révén, tisztán automata módjára, mértani haladvány szerint tud értéktöbbletet termelni.« (VII. köt., 62. p.)[96]

4. AZ ELVARÁZSOLT VILÁG

Leírtuk a hármas képlet három párosának a felépítését. Ebből az elemzésből két fontos

következtetést vonhatunk le:

• E felépítés folyamata a Kéziratok alany/predikátum/tárgy struktúrájától teljességgel

különböző struktúrát iktat be.

• A fetisizmust megjelenítő formák nem a spekuláció által eltorzított formák. Ezek ugyanazok a

formák, amelyekben a tőkés folyamat fennáll a termelés résztvevői számára.

                »Azzal arányosan, ahogyan a profit formája elrejti belső magját, a tőke egyre inkább dologi formát ölt, a viszony egyre inkább dologgá válik, de olyan dologgá, amely magában hordozza a társadalmi viszonyt, egy érzéki-érzékfölötti létet, és ez jelenik meg ebben a tőke- és profitformában mint a felszínen rögzült előfeltétel. Ez a valóságának a formája, vagy inkább a valóságos létezésének a formája. És ez az a forma, amely a hordozók, a tőkések tudatában él, a forma, amelyben az ő képzelgéseik tükröződnek.« (A közgazdasági tanok története, VIII. köt., 164. p. Kiemelés tőlünk.)

                Itt visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk, tudniillik oda, hogy a tőkés rendszert meghatározó viszonyok csak a rejtőzés alakjában állhatnak fenn. Valóságuk formája az a forma, amelyben valóságos mozgásuk eltűnik.

                A fetisizmus elemzése megerősített minket abban, hogy a misztifikáció annak a struktúrának a misztifikációja, amelyben létezik. A fetisizmus »elvarázsolt világa«, »melyben monsieur le Capital és madame la Terre [Tőke úr és Föld úrnő] mint társadalmi jellegzetességek, de ugyanakkor«[97] egy olyan összekapcsoltság befejezett alakzatai, akik mint egyszerű dolgok járják kísértettáncukat olyan hatásokra, amelyeket az ok hiánya határoz meg. Az oknak ezt a hiányát Marx mint egyszerű távolságoit gondolta el. Ehhez hozzákapcsolódik a közvetítések eltűnése, a folyamat meghatározóinak a feledése.

                Ám e felejtés alkotó is, hiszen neknk még nem volt dolgunk az Erinnerung hegeli képességével megáldott tudat kibontakozásával.

                Innen jönnek tehát a távolság és a felejtés meg nem felelő képei, s nekünk vissza kell mennünk az alaphoz, vagyis ahhoz, hogy a folyamat megjelenési formáit valami olyasmi határozza meg, ami egyáltalán nem jelenhez meg a Wirklichkeit mezőjében úgy, hogy ne leplezné el magát, tudniillik a termelési viszonyokat, azokat a viszonyokat, amelyek hordozzák – vagyis nem hordozzák – az alakulásfolyamat, egy meghatározott termelési mód Entstehungprozess-ének a tanúságait: a tőkés termelési módot.

                A fetisizmus így nem egy antropológiai processzust jelenít meg, hanem azt a sajátos ütemeltérést is, amellyel a tőkés termelési mód struktúrája megmutatkozik a Wirklichkeit, az Alltagsleben (a hétköznapi élet) mezőjében, átadja magát a termelés résztvevői, a tőkés termelési viszonyok hordozói tudatának és tevékenységének.

                Egy sajátos beszédmódban innen kiindulva dolgozta ki és rendszerezte a vulgáris gazdaságtan a fetisizmus formáit.

                »A vulgáris közgazdaságtan valójában nem tesz egyebet, mint doktrinér módon tolmácsolja, rendszerezi és védelmezi a polgári termelés szereplőinek, e termelési viszonyok rabjainak képzeteit.« (VIII. köt., 196. p.)[98]

A Wirklichkeit, az Alltagsleben formáiból kiindulva a vulgáris közgazdaságtan a ármas képlet három párosába rendeti azokat az elidegenült és irracionális formákat, melyek egyszerű dolgokból (a tőke materiális elemei, a föld) nemzenek társadalmi viszonyokat (az értéktöbblet, a járadék). Ezek az összemérhetetlen viszonyok jelenítik meg a rendszer racionális magvát.

                »Mihelyt a vulgáris közgazdász ehhez az összemérhetetlenhez érkezik, minden világos lesz előtte és nem tartja többé szükségesnek, hogy tovább gondolkodjék. Mert éppen ahhoz a ponthoz érkezett, amely polgári fogalmak szerint „racionális”.« (VIII. köt., 196. p.)[99]

                E pontról, ahol most vagyunk, megkíséreljük, hhogy jellemezzük mindazokat a beszédtípusokat, amelyekkel találkoztunk.

                Az érzékelés számára adott kiindulópont: »a gazdagság rögzült formái«, a Wirklichkeit formái, melyekkel a termelés résztvevőinek dolguk akad.

                E formák esetében a vulgáris közgazdász beéri annyival, rendszerezi őket, megadja racionális magvukat, tudniillik éppenséggel az irracionálisat. Beszédmódja a látszólagos mozgásra adott reflexió és a belső lényegnek, valamint a folyamat valóságos mozgásának a tagadása.

                A klasszikus közgazdaságtan javasolja e rögzült formák felbontását és visszavezetését belső lényegi egységükre. Így vezeti vissza például a járadékot a többletprofitra. De tervét nem teljesítheti ki, mert e formákat nem mint a folyamat belső lényegének a megjelenési formáit fogta föl. Tehát a látszatok dogmatikus tagadásával állítja a belső lényeget, és anélkül, hogy megértené, exorcizálja a fetisizmus formáit.

                Ellenben Marx elmélete ezeket az elidegenült és irracionális formákat mint a folyamat belső lényegének megjelenési formáit fogja föl. Egycsapásra hozhatja létre a folyamat elméletét és félreismerésének elméletét.

                Itt tehetünk egy kis kitérőt a negyedik beszédmódra: ez az 1844-es Kéziratok. E beszédmód is kiindulópontnak az »elidegenült és irracionális formákat« veszi, mint az, amelyet az imánt tanulmányoztunk. Az 1. kézirat három forrásból indul ki; és a fiatal Marx cáfolja az absztraktnak tekintett ricardói felbontást. Így ír a Ricardóról szóló munkajegyzetekben:

                »Ahhoz, hogy nagyobb szilárdsággal és nagyobb határozottsággal adhassa meg a törvényeit, a politikai gazdaságtannak tételeznie kell a valóságot (Wirklichkeit) mint esetlegességet és az absztrakciót mint valóságosat.«

                Tehát a Kéziratok beszédmódja egy olyan beszédmód, mely az elidegenült és irracionális formákból indul ki és el akar jutni a Wirklichkeit szintjére. Ez azt kívánja jelenteni, hogy szerinte ezek a formák az esztelenség, az idegenné vált ész formái, az önmagától elidegenültté vlt ember formái.

