Hogyan fedezi fel Sündör és Niru a világot?
A szerző, Borbáth Péter a mesékre jellemző klasszikus dramaturgiát követi. A két főhős, miután útjuk különválik (Sündör eltűnik), már egy más minőségben leli meg egymást.
A vándorlást és a belső átalakulás folyamatát Niruval élhetjük végig, aki a rejtélyes módon eltűnt Sündör nyomába ered.

Már a történet kezdetén megtudjuk, hogy Sündör és Niru szomszédok voltak, házuk mellett drótkerítés húzódott, de olyan magasan, hogy eszük ágában sem volt átmászni rajta, különben is megvolt mindenük.(5.) Egy délután egy bábavargánya kalapjával frizbiztek, amikor a szél alákapott, s átröpítette azt a kerítés fölött, melyen átmászva egy egészen különleges tájon találták magukat. A sárgás fémdomborzatokon túl tekervényes acélhuzal mezők, a déli lankás paladombokon penészvirág rétek terültek el. Elszíneződött cseréphalmok között apró tavak csillantak. Amikor a felhőket végre szétfújta a szél, elláttak egészen a távoli vashegyekig, a hegység nyugati oldalán lezúduló patakig. Niru végül megtalálta a gombakorongot, Sündör pedig elnevezte a tájat a Csillanó Fém Birodalmának. (7.)
E fantáziavilágban, ahol Sündör és Niru kóborolnak, egy olyan birodalom tárul fel az olvasó előtt, amely egyszerre különös, rideg és idegen, ugyanakkor mégis van benne valami vonzó és lenyűgöző.
Sündört és Nirut is érdeklődésre, felfedezésre ösztönzi a Csillanó Fém Birodalma.
Niru szeret „csak úgy” bambulni, eltévedni, Sündör viszont mindent gondosan megtervez. Ő az, akit lenyűgöznek a fények, ezért indulnak el együtt fényekre vadászni, melyeket meg is különböztetnek egymástól (reggelfény, csigafény, sparherdfény). Míg Nirut a zajok ejtik rabul (rozsdamarás hangja, esőkoppanás, koccanás, szikrapattanás). Különösen fogékonnyá válnak e két jelenség iránt, amely meghatározó és megfogható lesz számukra.
E világban szorosan összekapcsolódik élő és élettelen, szerves és szervetlen, mely megbújik a fémesen csillanó fű, a fémdombok oldalában a kövek alatt lakó mágnesbogarak, a Niru markában szuszogó koccanás, a ház körül sétáló zajgyerekek képében, akik külön-külön felcímkézett odúban laknak.
Megelevenednek, élni kezdenek a zajok: A darapergés jól elvolt az odújában, de a fogság egy idő múlva ingerlékennyé tette. Egy reggel akkorát taszajtott az egyik kis termetű pittyegésen, hogy az majdnem beleszédült a ház mellett húzódó árokba. (15.)
Sündör legfőbb célja a nap becserkészése. Amikor Niruval útnak indulnak, hogy foglyul ejtsék a napot, a készülődésből a zajcsapat is kiveszi a részét: A csusszanás komótosan szelte a kenyereket, a kösönytyűkencét két kis termetű pittyenésre bízták[…] A szörtyögés meg a szikrapattanás együttes erővel töltötték a kulacsokat, a hálózsákokat a duzzogó darapergés hajtogatta olyan kicsire, hogy beférjen a hátizsákokba. (16.)
Élettel telnek meg Sündör napvadászatán, az erre a célra használó fémhálóján sápadt és sovány, tüskelábaival elkeseredve kapálódzó napállatkák is. De ugyanez mondható el a villámokról, akik a történet végén szövetkeznek az őket foglyul ejtő Sündör ellen.
A történet akkor bontakozik ki igazán, amikor egy hatalmas vihart követően Niru nem találja Sündört –, asztalán halomban álló jegyzetek, rengeteg tervrajz, térkép emlékeztet rá. Niru talál az asztal közepén egy vaskos füzetet Sündör kézírásával: Villámcsapda! (A történetben később megtudjuk, hogy az elektromossággal telt villámokkal akarja Sündör befogni a napot.)
Mivel Niru barátja éjszaka sem ér haza, másnap útnak indul, hogy megkeresse őt. Útja során mindenféle segítő figurákkal találkozik, van olyan köztük, aki inkább hátráltatná őt, ám Niru sosem téveszti szem elől célját.
Borbáth Péter olyan lényeket rendel Niru mellé, mint „a repedezett, szürke, szinte kőbőrű Bocskojánt és a gondoskodó-anyáskodó Mirminyót, akik dinsztelt kován, csillámporon, mészpempőn, mészkőfőzeléken, cseppkőfagyin, rozsdalén élnek. Zazilt, a mogorva feltalálót, akinek minden létező bajra volt valami gépezete, úgy, mint köldökkoszkiszedő, szagtartósító bevonat vagy egy kezdetleges masszírozó fejgereben. Niru számára egyik találmánya, a pillanatszorító lesz a leghasznosabb. (Sündör megmentésekor a pillanatszorítóval sikerül – a napot sikertelenül foglyul ejtő – barátja körül cikázó villámokat mozdulatlanná tennie.)
Az állandóan titkolózó, elviselhetetlenül éles pillantású, minden szurdokban/hegyoromban/földmélyi járatban otthont találó örök vándort, az egyik legszagosabb lényt: Tivonul Buffogót – ő az egyetlen, aki elvezetheti Nirut Sündörhöz.
A szerző a műfaj archaikus eszköztárára is támaszkodik, ugyanis Nirunak nemcsak a megnevezett szereplők, hanem különféle varázseszközök is segítségéül lesznek.
Így például a Zaziltól kapott pillanatszorító, mellyel meg lehet állítani az időt, de csak egyetlenegyszer. Vagy a zajkereskedő által ajándékozott kicsi fiola, benne a visszafojtott lélegzet csendje. (Ezt tartja később Niru a villámoktól élettelenül földön heverő Sündör orra alá, mely beszökik orrlyukain és a következő pillanatban Sündör szusszan egyet.) A mágnesbogaras irányzó és egy neonzöld hernyó Tivonul Buffogó hajából, mely világít Nirunak, előbbi pedig segít megtalálni Sündör bázisát. És egy csillogó felvonó, mellyel percek alatt ott lehet teremni Ushguli kapujában.
Varázshatalommal bír a nevében is beszédes Felejtés Katlana, melyen csak az juthat át, akinek mindennél fontosabb dolga van a Villámzónában. Különben még a nevedet is elfelejted, és soha ki nem jutsz ebből a katlanból.(57.) Nirut segítő társai egészen idáig elkísérik, azonban a Sündörhöz vezető utolsó lépéseket neki egyedül kell majd megtennie.
Sündörhöz egy érdekes városon, Ushgulin is átvezet az út, ahol minden olyan tiszta, csupa rend. (45.) Lakói fehér klepetusban mászkáltak a frissen suvickolt utcákon. Szőrtelen, kisimult arcú lények lépkedtek, és udvariasan mosolyogtak minden szembejövőre.
Sündör egyetlen célja: birtokba venni a napot, így azonban nem csak önmagát, hanem az egész világot is veszélyeztetheti. A lehetséges megsemmisülésre Ushguli napmestere is felhívja a figyelmet: a nap mostanában furcsán viselkedik […] nem követi azt a szabályszerűséget, amit az elmúlt pár ezer évben. Nem tudjuk, mi okozza, és azt sem, milyen következményekkel jár. Minden ushguli polgár fokozottan figyeljen a napra, és jelentse a napközpontban a gyanús eltéréseket!
A távolból a torzonborz segéd hangját hallani: És örök fagy lesz! És hó borít be mindent! (54.)
Sündör lehetetlen küldetésével a zajkereskedő tapasztalata állítható párhuzamba, aki az ősrobbanás hangját szerette volna mindennél jobban megkaparintani, de be kellett látnia e vágy képtelenségét: Addig kerestem, kutattam, amíg rá nem jöttem, hogy ahhoz előbb az időutazást kellene feltalálnom. (50.)
Intertextuális kitekintésként Ushguli formális világáról eszünkbe juthat Madách Ember tragédiájának falansztere is, ahol szintén van utalás a lehetséges megsemmisülésre, s ez áthallásban a probléma összeér: „Négy ezredév után a nap kihűl, / Növényeket nem szül többé a föld; / Ez a négy ezredév hát a mienk, / Hogy a napot pótolni megtanuljuk.”
 Niru számára a Sündör megtalálásához vezető vándorút és a találkozások a létezés s az abban rejlő magunkra találás formáinak különféle lehetőségeit kínálják fel. Ezek a felvillantott lehetőségek végül egy pontban, célzottan Nirura irányulva összegződnek, amikor a zajkereskedő így szól: Neked is a saját utadat kell járnod. Neked mi a legfontosabb? Hát nem a zajok? (51.)
A kérdésre Niru barátja, Sündör keresésével felel. E keresés során saját útját is megtalálja. Ilyen értelemben jellemfejlődésről is beszélhetünk: nemcsak barátságát bizonyítja, hanem a megpróbáltatásokon keresztül legyőzi önmaga árnyékát. Ahogy az Epilógusban elhangzik: Hazafelé Sündört és Nirut mintha kicserélték volna egymással. Sündör sovány lett és csendes, el-elmélyedve lépkedett, miközben Niru lelkesen mesélt neki az elmúlt hetekről. Ő mondta meg, merre menjenek, ő találta ki, mint egyenek, hol aludjanak. (69.)

