Ahogy a japán irodalom és kultúra a XIX–XX. század fordulójától kezdve egyre szélesebb körben vált ismertté a nyugati olvasók számára, úgy egyre többen merítettek annak motívumkincséből és gondolatvilágából. Elég csak a haikuköltészetre gondolni, amely mára a világ egyik legnépszerűbb versformájává nőtte ki magát, időközben pedig a másik legjelentősebb japán versforma, a tanka is meghonosodott a nyugati irodalomban, így nálunk is. A prózai alkotások tekintetében azonban Magyarországon talán Krasznahorkai László Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó (Magvető Könyvkiadó, 2003) című regénye az első jelentős japán témára épülő mű. A keleti filozófia, mégpedig mindenekelőtt a szamurájerkölcs és a Hagakure szellemisége meghatározó motívumként jelenik meg azonban Acsai Roland műveiben: költészetében, nemrég megjelent Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje (könyv alakban: Főnix Könyvműhely, 2016) című verses regényében (versaniméjében) és legújabb kisregényében, a Szívhajítókban.
Egy nyugati világnézethez szokott olvasó számára első olvasásra különös, talán szokatlan a Szívhajítók világa. Minden fejezetben egy szamuráj szerepel, aki később nindzsaként jelenik meg, illetve egy lány, akivel a szamuráj egyszer fehér lepke, máskor egy ellenséges nindzsaklán tagjának képében találkozik. Ahogyan azonban maga a szerző is világossá teszi a bevezető részben: egyetlen férfiról és egyetlen nőről van szó, akik Sokszor születettek újjá, sok életet leéltek, sok alakban (7.), ez a sokszori újjászületés pedig az emberiség születésétől jelen korunkon keresztül a jövőbe vezet, joggal érezhetjük tehát, hogy Acsai regényének világa korántsem olyan szokatlan, távoli világot idéz fel. Aki jól ismeri a buddhista lélekvándorlás gondolatkörét és az ahhoz kapcsolódó hitvilágot, annak bizonyára a pár többszörös újjászületésének folyamata sem okoz meglepetést. Az élőlények a folytonos újjászületés során nem feltétlenül emberként születnek újjá, a lány második fejezetbeli lepke képében való újjászületése is ezzel magyarázható. Jelentős motívumok ezen kívül az álmok, amelyek gyakran az illető előző vagy következő életének létformáját nyilatkoztatják ki, az emberek ugyanis nem tudták, milyen létformában éltek, milyen sorsuk volt előző életükben, és milyen lesz a következő életük, ha egy álom nem nyilatkoztatta ki nekik, csak találgatásaik voltak vele kapcsolatban – gondoljunk csak a Gendzsi regényének szereplőire! A Szívhajítók férfi hőse második életében ugyancsak álmában kap kinyilatkoztatást, mégpedig előző (még születése előtti) és két elkövetkező életével kapcsolatban is.

Volt egy furcsa, visszatérő álma, amire nem igazán talált magyarázatot. Álmában kisfiú volt és egy kislány társaságában egy nagy víz előtt állt, aztán az eget hatalmas penge vágta ketté, mintha zsírpapírból lenne, és jeges rettegés járta át tagjait. Az álom eddig tartott. Volt egy másik álma is, ami többször meglátogatta életében. Általában a döntő fontosságú napok előtt. Ez az álma még az előzőnél is furcsább volt, és az elmúlt éjszaka is megjelent előtte. Az álomban egy fiút és egy lányt látott, akik egymást átkarolva lebegtek egy szokatlan berendezésű szobában, ami valamilyen nagy, emeletes épület része volt. A szamuráj álmában kívülről látta a házat, aminek aljából váratlanul lángcsóvák csaptak ki, mint egy sárkány szájából, és felszállt a földről, aztán addig emelkedett, amíg el nem tűnt az égen. (18.)

 Álmában egy furcsa szerelvényekből álló, hosszú járművet látott, ami nem a föld fölött, hanem a föld mélyében robogott, mint egy földalatti kígyó. (19.)