                Vagy, ha úgy tetszik, ezek az elidegenült formák – és láttuk, hogy e szakkifejezés itt milyen értelemben szerepel – szerinte a kifejezés antropológiai értelmében vett elidegenülés formái.

                Így a gazdagság formáinak leszűkítése az elidegenült munka meghatározottságára nem a gazdasági Gegenstädlichkeit formáinak igazi kritikáját képezi, hanem benne marad egy megfordítás egyszerű alakzatában, amelyben az emberi alany és az interszubjektivitás meghatározottságai helyébe mindenütt materiális meghatározottságok és dolgok közötti viszonyok lépnek (a legkiválóbb példánk erre a gazdagság amfibológiájában és a kereskedelemében van). E beszédmód tehát még rabja marad a Wirklichkeit illúzióinak.

• – Megjegyzések zárszó helyett

 

                Egy probléma felvetésével szeretném zárni, a klasszikus gazdaságtan beszédmódjának lehetőségi problémájával.

                Voltaképpen van egy beszédmód, melynek lehetőségi feltételei világosan definiáltak: a vulgáris közgazdaságtané. Ami a klasszikus gazdaságtant illeti, a probléma eltérő. Ez utóbbi nem a termelés résztvevőinek képzeteitől függő alapon áll. Ez csak a gyengeségeiben van meg (például az ezoterikus Adam Smithnél). Miként magyarázható egyszerre a klasszikus közgazdaságtan viszonylagos autonómiája, az autonómia, mely lehetővé teszi a fetisizmus látszatainak eloszlatását, és a lényegi korlátozottsága, a képtelensége arra, hogy eljusson a tőkés termelés valóságos mozgásának megértéséhez?

                Miután a klasszikus gazdaságtan felbontási munkájának dicséretét elzengte, Marx kijelenti:

                »Még a legkiválóbb képviselői is többé-kevésbé rabjai ennek a látszatvilágnak, melyet bírálatukkal szétromboltak (polgári szempontból nem is lehetnek másként).« (A Tőke, VIII. köt., 208. p.)[100]

                Miként nyilvánul meg ez a lehetetlenség? Megpróbálunk reflektálni két kitüntetett pont létére, ahol határozottan megnyilvánul a struktúra tartalmi félreismerése a klasszikus gazdaságtan beszédmódjában. Van két dolog, amit a klasszikus gazdaságtan nem lát meg.

                Hosszan vizsgáltuk az első pontot, amely az értékforma félreismerését tárgyalta. Íme, Marx miként tételezi e félreismerés szükségszerűségét a klasszikus gazdaságtanban:

                »A klasszikus politikai gazdaságtan egyik legfőbb hiányossága, hogy sohasem sikerült az áru és sajátlag az áruérték elemzésével felderítenie az érték formáját, amely az értéket csereértékké teszi. Éppen legjobb képviselői, Adam Smith és Ricardo, az értékformát mint egészen közömnös, illetve magának az árunak a természetéhez  képest külsőleges valamit kezelik. Ennek nemcsak az az oka, hogy az értéknagyság elemzése teljesen leköti figyelmüket. Mélyebb oka van ennek. A munkatermék értékformája a polgári termelési mód legelvontabb, de egyszersmind legáltalánosabb formája is, amely ezt a termelési módot a társadalmi termelés egy különös fajtájaként, és ezzel egyúttal történelmileg jellemzi. Ezért aki ezt a társadalmi termelés örök természeti formájának nézi, annak szükségképpen elkerüli a figyelmét az értékformának, tehát az áruformának, a további fejlődés során pedig a pénzformának, tőkeformának stb. a sajátossága is.« (A Tőke,I. köt., 83. p.)[101]

                Amit a klasszikus gazdaságtan félreismer, hagyván a lényegtelenségbe zuhanni az értékformát, az nem más, mint a tőkés termelési mód történelmi jellege.

                Ugyanez áll a második pont elemzésére, ami az értéktöbblet eredetét tárgyalta. Gyakorlatilag Smith és Ricardo minden tévedése, minden rossz megfogalmazása, melyeket a különböző problémákra adnak, ugyanerre a következtetésre visz: ez az értéktöbblet alakzatának a homályossága.

                Van egy hiányzó megkülönböztetés az egész klasszikus gazdaságtani beszédmódban, a változó tőke és az állandó tőke megkülönböztetése. Márpedig e különbségtétel felállítása oszlatja el az értéktöbblet rejtélyét. Amit tőkés termelési folyamat mozgatójaként tüntet föl: a tőke és a bérmunka közötti szembenállás. A tőkés termelést úgy tünteti föl, mint amit megatározott történelmi termelési viszonyok határoznak meg.

                Így a klasszikus gazdaságtan valamennyi mulasztása és ellentmondása, amely e két pont körül forog, e tényt rejti el: a tőkés termelés létezése nem más, mint egy történelmileg meghatározott termelési mód létezése.

                A klasszikus politikai gazdaságtan bujócska-játékában van egy pont, amelyet nem lehet meglátni, és ez olyas valami, amit ugyan nem lehet meglátni, de egyben kell nem meglátni.

                Ezt a kell nem meglátni fogalmat ténylegesen nem Marx fogalmazta meg.[102] Ez fogalmilag nem tükrözi vissza a klasszikus gazdaságtan beszédmódjának sajátos lehetőségi feltételeit. Észjárása a klasszikus gazdaságtan belső korlátozottságáról hasonló.

                Ez megjelenik a III. könyv egyik tanulmányában, amely Ricardo állásfoglalását kommentálja a profitráta csökkenését illetően.

                »A tőkés termelésben a profitráta a hajtóerő, s csak azt és addig termelnek, amit éás ameddig profittal termelhetnek. Innen az angol közgazdászok félelme a profitráta süllyedésétől. Ricardót már a puszta lehetőség nyugtalanítja, és éppen ez mutatja, milyen mélyen megértette a tőkés termelés feltételeit.