E különleges hangulatú mesekönyvben a legizgalmasabb talán Borbáth Péter különlegesen invenciózus, bizarr, ámde költői nyelvi világa. Az idegen hangzású, régies vagy népnyelvi kifejezések áthatják szöveget valamiféle archaikus otthontalanságot teremtve. Az archaikus kifejezések (pl. klepetus, kova) jól beleilleszkednek abba a különös, rideg atmoszférába, amely körülöleli a mesebeli tájat, a népnyelvi szavak (pl. kösöntyűkence, priznic, lebernyeg, sutul, zsombékos, karistolás) viszont valamiféle otthonossággal ruházzák fel.
A könyvet Remsey Dávid remek rajzai illusztrálják, ez a képi világ ad kapaszkodót az olvasó elé tárt különleges atmoszférájú birodalom elképzeléséhez. Mivel azonban a szerző nyitva hagyja, hogy a szereplők esetében valójában miféle lényekkel van az olvasónak  dolga, így az illusztrátor is ennek mentén alkotja meg a figurákat. Remsey organikus és ásványi jelenségekből hozza létre őket, színeket alig használva. Megelevenedik hát a gépek, szerkezetek, találmányok világa is – Zazil gépezetei, melyek a tudományos ábrák hangulatát idézik fel a befogadóban.
Borbáth Sündör és Niruja ugyan tekinthető mesének, de a műfaj megszokott keretein túlmutatva már-már súrolja a tudományos-fantasztikus irodalom határait is. A szerző a kalandokkal átszőtt történethez olyan filozófiai-ontológiai hátteret sző, amely már-már tanító jellegűvé formálja a szöveg egyes szintjeit.
A megismerés folyamán a világ egyre problematikusabb valóságként jelenthet meg előttünk, ám Niru megtanulja, hogy csak úgy változhat meg, ha a rejtélyek nyomába ered. Miközben Sündör útja sem hiábavaló: az ő „jutalma”, hogy megtanulja, minden elszántsága, felkészültsége dacára a vágyott cél elérhetetlen maradhat.
Elégedetten járhatjuk végig Niruval a Mirminyó bőséges kosztjától kikerekedett, zajokkal telt odúkat, és Sündörrel mélabúsan merenghetünk a tenyerében heverő, egyetlen megmaradt napállatka felett.