Ahogyan a szamuráj és a lány végigjárja az újjászületés körforgását, végül egy szentélybe kerülnek, ahol egy freskó képében látják viszont összes addigi életüket. Amennyiben egy buddhista allúziót sejthetünk a háttérben, itt a Japánban legnépszerűbb szútrának, a Lótusz szútrának A törvényhirdetők érdemei című fejezetében olvasható versre asszociálhatunk:

És ahogyan egy tiszta tükör sok-sok alak tükörképét mutatja,
a bódhiszattvák úgy látják kristálytiszta testükben az összes világot,
de csakis ők, senki más.
A sok-sok alak,
legyenek akár emberi világunkban, akár az istenek vagy a harcoló szellemek világában, a pokolban, az éhező szellemek vagy az állatok világában,
mind-mind láthatóvá válnak testükben.[1]

Főhőseink ugyan csupán saját (és csak földi) életeikre nyernek rálátást a szentély freskói által, és a buddhává válás felé tartó bódhiszattvákkal ellentétben a regény végén újra kisfiúvá és kislánnyá válnak, azaz újrakezdődni látszik folytonos újjászületésük, itt mintha egy fajta bódhiszattva-léthez hasonló állapotba kerültek volna: összeáll bennük a kép előző életeikkel kapcsolatban. A regényben kétszer megjelenő Semmi kardja és annak legyőzése is kapcsolatban állhat a buddhista világnézettel, ugyanis a semmi a világmindenség és minden dolog kezdete, a Semmi kardjának legyőzése tehát jelentheti szimbolikusan azt, hogy sikerült megtölteniük tartalommal a kezdeti ürességet.
Acsai sodró lendületű regényében, rendkívül gyorsan múlik az idő, a két főszereplő egy-egy élete mintha pillanatok alatt véget érne. Mondanunk sem kell, ez a tömörség, az egy-egy élet villanásnyi bemutatása szintén a mulandóságot, az idő gyors elmúlását juttatja az olvasó eszébe, ahogyan a szamurájok szimbóluma és a japán költészetben kezdettől fogva a mulandóságot, a földi dolgok ideig-óráig fennálló voltát jelképező cseresznyevirág. A rövid fejezetek azonban sok különböző, finoman megrajzolt, impresszív képből állnak, ahogyan többek között a szerző korábban megjelent Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje című verses regényében is láthattuk, noha a Szívhajítókban sokkal több realisztikus képet találunk, amelyek egy része ugyancsak hagyományos japán motívum. Ilyen például a második fejezetben megjelenő darvak tánca (18.), amit a szamuráj maga elé képzel (tudjuk, a daru a hosszú élet jelképe a japán szimbolikában), vagy a következő hasonlat a cseresznyevirág hullásáról, amely már a IX–X. századi japán költészetben is kedvelt kifejezőeszköze volt a cseresznyevirágról szóló verseknek: Hullani kezdtek a fákról a virágok, először csak egyenként, aztán szakadni kezdtek, mint a hó. (20.) Ezek a képek mint egy-egy tanka vagy haiku adnak sajátos hangulatot a szövegnek, miközben emlékeztetik az olvasót: a szamurájok létének meghatározó eleme a költészet. Vagy megidézhetjük a völgyben meghúzódó nindzsafalut a szentéllyel a harmadik fejezetben (24.), vagy a befejező részben szereplő szentélyt, amelyhez egy kőlépcső vezet (78.), ahogyan több japán sintó szentélyhez, és a bejárat két oldalán álló farkasfejű embert ábrázoló szobrok is a sintó szentélyek bejáratát őrző, oroszlánhoz vagy kutyához hasonló állatokat (komainu) ábrázoló kőszobrokat juttatják eszünkbe. Számtalan képet ihletett ezen kívül a japán animációs filmek és mangák világa, és persze a fent vázolt keleti eszmekör és japán motívumokra építve Acsai beleszövi a regénybe saját szimbólumrendszerét, gondolok itt a különleges csillagképekre az égen, illetve a tengeri csillagok alkotta csillagképekre a tengerben, vagy a hófarkasokra, akikké átváltoztak az emberek, hogy megmeneküljenek az érzelemmentes társadalomból, vagy a regény egyik fő motívumára, a saját szívét dobócsillagként egy másik ember szíve helyére hajító szívnindzsára, akire a cím is utal.
A Szívhajítók tehát véleményem szerint azért érdekes és egyedi, mert szerzője úgy teremt saját motívumrendszert, hogy közben végig a keleti eszmekör, a japán mondavilág és a szamurájok eszmeiségének talaján áll, ezen nyugszik a regény alapgondolata, és a nyugati világszemlélethez képest egy másik nézőpontból világítja meg az egyén és az emberiség létét egyszerre.

[1] A részletet a szútra klasszikus kínai változata és az eredeti szanszkrit szövegből fordított mai japán változat alapján fordítottuk.

Acsai Roland: Szívhajítók 
(Holnap Kiadó, Budapest, 2016)