                Éppen az a jelentékeny Ricardóban, amit szemére hánynak, az ugyanis, hogy nem törődik az „emberekkel” s a tőkés termelés vizsgálatánál csak a termelőerők fejlődését tartja szem előtt, függetlenül attól, milyen áldozatokat kellett hozni ezért a fejlődésért emberekben és tőkeértékekben. A társadalmi munka termelőerőinek kifejlesztése – ebben áll a tőke történelmi feladata és létjogosultsága. Anélkül, hogy tudatában lenne, éppen ezzel teremti meg egy magasabb twermelési forma anyagi feltételeit. Ricardót az nyugtalanítja, hogy a profitrátát, a tőkés termelés ösztönzőjét, a felalmozás feltételét és hajtóerejét maga a termelés fejlődése veszélyezteti. S itt minden a mennyiségi viszonyon múlik. Valójában mélyebb okról van szó, amit Ricardo csak sejt. Tisztán gazdasági módon, azaz burzsoá álláspontról, a tőkés értelem korlátain belül, magának a tőkés termelésnek az álláspontjáról megmutatkozik e termelési mód korlátja, viszonylagossága, kitűnik, hogy nem abszolút, hanem csak történelmi termelési mód, amely az anyagi termelési feltételek bizonyos korlátozott fejlődési korszakának felel meg.« (VI. köt., 271. p.)[103]

                Jegyezzük meg az itteni fogalmakat! Először is itt van nekünk Ricardo »sejtése« (Ahnung). E fogalom jelenléte nem közömbös. Marx minden alkalommal pontosan használja, amikor jelezni kívánja Ricardő előérzeteit, sejtéseit a tőkés termelési mód belső természetét illetően, melyek túlmennek az ő korlátozott »nézőpontján«. E szükségszerű korlátozottságot itt három kifejezés jelöli meg: in rein ökonomischer Weise, im bourgeois Stadtpunkt, innerhalb der Grenzen des kapitalistischen Verstandes.

                Mellé tehetjük az I. könyv szövegéből a bérről szóló fejezet végén található kifejezéseket:

                »A klasszikus politikai gazdaságtan megközelíti az igazi tényállást, anélkül azonban, hogy tudatosan megformulázná. Nem képes erre, amíg polgári bőrében van.« (II. köt., 213. p.)[104]

                E két szöveg egymás mellé helyezése lehetővé teszi, hogy nyilvánvalóvá tegyük azt az analógikus mintát, melyet Marx a klasszikus gazdaságtan korlátozottságának elgondolására használt föl. Itt van egy definíciónk a kapitalista értelemről (kapitalistische Verstand), amely nem keveredik a tőkés alany képzeteivel (Vorstellungen). Ami ezt a kapitalista értelmet illeti, Marx ezt a termelési módok kibontakozásának mintájára gondolja el. Ismeretes, hogy egy meghatározott termelési módban a termelő formák egy bizonyos pontig bontakoznak ki, ahol a termelési viszonyok a kibontakozásukat megbéklyózzák. Ezek alkotják a termelési mód saját korlátját, a korlátot, amely megnyilvánul a termelőerők blokádjának a jelenségében. Ámde a kapitalistische Verstand éppenséggel az elméleti termelési módban gondolkodik, amelyen belül az elméleti termelőerők csak egy bizonyos pontig bontakozhatnak ki, alávetve e termelési mód saját abszolút korlátjának. Ez a nem kifejtett analóg minta az, amelyben Marx a politikai gazdaságtan beszédmódjának belső lehetőségét és korlátozottságát elgondolja, az ő »régi polgári bőrében«, miként a termelőerők a polgári termelési viszonyokat.

                Ha ez így volt, akkor állíthatjuk, hogy Marx nem adta meg számunkra a klasszikus gazdaságtan beszédmódjának lehetőségi fogalmát. Hogy megszövegezhessük e fogalmat, arra a közös helyre kellene gondolnunk, ahol szétválik a klasszikus politikai gazdaságtan és a marxi tudomány, vagyis ahhoz, hogy megértsük a klasszikus gazdaságtan lehetségességét, fel kell vetni a tudomány lehetségességének a problémáját, ennek viszonyát a lehetségesség történelmi feltételeihez.

                Marx egyáltalán nem oldja meg ezt a problémát azzal, hogy egy párhuzamhoz folyamodik a tőkés termelési móddal velejáró ellentmondás kibontakozása és az ő kritikájának a kibontakozása között. Itt utalok Marx azon híres szövegeire, melyekben Marx kifejti, hogy a tőkés termelési mód tudományos kritikája attól fogva lehetséges, hogy ez a rendszer válságban van.

                Fölvethető, hogy vajon e kötelék krízis és kritika között nem A német ideológia jellegzetes historicista ideológiája-e? Marxnál e felfogás egyébként szembenáll egy másik felfogással, amely a tudomány tisztaságának a felfogása. A tudomány lehetősége tehát összekapcsolódik a történelem által adott egyfajta haladékkal. Így Ricardo azért rendelkezhetett egy tudományos beszédmóddal, mert a stabilitás időszakában írt, amikor a történelem valamelyest semleges volt. Mióta a kapitalizmus válsága és az osztályok harca súlyosbodik, e beszédmód megszűnt lehetségesnek lenni, és Ricardo követői billegnek az apologetika és a vulgáris gazdaságtan között.

                Általános módon, a historicista felfogással, amely felfogással együtt jár a kritika fogalma, Marxnál szembenáll egy olyan felfogás, mely egy radikális szakításban a történelmi résztvevők létezési feltételeivel alapozza meg a tudományt. Tehát a probléma e szakítás feltételeinek az átgondolása. Amikor Marx A Tőkében meghatározza a tudomány helyét és a tudományosság formáit, megkérdezhető, hogy válaszol-e erre a kérdésre: milént jutunk a tudomány e helyére?

                Ha a vulgáris gazdaságtanrvan szó, azt látjuk, hogy a kérdést a tőkés alany helyének meghatározottsága a Wirklichkeit-ben oldja meg: ha eljutunk e helyre, ahol a vulgáris gazdaságtan beszédmódja hangzik, ez annyit tesz, hogy már itt vagyunk. Ellenben ez nem válasz a bejutás kérdésére a tudományos beszédmódhoz. És én nem hiszem, hogy a kérdés az Általános bevezetés a politikai gazdaságtan kritikájába néhány bekezdésével megoldott lenne.

                Ismeretes, hogy e kérdést Della Volpe iskolája »Elmélet  és történelem« alakban problematizálta. De az itt a konkrét-absztrakt-konkrét körnek az elméletében adott válasz, vagy a történelmi-materiális instanciákról a történelmi-racionális instanciákba történő átmenet elmélete visszahullik innenre a Marx által felállított radikális különbségtevésen gondolati folyamat és valóságos folyamat között. Egyrészt az absztrakt és a konkrét összekeveredik a gondolttal és a valóságossal (empirista meg nem engedettség). Másrészt az itt javasolt episztemológiai modellt teljesen áthatják a múlt, a jelen és a jövő ideológiai kategóriái, melyeket az erőltet ide, hogy azt a tárgyat, melyet adottként kezelnek (a történelem), kritika nélkül veszik a maga vulgáris ideológiai meghatározottságában. Az ideológikus tárgy ideológikus sajátosságainak episztemológiai kijelentettjében a della Volpe által adott reflexió megnyilvánul egyfelől a konkrét-absztrakt-konkrét mozgás felfogásában, másfelől a tudományosság formáját állítólag definiáló megelőlegező-következményes struktúrában. A kategóriák közötti viszonyokat egy lineáris folytatólagosságban elhelyezkedő megelőlegezők-következményesek szekvencia mintájára gondolja el. Pietranera példáján láttuk, hogy a racionalitásnak ez az elmélete mint a magába befoglalások lineáris rendje (a történelem ideológikus fogalmának sajátosságaira vonatkozó reflexió) félreismeri a tudomány dimenzióját és annak a folyamatnak a természetét, amely a tárgya.