Borbáth Péter: Sündör és Niru (Sündör nyomában)
Csimota Könyvkiadó. Budapest. 2015.

Ahogy a japán irodalom és kultúra a XIX–XX. század fordulójától kezdve egyre szélesebb körben vált ismertté a nyugati olvasók számára, úgy egyre többen merítettek annak motívumkincséből és gondolatvilágából. Elég csak a haikuköltészetre gondolni, amely mára a világ egyik legnépszerűbb versformájává nőtte ki magát, időközben pedig a másik legjelentősebb japán versforma, a tanka is meghonosodott a nyugati irodalomban, így nálunk is. A prózai alkotások tekintetében azonban Magyarországon talán Krasznahorkai László Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó (Magvető Könyvkiadó, 2003) című regénye az első jelentős japán témára épülő mű. A keleti filozófia, mégpedig mindenekelőtt a szamurájerkölcs és a Hagakure szellemisége meghatározó motívumként jelenik meg azonban Acsai Roland műveiben: költészetében, nemrég megjelent Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje (könyv alakban: Főnix Könyvműhely, 2016) című verses regényében (versaniméjében) és legújabb kisregényében, a Szívhajítókban.
Egy nyugati világnézethez szokott olvasó számára első olvasásra különös, talán szokatlan a Szívhajítók világa. Minden fejezetben egy szamuráj szerepel, aki később nindzsaként jelenik meg, illetve egy lány, akivel a szamuráj egyszer fehér lepke, máskor egy ellenséges nindzsaklán tagjának képében találkozik. Ahogyan azonban maga a szerző is világossá teszi a bevezető részben: egyetlen férfiról és egyetlen nőről van szó, akik Sokszor születettek újjá, sok életet leéltek, sok alakban (7.), ez a sokszori újjászületés pedig az emberiség születésétől jelen korunkon keresztül a jövőbe vezet, joggal érezhetjük tehát, hogy Acsai regényének világa korántsem olyan szokatlan, távoli világot idéz fel. Aki jól ismeri a buddhista lélekvándorlás gondolatkörét és az ahhoz kapcsolódó hitvilágot, annak bizonyára a pár többszörös újjászületésének folyamata sem okoz meglepetést. Az élőlények a folytonos újjászületés során nem feltétlenül emberként születnek újjá, a lány második fejezetbeli lepke képében való újjászületése is ezzel magyarázható. Jelentős motívumok ezen kívül az álmok, amelyek gyakran az illető előző vagy következő életének létformáját nyilatkoztatják ki, az emberek ugyanis nem tudták, milyen létformában éltek, milyen sorsuk volt előző életükben, és milyen lesz a következő életük, ha egy álom nem nyilatkoztatta ki nekik, csak találgatásaik voltak vele kapcsolatban – gondoljunk csak a Gendzsi regényének szereplőire! A Szívhajítók férfi hőse második életében ugyancsak álmában kap kinyilatkoztatást, mégpedig előző (még születése előtti) és két elkövetkező életével kapcsolatban is.

Volt egy furcsa, visszatérő álma, amire nem igazán talált magyarázatot. Álmában kisfiú volt és egy kislány társaságában egy nagy víz előtt állt, aztán az eget hatalmas penge vágta ketté, mintha zsírpapírból lenne, és jeges rettegés járta át tagjait. Az álom eddig tartott. Volt egy másik álma is, ami többször meglátogatta életében. Általában a döntő fontosságú napok előtt. Ez az álma még az előzőnél is furcsább volt, és az elmúlt éjszaka is megjelent előtte. Az álomban egy fiút és egy lányt látott, akik egymást átkarolva lebegtek egy szokatlan berendezésű szobában, ami valamilyen nagy, emeletes épület része volt. A szamuráj álmában kívülről látta a házat, aminek aljából váratlanul lángcsóvák csaptak ki, mint egy sárkány szájából, és felszállt a földről, aztán addig emelkedett, amíg el nem tűnt az égen. (18.)

 Álmában egy furcsa szerelvényekből álló, hosszú járművet látott, ami nem a föld fölött, hanem a föld mélyében robogott, mint egy földalatti kígyó. (19.)

Ahogyan a szamuráj és a lány végigjárja az újjászületés körforgását, végül egy szentélybe kerülnek, ahol egy freskó képében látják viszont összes addigi életüket. Amennyiben egy buddhista allúziót sejthetünk a háttérben, itt a Japánban legnépszerűbb szútrának, a Lótusz szútrának A törvényhirdetők érdemei című fejezetében olvasható versre asszociálhatunk:

És ahogyan egy tiszta tükör sok-sok alak tükörképét mutatja,
a bódhiszattvák úgy látják kristálytiszta testükben az összes világot,
de csakis ők, senki más.
A sok-sok alak,
legyenek akár emberi világunkban, akár az istenek vagy a harcoló szellemek világában, a pokolban, az éhező szellemek vagy az állatok világában,
mind-mind láthatóvá válnak testükben.[1]

Főhőseink ugyan csupán saját (és csak földi) életeikre nyernek rálátást a szentély freskói által, és a buddhává válás felé tartó bódhiszattvákkal ellentétben a regény végén újra kisfiúvá és kislánnyá válnak, azaz újrakezdődni látszik folytonos újjászületésük, itt mintha egy fajta bódhiszattva-léthez hasonló állapotba kerültek volna: összeáll bennük a kép előző életeikkel kapcsolatban. A regényben kétszer megjelenő Semmi kardja és annak legyőzése is kapcsolatban állhat a buddhista világnézettel, ugyanis a semmi a világmindenség és minden dolog kezdete, a Semmi kardjának legyőzése tehát jelentheti szimbolikusan azt, hogy sikerült megtölteniük tartalommal a kezdeti ürességet.
Acsai sodró lendületű regényében, rendkívül gyorsan múlik az idő, a két főszereplő egy-egy élete mintha pillanatok alatt véget érne. Mondanunk sem kell, ez a tömörség, az egy-egy élet villanásnyi bemutatása szintén a mulandóságot, az idő gyors elmúlását juttatja az olvasó eszébe, ahogyan a szamurájok szimbóluma és a japán költészetben kezdettől fogva a mulandóságot, a földi dolgok ideig-óráig fennálló voltát jelképező cseresznyevirág. A rövid fejezetek azonban sok különböző, finoman megrajzolt, impresszív képből állnak, ahogyan többek között a szerző korábban megjelent Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje című verses regényében is láthattuk, noha a Szívhajítókban sokkal több realisztikus képet találunk, amelyek egy része ugyancsak hagyományos japán motívum. Ilyen például a második fejezetben megjelenő darvak tánca (18.), amit a szamuráj maga elé képzel (tudjuk, a daru a hosszú élet jelképe a japán szimbolikában), vagy a következő hasonlat a cseresznyevirág hullásáról, amely már a IX–X. századi japán költészetben is kedvelt kifejezőeszköze volt a cseresznyevirágról szóló verseknek: Hullani kezdtek a fákról a virágok, először csak egyenként, aztán szakadni kezdtek, mint a hó. (20.) Ezek a képek mint egy-egy tanka vagy haiku adnak sajátos hangulatot a szövegnek, miközben emlékeztetik az olvasót: a szamurájok létének meghatározó eleme a költészet. Vagy megidézhetjük a völgyben meghúzódó nindzsafalut a szentéllyel a harmadik fejezetben (24.), vagy a befejező részben szereplő szentélyt, amelyhez egy kőlépcső vezet (78.), ahogyan több japán sintó szentélyhez, és a bejárat két oldalán álló farkasfejű embert ábrázoló szobrok is a sintó szentélyek bejáratát őrző, oroszlánhoz vagy kutyához hasonló állatokat (komainu) ábrázoló kőszobrokat juttatják eszünkbe. Számtalan képet ihletett ezen kívül a japán animációs filmek és mangák világa, és persze a fent vázolt keleti eszmekör és japán motívumokra építve Acsai beleszövi a regénybe saját szimbólumrendszerét, gondolok itt a különleges csillagképekre az égen, illetve a tengeri csillagok alkotta csillagképekre a tengerben, vagy a hófarkasokra, akikké átváltoztak az emberek, hogy megmeneküljenek az érzelemmentes társadalomból, vagy a regény egyik fő motívumára, a saját szívét dobócsillagként egy másik ember szíve helyére hajító szívnindzsára, akire a cím is utal.
A Szívhajítók tehát véleményem szerint azért érdekes és egyedi, mert szerzője úgy teremt saját motívumrendszert, hogy közben végig a keleti eszmekör, a japán mondavilág és a szamurájok eszmeiségének talaján áll, ezen nyugszik a regény alapgondolata, és a nyugati világszemlélethez képest egy másik nézőpontból világítja meg az egyén és az emberiség létét egyszerre.

[1] A részletet a szútra klasszikus kínai változata és az eredeti szanszkrit szövegből fordított mai japán változat alapján fordítottuk.