                Látjuk azt is, hogy a válasz fölkeltette elméleti nehézségek ugyanolyanok, mint amelyek a kérdésnél fölmerültek. Itt meg kell futnunk azt a mozgást, melynek Marx példaszerű alakzatát adta, és rá kell kérdeznünk a kérdés terminusaira, különösen a történelem fogalmára. Ha nem vagyunk képesek a problémát megoldani, legalább azt tudjuk, hogy milyen terepen oldható meg: egy másik történelemfogalom terepén.

[1]  Louis Althusser 1948-tól 1980-ig tanított az École-on. V.ö. E. Balibar, ALTHUSSER (Louis) szócikk, in Bulletin de l’Assotiation amicale de secours des anciens éléves de l’École normale supérieure [Az École normale supérieure öregdiákjainak baráti segítő Társasága], 1993. év, rue d’Ulm 45, 75005 Paris, valamint Y. Mouier-Boutang, Louis Althusser, une biographie [L. A., életrajz], Paris, Grasset (I. köt.: 1992; II. köt.: megjelenés előtt).

[2]  Újra kiadva 1986-ban a La Découvert kiadónál, Paris (»Fondations« sorozat).

[3]  Az 1964-es »Freud és Lacan« szövegről van szó, ma újra rendelkezésre áll, in Louis Althusser, Ecrits sur la psychanalyse [Írások a pszichoanalízisről]. Freud et Lacan, A szövegeket összegyűjtötte és kiadta Olivier Corpet és François Matheron, Paris, Stock/IMEC, 1993.

[4]  Formen, die der kapitalistichen Produktionsweise vorhergehen, a Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (»1857-1858-as kézirat«) kivonata.és

[5]  V.ö. Pierre Macherey, »La philosophie de la sceince de Georges Canguillem« [G. C. tudományfilozófiája], bemutatja Louis Althusserl, La Pensée, n° 113, 1964  január-február.

[6]  Althusser találkozásáról Lacannal az 1960 –as évek elején ld. E. Roudinesco, La bataille de cent ans. Histoire de la psychanalyse en France. [A százéves háború. A pszichoanalízis története Franciaországban] 2. köt., Ed. du Seuil, 1986, 386. és folyt., aki Lacan olvasásának tulajdonítja  Althussernek 1963-ban a Revue de l’enseignement philosophique 13. évfolyam, 5., június-júliusi számában megjelent  »Filozófia és humán tudományok« című tanulmányát. A »strukturalizmus« létrejöttének elméleti együttállásában  a meghatározó esemény a »Freud és Lacan« megjelenése volt a La Nouvelle Critique-ben, n° 161-162, 1964 december – 1965 január. Több utalást találunk, nevezetesen J. Rancière szövegében, a Lacan által a Psychanalyse folyóiratban kiadott tanulmányokra (PUF, nyolc szám 1956 és 1964 között), később újra megjelent az Ecrit [Írások] kötetben, kiadta az Ed. du Seuil 1966-ban, a J.-A. Miller által készített rendszerezett indexszel.

[7]  Meillassoux 1960 decemberében koezoelt egy tanulmányt a Cahiers d’Études africaines-ben (4. szám): »Essai d’interpretation du phénomène économique dans les sociétés traditionnelles d’auto-subsistance« [Kísérlet a gazdasági fenomén értelmezésére a hagyományos önfenntartó társadalmakban], az Anthropologie économique des Gouro de Côte-d’Ivoire [Az elefántcsontparti gurók gazdasági antropológiája] című könyve (Paris – La Haye, Mouton & Co., 1964) előképét. Néhány évvel később E. Terray visszatért e témákra, szembesítve őket az Olvasni a Tőkét alapállításaival: »Le matérialisme historique devant les sociétés lignagères et segmentaires« [A történelmi materializmus a nemzetségi és tagolt társadalmakról], in Le marxisme devant les sociétés »primitives«. Deux études. [A marxizmus a »primitív« társadalmakról. Két tanulmány.], Théorie V., Librairie François Maspero, 1969.

[8]  Maurice Godelier, »Les structures de la métode du Capital de Karl Marx«, [Karl Marx Tőkéjének módszerbeli struktúrái],  Économie et politique, 1960 május és június, 70. és 71. szám;  »Quelques aspects de la méthode du Capital« [A Tőke némely aspektusáról], u.o., 1961 március, 80. szám (valamennyi újraközölve in Rationalité et irrationalité en économie [Racionalitás és irracionalitás a gazdaságtanban], Librairie François Maspero, 1966).

[9]  A szemináriumokról készült magnetofonfelvételeket Altusser őrizte, ma az Institut Mémoire de l’édition contemporaine-ben vannak elhelyezve, ahol tanulmányozatók. Az IMEC-ben létrehozott Fonds Altusser is őriz előkészítő jegyzeteket és kéziratokat, valamint az Olvasni A Tőkét első kiadásának Althusser által megjegyzetelt és javított példányait.

[10]  A következő, a IV. számú kötet Pierre Macheray könyve lesz, Pour une téorie de la production littéraire [Az irodalmi termelés elmélete számára], 1966. A François Masperónál 1965 és 1981 között a »Théorie« sorozatban megjelent könyvek borítóján egy címke látató, amely egy sánta ludat ábrázol, az elmélet jelképét; az építész Jacques Regnault rajzolta, és egy ravennai mozaik részletét adja vissza.

[11]  A nyolckötetes kiadás, amelyre itt Althusser utal, az Éd. Sociales-nál jelent meg az »Oeuvres complètes de Karl Marx« [K. M. összes művei] 1953 és 1957 között megjelent sorozatban. Az I. Könyv (I-III. köt.) Joseph Roynak »a szerző által teljesen átvizsgált« történelmi fordításában (1873) adja a szöveget, a II. Könyv (IV. és V. köt.) Erna Cogniot fordításában, a III. Könyv (VI-VIII. köt.) Mme C. Coen-Solal és Gilbert Badia fordításában. Tehát őrizkedni kell attól, nehogy összekeverjük az Olvasni a Tőkét szerzői által használt kötetmegjelöléseket a mű – sokkal használatosabb – három Könyvre történő hivatkozással.