Acsai Roland: Szívhajítók 
(Holnap Kiadó, Budapest, 2016)

A negyvenes éveiben járó író, Dragomán György már első két könyvével (A pusztítás könyve, 2002 ; A fehér király, 2005 ) nagy sikert aratott a kortárs magyar irodalomban. Ezt a sikert továbbra sem bontotta meg a 2014-ben megjelent legújabb könyve, amely a Máglya címet viseli. Hasonlóan korábbi regényéhez, a főszereplő és egyben a narrátor itt is egy fiatal gyerek, jelen esetben Emma, aki nagymamájával együtt elmeséli családi történetüket a holokauszttól a rendszerváltásig. A könyv sikeréhez hozzájárult számos külföldi kritikus, valamint az is, hogy már 14 különböző nyelven olvashatja az értő közönség.
A történetet egy tizenhárom éves kamaszlány, Emma meséli el, akivel egy árvaház igazgatói irodája előtt ismerkedhetünk meg. Szülei néhány hónappal azelőtt meghaltak és most, addig még soha nem látott nagymamája jött el érte, hogy elvigye otthonába és felnevelje őt. A lány igent mondd, azonban nem egyszerű a helyzete. Nemcsak egy számára még ismeretlen idős nővel kell együtt élnie, de egy szándékosan meg nem nevezett új várost kell megismernie, új iskolába kell beilleszkednie, valamint új barátságokat is kell kötnie. Ezeken a megpróbáltatásokon kívül még szembe kell néznie családja múltjával és tetteivel, amelyekről addig még csak soha nem is hallott. Egyre több a rejtély, egyre több a megoldatlan probléma. Eközben pedig a nagymama sem könnyíti meg a lány életét, hiszen a titkok és a rejtélyek épp úgy övezik a kedves, de még ismeretlen nőt a saját házán belül is, mint a városban.
A történet a fejezeteken belül több kisebb részre van osztva, amely megkönnyíti az olvasást, az értelmezést azonban kevésbé. Ahogy haladunk előre, egyre több befejezetlen történetet tár fel az író, apránként és homályosan közli a fontos eseményeket, ami nem biztos, hogy megfelel a szöveg számításának. A titokzatosság, a sejtetés, „a balladai homály” és a késleltetés együttesen akarnak működni, de a rengeteg közbeékelődő, aprólékosan megtervezett szöveg elveszi azt a kíváncsiságot az olvasótól, amit pár oldallal azelőtt felkeltett. Rosszabb esetben pedig fenn marad a kíváncsiság, de a könyv befejeztével sem tudjuk meg a történetetek végét, az író elhallgatja előlünk, így fontossága megkérdőjeleződik.
A nagymama személyisége számunkra is kedvelhetőbbé válik, ahogy a lány egyre közelebb kerül hozzá. Nem tudunk hinni az őt támadó emberek szavainak – mely szerint bolond – még annak ellenére sem, hogy tudjuk, mágiával foglalkozik. Múltját azokból az emlékfoszlányokból tudhatjuk meg, amelyeket egyes szám második személyben mesél el, teret adva a lehetőségnek, miszerint egy harmadik személyről van szó a történetekben. Ezek az elbeszélések a szöveg dőlt betűs részei, a regény többi részéhez híven befejezetlenek és megkérdőjelezhetőek, ahogy azt a nagymama saját maga is megemlíti. Hasonlóan hiányosak, sejtetnek, általuk nem jutunk előrébb a történetben, ennek ellenére részletező a leírása. Jelentőségét nem igazán tudom hova tenni, hiszen ezek az emlékfoszlányok nem kapcsolódnak bele a szövegbe, inkább önálló részt alkotnak, ahhoz viszont kevésnek bizonyul.

A regény első felében még a legfőbb téma sem rajzódik ki igazán, azt hinnénk, hogy egy újabb lányregényt olvasunk, némi fantáziával megspékelve. A szerelem, a mágia, a szellemvilág témaköreit hosszasan boncolhatja, de ezek közel sem érdekesek, még a maga túl aprólékos megfogalmazásában sem. Azonban a regény második felében rájövünk, hogy a tizenhárom éves lány életének gondjai közel sem képezik a regény központi témáját. Előtérbe helyeződik a múlt, amelyet a nagymama szemléltet, hogy milyen is volt egy olyan korban élni ahol súlyos társadalmi problémákkal kellett megküzdenie egészen fiatalon, a második világháború idején. Illetve, hogy mi is történik a jelenben, néhány hónappal a román diktátor leváltása után, ahol a vasgyáriak lázadnak a többi lakó ellen. Itt azonban merész bátorságot sugall az író, ennek a két generációnak az egy könyvben való megfogalmazásával.
Az aprólékosságnak, néhány helyen rendkívül fontos szerepe van a történetben. Ilyen szerepük van a hangyáknak, amelyek folyamatos vissza-visszatérő motívumai a történetnek. Összekapcsoló, összekötő szerepük van, ahogy azt a fejezetek közötti kis emotikon is mutatja, így elválasztva, de mégis egy idő után összekapcsolva egymást. Általuk kapcsolódnak össze a múltbeli történetek, erre példa lehet, amikor a széttépett papírdarabokat segítik a helyükre rakni, hogy újra olvasható legyen a levél, amit a nagypapa írt búcsúzásként. Ahogy a kirakós darabjai is egy idő után megtalálják helyüket, úgy Emma is egyre többet tud meg családjáról és az ő történetükről.
Ilyen vissza- visszatérő motívum még a róka, a liszt, a rajzolás és a futás is. A nagymama a liszt segítségével idézi fel a múltat és próbálja megfejteni a jövőt, vagy éppen emlékezés céljából rajzol, amikor a nagypapa arcvonásait gyakorolja. Emma papírra rajzol, amely segít visszaemlékezni azokra az időkre, amikor a szülei még éltek. Itt mindkét esetben a felejteni nem akarás van a dolgok mögött. A róka, amely a borítón is szerepel a diktatúra megjelenítéséhez köthető. Emma futás közben bukkan rá a ketrecre a fák között, amelyben a több száz szenvedő állat tölti napjait. A lány egyesével kiszabadítja őket, azok azonban mégsem menekülnek el azonnal, csak ott állnak továbbra is, mert nem tudják, hogy hirtelen mi történik, ahogy az emberek sem tudnak reagálni először a diktatúra bukására. Nem tudnak mit kezdeni a szabadság gondolatával, ahogy azt a rajztanár is megemlíti:
„A rajztanár azt mondja, ő azt hitte, hogy ide olyanok járnak, akik…/… Olyanok, akiknek maguktól is vannak ötleteik. De úgy látszik, mi csak üvöltözni és marháskodni tudunk, mint a barmok. Úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal.”
Valamint ahogy Emma leírja a rókák mozgását, ahogy hasonlítanak egyfajta „rókaszoknyához”, miközben körülötte futkosnak, egyszerre jelképezi Emma központi szerepét a műben.
„A rókák egyszerre megiramodnak, futni kezdenek körbe körülöttem, olyanok, mint egy nagy, vörös örvény, állok, és nézem őket, aztán körbefordulok a sarkam körül, kitárom a karom, lehunyom a szemem, és forgok körbe-körbe”
Nem maradhat ki az egyik fő motívum sem: a máglya, ami pedig egyfajta keretet ad a történetnek. A könyv elején az árvaházi tanárok máglyán égetik el a rendszer jelképeit, a megmaradt ereklyéket, a végén pedig a nagymamát akarják elégetni a vasgyári munkások, akik fellázadtak és bosszút szeretnének állni mindazokon, akik valamilyen formában segítették a régi rendszert. A máglyán való elégetés összeköthető a mágiával, amit a nagymama gyakorol.
A Máglya című regény egyszerre több érzést képes kiváltani olvasójából. Egyszerre érzünk kíváncsiságot, hogy vajon mi fog következni a történet folytatásában, sajnálatot a nagymama és a lány sorsa iránt, vágyat, hogy újra átélhessük a gyermekkori szerelem érzéseit és egyszerre megkönnyebbülést, hogy nem éltünk a világháború és a diktatúra idején. Ezekre az érzésekre ráerősít a színek használatával, mint például a nagymama múltjára, amelynek elmesélésében is a szürke dominál:
„Kint hajnal van, minden hideg és minden szürke, az ég is és az aszfalt is, és a fák is, minden.”
„be akarod hunyni a szemed, tudod, hogy hiába, minden szürke, minden fakószürke, a ruhák és a kendők, és a kalapok és a kabátok is, szürkék a bőröndök és a táskák, és a batyuk és a hátizsákok, szürke a bőrük is, az arcuk, a szemük, az orruk, a szájuk, szürke az egész mindenség”.
A regény megfogalmazása egyszerű, hétköznapi, könnyen olvasható, szóhasználata azonban néhol – lírai megfogalmazásában – távol áll egy tizenhárom éves narrátorétól. Ez a nyelvezet azonban nem feltétlenül negatív, hiszen lendületet ad a műnek, gördülékenyebben lehet olvasni. Ami zavaró lehet a közönség számára az a pontossága és az aprólékossága, amit már korábban is említettem, ez nagyban lelassíthatja az olvasási folyamatot. Azonban ha a másik oldalról nézzük, akkor könnyen magunk elé tudjuk képzelni képi világát és azt érezhetjük, hogy egy filmet nézünk.

Dragomán György Máglyája talán nem lett olyan ütős, mint előző regényei, mégis a többi műhöz hasonló figyelmet kapott az irodalom világában. Ez elsősorban a külföldi kritikusoknak köszönhető. A könyvnek megvannak a maga hibái, de összességében nem fogunk csalódni, ha Dragomán Máglyáját vesszük a kezünkbe.