Ugyanez a fordítás jelent meg később három kötetben (könyvenként egy), egyrészt az Éd. du Progrès-nél (Moszkva), másrészt az Éd. Socialesnál zsebkönyv alakban. Csak az I. Koenyvet Roy fordításában szintén újra kiadta zsebkönyv formában a »Garnier-Flammarion« 1969-ben Althusser Bemutatásával. A Tőke I. Könyvének egy új fordítása »a 4. német kiadás alapján«, melyet egy fordítócsoport készített Jean-Pierre Lefebvre irányításával, 1983-ban jelent meg a Messidor / Éd. Sociales-nál, és újra megjelent 1993-ban a »Quadrige« sorozatban a PUF-nál. Illik megjegyezni, hogy a Marx javításait követő fejezetszámozás külöbözik attól, mint ami a Roy-fordítást ismétlő különböző kiadásokban található.

[12]  Molitor fordítása, amelyre itt Althusser utal,Alfred Costes-nál jelent meg 1924-1925-ben (újra kiadva 1946-1947-ben).  Az »első rész« (Adam Smith-ig) az 1. és a 2. kötetet hozza, a »második rész« (Ricardo) a 3-5. kötetet, a »harmadik rész« (Ricardo után) a 6-8. kötetet. Egy új fordítás, amely Gilbert Badia vezetésével készült, az Éd. Sociales-nál jelent meg árom kötetben 1974-1978-ban a későbbiekben általánosan elfogadott következő címmel: Théories sur la plus-values (Livre IV du »Capital«) [Elméletek az értéktöbbletről (A »Tőke« IV. Könyve). (a kiadó jegyz.)

[13]  Az a német szöveg »a Dietz Kiadó nyomán«, amelyre itt Altusser utal, A Tőkét illetően vagy a Dietz Verlag (Berlin) 1955-ös kiadása, vagy az Edition Dietz Verlag 1962-es kiadása lehet, melyek meglehetősen jelentősen különböznek egymástól; ami a Teorien über den Mehrwert-et illeti, ez az Edition Dietz Verlagé (I.: 1956; II.: 1959; III.: 1962). Amikor a Grundrisse der Kritik der politischen Oekonomie (»1857-1858-as kézirat«)-ra történik hivatkozás, az Edition Dietz Verlag 1953-ról van szó. Található néhány hivatkozás a Dietz-nél 1955-ben megjelent gyűjteményre is, Marx és Engels: Kleine Oekonomische Schriften, benne a Die Wertform szövegével, amely a Tőke I. Könyv első szakaszának másik fogalmazványa. Végül az idézett Levelek többsége megtalálató abban a Karl Marx: Lettres sur »Le Capital« [Levelek »A Tőkéről«] című gyűjteményben, amit Gilbert Badia rendezett sajtó alá és látott el jegyzetekkel, Éd. Sociales, 1964. (a kiadó jegyz.)

[14]  Más résztvevőktől elválasztva bizonyos fordítások megjelentek különböző folyóiratokban, de a teljes Olvasni A Tőkét idegen nyelven sehol nem jelent meg.

[15]  A nyomtatási hibák listáját, mivel ezek a francia szövegek első kiadására vonatkoznak, a jelen magyar fordítás érthető módon elhagyja. (A ford.)

 

[16]  Hosszú, magányos évek alatt – Jacques Lacan rendíthetetlen és tiszta elméleti erőfeszítése révén rendelkezünk ma azzal az eredménnyel, hogy Freud-olvasatunk felborult. Abban az időben, amikor J. Lacan elkezdte a közvéleménynek átadni a maga radikális újdonságát, amikor ki-ki a maga módján használhatta és hasznosíthatta, felismertem adósságunkat egy példaszerű olvasat oktatása tekintetében, amely – mint majd látható lesz – bizonyos következményekkel – túllép eredeti tárgyán. Nyilvánosan ismerem fel, hogy ez: „a szabó munkája (nem) tűnik el az öltözékben” (Marx), a miénk. Amikor felismertem a nyilvánvaló vagy titkos adósságot, amely azokhoz a mesterekhez köt a tudás műveinek olvasásakor, G. Bachelard és J. Cavaillès volt, ma pedig G. Canguilhem és M. Foucault.

[17]  A francia fordítás címe Histoire des Doctrines Economiques (A Gazdasági Tanok Története), ford. Molitor, Costes kiad.

[18]  Karl Marx: A Tőke. A politikai gazdaságtan bírálata, Első kötet, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1967,500-501. p. E magyar fordítás szövegét másutt is módosítottam az Althusser-csoport szövegidézeteinek megfelelően  – a ford. (A Tőke magyar fordításának jelzete a továbbiakban: A Tőke, 1967, kötet- és oldalszám.)

[19]  Pour Marx [Marx szerint], 40, 63-66. p, stb.

[20]  A. Comte ezt számos alkalommal több mint sejtette.

[21]  »Immanens reflexiós viszony«: e »reflexió« egy olyan elméleti problémát vet föl, melyre itt nem térek ki, de vázolom majd ennek az előszónak a végén (a 19. cikkelyben).

[22]  Plon, Paris, 1961. (magyarul: M. F.: A bolondság torténete, fordította Sujtó László, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004.)

[23]  A térszerű metaforákhoz folyamodás (mező, terület, tér, hely, helyzet, pozíció), amelyeket a jelen szöveg felhasznál, fölvet egy elméleti problémát: ez a létezésük jogcímeinek a problémája egy tudományos igényű beszédmódban. E problémát a következőképpen lehet kifejezni: egy bizonyos tudományos beszédforma miért igényli szükségszerűen a nem tudományos beszédmódoktól kölcsönzött metaforák használatát?

[24]  Megőrzöm a téries metaforát.  A területváltás mégis téren zajlik: teljes szigorúsággal kellene beszélni az elméleti előállítás módjának mutációjárool és a mód e mutációja által ösztönzött alany funkciójának változásáról.