Észak-európai kalandozásra, (egyelőre elhalasztott) skandináv körutazásra készülve a térség a 9. és a 13. század között élt uralkodóinak névsorát böngésztem nemrég. I. (Szőke) Harald, I. (Véreskardú) Erik, I. (Jóságos) Haakon, II. (Szürkeköpenyes) Harald, III. (Előkelő) Olaf, III. (Csupaszlábú) Magnus, II. (Nagyszájú) Sigurd, I. (Púpos) Inge, VI. (Törvényalkotó) Magnus, II. (Papgyűlölő) Erik, V. (Hosszúlábú) Haakon ült többek között a norvég trónon ebben az időszakban. A dán, majd a svéd királyságba átlépve, s immár csupán a félhivatalos történelmi megnevezéssé vált mellék- és ragadványneveket sorolva Kékfogú, Hegyesszakállú, Nagy, Jó, Felejthetetlen, Bárány, Győztes, Öreg, Rőt, Magas néven megkülönböztetett koronás fők intézték országaik ügyeit, feleltek Isten után az elsőként jó- vagy balsorsért.
Tér és idő fentebbi behatárolása bizonyos szűkítésekkel-tágításokkal kiszabhatja Bánki Éva Fordított idő című regényének kereteit is. Az ő egyébként plasztikusan egyénített alakjai ugyancsak kaphatnának a jellem-alaphangra húrozó „eposzi állandó jelzőket” – vagy inkább balladai megkülönböztetéseket: Kéregevő, Halálraszületett, Nyoszolyaválasztó, Rab, Belenyugvó, Létfakasztó. Míg a jelen írást kezdő történelmi névsor valamennyi tagja férfiút idézett meg, az iménti, jellemzőnek vélt kitalációk részben nőket illetnek, másrészt nem feltétlenül egy személyt, mivel a mérhetetlen ínség miatt a hamar elfogyó kéreg rágcsálása, mások esetében a már születéskor sorsukba kódolt rabság, nem természetes halál kisebb-nagyobb közösségeket követel magának.
Nagyszabású história vízióval van dolgunk, olvasmányok és ismeretek alapján megalkotott szcenikus látvánnyal, a fantázia révén tovább emelt-bontott látomással. Remek regénnyel, a Theatrum Mundi epikai változatával. A középkor fiktív-komprimált szeletének megteremtésével, egyben olyan gyönyörű írásmű-vízjellel, mely gazdag képzettársításainak köszönhetően a jelen lapját is azonosítja. Leginkább talán a hajó ábrájával. Bánki könyve irgalmatlan, pokoli, sötét – de mintha mindig a világosság felé tartaná magát, és a derengő fényben mintha leginkább a „Navigare necesse est, vivere non necesse” (Hajózni szükséges, élni nem) jelmondatának attribútuma, a gálya vagy a vitorlás jelenne meg emblémaként. A címlap – Csilléry Orsolya zöldbe, barnába, vörösbe színezett rajza – is vonalak uralta hajót ábrázol, oromfaragványán asszonyfejjel. Az önmagába hullámzó, forgó, visszatérő végtelen klasszikus vizuális jeleivel a végtelen vízen.
A Fordított idő lebilincselő mű, vetekszik a felnőtteknek és az ifjúságnak szánt legjobb magyar és világirodalmi kalandregényekkel (mert a mesemondás különféle korosztályokat célba vevő vonásai és vonatkozásai sem hiányoznak belőle), mégis a történet a legroppanékonyabb összetevője. Egyszerre túl bonyolult és túl egyszerű. Folyton bővül, sokszor újrakezd, elsietetten is összegez. Hat plusz egy nagyobb egységbe osztott számos (saját címekkel ellátott) alfejezete szintén erre a tördeltségre, füzérességre utal. (Az átfogó szelvények – álljon itt listájuk a szószerkezetek beszédessége kedvéért –: Várva várt és gyűlölt gyerekek; Ahol az ébrenlét véget ér; Normandia, nem felejtelek el; Szerteszét; A jövőre emlékezni; Hazafelé; Ki? Hol? Mikor? – Utószó; s néhány „novella”: Az idő messze van; A szél gyökere a tenger; Szabad vagyok, és mégis meghalok; Többes szám, ismeretlen személy; Örömmel tönkremenni; Az időgép; Allah ezermestere; Látni több, mint meghódítani; Haza, haza).