[25]  Ha megengedik, itt személyes tapasztalatomat idézem, két világos példát kívánok adni e másutt jelenlétéről Marxnál vagy Engelsnél a válasz hiányzó kérdését illetően. Egy reflexió kapcsán, melyet nehéz elmondani, mivel a szöveg, amely befoglalja magába (Pour Marx [Marx szerint], 87. p. és folyt.]) magán viseli ennek a fáradozásnak a nyomait, sikerült a Marx által a hegeli dialektikából kölcsönzött »megfordítás« szóban beazonosítani egy érdemleges hiányt: fogalmának, tehát kérdésének a hiányát. Fáradságosan sikerült helyreállítani e kérdést, megmutatva, hogy a »megfordítás«, amiről Marx beszél, tényleges tartalmát tekintve forradalom volt a problematikában. Csakhogy később,  A Tőke Második Könyvének előszavát olvasva Engelstől, elképedve állapítottam meg, hogy a kérdés, amelyet annyi fáradsággal fogalmaztam meg, betű szerint megvan itt!  hiszen Engels határozottan beazonosítja a »megfordítást«, a kémia és a politikai gazdaságtan, tehát a problematikájuk »talpára állítását« a feje tetejéről, »elméletük«, vagyis problematikájuk megváltoztatásával. Másik példa: legelső tanulmányaim egyikében azt sugalltam, hogy Marx elméleti forradalma nem a válaszok megváltoztatásában, hanem a kérdések megválaszolásában áll, tehát hogy Marx forradalma a történelem elméletében egy »elem váltásától« függ, amely átkerül az ideológia területéről a tudomány területére (Pour Marx, 41. p.). Csakhogy nemrégiben, olvasva A Tőke bérről szóló fejezetét, elképedve láttam, hogy Marx saját terminusaként használta a »területváltás« kifejezést arra, hogy az elméleti problematika megváltozását kifejezze. Még ugyanitt az a kérdés (vagy a fogalma), melyet fáradságosan helyreállítottam Marx egy megszabott pontján jelentkező hiányából, Marx megadta számomra műve egy másik helyén, betű szerint.

[26]  P. Macheray: »A propos de la rupture« [A szakadás kapcsán], La nouvelle critique, 1965 május, 139. p.

[27]  V.ö. Pour Marx [Marx szerint], 2-27. p.

[28]  V.ö. Pour Marx [Marx szerint], 1. p. és köv.

[29]  Ugyanígy van a marxizmus új műveinek »olvasásával«, melyek olykor meglepő formában magukban hordoznak valami lényegit a szocializmus jövőjéről: azt, amit a marxizmus állít elő a »harmadik  világ« élenjáró országaiban, akik a szabadságukért harcolnak, a vietnami ellenállóktól Kubáig. E művek életadóak, idővel olvasni tudjuk majd őket.

[30]  Azzal a feltétellel, hogy empirizmuson ebben az általános jelentésben azt értjük, hogy föltesszük a XVIII. századi szenzualizmus besorolását az empirizmus fogalma alá. Ha ez utóbbi nem mindig valósítja meg a megismerést a maga valóságos tárgyában azon a módon, ahogyan elő van írva, ha bizonyos szemszögből a megismerésre mint egy történés termékére gondolunk, akkor megvalósítja a megismerést egy történés valóságában, ami csak kibontakozása annak, amit eredetileg tartalmaz. E jogcímen beszélhetünk a megismerésnek a valóságos tárgyhoz való valóságos viszonyának a struktúrájáról, ami érvényes a megismerésnek a valóságos történelemhez való viszonyára is a XVIII. század ideológiájában.

[31]  Nem találok ki semmit, nem játszom. Michelangelo a művészi előállítás teljes esztétikáját fejlesztette ki, amely nem a márvány anyagából a lényegi forma előállításán alapszik, hanem a formátlan lerombolásán, ami megvan a kőben az első vésővágás előtt, és beburkolja a szabaddá teendő formát. Az esztétikai előállítás gyakorlata itt a kivonás empirista realizmusába ágyazoodik bele.

[32]  Vigyázzunk arra, hogy itt nem az elvetése miatt beszélek a modellek elméletéről mint a megismerés ideológiájáról. E viszony mögött, legyen bármilyen is formáinak kidolgozottsági foka (a mai neo-pozitivizmusban), mindig ott van a megismerés empirista felfogásának a maradványa. Ez az elutasítás ugyanakkor nem jelenti a »modell« kategóriájának elítélését egy másik irányban, egy másik használatban, amikor t.i. ténylegesen a »modellek« technikai felhasználásához kapcsolódunk, amint ez számos körülmény fennállása esetén látható a tervezés technikai gyakorlatában a szocialista országokban. Ekkor a »modell« különböző adatok csoportosítását szolgáló technikai eszköz valamilyen cél elérése érdekében. A »modell« ekkor itt a saját helyén van, az otthonában, nem a megismerés elméletében, hanem a gyakorlati alkalmazásban, vagyis bizonyos célok bizonyos adatokhoz igazodó  megvalósításának a technikájában, a politikai gazdaságtan tudománya által szolgáltatott bizonyos ismeretek alapján. Egy híres szófordulatában, amelynek sajnálatos módon nem volt visszhangja a politikai gazdaságtanban, Sztálin megtiltotta, hogy összekeverjék a politikai gazdaságtant a gazdaságpolitikával, az elméletet ennek technikai alkalmazásával. A modell empirista felfogása mint a megismerés ideológiája azáltal támaszt zűrzavart a technikai eszköz között, ami ténylegesen egy modell, és a megismerés fogalma között, a csaláshoz szükséges minden látszattal együtt.

[33]  Politzer »Critique des Fondements de la Psychologie« [A pszichológia Alapjainak bírálata] című művének zseniális tévedései nagyrészt a »konkrét« megbírálatlan fogalmának ideológiai funkcióján alapulnak: nem véletlen, hogy Politzer bejelenthette »a konkrét pszichológia eljövetelét, anélkül, hogy e bejelentést valaha is bármilyen mű követte volna. Hiszen a »konkrét« terminusának minden erénye valójában kritikai használatában anélkül merült ki, hogy a legcsekélyebb ismeretet megalapozta volna, hiszen ismeret csakis a fogalmak »elvonatkoztatásában« létezik. Ez már Feuerbachnál megfigyelhető, aki kétségbeesetten próbál megszabadulni az ideológiától, segítségül híva »a konkrétat«, vagyis a megismerés és a lét összezavarásának ideologikus fogalmát: nyilvánvaló, hogy az ideológia nem képes megszabadítani az ideológiától. Ugyanazt a kétértelműséget és ugyanazt a szójátékot megtaláljuk Marx minden tolmácsolójánál, aki az Ifjúkori Művekre hivatkozik, segítségül híva a »valóságos« humanizmust, a »konkrét« humanizmust avagy a »pozitív« humanizmust mint gondolkodásának elméleti alapját. Igaz, erre vannak mentségek: magának Marxnak valamennyi kifejezése, melyek a Törlés Műveiben (Feuerbach-tézisek, A német ideológia) beszélnek a konkrétről, a valóról, »konkrét, valooságos ermberekroel«, stb. De a Törlés Műveit ráadásul még egy tagadás kétértelműsége tartja fogva, amely még ragaszkodik az általa elvetett fogalmak univerzumához, anélkül, hogy megfelelő formában képes volna megszövegezni új és pozitív fogalmakat, melyeket már magában hord (v.ö. Pour Marx [Marx szerint], 28-29. p.).

[34]  Karl Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Marx-Engels Művei, 13. kötet, 167. p.

[35] Karl Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Marx-Engels Művei, 13. kötet, 17. p.

[36]  Pour Marx [Marx szerint], 194-195. p.

[37]  Franciaországban Koyré, Bachelard, Cavaillès, Canguilhem és Foucault munkái.

[38]  G. Canguilhem: La formation du concept de réflexe aux XVIIe et XVIIIe siècle, [A reflex fogalmának kialakulása a XVII. és a XVIII. században] PUF, 19.

[39]  M. Foucault: Histoire de la Folie à l’âge classique [A bolondság története a klasszikus korban], Plon, 1961.

[40]  M. Foucault: Naissance de la clinique [A klinikum születése], Plon, 1964.

[41]  P. Macheray: A propos de la rupture. [A szakítás kapcsán], Nouvelle Critique, 1965 május, 136-140. p.

[42]  Karl Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Marx-Engels Művei, 13. kötet, 172-173. p.

[43]  Lásd utóbb.

[44] Karl Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Marx-Engels Művei, 13. koetet, 173. p.

[45]  Ezt a beszédmódot Descartes vezette be, aki kifejezetten a tudatában volt »az okok rendjének« rendkívüli jelentőségével mind a filozófiában, mind a tudományokban, és tudatosan különböztette meg a megismerés rendjét a lét rendjétől, annak ellenére, hogy beleesett egyfajta dogmatikus empirizmusba.

[46]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 23. p.

[47]  Karl Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Marx-Engels Művei, 13. kötet, 167. p.

[48]  A Nicolas Bourbaki összefoglaló álneve egy matematikusokból álló titkos társaságnak. A Bourbaki-csoport 1935-ben alakult meg, első munkájuk 1939-ben jelent meg. A tíz kötetből álló Éléments de mathémathique-nak [A matematika elemei] van egy Éléments d’histoire des mathématiques [A matematikatörténet elemei] című és tárgyú része is. (A ford. jegyzete.)

[49] Karl Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához, Marx-Engels Művei, 13. köt., 172-173. p.

[50] Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, Marx-Engels Művei, 4. köt., 125. p.

[51]  Az Annales franco-allemandes-ról van szó.

[52]  Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára 27., Budapest, 1962, 1. p. (Jacques Rancière idézete miatta magyar fordítást itt is módosítottam. A ford.)

[53]  Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, i.m., 38. p.

[54]  Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, i.m., 38-39. p.

[55] Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, i.m., 64. p.

[56]  Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, i.m., 23. p.

[57]  Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, i.m., 69. p.

[58]  Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, i.m., 60. p.

[59]  Sur la dialectique matérialiste [A materialista dialektikáról], (La Pensée, 110. szám, 1963. augusztus)

[60]  Főként az Éditions sociales francia fordítására  hivatkozunk, fenntartva a jogot a szükséges módosításokra.

[61]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 82. p.

[62][62]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 65. p.

[63]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967,63. p.

[64]  Az e pontban fölvetett problémákról lásd a függeléket.

[65]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 52. p.

[66]  A kérdés az, hogy milyen az a tárgytípus, amellyel dolgunk van, és mi alapozza meg tárgyi természetét.

[67]  Mi itt a német szöveg alapján fordítjuk (Dietz, 76. p.). A francia fordítás a következő szöveget adja:

»A társadalom történelmi kibontakozásában csak egy meghatározott korszak van, amelyik a munka termékét általában áruvá alakítja át, az, amelyben a használati dolog termelésére fordított munka e dolgokban felölti egy belső tulajdonság jellegét, az értéküket.« (Éd. sociales, 75. p.)

Jegyezzük meg Marx betoldását a francia kiadásban, az általában határozószó betoldását! E hozzáadás bizonyosan kapcsolatban áll azzal a neézséggel, amelyet függelékünkben hangsúlyozunk.

[68]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 77. p.

[69]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 74. p.

[70]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 56. p.

[71]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 56.  p.

[72]  Úgy tűnik, Marx szerint ez a formaelemzés határozza meg a tudományosság formáját. E tárgyban érdemes elolvasni megítélését Arisztotelészről: ez utóbbit úgy minősíti, mint »nagy kutatót, aki az értékformát – akárcsak oly sok gondolkodási formát, társadalmi formát és természeti formát – először elemezte.« (Le Capital, I. köt., 73. p.; Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 63. p.)

[73]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 53. p.

[74]  Lásd nevezetesen az Engelshez 1868. január 8.-án és a Kugelmannhoz 1868. július 11.-én írt levelet.

[75]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 103. p.

[76]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 111-112. p.

[77]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 503. p.

[78]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 500. p., 26. sz. jegyzet.

[79]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 500. p.

[80]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 502-503. p.

[81]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 173. p.

[82]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 82. p., 32. sz. jegyzetben.

[83]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 113. p.

[84]  A »Fonction de la formation théorique« [A formációelmélet funkciója] című tanulmányában (Cahiers marxistes-léninistes, 1. sz.)J.-A. Millernyilvánvalóvá tette azt a megfordításos törvényt, amely meghatározza a struktúra alanyi érzékelését:

»Abban a strukturális rendszerben, amelyben egy sajátos módban tagozódik a termelés, az alany térszerű áthelyeződése – aktuális szinten ugyanannyira, mint amennyire a struktúra lehetővé teszi állapotának (látszólagos mozgásának) érzékelését, benne rejtőzik el, a rendszerével együtt – illúzióként  határozza meg magát.

Alanyként erre reflektál, ezt jelenti, egyszóval a a megkettőzöttet, és ennek az ideológiának a formája örökké él.

Az illúzizó és az ideológia, ha »a meglátás« és a »kijelentés« folytonosságában gondoljuk el őket, a társadalmi alakulat struktúrájában a beágyazásával szigorúan minősített alany természetes elemét képezi.

Éppen azért, mert a gazdaság a végső instancia, úgy helyezkedik el, mint a társadalmi gyakorlat valamennyi megnyilvánulásának a vonatkozása, tevékenysége gyökeresen idegen a jelen dimenziójában, a hatásoknak adja át magát.

Az ok hiányakiteljesíti a strukturális meghatározottságok megfordítását az individuális tudat szintjén.

A megfordítás mint érzékelés illúzió. Mint beszédmód – ideológia.«

[85]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 297. p.

[86]  Az áru termelési ára egyenlő az előállítási költséggel, valamint a profit általános rátájának megfelelően kiszámított  százalékarányával. Ez mutatja meg a tőkés osztály által kicsikart értéktöbbletének teljes tömege és a megelőlegezett teljes tőke között. Voltaképpen úgy kell tekinteni, hogy az értéktöbblet a tőkés osztály egészén belül áll elő. A konkurrencia mozgásainak, melyek kiegyensúlyozzák a profitrátákat a különböző szférákban, a végpontja a »tőkés kommunizmus« megvalósulása.

[87]  Società, 1955.

[88]  A pénzérték lehetővé teszi a T áruk (munkaerő) és Mp (a termelési eszközök) megvásárlását. Ezek belekerülnek abba a termelési ciklusba (P), amelynek eredménye a megnövekedett M’ áruérték átalakulása A’-vé.