            A nem feltétlenül üdvös epizodikusság magyarázata tán abban rejlik, hogy a történetmondó egyrészt jóval többet tud – és tud kitalálni –, mint amit elmond. Miközben a főleg a lovagregény mintáit követő és parafrazáló román néha ott is bonyolít eseményein, ahol elkerülhető lenne, hagy olyan narratív tereket, amelyekbe még beférkőzhetett volna. Igaz, több éven át íródott munkáról lévén szó, nem kérhetjük rajta számon (ha két hét alatt keletkezett volna 2015-ben, akkor sem kérhetnénk), hogy például a konfliktusai szempontjából evidens migrációs kérdésekkel nem foglalkozik még intenzívebben. Hiszen a normannoktól a mórokig számos náció lép színre. Észak dél ellen, mert dél észak ellen; észak észak ellen is, és dél persze dél ellen. Szinte minden égtáj ontja csapatait, seregeit, védve és/vagy terjesztve társadalmi eszméit, vallását, kultúráját, a mások szabadságát semmibe véve a saját szabadsága érdekében, érdeke szabadságával. (Részint felesel állításunkkal, hogy a regény utolsó tényleges sorai így hangzanak: „…testvéri szeretettel várjuk országod betelepülni kívánó alattvalóit. // Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője”. Nem elhanyagolgató, hogy Bánki kezén leghatékonyabb prózapoétikai szekvenciák, motívumok egyike, a szigetmotívum az utolsó szószerkezetben is megjelenik, a ,királynő’ kettőzött verbalitása mellett. Ahol hajó, ott sziget; ahol sziget, ott hajó.)
A regény hősnője az ifjú Riolda, bár gyakran el-elhagyjuk őt, hogy másfelé tekintsünk, másokkal ismerkedjünk, a krónikás meditációiba és kommentárjaiba merüljünk. A centrális nőalak tündér és boszorkány, angyal és pária. Tündérboszorkány, angyalpária. Leány létére olyan – a középkorban a ritkábbnál ritkább – kreatúra, aki semmivel sem hátrébb való a korabeli férfiuralmú szocietások (népek, népcsoportok, etnikai és nyelvi szigetek, érdekközösségek, családok) hím egyedeinél. Csoda, hogy életben marad, él; és életet adva el tudja hitetni (már amennyire a Fordított időben bármi hihető és elhihető), hogy az élet: csoda. Bánki Éva lírai tónusoktól sem idegenkedve, néha a bizarrságig merészkedve rétegezi mind teljesebbé a nevében a királynő jelentést hordozó Riolda figuráját. (A névetimológiáról a nem feltétlenül szükséges, kissé terjengős-magyarázkodó Utószó informál. Huszonöt éve a posztmodernek számára csemege volt az ilyesfajta műhelyvallomások fabrikálása, a – Parti Nagy Lajos remek szavával – valódisítványok létrehozása a hamisítványok, hamiskodások, hamukák oldalvizein. Nem biztos, hogy manapság a regény állítólagos/valóságos előzménysora, a Patrick de Mela nevéhez kötött, sehol meg nem lelhető alapmű, az egyetemi hallgatók: Csóka Kata, Orseolo Judit – csakis hölgyek? – által készített és többek közt a neten publikált „fordítás-részletek” különösebben felkavarnának. A regény kicsengése után nélkülözhető lenne az utószóbeli lecsengetés. Viszont nem ártott volna egy-két eligazító szó: Csilléry Orsolya a fejezetcímek mellé illesztett ikonikus bélyegrajzai milyen rend[szer] szerint ismétlődnek, újulnak. Szerkezeti és szövegkapcsok-e?)
A krónikás mozgat egy „belső” krónikást is, (a szintén, de másképp, „tudományosan” beszélő nevű) Illighaent. Ravaszak ezek az ómentől ihletett nómenek, mert Heribert Illig, a „fantomközépkor”, „kitalált középkor” elméletének német tudósa helyett (ha nem postázná a nevét az Utószó) például egyszerűen a ,beteg’ (ill), sőt a ,káros’ sugalma is felébredhetne „illighaenileg”. Mit higgyünk el krónikásunk krónikásának, mit nem? Hiszen a könyv vége felé e derék, bölcs és kortalan ember sorsát illetően arról értesülünk, hogy „Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába” – de ettől még életben is marad, alighanem. A múlt idejű és a jelen idejű előadásmód keverése (akárcsak a tényleges – gondolatjelekkel kezdett – párbeszédek és a dőlt betűvel érzékeltetett dialógusok, hosszabb-rövidebb belső monológok, reflexiók váltogatása, az iróniát ritkán nélkülöző egyéb stílusfogások sokasága, a pompás névadás hálója vagy egy-egy hirtelen vaduló nyers szó) kikezdi a valóságtartalmakat, illetve tartalmat ad a valótlanságoknak. Ebben a konstruált régi-új Európában („milyen örök a régi új”, sóhajtotta elég régen egy verse refrénjét az újabban már nem efféléket sóhajtó költő Tandori), e (nem csak) középkori regénymindenségben a legfőbb bizonyosság az elbizonytalanítás. Százötven oldallal az előbbi idézet előtt bukkanunk eme négy rövid bekezdésre/kérdezz-felelekre: „Illighaen megrántotta a vállát. Ezen a szigeten bármi lehetséges. // – És kik azok a szorgok? Talán valami háziállatok? // – Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem? // Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is”.
A Middle Age, a Mitteralter újrafeltérképezése, a szuverén középkori hősnő életre hívása, a valóságból és álomból tömbösített, masszív, véres és hívogató öreg euro-kontinens nagyközeli és nagytávoli plánja, a lovagregény műfaji megújítása: mind-mind hozadéka, erénye, érdeme a már eddig is „dekameronista” író, a középkor- és trubadúrlíra-tudós Bánki Éva alkotásának. De ki ne felejtődjék a szegénység-szolidaritás, a mélynyomor szociológiája. „Kenyéren és vízen?” Az itt sokak számára sokszor dúskálás lenne.
A könyv cselekménymezejét nem cserkésztük be, és nem is tesszük immár, mert mindez csupán félreértelmezésekhez vezetne. Ami persze nem lenne baj, hiszen a félreértelmezés mint értelmezés fontos szerepet játszik a koncepcióban. A félreértelmezés is az ész erőfeszítése vagy csele (de „kinek az esze” lép működésbe? – ez is megfejtésre vár, mint olvassuk). Hinni kell a hihetetlennek e mű lapjain felgyűlt halmazában, keresni az utat az összetorlódott idősíkok, burjánzó anakronizmusok titkos összefüggéseiben. Vajon a név szerint említett Allah vagy Jézus Krisztus segít ebben? Vagy egyikük sem? Vagy ketten együtt? Vagy valaki más, kollégájuk? Esetleg a közelmúltban tartózkodási helyet váltó Eco…?
Szegény Illighaen, egyszer tényleg előveszi a betegség. Nem kínálkozik más gyógyír, mint a Hákim nevű figura szárított fügéből, gránátalmából, málnaszörpből kotyvasztott piros italát hörpinteni föl egy üvegcséből. Kétszer ismétlődik a sor a varázsszer nevével: „Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne”.

            Csak hinni.

            Mintha ha az olyan könnyű lenne.

Tarján Tamás

Bánki Éva: Fordított idő

Jelenkor/Libri Kiadó, 2015

275 oldal, kötve 3490 Ft  

(Első megjelenés: Új Egyenlítő)