[89]  Az A-M aktus.

[90]  A későbbiek látjuk majd azt a szerencsétlen elméletet, amely Price-nál oda jut, hogy ezt az okot geometriai okként vette.

[91]  Hogy a szkéma használata mennyire nem megfelelő a fetisizáció működésmódjának a kifejezésére, világosan előtűnik, ha emlékezünk arra, hogy a dolgok »szubjektivizálása« (a materiális hordozók önállósulása) egyáltalán nem kapcsolódik a személyek dologiasulásához. Éppen ellenkezőleg, az, ami a kamattermelő tőke formájában hozzákapcsolódik a gépies dolog alakzatához, nem más, mint a szerződés alakzata két szabad személy között, két alkotó szujektivitás között. Ezáltal evidenciaként jelenik meg az, hogy a fetisizmus nem egy alanynak a tárggyal való kapcsolatára vonatkozik, hanem az egyes hordozóknak az ezeket meghatározó viszonyra.

[92]  V.ö. Jacques Lacan: La psychanalyse [A pszicoanalízis], VI. köt., 112-113.  p.

»Azóta, hogy Daniel Lagache egy választásból indul ki, melyet számunkra javasol egy némiképp áttetsző struktúra (amely magában foglalja a természetes viselkedés leírásának kritikáját) és egy olyan struktúra között, amelyről kijelenthető a távolság a tapasztalattól (hiszen itt »elméleti modellről« van szó, amely elfogadott az analitikus metapszichológiában), ez az antinómia nem vesz tudomást a struktúra egy olyan módjáról, amelyet, hogy harmadik legyen, nem szabad kizárni, tudniillik azokat a hatásokat, melyeket a jelentő tiszta és egyszerű kombinatorikája a valóságban meghatároz, ahol ez a kombinatorika előáll. Hiszen a strukturalizmus az-e vagy nem az, ami megengedi, hogy tapasztalatunkat mint azt a mezőt tételezzük, ahol ez szól? Ha igen, a struktúra »távolsága a tapasztalattól« elenyészik, mivel ebben nem elméleti modellként működik, hanem mint az az eredeti gépezet, amely megrendezi az alanyt.«

[93]  Emlékezzünk rá: az, hogy a három forrás elméletét föltehesse, Adam Smithnek félre kell értenie, hogy a megtermelt érték a valóságban egyrészt tőkére, másrészt jövedelmekre (bér, profit, járadék) bomlik föl. A tőkévé visszaváltozásra rendeltetett rész az ő elemzésében eltűnik. Innen ered, hogy ugyanazt a dolgot fejezzük ki, ha azt mondjuk, bér, profit (vállalkozási profit + kamat) és járadék alkotják az értéket, vagy ha profit és járadék alkotják az értéktöbbletet.

[94]  Karl Marx: A Tőke, III. kötet, 1967, 391. p.

[95]  Karl Marx: A Tőke, III. kötet, 1967, 395. p.

[96]  Karl Marx: A Tőke, III. kötet, 1967, 395. p.

[97]  A Tőke, VIII. köt., 208. p. Magyarul: Karl Marx: A Tőke, III. kötet, 795. p.

[98]  Karl Marx: A Tőke, 1967, III. kötet, 783. p.

[99]  Karl Marx: A Tőke, 1967, III. kötet, 784. p.

[100]  Karl Marx: A Tőke, III. kötet, 1967, 796. p.

[101]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 82-83. p., 32. sz. lábjegyzet.

[102]  Az a kijelentés, hogy a klasszikus gazdaságtan azért nem láthatta meg ezeket a pontokat, mert bennük található meg belevésve a tőkés termelési mód történelmi jellege, tehát szükségszerű eltűnése, és hogy a kapitalizmus nem viseli el sem a látást, sem a halálát szemtől szembe, nyilvánvalóan nem tud átmenni e vakság fogalmának a megszövegezésébe.

[103]  Karl Marx: A Tőke, III. kötet, 1967, 265. p.

[104]  Karl Marx: A Tőke, I. kötet, 1967, 504. p.

Az élet – halál is egyben, még akkor is, ha az elmúlás tényéről beszélni egy gyenge, de létező tabu. Mohai V. Lajos kötetében új, a legkevésbé sem zavarbaejtő nézőpontból ragadja meg ezt a kérdést, és egészen Kanizsára visz minket vissza, a régi kórházhoz, a temetőhöz, a templomhoz, ezzel megteremti hangulatában azt a közeget, amit minden ember igényel: az otthont.
Mind jól ismerjük az otthon biztonságot sugalló, mégis körülhatárolt voltát. Mind tartozunk valahova: egy családba, egy hazába, egy életbe, egy testbe. A tartályszerű lét belső töprengésében pozitív és negatív gondolatok egyaránt megfogalmazódhatnak, mert mindezt befelhőzi a fal, a vég tudata. Ennek a feszült várakozásnak a kivonatát olvashatjuk itt. Az azonos helyszínek megismétlődése, a kint és bent játéka, a lassú elhalás újszerű természeti képei, a háború végzetszerűsége nyomatékosítja az elnyomott belső félelmeket. Nagy jelentősége van ebben a nyelvnek is: a részben elbeszélő, részben impresszióközlő, részben öntisztító szövegben a hangulatot legjobban az elmúlás igéi teremtik meg, érzékszervi benyomásaikkal szinte titokban lopózva be az olvasó fejébe. A szómágia része a halál maga is, amit a báty hazavisz.
Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakása mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva.
Az emlékezés visszatérő szimbóluma is egyszerre pozitív és negatív, mert a múlt felidézése, a kilépés távolít az ijesztő falaktól, de bűntudatot is ébreszt a növekvő felelősségben. Az emlékezés alapvetően egyéni, de kiterjed egy egész családra, akiknek életét az elbeszélő végigkísérte, és kiterjed egy olyan világra, amit Kanizsában, gyermekkorában megismerhetett. Itt nem csak a család elmúlásáról van szó, hanem egy kultúra változásairól, amit idővel mindenki megsínylik, és egy háborúról, melynek halottai a földben nyugszanak az emberek lábai alatt.
Az ember visszanéz az életére, ráborítja a vágyát a múló időre. Nemigen tud mást tenni. Vagy nemigen tehet mást.
A rekviemek és víziók nem nélkülözik a bibliai motívumokat, a kötet mégis saját, személyes, szinte rendszerező hangján beszél, és a lelket az emlékezés szokásában oldozza fel. Ez párosul a sírhoz járás rendszerességével, a földi ember néma vezeklésével. A szómágiát, a kimondás emberi hatalmát veszi a kezébe, és lezárja azt, ami már soha nem lesz ugyanúgy.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált
Prae. hu, Budapest, 2015.